19. fejezet: Lebuktam?

Sziasztok!
Először is sajnálom, hogy kicsit nagyon késtem ezzel a résszel, de igazság szerint nehezen jött össze. Azért remélem tetszeni fog :)
Köszönöm a szavazóknak, sokat segítettetek :)
És köszönök minden pipát, remélem ide is kapok párat, esetleg komit :)
Jó olvasást!

(Nina)

Tudom. Én sem vagyok egy jókislány. Sőt, kifejezetten rossz - Kimi szerint romlott - vagyok és ez teljes mértékben igaz is rám. De ez azért már nekem is sok volt...
- Azonnal adja ide! - ugrottam rá a fotósra, aki védelmezve a fényképezőjét hátrált a tömegben.
- Álljon le, hagyjon békén! - ordibált, de hidegen hagyott, csak kapkodtam a készülék után, mint az őrült és az sem érdekelt, hogy nem kevés szempár figyelt rám érdekesen.
- Azonnal törölje ki érti? - ordítottam a képébe vörös fejjel. - Hallja? TÖRÖLJE KI A KÉPET!
- Dehogy törlöm ki. - nevetett a képembe, de erre úgy rávetettem magam, hogy a tömeg már egyértelműen csak a mi kis csetepaténkat szemlélte.
Csak az járt a fejemben, hogy az a kép nem kerülhet nyilvánosságra. Ha az a pasi a fényképpel a tarsolyában innen kilép, nekem végem. Muszáj volt tennem valamit.
- Utoljára mondom. Törölje ki, vagy nagyon megbánja. - sziszegtem a legfenyegetőbben, de sajnos nem vett komolyan és ismét elnevette magát.
- Nem tudna nekem annyit fizetni. Ez a kép az előléptetésemet jelenti, hölgyem.
- Akkor kénytelen leszek máshoz folyamodni. - mondtam és egy hirtelen mozdulattal kitéptem a kezéből a fényképezőgépet, majd egyenesen a földre hajítottam, hogy a készülék apró darabokra törjön.
A fotós köpni-nyelni nem tudott, de az arcát már ekkor elfutotta a méreg.
- VAN FOGALMA RÓLA, MIT TETT? - ordította magából kikelve. Éppen készültem válaszolni neki, amikor legnagyobb meglepetésemre Kimi jelent meg mögöttem.
- Ne aggódjon, kifizetjük. - jelentette ki hihetetlen nyugalommal. A fotós pasi hirtelen elhallgatott.
- Ez nem csak a gépről szól...az a fotó kell! - mutogatott az összetört eszközére idegesen.
- Nekik pedig magánélet. - mutatott rám, és a még mindig részegen ücsörgő Fernandóra, aki az egészből szerintem semmit sem értett, mert miután lesmárolt én meg erőszakosan kibontakoztam a fojtogató öleléséből, megint meghúzta a poharát - már számolni sem lehet hányadjára.
Kimi szava ütött, és nagyon büszke voltam rá, hogy kiállt miattam. Miattunk.
- Rendben. - bólintott, nekem meg enyhén szólva is leesett az állam. - Meghagyom a magánéletet, és nem tálalok ki. De cserébe várnék én is valamit.
- Fizetek. - mondtam bosszúsan, mert Fernandóval aligha lehetett volna ezt most megbeszélni.
- Nyilván. - nézett rám mézesmázosan a pasi és gonoszul csillogott a szeme. - De lenne itt még valami...

