Köszönöm a pipákat és az eddigi rendszeres látogatókat! :)
Ne felejtsétek: hétvégén korán reggel Japán Nagydíj! ^^.
(Nina)
- Nina, Eric hív az irodájába. - suhant el mellettem Kimi, amikor pénteken a gyár büféjének pultjánál ittam a reggeli energiaital-adagomat. Fogalmam sincs, hogy a finn honnan került ide hirtelen, de nagyon meglepett.
- Mi? Mit akar? - kérdeztem a távolodó alakjától. Valakinek nagyon sietős...
- Hm? Honnan tudjam? Én is most jöttem tőle. Beszélni akar veled. - mondta szokásos "nemtörődömsemmivel" stílusában és már el is viharzott az ideiglenes szobák felé. Tanácstalanul indultam el a csapatfőnökünk irodájába, mert halvány gőzöm sem volt róla, miről akar velem beszélni. Bekopogtam az ajtón és mikor hallottam a válaszát, benyitottam az irodahelyiségbe.
- Jó reggelt, Nina! - köszönt vidáman a főnök és hellyel kínált.
- Kerestél. - tértem rá rögtön a lényegre, és kicsit idegesen rágtam a szám szélét, miközben ő nyugodtan iszogatta a gőzölgő kávéját.
- Ó, tehát Kimi tényleg szólt neked? Nem voltam benne biztos, hogy veszi rá a fáradtságot. - nevetgélt, de mikor látta, hogy most nincs kedvem poénkodni, megkomolyodott. - Na szóval beszélni akartam veled.
- Ez nagyon komolyan hangzik...
- Az is, ha úgy vesszük. - vont vállat. - Nézd, engem teljesen lenyűgöztél, amint itt nap, nap után, már három hete hihetetlen keményen és odaadással készültél a Forma 1-re, és maximálisan elégedett vagyok a motivációddal. Ezért úgy érzem, a felkészülésed egyelőre eddig tartott.
- Tessék? - kérdeztem vissza nem túl udvariasan. - Mit értesz ez alatt, Eric?
- Ne érts félre, ne számíts semmi rosszra! - legyintett a csapatfőnök, amikor látta, milyen összezavarodott képet vágtam. - Büszke vagyok rád, hogy ilyen szorgalmasan és becsületesen végezted el az eddigi összes elvárást, de szerintem már elérted azt a fizikális és mentális felkészültséget, ami a szezonhoz kell. Úgyhogy most arra kérlek, az autóbemutatóig utazz haza és pihend ki magad.
- De én... - próbáltam tiltakozni, mert én még nem éreztem annyira késznek magam.
- Pardon. - intett le. - Javítok. Nem kérlek rá, felszólítalak!
És ez ellen már nem tehettem semmit. Ha a csapatfőnököm úgy látja, egyelőre nincs más dolgom az autóbemutatóig, kötelességem betartani, amit mond. Úgyhogy még aznap hazautaztam...
Nos, Svájc az Svájc. Németország után most már a második otthonom. Nem sokban különbözik a szülőhazámtól: hideg van, kemény a tél, minden pontos és rendezett, finomak a csokik, németül beszélnek az emberek stb. Csak hát két dolog: hegyek és temérdek hó. Ez van még itt Svájcban.
Mikor a Porschémmal már Walchwil keskeny utcáin ügyeskedtem (ónoseső esett, csúszik az út), máris teljesen lenyűgözött a táj, amit elsősorban a Zug-tó és a körülötte tornyosuló havas csúcsú hegyek tettek ki.
Természetesen minden fehér, és hóborította, szóval tényleg szép...
A házam Walchwil kicsit eldugottabb helyén, egy lankás dombtetőn helyezkedik el, ahonnan pár lépés és felülről panorámából lehet látni a Zug-tó környékét. Olyasmi, mint egy körforgalom, vagy zsákutca, aminek végén egy turistakilátó áll egy magas domb tetején. A házamtól kicsit arrébb két egymás melletti ház állt a szemben lévő oldalon. Mindössze ennyi házból állt ez a kis utcácska ezen a dombon.
