20. fejezet: Más világ

Sziasztok :)
El sem hiszem, hogy máris itt tartok, a 20. résznél :) Mintha csak tegnap vágtam volna bele ebbe az egészbe, és jó látni, hogy már itt vagyunk és örülök, hogy sokan olvassátok a történetet :)
A tartalommal kapcsolatban: lehet, hogy a motoros világ nem olyan érdekes, de Nina szempontjából most még nagy jelentősége van, úgyhogy aki nem kedvelője ennek a sportnak, elnézést, de azért olvassátok el, mert csak a fiúkról van szó :)
Köszönöm mindenkinek a pipákat és a legutóbbi kommentet saccko-nak (:

(Nina)
Percekig csak bámultam a Kinder csokira és a kis papírfecnire. Kiskoromban ez volt a kedvenc csokim, akkor is, ha legszívesebben a csomagoláson vigyorgó fiú arcába nyomtam volna a csokit, annyira irritált a feje. De maga a csoki...mennyei. Vajon ki küldhette? És mit akart elérni ezzel az üzenettel?
Lebuktam? Körülnéztem, de az utcánk üres és csendes volt, és már sötétedett. Senkit sem láttam.
Talán Joachim lehetett - gondoltam. Vagy mégsem? Hiszen minek írt volna egy ilyen üzenetet?
Újra és újra elolvastam ezt a sort. Egyértelműen férfi írása. Kusza betűk, sietős vonalvezetés...Tehát az illető sietett. Lehet, hogy Jake csempészte ide még az indulás előtt? De akkor észrevettem volna...
Sehogy sem állt össze a kép, de nem akartam sokáig traktálni ezzel az agyamat. A Kinder-gyerek hívogatóan kínálta a csokit, és én nem tudtam ellenállni az édességnek.
Nem tudom ki vagy, te titokzatos lebuktatóm, de kössz a csokit... - gondoltam és mohón befaltam.


Néhány nappal később már el is felejtettem az egészet. Fontosabb dolgom is akadt annál, hogy egy papírfecnin rágódjak, amikor még egy csomó időm van, mielőtt Kínába utazok a csapattal.
Az én versenyhétvégém előtti hétvégén ugyanis a hagyományokat követve Katarba utaztam, ahol a Moto GP szezonnyitóját rendezik. Fura helyzet. Mi már a 3. versenyünkre készülünk, ők meg az elsőre. Viszont mi meg csak 3 héttel később fejezzük be a szezont, nem úgy mint ők. Hát igen, más a két királykategória...
Hivatalosan a bátyám vendégeként jelenek meg az ő hétvégéiken, de valójában már szinte családtagnak számítok. Amióta csak az eszemet tudom, a motorozás mindig is a családunk életének legfontosabb része volt, így kiskoromban apám jobban szeretett más motorversenyekre cipelni, mint a saját gokartversenyeimre.
De nem bántam meg, mert ez csak még jobban megerősített abban, hogy ideje végre valakinek a Bradl családból a négykerekűekre váltani. És lám, igazam volt...

- Nina, hát te? - kerekedett ki Marc szeme, amikor összefutottunk a szállodánál. Imádtam, amikor így nézett rám. Mindig meglepődött, amikor ott látott meg, ahol nem várt volna.
- Megígértem, hogy eljövök, nem? - nevettem fel. - Hát itt vagyok!
- Jaaj, de örülök neked. - mondta kisfiúsan mosolyogva és szorosan megölelt. - Hiányoztál.
- Mint mindig. - mosolyodtam el. Marcnak már meg se kottyant, ha ilyeneket mondtam.
- Úgy izgulok. Ez az egyik kedvenc pályám. Nyerni akarok. - mesélte izgatottan az érzéseit, még a szemei is csillogtak. Néha úgy a bőrébe bújtam volna. Kíváncsi lennék, milyen egy olyan fiú élete, aki mesében hiszi magát, és mindent csodásnak és szépnek lát. Irigyeltem az optimizmusát. Én sajnos realista vagyok...
- Nyugi. Már most látom körülötted a győzelem-aurát! - viccelődtem. - Alex is a közelben van? - kérdeztem az öccse felől, akit már régesrég nem láttam, de nagyon szerettem volna már találkozni vele.
-Aha, majd szólok neki, hogy kerested. De most nem érsz rá egy picit?