- Ezt jól megcsináltam. - ütögettem a fejem az előttem lévő ülés támlájára másnap a repülőgépen, amikor már hazafelé utaztunk Heidival.
- Nem is te voltál a hibás, nem? - nyugtatott az egyetlen lehetséges indokkal a barátnőm. - Ha Fernando nem nyer a futamon, nem megy ünnepelni, nem üt ki magát, nem mászik rád, nem smárol le, a fotós nem fényképez le, te nem töröd össze a gépét...Csakis Fernando a hibás!
- Persze, akkor az lett volna a legjobb, ha ide se utazik Malajziába. - nevettem fel kínomban. - Talán még most is az ágyat nyomja a másnapos fejével.
- Az téged ne érdekeljen. Van így is elég gondod. - emlékeztetett.
- Ja. - sóhajtottam. - Fogalmam sincs, hogy fogok ebből kimászni. Egy fotós zsarol....hihetetlen.
- Az. Azt hiszem erről a kis incidensről Michaelával is beszélned kéne. - fordult felém és az arcán őszinte együttérzést láttam. Ő is pontosan tudta, mire számíthatok, ha a sajtósom meghallja, mit műveltünk.
Elővettem a mobilomat és tárcsáztam a számát, majd amikor beleszólt, elhatároztam, hogy nem kertelek.
- Kérlek, ne legyél ideges!
- Ez rosszul kezdődik... - sóhajtott a vonal túlsó végén.
- Mert az is. - sóhajtottam én is, de aztán belekezdtem az elejétől és mindent elmondtam neki.
- Hát ezt nem hiszem el! - kiabált Michaela a beszédem végén. - Kinyírom ezt az Alonsót!
- Akkor már ketten vagyunk.
- Hatalmas botrány lett volna, ha nem töröd össze azt a fényképezőt, ugye tudod? - hadarta idegesen. - Be kell valljam, most az egyszer jót tettél, Nina!
- Óóóó csak nem dicséretet hallottam??? - nevettem fel.
- Na jó elég! Oké, megtesszük amit az a zsaroló kér. Azonnal beszélek Eric-kel meg Stephane-nal. Kiminek meg azt hiszem hatalmas köszönömmel tartozunk.
- Igazad van. - mosolyodtam el én is, hiszen tényleg neki köszönhettem, hogy nem lett nagyobb baj...

Két és fél hét távollét után nagyon jól esett végre hazaérkezni. Ausztrália és Malajzia forró időjárása után felüdülés volt végre egy kis hideget érezni, amikor megérkeztem a házam elé Svájcba.
Mindenhol jó, de a legjobb otthon, szokták mondani, és ki is élveztem az otthoni légkört a következő napokban, amikor csak lazítottam és az otthoni teendőket végeztem el. Egyik nap éppen telefonon beszéltem a jövendőbeli udvari teniszpályám tervezőjével, amikor valaki hangosan kopogtatott az ajtón. Amikor kinyitottam, nem kicsit meglepődtem, miközben lefelé néztem a küszöbön ácsorgó Joachimra.
- Te vagy az! - mutogatott rám csillogó szemmel és otthonosan mozogva lazán besétált a házba.
- Neked is szia! - forgattam a szememet, aztán eszembe jutott, hogy egy 12 éves fiúval azért még nem kéne bunkóznom, úgyhogy megkérdeztem. - Mi szél hozott nálam?
- Te vagy az! - ismételte. - Az a lány, akit láttam! Biztos, hogy te vagy!
- Nem értelek. - fontam keresztbe a kezemet. Halvány fogalmam sem volt, miért mutogat rám nevetve.
- Te vagy Nina Bradl. - jelentette ki.
- Nem mondod? - nevettem fel. - Már egyszer bemutatkoztam, emlékszel?