Az autóm már meg volt pakolva mindenféle csomaggal: ruhák, amiket Enstone-ba vittem, papírok, amiket Enstone-ból hoztam, valamint jó pár szatyor élelem, amit hazafelé jövet vásároltam. Oké, még szinte teljesen ismeretlen ez a kisváros, de azért nem volt nagy feladat találni egy szupermarketet, ahol mindenből be tudtam vásárolni, amikre itthon szükségem lesz.
Téli gumikkal felturbózott Porschém csomagtartója így már kellőképpen tele volt, amikor felhajtottam az utcám meredeknek azért nem nevezhető dombjára, mikor hirtelen hatalmas erővel beletapostam a fékbe.
A kocsim előtt egy 10 év körüli kisfiú ácsorgott bizonytalanul és engem kémlelt a szélvédőn keresztül.
- Héééé, kisgyerek, figyelj az útra! - kiabáltam neki figyelmeztetően és vártam, hogy arrébb somfordáljon, de amikor még mindig nem mozdult, hadonászni kezdtem neki. - Hahóó, arrébb mennél végre?
De a gyerek csak azért sem volt hajlandó ellépni a kocsim elől, így mivel már fogytán volt a türelmem, kézifékbe tettem az autót és idegesen kiszálltam belőle.
- Hééé, kisember! - mutogattam rá, miközben majd lefagyott az ujjam. - Nézz a szemed elé, majdnem elütöttelek! Nem kéne rohangálni egyik járdáról a másikra, simán elüthetnek.
A gyerek megszeppenve felnézett rám és morzsolni kezdte a kesztyűs kezét.
- Jól van, látom ennyi lecke elég is volt, most akkor megtennéd, hogy arrébb mész? Szeretnék továbbmenni.
A kisfiú csigalassan elkezdett hátrálni, de a gumicsizmája megcsúszott a jeges úton, úgyhogy eltaknyolt.
.jpg)
- Mondtam, hogy még ne szaladj! Nem láttad, hogy jön az autó? - szólt rá a fiúra, mire az keresztbe tette a kezét és némasági fogadalmat tett. A srác megcsóválta a fejét, majd rám nézett.- Elnézést! - szólalt meg fura német akcentussal. - Minden oké?
- Minden oké?! - kérdeztem kicsit ledöbbenve. Majdnem elütöttem a gyereket és még ő kérdezi tőlem, hogy minden oké? - Egy dombon kellett fékeznem, mert ez a kiskrapek a kocsim előtt szaladgál, aztán mikor mondom neki, hogy menjen arrébb, egyszerűen eltaknyol?
A srác elmosolyodott, majd magához húzta a megszeppent kisfiút.
- Ne haragudj, Joachimmal éppen jéghokiztunk. - mutatott az ütőre meg a tenyerében lévő korongra. - Erre nem igazán járnak kocsik és hát itt a jég...meg csúszik...és...
- Már bocsi. - szakítottam félbe. - De jól sejtem, hogy te jobban beszélsz angolul? - kérdeztem rá ezen a nyelven, mire egy csöppet megdöbbenten nézett rám.
- Aha...- szólalt meg angolul. - De honnan tudtad?
- Borzalmas az akcentusod. - oktattam ki, mire elmosolyodott.
- Jake vagyok Angliából, de eddig nem panaszkodtak a kiejtésemre. - mutatkozott be nevetve.
- Akkor azok egyszerűen süketek. Amúgy Nina vagyok. - fogtam vele kezet, aztán a kissrácra néztem. - De csak hogy tudd, az öcskösöd miatt szétroncsoltam a fékemet, a gumijaim pedig tuti, hogy kockásra koptak. Pedig erre a télre új szettként vettem. - vettem a szemére mérgelődve, a kiskrapek mégis elmosolyodott.