- Dehogynem. - bólintottam mosolyogva. - Arra gondoltam körbenézek a paddockban és megnézem a srácokat. Stefannak például még nem is köszöntem.
- Oké, akkor jövök veled. - mosolygott ő is, és így együtt mentünk be a sok motorhome területére.
- Csak nem Nina Bradl-t látom itt nálunk? - hallottam egy ismerős hangot, így körbe.körbe forogtam, mire végre megláttam egy rég nem látott haveromat.
- Sandro! - nevettem fel a honfitársam láttán, akivel megöleltük egymást, hiszen már vagy jó pár hónapja nem találkoztunk. - Mi újság?
- Meg vagyok lepve, hogy Miss Forma 1 itt van. - cukkolt. - Te se tudtál róla, hogy jön? - kérdezte Marctól.
- Szerintem még a bátyja sem. - nevetett Marc.
- Most mi bajotok van? Azt hittem örültök, ha eljövök, de úgy néz ki, itt nem egyértelmű, ha itt vagyok. - tettettem egy kis sértődöttséget, amivel rögtön elértem a célomat.
- Jajj, maradj már, Nina! - ölelt meg Sandro nevetve. - Jó újra látni.
- Reméltem is. - mosolyogtam, aztán a fiúkkal élménybeszámolót tartottunk. Ők elmondták, milyenek voltak az eddigi tesztek náluk, én meg elmeséltem, hogy szerepeltem a Forma 1 két versenyén. Közben sétálgattunk a paddockban, úgyhogy a végén még a bátyámmal is összefutottunk.
- Szia, húgi. - ölelt meg, és úgy tűnt, egyedül ő nincs meglepve, hogy itt talál. - Már meg is jöttél?
- Nem, még a repülőn vagyok. - forgattam a szememet.
- Szerintem semmit sem változott. - mondta Sandro a fiúknak, tőlem pedig egy elismerő mosolyt kapott.
- Srácok, mit szólnátok ma este egy kis dumáláshoz? - vetettem fel az ötletet. - Csak van itt valahol egy bár vagy kávézó.
- Luis-nak nem akartál szólni? - kérdezte Sandro.
- Jaj, dehogynem. - jutott eszembe a másik srác, akivel még nem találkoztam a mai napon. - Majd előkerítem valahonnan. De mit szóltok?
- Elfelejtetted kisasszony, hogy mi versenyhétvégén vagyunk, szóval bármilyen PR programunk lehet ma este, főleg, hogy ez az első hétvégénk. - emlékeztetett Stefan.
- Jó, neked nem muszáj jönni. - veregettem meg a vállát.
- Amúgy sem tudnék, mert nem akarom Janine-t egyedül hagyni.
- Janine is itt van? - kérdeztem meglepve. Szegény lánynak már csak alig 1-2 hete lehet a szülésig.
- Igen. - húzta el a száját a bátyám. - Nagyon nem akartam, hogy így repüljön, de nagyon jól viseli a terhességet és nem akarta kihagyni az első Moto GP-s versenyemet, úgyhogy eljött. De itt van apa is, szóval ő vele lesz, meg hoztunk egy orvost is, aki rendszeresen figyeli.
- Mindenképpen szeretném látni a kismamát. - mosolyodtam el, hiszen a drága sógornőm pocakját is régen vehettem már szemügyre. - Lesz plusz egy fő mellette testőrnek. - nevettem.
- Szerintem elege is lesz belőle. - nevetett Stefan is, aztán elbúcsúzott, mert a sajtósa valami PR programra ráncigálta el.
- Na és veletek mi lesz fiúk? - néztem a két srácra, akik a telefonjukon nyomkodtak valamit. - Hé, mit csináltok?
- Twitter. - motyogta Sandro belemerülve a mobiljába. - A rajongóim fényképért kiáltanak!
- Fogalmam sincs, mi a program ma. - mondta Marc. - Úgyhogy írok egy SMS-t a sajtósomnak, hogy mikor érek rá. Muszáj elmennünk ma este valahová.
- Helyes. - néztem büszkén rá, mert végre valakit érdekelt az ötletem. - Na de Sandro minek twitterezel?
- Miért ne? - nézett rám kérdőn. - A rajongóim ezen tudják követni, mi történik velem.