- Igen. - fonta ő is keresztbe a karját és jelentőségteljesen rám nézett. - Csak azt elfelejtetted mondani, hogy a Forma 1-ben versenyzel!
Először annyira meglepődtem, hogy nem is jutott eszembe semmi épkézláb mondat, amit a védelmemre hozhattam volna fel. Hiszen nem tudhat róla. Akkor annyi a magánéletemnek itt, a nyugodt Walchwilben.
- Én nem versenyzek sehol sem. - hazudtam szemrebbenés nélkül, de már akkor láttam, hogy a kissrácot nem lehet megtéveszteni. Próbálkozni azért lehet. - A Forma 1 különben is férfisport, nem?
- Most miért akarsz becsapni? - kérdezte nevetve Joachim. - Láttam mindkét időmérőt és futamot, és te voltál az a szőke lány Kimi Räikkönen mellett!
- Jó, tényleg ott voltam, de csak vendégként. - adtam alább egy kicsit, mert ez a fiú túl sokat tudott.
- Aha, persze. - nevetett ki. - Akkor miért ültél be az autóba?
- Oké. - sóhajtottam. Joachim arcán elégedett mosoly terült szét. Hiába, most ő győzött. - Tényleg én voltam, de...
- Annyira tudtam! - kezdett el kiabálni és ugrálni egyhelyben. - Én mondtam apának, de nem hitte el, azt hitte csak kitalálom! De tudtam, hogy te vagy az! Hihetetlen! A szomszédom autóversenyző!
Mosolyognom kellett a gyerekes viselkedésén, mert annyira örült ennek a hírnek, hogy én sem akartam elhinni.
- Komolyan azt hitted, hogy át tudsz vágni? - kérdezte, miután kiörömködte magát.
- Hááát. Megpróbáltam. - vontam vállat mosolyogva.
- Pedig nem tudsz. - nevetett gúnyosan. - Imádom a Forma 1-et, már 2 éve nézem! - mondta ki büszkén.
- És kinek szurkolsz? - kérdeztem, miközben töltöttem neki egy kis narancslét.
- Kimi Räikkönennek! - húzta ki magát. - De ezentúl neked is fogok! Annyira csúcsszuper, hogy ismerek egy Forma 1-es versenyzőt!
Csak mosolyogni tudtam a kis srácon. Nem tagadom, jól esett, hogy ennyire örül, és szívesen végighallgattam, hogy mennyire, de mennyire szereti nézni a futamokat és minden vágya, hogy egyszer ő is ott legyen egyen. Ekkor villámcsapásként ért egy jó ötlet.
- Figyelj csak! Ha nem mondod el senkinek a titkomat, az egyik közeli európai futamra, okés?
- Úúúúúú okéés! - ugrott fel a kanapéról és összepacsizott velem, én meg elégedetten vállon veregettem magam, miközben Joachim azon tanakodott hangosan gondolkodva, hogy Monte-Carlo-ba, Hockenheimba, Silverstone-ba, vagy Monzába jönne el szívesebben.
- De Joachim, megígéred, hogy nem híreszteled el a suliban meg a fociedzésen sem? - kérdeztem vissza.
A fiú gondolkozva nézett rám.
- Úgy elmondanám. De akkor nem mehetek veled, úgyhogy inkább hallgatok. - mosolyodott el.
- Akkor rendben vagyunk? - nyújtottam a kezemet.
- Naná! - csapott bele és a cseles kis ajánlattal éreztem, hogy megbízhatok benne.

Másnap éppen próbálkoztam valami főzéssel - sajnos nem ehetek mindig mirelitet - amikor csörgött a telefonom.
- Nina? - szólt bele a telefonba Jake. - Otthon vagy már?
- Szia, igen. - válaszoltam. Mit akar már megint? És mikor adtam én meg neki egyáltalán a számomat?
- Merre jártál? - kérdezte. - Kerestelek, de nem voltál itthon...
Fenébe, fenébe, fenébe...
- Ööö... csak meglátogattam a bátyámat. - hazudtam gyorsan.
- Ja, oké. Figyelj, nincs kedved találkozni? Még 1 óra edzés van a kissrácokkal, de utána megehetnénk egy pizzát a városban.
- Jól hangzik. - mondtam, a furcsa salátát méregetve, ami nem éppen úgy sikerült, ahogy terveztem.
- Akkor gyere a sportcsarnok elé 5-re, jó?
- Ott leszek. - tettem le a mobilom. Egy ideig bámultam a kotyvasztott ételemet, aztán megvontam a vállam, bevágtam a hűtőbe és mentem zuhanyozni...jövök, drága pizzám!

Néhány perccel öt óra előtt befutottam a sportcsarnok elé, ahol meglepetésemre Jake már várt.
- Na végre, hogy megjöttél. - köszöntött mosolyogva.
- Végre? - háborodtam fel. - Már ne is haragudj, de még 5 óra sincs.
- Jó, ne vitatkozzunk ezen. - legyintett, nyilván nem akart leállni velem. - Éhes vagy?
- Azt hittem pizzázni jöttünk. - vontam fel a szemöldököm, mert úgy tűnt, valami mást tervez.
- Tehát igen. - vonta le a következtetést és mosolyogva elindult a járdán. - Amúgy örülök, hogy eljöttél. Rég láttalak.
Aha. Szóval most kezdődik az a része a beszélgetésnek, hogy hol jártam 2 hétig...
- Hát ez van...egyszer meg kell látogatni a tesódat nem? - utaltam vissza a telefonbeszélgetésünkre, ahol már elmondtam neki, hol voltam.
- De. - bólintott. - De azért sok időd lehet, ha csak így el tudsz lógni hozzá pár napra.
- Csak akadt egy kis szabadidőm. - vontam vállat és Jake vette is a lapot, mert nem kérdezgetett többet.
Hamarosan megérkeztünk egy kis pizzériához, ami nagyon hangulatosan nézett ki és az illatokból ítélve remek pizzát készítenek.
- Van kedvenced? - kérdezte Jake, amikor leültünk egy asztalhoz és az étlapot nézegettük.
- A sajtos-gombás-kukoricás triónak nem tudok ellenállni. - vallottam be és már le is adtam a rendelést.
- Én a hawaii-ra esküszök. - voksolt a kedvence mellett, aztán miután a pincér elment, előrekönyökölt az asztalra. - Szóval akkor most 1-0 nekem. - vigyorgott.
- Mert? - néztem rá kérdően.
- Nem kellett könyörögni, hogy gyere el velem. - a vigyora ekkor már szinte ördögi volt.
- Egyszerűen csak éhes vagyok és amikor említetted a pizzát, összefutott a nyál a számban.
- Na persze! - nevetett.
- Teljesen komoly! - bizonygattam. - Én a salátával semmire se megyek.
- Akkor minek eszel salátát?
- Mert azt kell ennem. - vágtam rá, de rögtön visszaszívtam volna. - Vagyis...
- A barátnőd erőszakolja rád ugye? - kérdezte váratlanul.
- A barátnőm? - kérdeztem vissza. Hirtelen nem is esett le, kire gondol.
- Az edzőteremből. Nagyon komolyan veszi az egészséges életmódot, nem?
- Ja, hogy Heidi! - jutott eszembe. - De, teljes mértékben. De ezt pont neked magyarázom, aki fociedzőnek készül? - tereltem el a témát magamról ügyesen és nem csalódtam: Jake belement a játékba.
- Jó, hogy mondod! - örült meg. Talán azért, mert mos végre rá került a sor? - Képzeld ezen a két egymást követő hétvégén én voltam a kissrácokkal meccsen Oberarthban és Goldauban. Most van a kistérségi bajnokság, azért utaztunk el. A vezetőedző megengedte, hogy én kísérjem el a fiúkat. És egy kivételével mindegyik meccsünket megnyertük. A kivétel egy döntetlen volt.
- Gratula. - mosolyogtam rá, aztán a pincérre, aki meghozta a gőzölgő pizzánkat, én meg rögtön rávetettem magamat. - És Joachim hogy játszott?
- A 8-9-éves korosztállyal voltam. Ő meg 12, emlékszel? - nevetett.
- Tényleg, már nagyfiú. - bólintottam és elégedetten elmosolyodtam. Tehát Jake nem tud semmit. Nem volt itthon a hétvégén, így nem láthatta a futamokat a tévében, ráadásul Joachim sem volt ott, szóval nem szólhatott neki arról, milyen élvezetes versenyeket látott a hétvégén...
Így, megnyugodva már csak élveztem a pizzát, amit fantasztikusan készítettek el itt, szóval szó szerint habzsoltam magamba, Jake pedig elég furán méregetett.
A vacsi után rendeltünk két poharas forrócsokit, aztán kiléptünk az utcára.