- Te autószerelő vagy? - vonta fel a szemöldökét Jake és úgy nézett rám, mintha földönkívüli lennék. Én meg nem akartam elhinni, hogy komolyan ezt kérdezte.
- Nem...dehogyis...miért lennék az? - zavarodtam össze teljesen.
- Csak mert elég nagy szakértelemmel beszélsz a kocsidról. Melyik átlagos ember mond olyanokat, hogy ,,kockásra koptak a gumijaim"? - mulatott a saját előadásán. És akkor kezdett derengeni, hogy nem tudja ki vagyok. Nem, nem vagyok egoista, tudom, hogy nem vagyok olyan hűűdenagyonhíres, de mostanában elég sokat szerepeltem a sajtóban, szóval ki tudja? Akár olvashatott is rólam a neten. De ezek szerint nem...
- Ha átlagos ember lennék, valószínűleg tényleg autószerelő lennék. - feleltem szerintem logikusan. - De nem, egyszerűen csak...öhm...szeretem a kocsikat. Ez minden.
- Aha...hát....ez fura. - mondta kételkedve, aztán lenézett a kisfiúra és újra németül szólalt meg. - Joachim is imádja őket, minden autós dolog érdekli. Ugye, öcsi?
- Ahha. - bólintott a kisember bátrabban.
- Hát akkor figyelj ide, kisapám. - hajoltam oda hozzá. - Ha még egyszer így elém vágsz, garantálom, hogy a legeslegközelebbről veheted szemügyre a Porschém alvázát.
Joachim erre elnevette magát. Hát, pedig azt hittem ijesztően mondtam...
- Te meg. - mutattam Jake-re. - Figyelhetnél jobban az öcsédre, mert mostantól gyakran fog itt járni ez a Porsche és ha a kissrác továbbra is itt futkos az úton, véletlenül matrica lesz belőle.
Erre mindketten felnevettek, pedig ezt is halálkomolyan mondtam. Úgy látszik baj van az érzelemkifejezésemmel.
- Joachim nem az öcsém. - közölte velem Jake, mintha azt magyarázná, hogy az 1+1 az nem 3. - A szomszéd családban lakik, én csak lógok vele, legtöbbször teniszezni, focizni, jégkorizni tanítom őt meg a húgát, cserébe Frau Fischer, az anyukájuk meg szokott ajándékozni egy-egy finom ebéddel vagy vacsorával.
- Oh...ez klassz. - feleltem egykedvűen, mert bár meglepődtem, hogy nem rokonok, de nem érdekelt túlságosan a magánélete.
- Szóval akkor te vagy az új lakó. - váltott témát Jake és összenézett Joachimmal.
- Ja. Bár most egy ideje nem voltam itt.
- Hogyhogy? Úgy láttam, már lezajlott a költözés.
Hoppá. Akkor most kezdhetek hazudni magamról.
- Jól láttad. Csak éppen...nos sok dolgom volt mostanában. - Hm, nem is megy olyan nehezen.
- Amúgy szép a kocsid. - szólalt meg váratlanul Joachim és az autóm felé mutatott.
- Tudom. -vontam vállat mosolyogva és óvatosan végigsimítottam a Porsche motorháztetejét.
- Hány másodperc alatt gyorsul fel 100-ra? - kérdezte nagy szemekkel én meg elnevettem magam.
- Hm, téged tényleg érdekelnek az autók.
- Miért, téged is? - kérdezett vissza izgatottan.
- Én imádom őket. - vallottam be az igazat.
- Úúúú..figyelj. Nekem van egy csomó autós könyvem meg matricám otthon, majd megnézed?
Egy olyan "most komolyan beszél?" arckifejezéssel Jake-re bámultam, aki mosolyogva bólogatott.
- Ez a legnagyobb kitüntetés, amit Joachim adhat valakinek. - bizonygatta és a kissrác bólogatása után el is hittem nekik.