- Jé, most jut eszembe, elvileg nekem is csinált a csapat. - jött a felismerés és nevetnem kellett, mert ez kb. 1 hónapja történt, és ha Heidi nem művészkedett a profilomon valamit, akkor még mindig üresen kong a twitterem.
- Na, csinálunk egy képet? - kérdezte izgatottan Sandro és már be is állította a mobilját a fényképezésre. Sóhajtottam egyet, de átkaroltuk egymást a két sráccal és csináltunk egy képet, amit Sandro egy perc alatt feltöltött a profiljára ,,Miss Forma 1, Marc és én a Losail Circuit paddockjában. Ez a barátok ideje" felirattal. Kb. 2 perc telt el és máris legalább százan válaszoltak rá.

- És akkor most mitől lett nekünk jobb? - vontam fel a szemöldököm, mert nem láttam értelmét, hogy mire volt ez az egész jó.
- Nem nekünk, Nina. Nekik jobb. - mutogatott a telefonja képernyőjére, ahol egy csomó rajongó nevét lehetett látni mindenféle smile-s üzenettel.
- Neked is van? - fordultam Marc-hoz, aki meglepődésemre aprót bólintott.
- Ti nem vagytok normálisak. - nevettem fel. - De ti tudjátok mit csináltok. Én most megkeresem Luis-t.
Tényleg nem értettem, mi a jó abban, ha megosztod a szurkolóiddal, mit csinálsz. Nekünk amúgy sincs magánéletünk a sajtós "barátainknak" köszönhetően, akkor még osszam is meg az esetleg nyugisan töltött óráimat is a rajongókkal? Ennek mi értelme?
Ahogy így gondolkoztam valami véletlen folytán pont szembejött velem a keresett személy. Luis amint meglátott, széles mosoly terült el az arcán. Olyan mosoly, amitől bármelyik csaj hanyatt dobná magát...
- Hello, Niña! - üdvözölt spanyolosan kiejtve a nevemet, ami az ő nyelvén annyit tesz: kicsi lány. - Rég találkoztunk.
- Az biztos. - öleltem át már a harmadik régi haveromat a motorosvilágból. - Nem változtál semmit. - vizsgáltam át a kétségtelenül jóképű fejét.
- Te viszont sokkal életvidámabb vagy. - bókolt aranyosan mosolyogva, amitől a legtöbb lánynak már remegett volna a lába. Ez a srác elég különleges hatást tudott kiváltani a nőneműekből, de én már hozzászoktam néhány éve tartó ismeretségünk során.
- Hát, köszönöm, nem mintha lenne rá okom. - húztam el a számat.
- Mi történt? - kérdezte és megsimította a karomat.
- Á, semmi csak nehéz az új életem. - mosolyodtam el. Most nem panaszkodni jöttem.
- De nekem bármikor elmondhatod, ugye tudod? - kérdezte selymes hangján, aminek igen nehéz volt ellenállni. Legalábbis korábban...Ma már erősebb voltam.
- Persze. De nem ezért jöttem. - tereltem el a témát. - Te ráérsz este egy nagy baráti beszélgetéshez?
- Kettesben? - kérdezte és mintha meglepődött volna.
- Nem, úgy gondoltam, hogy te, Sandro, Marc, én meg esetleg még egy-két másik srác.
- Ööö...ja, oké...értem. - bólintott. - Nem tudom, van-e interjúm vagy ilyesmi.
- Akkor majd dobj egy SMS-t. - mondtam, mert megláttam egy csapattagot, aki felénk közelített és sok papír volt nála, ami mindig munkát jelent. - Most hagylak, látom kellesz a csapatnak.
- Nem, most nem... - vágta rá Luis, de aztán ő is észrevette a munkatársát. - Vagy mégis... De remélem még találkozunk a hétvégén.
- Én is. - mosolyogtam rá és integetve elköszöntem tőle.
Milyen fura, hogy ebben a közegben otthonosabban érzem magam, mint a Forma 1-ben - gondolkodtam, ahogy visszasétáltam Stefan csapatának motorhome-jába. Mi ez a sok mosolygás? Talán csak azért van, mert itt nem vagyok feszült a hétvége miatt és sok barát vesz körül. Tényleg ennyi lenne az egész?

Bár az összes srácnak akadt egy csomó dolga, estére mindannyian ügyesen lerendezték az interjúkat meg a többit és este már egy menő bár felé vettük az irányt. Már nagyon régen nem voltunk így együtt és mivel már hiányzott ez a banda, jól esett újra a társaságukban szórakozni.
Szerencsére a srácok ismerték már Katar legszuperebb helyét, vagyis a tetőtéri éttermet és egyben bárt, ami pazar kilátással párosult.

- Na, elégedett a kisasszony? - kérdezte Sandro, amikor helyet foglaltunk és megrendeltük az italainkat. Mivel Katar arab ország és mi amúgy is mind bőven 24 év alatt vagyunk, természetesen csak alkoholmentesre szavazhattunk.
- Nem hiszem el, hogy eddig nem is mutattátok meg ezt a helyet. - próbáltam sértettnek tűnni, de persze nagyon tetszett a helyszín és persze az, hogy a fiúk a kedvemért itt töltötték velem az estét.
Sandro ellenállhatatlan vágyat érzett arra, hogy kiposztolja ezt is a rajongóinak, és miután Marc-ot is megjelölte, ő is mosolyogva lépett fel a netre a mobiljáról. Luis-val csak összemosolyogtunk.
- Tényleg ennyire függők? - néztem rá fájdalmas arckifejezéssel.
- Amint láthatod. - pillantott a két srácra, akik aztán megígérték, hogy a zsebükbe süllyesztik a mobilt és most tényleg csak egymásra fogunk figyelni.
Kicsit nosztalgiáztunk a tavalyi szezonról, a nagy győzelmi bulikról, és ha már ez szóba került, meséltem a hamarosan közelgő trónörökösről is, aki szintén a Bradl nevet fogja öregbíteni, akár fiú lesz, akár lány.
Valakinek azonban más is eszébe jutott az együtt töltött bulikról, és amikor Sandro és Marc egy pillanatra eltűnt mellőlünk "WC-re kell mennünk" kifogásra hivatkozva, telefonjukkal a markukban, nem tétovázott megosztani velem.
- Niña. - mondta ki a nevemet, és ekkor már éreztem, hogy valami kényes dolog fog szóba kerülni. - Csak annyit akartam mondani, hogy...szóval...örülök, hogy még mindig...barátok vagyunk. Nekem legalábbis sokat jelent...azok után.
- Luis, figyelj, én...szóval, én is. - erőltettem magamra egy mosolyt, de ahogy visszaemlékeztem azokra a pillanatokra, megint felkavarodtak bennem az érzelmek.

/2011, augusztus, Indianapolis/
- Csak nem a futamgyőztes ünnepelteti itt magát? - löktem vállon az örömittas Luis-t, aki pezsgőspohárral a kezében koccintott mindenkivel a paddock-afterpartyn.
- És akkor mi van, hm? - nevetett fel, még csuklott is egyet. Már nem kevés ital volt benne, az biztos.
 - A fenébe is, végre valahára győztem! Ezt muszáj kiélvezni.
- Akkor legalább most van mire inni! - öleltem át, mert őszintén örültem a sikerének. Nagyon ért már neki az első hely, annyi kiesés és csalódástkeltő eredmény után. Jó volt végre boldognak látni, és ha ehhez némi alkohol kellett, akkor ennek így kell történnie.
- Jaaaj, el sem hiszed, Nina, mennyire várok már erre a pillanatra. - nevetgélt továbbra is. - Gyere, megmutatom a kupámat a pihenőmben. - fogta meg a kezem és magával húzott a motorhome-ban található saját kis zugába. Spanyol zászló hevert az ágyán, a bukósisakja egy kis asztalon pihent, még látszottak rajta a dobogós pezsgő cseppjei. Luis vigyorogva felmutatta az első helynek járó trófeát.
- Hát nem gyönyörű? - kérdezte és úgy nézett a kupára, mintha a lottónyeremény, vagy legalább a gyereke lenne. - Istenem, szerintem ő is szomjas most. Gyere, itassuk meg!
Nem értettem mire céloz, de amikor a pezsgősüvegből pezsgőt töltött a kupába, elnevettem magam.
- Na gyere, együtt iszunk belőle. - hívott és egyszerre fogtuk meg a színültig töltött trófeát.
- A győzelmedre! - kiáltottam boldogan.
- És a legjobb ünneplőtársra! - mosolygott rám, mire elpirultam, de aztán egyszerre húztuk meg, ami azt eredményezte, hogy össze-vissza folyt a pezsgő, de a szánkba a fele se jutott.
Persze ez sem szegte a jókedvünket, gurgulázva dőltünk egymásnak és nevettünk, mint két tinédzser egy vígjáték alatt.
- Tudod mi az egyetlen keserűség ebben a napban? - tette fel a kérdést, én meg kíváncsian néztem fel rá. - Hogy Marcela pont azért nem jött el erre a futamra, mert szerinte szakítanunk kellene.
- Nem tudom mi oka lenne rá. - mosolyogtam a jóképű arcába, és a pillantásunk ekkor félreérthetetlenül találkozott. - Hiszen te...
- Igen? Milyen vagyok? - kérdezt suttogva, továbbra is mosolyogva, az arca pedig egyre jobban közelített az enyémhez.
- Hihetetlen vagy... - csak ennyit tudtam kimondani, mert ekkor akaratlanul is összeértek az ajkaink, a következő pillanatban pedig már hevesen ölelkeztünk és csókolóztunk egyben. Már a spanyol zászlóval is közelebbi kapcsolatba kerültünk, de ekkor benyitott Jonas, Luis csapattársa, aki a győztest kereste, így rajtakapott minket. Lihegve mentegetőztünk, de a német srác megígérte, hogy nem fog beárulni minket, így mosolyogva kihívott minket a csapat bulijára.

Ki tudja, mi történt volna, ha Jonas nincs. Talán ott ébredtem volna Luis spanyol zászlóval megágyazott heverőjén, ami egyikünknek sem lett volna túl jó. Főleg, hogy amikor Luis hazautazott, a barátnője, Marcela könnyek közt kért bocsánatot tőle, és végül kibékültek. Nem tudta meg, mi történt ebben a kis válságban...
- Tudom, hogy azóta nem beszéltünk róla. - folytatta. - Talán nem volt hozzá elég erőm, hogy megint szóba hozzam, mert...ez elég fura emlék mindkettőnknek, nem?
- De. - helyeseltem. - De Luis, kissé be voltunk állva azon az éjszakán. Nem voltunk önmagunk.
- De ismered a szólást. A részeg ember mindig őszinte.
- Akkor lehet, hogy ez őszinteséget jelentett. - mosolyodtam el. - De ma már szerintem túlléptünk ezen.
- De...tényleg olyan..hihetetlen vagyok? - vigyorgott.
- Luiiis! - bokszoltam vállon nevetve. - Már így is az egekben jár az egód, én nem foglak tovább fényezni.
- Én azért elraktározom ezt a kis bókot. - fonta keresztbe a karját és továbbra is az az elégedett mosoly ült az arcán. Ezt a beszélgetést nem folytathattuk tovább, mert Sandro és Marc visszatértek "valamiben sántikálunk" mosollyal és ezután már ismét az volt a téma, mint azelőtt.

- Hoppá, egy kismama! - leptem meg Janine-t szombaton, amikor a bátyám csapatának garázsából vendégekként készültünk végignézni az időmérőt.
- Nina... - szólt rám. - Nem tudsz róla, hogy terhes nőket tilos megijeszteni?
- Jajj, sajnálom. - kuncogtam. - Olyan régen láttalak. Hogy vagy? - öleltem át.
- Meglepően jól. - simogatta meg a hasát, mint egy igazi anyuka, és ezen mosolyognom kellett. Amilyen hívatlan vendégként jött ez a baba, annyira jó anyukája lesz. - Ez a kis apróság egy angyal.
- Szóval ő repített el idáig? - kérdeztem nevetve, mire összeráncolta a homlokát.
- Nehogy elkezd te is. Stefan és apád már épp eleget aggódnak miattam.
- Talán nem véletlen. Janine, mindjárt szülsz, hogy gondoltad, hogy repülőre ülsz? Nem tilos ez egyáltalán?
- Nem. - rázta a fejét mosolyogva. - Saját felelősségemre és egy személyi orvossal felengedtek a repülőre. De nyugi, tényleg semmi bajom.
- És ha esetleg holnap jön a baba?
- Nem fog. Úgy érzem, még nem most jött el az ideje.
- A női megérzések sem mindig válnak be.
- Ez anyai megérzés, Nina. - úgy nézett rám, mintha már tényleg anya lenne. - Majd egyszer te is megérzed.
- Na persze... - legyintettem. - Most indult be a pályafutásom legszebb szakasza, de a jövőben sem kívánok ekkora csomagot cipelni, köszönöm szépen. - jelentettem ki határozottan. Különben is, talán egy apaszerepre jelentkező egyén sem ártana ehhez a tervhez.
- Lesz ez még így se, hidd el. - mosolygott mindentudóan a sógornőm. - Nézd meg, én se most terveztem a terhességet. De az élet úgy döntött, hogy most kell érkeznie ennek a csöppségnek.
- Ez egy meglepi-baba. - mondtam mosolyogva és Janine engedélye után megsimogattam a pocakját. - Még mindig nem voltál hajlandó megkérdezni, hogy fiú vagy lány lesz-e?
- Nem akarom tudni. Te mondtad: meglepi-baba.
- Én úgy jósolom, hogy fiú lesz. - állapítottam meg. - De az biztos, hogy mindenképpen versenyzés-fertőzött.
- Viccelsz? - nevetett fel. - Egy motorversenyző apa és egy autóversenyző nagynéni mellett lehetne más? Ráadásul egész magzatkorában versenyekre járt.
- Igazi Bradl lesz, úgy érzem. - mosolyogtam és ezzel a sógornőmmel nagyon is egyet értettünk.

Stefan első Moto GP-s időmérőjén a 9. helyre kvalifikálta magát, Marc a 2. lett a Moto 2-ben. Sandro pole-pozíciót, Luis pedig 4. szerzett a legkisebbek kategóriájában.
Másnap a futam előtt pár perccel apával és Janine-nal már a körmünket rágtuk, annyira izgultunk Stefan miatt.
Az éjszakai katari futamon a bátyámat nyolcadikként intette le a kockás zászló, amiért nagyon büszkék voltunk rá.
Sandro és Marc mindketten futamot nyertek a saját kategóriájukban, Luis pedig 3. lett.
Mivel a verseny már éjszaka fejeződött be, rögtön utána megindult az itt szokásos paddock-afterparty az egész paddock soron. Hírességek mászkáltak egyik motorhome-ból a másikba, mint az első hétvégén általában, riporterek nyüzsögtek a dobogósok körül, miközben a rendezők rengeteg fényszóróval világították ki a terepet.
- Gratulálok! - ugrottam Stefan nyakába. - Nagyon ügyes voltál, büszke vagyok rád.
- Kössz, húgi, én is nagyon örülök. - mondta boldogan, aztán máris Janine-t ölelte meg, mondanom sem kell, jóval finomabban, mire a lány hatalmas csókot nyomott a szájára.
- Akkor én mentem is. - jelentettem be, hogy nem akarok zavarna, a bátyámnak meg erre még volt képe integetni smárolás közben. Na ezért nem jár dicséret neki...
A tekintetemmel a három srácot kerestem, de a nagy nyüzsgésben ez egyáltalán nem volt egyszerű. Közben néhány régi ismerős más csapatokból odaköszönt nekem, néhányan még sok sikert is kívántak. Hát igen,ez a különbség itt és a Forma 1-ben: hogy ezek az emberek nem azt várják, mikor rúg már ki végre a csapatom...
Annyira koncentráltam az arcok kutatására, hogy majdnem felsikítottam, amikor egy kar behúzott egy kisebb csoportba, annyira megijedtem.
- Hééé, csak én vagyok! - nevetett Sandro. - Gyere, fotózás van.
- Mi? Már megint? - fintorogtam. Komolyan mondom ez a srác twitterfüggővé vált.
- Naaa, csak egy képet! - nézett rám bociszemekkel, aztán mivel ez nem segített, előrukkolt az ijesztő vigyorgó fejével, amitől mindig röhögnöm kell.
- Egyetlen egyet! - mutattam fel az ujjam figyelmeztetésként.
- Áll az alku. - bólintott. Beálltam a szerelői és a többi haversrác közé - na vajon ki volt az egyetlen lány? - és próbáltam utánozni a győztesek örömét átélő vigyort az arcomra varázsolni, bár őket túlszárnyalni nem igazán lehetett.
Sandro elégedetten nézte meg a képet és máris töltötte fel Twitterre.
- Neked még nem is gratuláltam, kishaver. - öleltem át Marc-ot, aki édesen elmosolyodott.
- Köszi Nina. Úgy örülök.
- Ezer százalék, hogy a bátyám nyomába fogsz idén lépni. - jósoltam meg jókedvűen.
- Remélem igazad lesz. - mosolygott szerényen.
- Luis merre van? Nem láttam a futam vége óta. - kerestem a másik spanyol fiút.
- Pontosan ott. - bökött a fejével egy irányba, ahol éppen egy nagyon romantikus jelenetnek lettem szemtanúja. Marcela, a barátnője undorítóan ledugta a nyelvét Luis torkán, és mivel a legnagyobb tömeg előtt csinálták, a sajtósok előszeretettel fotózták őket. Az egyik sztárpár...na persze. De a felszín alatt...
- Talán jobb is, hogy nem fényképezkedett velünk. - fordultam el a "nagyszerű" kilátástól. - Még az a senkiházi tyúk is odatúrta volna a képét...
- Mi bajod Marcelával? - kérdezte Marc.
- Igazán semmi. - vontam vállat. Nem az én dolgom, minek foglalkozzak vele. - Na gyere te kis győztes, ünnepeljünk. - fogtam meg a kezét, hogy végre nekiessünk ennek a gyönyörűen kivilágított katari éjszakának.


                                                                            ~~~
Hétfő délelőtt sajnos már haza kellett utaznom, hiszen szerdán indulnom kellett az én következő versenyemre, mégpedig Kínába. Elbúcsúztam Marc-tól, és megígértem neki, hogy ha tudok, eljövök a hazai nagydíjára, ami Barcelonában lesz nemsokára.
Otthon újra összecuccoltam, nagy bőröndökkel felpakolva készültem elindulni Zugba, ahol a gépem indul, amikor meghallottam, hogy valaki kiabál nekem.
- Nina, hová igyekszel? - kérdezte Jake, amikor odafutott hozzám a feljárómra. Éppen a kocsimba pakoltam be az utolsó csomagokat. Remek, már megint itt kotnyeleskedik nekem. Most mit találjak ki?
- A barátnőmhöz. - vágtam rá hirtelen, mert nem sokkal ezelőtt Heidival beszéltem telefonon.
- Ennyi cuccal? - vonta fel a szemöldökét.
- Elkísérem egy...nagy...fitnessztalálkozóra. - nyögtem ki egy nagyon béna hazugságot, de mivel tudta, hogy Heidi ilyennel foglalkozik, gondoltam beveszi. Az igazság szóba sem jöhetett, és ha szerencsém van, Joachimtól sem fogja megtudni.
- Öö..értem. - bólintott rá, bár az arckifejezésén láttam, hogy nem tudja mire vélni ezt az egészet. - Figyelj csak, arra gondoltam...
- Várj csak! - szóltam közbe, mert a mobilom rezgett a zsebemben. Ránéztem a kijelzőre: Michaela hív.
 - Bocs, de ezt fel kell vennem. - szabadkoztam, remélve, hogy nyugton hagy, de pechemre csak bólintott és egy másik irányba fordult diszkréten. Nagyot sóhajtottam aztán felvettem.
- Igen? -szóltam bele a telefonba.
- Én vagyok. - jelentette ki a sajtósom, mintha nem lett volna egyértelmű. - Úton vagy már?
- Nem, most indulok a repülőtérre.
- Remek. Hozzánk gyere!
- Mi? A gyárb... - akartam mondani, de elharaptam a végét. - Szóval oda?
- Mi a bajod? Úgy beszélsz, mintha a központunk egy fertőző vírus lenne.
- Jaj, maradj már! Miért oda menjek?
- Elfelejtetted?
- Mit? - kérdezősködtem egyre idegesebben. Michaela azt hiszi a pengeéles agyam minden gondolatát kitalálja? - Mondd már meg!
- Tudod, a megállapodásunk. Itt van a pasi, velünk kell utaznod.
- Az a pasi? - kérdeztem megrökönyödve.
- Az a pasi. - erősítette meg, nekem meg tátva maradt a szám.
- Milyen pasi? - kíváncsiskodott Jake, mikor letettem a telefont és őrült kapkodásba kezdtem.
- Mennem kell. - mondtam neki gyorsan és villámgyorsan bepattantam a Porschéba...