- Köszi szépen ezt a délutánt, nagyon fincsi volt a pizza. Majd máskor is jövök. - határoztam el.
- Én örülök, hogy együtt ettünk. - mosolygott Jake. - Sétálunk egyet hazáig? - kérdezte, és miután bólintottam, elindultunk lassan a járdán. - Tudod, azt hiszem bírlak.
- Jó tudni. - nevettem, mert nem igazán tudtam mire vélni ezt a kijelentést.
- Most komolyan. - nevetett ő is és néhány járókelő az utcán mosolyogva figyelte a jókedvünket. - Nem találkoztam még ilyen lánnyal. Olyan...fura vagy. - mondta ki nevetve, mert sokáig kereste a megfelelő szót.
- Tudom. De nem is akarok más lenni. Nem vagyok az a tipikus lány. - Ha tudnád mennyire nem...
- Az nem baj. Ezért vagy érdekes szerintem. - bókolt, ami kétségkívül jól esett, de igyekeztem elrejteni a mosolyomat és inkább kortyoltam egyet a forrócsokimból. A következő pillanatban azonban majdnem félrenyeltem, amikor megláttam egy nagyon is ismerős ismerőst a másik utca túloldalán.
- Ő meg mit keres itt? - kérdeztem nagyot nyelve.
- Ki? - forgott körbe Jake, szegény azt se tudta, kiről beszélek.
- Hát Ő! - mutogattam az illető felé, aki nagy szatyrokkal a kezében egy elég nagy kocsi felé sétált - velünk szemben.
- Jaaa Sebastian Vettelre gondolsz? - kérdezte olyan hangon, mintha ez egyáltalán nem lenne meglepő. - Mit keres itt? Hát itt lakik, Nina, nem tudtad?
- Mi van? ITT lakik? - kérdezgettem és azt hittem kiesik a szemem, amikor mintha azt láttam volna, hogy találkozik a pillantásunk Sebastiannal, aki a kocsija mellett megállt egy pillanatra.
Nem gondolkodtam, hogy hallucinálok-e vagy sem, egyszerűen csak behúztam Jake-et egy telefonfülke mellé és suttogva megkérdeztem tőle. - Komolyan beszélsz, Jake?
- Most mi bajod van, Nina? Tudod te ki ő egyáltalán? - kérdezte zavartan. Naná, hogyne tudnám... - Kétszeres Forma 1-es világbajnok...német létedre nem tudod?
- Dehogynem tudom. - intettem le sietősen. - De itt lakik? ITT?
- Igen, miért? Még nem láttad?
- Nem... - néztem a fehér autó után, ami végre kigurult a járdaszéli parkolóhelyről és elindult.
- Pedig itt lakik. - bizonygatta Jake, miután újra elindultunk hazafelé. - Sőt, nem is messze tőlünk?
- Mi??? - Azt hittem rosszul hallok...Az nem lehet, hogy itt is üldözni fog ez a szöszi srác...
- Nem hiszed el, mi? Tényleg itt lakik. Az eggyel alattunk lévő utcába. Nagyon király háza van...
- Azt elhiszem. De...nem rohamozzák le a rajongói?
- Nina, ő ugyanolyan lakos itt, mint mi, átlagos városlakók. - A magad nevében beszélj...
- De akkor is...
- Nincs akkor is. - mosolygott. - Ugyanúgy jár boltba, mint te vagy én és azon kívül, hogy a győzelmei után gratulálnak neki, normálisan viselkedik vele mindenki.
- Érdekes. - motyogtam, mikor már az utcánkba fordultunk be. - Na mindegy, legalább már ezt is tudom.
- Biztos összefutsz majd egyszer vele. Na, jóéjt, Nina! - köszönt el mosolyogva és legnagyobb meglepetésemre egy öleléssel búcsúzott. Annyira meglepődtem, hogy nem is tudtam tiltakozni.
- Szia, Jake. - köszöntem én is aztán besétáltam a házba, de a bejárati szőnyegnél megbotlottam valamiben.
Egy kis csomagot vettem fel a földről, ami szimplán egy szatyorba volt csomagolva. Egy Kinder csoki.
Örömmel kinyitottam, gondoltam Joachim tette ide hálából, de ekkor találtam egy kis papírfecnit, amin ez a felirat állt:

Lebuktál, Nina Bradl :)