- És öcskös, nem is vagy megsértődve, hogy az előbb itt ordibáltam, hogy állj már félre az utamból? Mert eléggé felhúztad az agyam!
- Hm...nem. - vont vállat lazán. - Az tök érthető, ha így véded a kocsidat. Én ki sem mennék vele a garázsból.
Ezen akaratlanul is elnevettem magam és rájöttem, hogy ez a kiscsávó milyen szimpatikus most, hogy beszél és nem a kocsim előtt álldogál értetlen pofával.
- Megnézhetem belülről? - kérte csillogó szemekkel, de még mielőtt válaszolhattam volna, Jake a vállára tette a kezét.
- Öcsi, szerintem anyád már bent vár a vacsival.
- De Jake...most beszélgetek. - nézett Joachim szúrós szemmel a barátjára.
- Felőlem. De akkor holnap nincs foci.
- Itt sem vagyok. - fordult meg a kisfiú és sértődötten elindult a házukba. Hirtelen megsajnáltam. Vagy mi.
- Ha jó fiú leszel, elviszlek egy körre. - szóltam utána, és erre rögtön visszafordult.
- Tényleg? - futott oda hozzám és legnagyobb meglepetésemre szorosan megölelt. - Fúúú ez csúcs! Kössz, Nina, nagyon jó fej vagy!
Én meg csak álltam ledöbbenve és próbáltam elhinni, hogy egy 10 perce ismerős kisfiú azt mondta: jó fej vagyok.
- Ööö....hát...nincs mit. - válaszoltam végül zavarosan és nem igazán tudtam kezelni a helyzetet úgyhogy megkönnyebbültem, mikor Joachim berobogott a házba. Jake mindezt mosolyogva követte végig.
- Levetted a lábáról. - mondta bizalmas hangon. Csak megvontam a vállam.
- Azt hiszem, húzok kajálni. Baromi éhes vagyok.
- Figyu, nincs kedved átjönni egy pizzára? Lusta vagyok kaját csinálni és van egy jó házhozszállítós pizzéria, akik megértik az akcentusomat is. - ajánlotta fel a vacsoralehetőséget kicsit csípős megjegyzéssel a végén.
- Hát, köszi, de szerintem most inkább összeütök valamit otthon.
- Nehogy azt mondd, hogy nem szereted a pizzát!
- De, nagyon csípem. - védekeztem. - Csak...szóval ebédre is azt ettem. - Ez persze hazugság volt, csak hát bármennyire is szimpatizáltam ezzel a szomszéd sráccal, csak nem akartam vele vacsorázni az első otthoni estémen. Jake úgy látszott, vette a lapot.
- Oké, akkor majd máskor. Azért örülök, hogy végre találkoztunk. Már a gyerekkel találgattuk, hogy vajon hány fős család érkezhet ide ennyi csomaggal. Arra nem tippeltünk, hogy egy fiatal csaj birtokol ennyi mindent. - nevetett.
- Hát...igen. Sok cuccom van. - mosolyogtam kínosan, mert visszagondoltam, hányszor kellett fordulni, mire az összes dobozomat becuccoltuk a házba.
- Te...egyedül laksz itt? - kérdezte bizonyalanul.
- Hát ja. Önálló életkezdésnek hívják, vagy mi.
- És most már itthon leszel? Úgy értem, tényleg elkezdesz itt élni?
- Ahha...egy ideig maradok. - ködösítettem egy kicsit az igazságon. Mert ez az ideig kb.1 hét.
- Akkor gondolom találkozunk majd még.
- Aha...biztos.
- Az klassz. - vigyorgott. - Akkor jó első éjszakát itt. Szia! - köszönt el. Aztán mikor a távolodó alakját figyeltem, eszembe jutott mit is fog most csinálni, ha beér a házba.
- Héé, Jake! Azért megadnád a pizzéria számát?....Ha egyszer mégis megkívánnám a pizzát.....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése