Eight Years Old Love - 1.

Sziasztok!
Most, hogy sikeresen túléltem a világvégét, ezt is meghoztam nektek és nagyon reménykedek benne, hogy tetszeni fog! :)
Jó olvasást hozzá! :)

,,Milyen szépnek és jelentősnek tűnnek fel emlékezetünkben elmúlt életünk egyes jelenetei és eseményei, noha annak idején minden különös megbecsülés nélkül engedtük őket elmúlni."

Ellie Schwarz, 2012. december 2. vasárnap

- Ellie, kész vagy már? - kiabált be az ajtó túlsó feléről Tom, a barátom, aki még mindig rám várt.
Ugyanaz volt a mese: Ellie Schwarz késésben van, de ami még rosszabb, megint berezelt.
Azt hittem már sikerült magam mögött hagynom a régi, tinédzser énemet, de nem. Még mindig ugyanúgy beleremegek, ha az adventi hétvégékre gondolok.
- Egy pillanat. - szóltam ki a fürdőszobából, aztán lerogytam a fürdőkád peremére.
Képes leszek én erre? Vissza tudok én menni oda? Annyi év után megint olyan gyengének és törékenynek érzem magam, mint nyolc éve. 2004 decemberében otthagytam a szívemet, ami nem sokkal később szilánkosra tört és csak nagy sokára sikerült újra összekaparnom magamat.
Még mindig fáj...a sebhelyek sosem fognak teljesen beforrni, nagyon is tudom. De most jól érzem magam, az életem nagyjából sínen van, még ha nem is vagyok felhőtlenül boldog. Kell ez most nekem?
Egyszer már megjártam a poklot és nagyon nehéz volt megtalálni a kiutat. Teljesen padlón voltam.
És most megint arra készülök, hogy odamenjek...

Ellie Schwarz, 2004. december 5. vasárnap

Ellie

- Steffie, hova ez a nagy sietség? - kiabáltam a húgom után, aki már vagy tíz lépéssel előttem járt, én meg nem tudtam tartani vele az iramot. Hogy miért? Amíg én egyet léptem, ő legalább 3-at!
- Jaj, Ellie, siess már, sosem fogunk odaérni. - mérgelődött, de azért kegyesen bevárt.
- Nem tudom, miért loholunk ennyire. - fújtam ki egy kicsit magam. - Heppenheim nem megy sehová!
- Szeretnék minél több időt tölteni a téren. - mosolygott Steffie bájosan, látszott rajta, hogy be van sózva.
Heppenheimban van egy régi múltra visszatekintő adventi szokás. Már szinte hagyomány lett belőle.
Mi nem itt lakunk, de minden évbe eljövünk a nagynéninkhez, hogy részt vehessünk az adventi napokon.
Decemberben minden adventvasárnap különleges hangulat uralkodik a főtéren. A városból és a közeli településekről is sokan standot állítanak és mézeskalácsot, édességeket, sapkákat, játékokat, karácsonyfadíszeket stb. árulnak, zenészek játsszanak a felállított színpadon, az iskolások feldíszítik a város karácsonyfáját és műsort adnak elő, így ünnepi hangulat van jelen az egész városközpontban. Szinte mindenki, kivétel nélkül eljön a három hétvégén lezajló adventi ünnepségre.
A gyerekeket édességek és játszóházak várják, a kamaszok közül a fiúk ajándékot vesznek a lányoknak és számot kérnek nekik titkos feladó formájában a zenészektől, a felnőttek és az idősek pedig szintén megajándékozzák egymást. Az ünnepség arról szól, hogy mindenki adjon egy-egy apróságot másnak is, és az egész karácsonyi készülődésnek az a lényege, hogy az emberek legalább ilyenkor, a szeretet ünnepén gondoljanak másokra is.
Tulajdonképpen már előre tudtam a forgatókönyvet. Steffie, a húgom rengeteg muffint, apró plüss szarvast, porcelánhóembert és bonbont kap a fiúktól, a felnőttek pedig mosolyogva kívánnak neki boldog karácsonyt.

Steffie

Hogy miért? Steffani nagyon szép lány. Az én fakóvörös hajamtól eltérően őt gyönyörű szőke hajjal áldotta meg a sors, az arca pedig olyan, mint egy hercegnőé valamelyik mesében. Kék szeme és aranyos mosolya mindenkit levesz a lábáról és ha valakivel beszél pár szót, nem tudnak neki ellenállni. Semmit sem számított, hogy itt nem ismerték annyian, mint otthon, mindenki mosolyogva nézett utána, hogy a nyálcsorgató fiúkról már ne is beszéljek.
Én 16 éves vagyok, Steffie 15, de máris több fiúval volt dolga, mint nekem, aki történetesen teljes csőd pasi-ügyekben. Ennek ellenére sosem zavart, hogy Steffie sokkal szebb és talpraesettebb nálam. A lehető legjobb testvérek vagyunk és én egyáltalán nem irigykedek rá, pedig bőven lenne okom rá.
Én, Elina, vagy ahogy hívni szoktak, Ellie, mindig 'Steffie nővére' voltam és vagyok is. A Schwarz család félénk, visszahúzódó, magányos farkas lánya, aki kedves és jól nevelt, de a közösségi élete mínusz nullával egyenlő. A legjobb barátnője a húga, aki a suli egyik legnépszerűbb csaja és szinte mindenki szereti.
Mindig is ő volt a középpontban, és erről sokszor nem is tudatosan gondoskodott. A 4 éves szülinapomon addig hisztizett a családi ünnepléskor, amíg el nem fújta helyettem a gyertyákat. Az én tortámon. Anya csak ennyit mondott erre: - Ugyan Ellie, a húgod még kicsi, ne haragudj rá!
Az ovis ballagásomon én énekeltem el egy dalt, csak lámpalázas lettem és alig tudtam kinyögni valamit. De a húgom a közönség soraiból velem együtt elkezdte hangosan énekelni a szöveget, mert az otthoni gyakorlásom alatt megtanulta. Mondanom sem kell, mindenkit lenyűgözött vele, a közönség nem győzte csodálni a hangi adottságait. Pedig ő csak nekem akart segíteni...
A suliban az egyik tanévnyitón egy verset olvastam fel, de senki sem figyelt oda. Mindenkit Steffie gyönyörű lábai kötöttek le a combra simulós fekete szoknyája alatt...

Szóval nem a levegőbe beszélek. Tényleg a húgom árnyékában élek. De már megszoktam ezt a helyzetet és ez a pillanat, vagyis hogy Steffie magabiztosan, mosolyogva lépdel előttem én meg lihegve próbálom vele tartani a tempót, tökéletesen jellemezte a köztünk lévő ellentétet.
- Húú, Ellie. Úgy érzem ma nagyon jól fogjuk érezni magunkat. - sóhajtott izgatottan. - Érzem a levegőben a boldogságot! - tárta szét a karját, amikor meglátta Heppenheim főterét.
Hát igen, mint mindig, most is gyönyörű volt az egész város. Mindenhol fények csillogtak, sütemények illata lengte be a teret, az emberek pedig özönlöttek, mint a heringek. A levegőben a decemberi tél "illatát" lehetett érezni.
- Na, hova menjünk először? - zavart meg a húgom az elmélkedésemben. - Mézeskali?
- Jöhet. - mosolyogtam rá. Mindig azt csináltunk, amit ő akart, de nem bántam. Csak az a lényeg, hogy jól érezzük magunkat ma este, ha már a szüleink inkább otthon borozgatnak a nagynéninkkel, minthogy megajándékozzák az embereket..
Nagy volt a választék a mézeskalács árusokat illetően. Idős nénik régi, bevált receptjeik alapján készített mézeskalácsukat kínálgatták a járókelőknek, a kisiskolások pedig egy iskolai program miatt cserkészték be a vevőket.
- Azt nézd, Ellie. - mutatott egy nagy méretű mézeskalács emberkére, amihez még egy kis kosárkát is sütöttek. Nagyon jól nézett ki. - Vegyük meg anyáéknak. - javasolta és már szólt is a néninek, hogy kérnénk szépen, amikor mellettünk megszólalt valaki.
- Hagyd csak! - mosolygott Steffie-re egy kb. 18 éves, kétség kívül helyes srác és a néni felé nyújtotta a sütiemberkéért járó pénzt. - Adventi ajándék tőlem neked! - mondta az itteni szlogent, amit akkor mondanak, amikor valaki ismeretlen megajándékoz egy másik ismeretlent.
- Jaj, köszi! - pillantott rá a húgom azzal a bizonyos nézésével, amiről ő nem tudta, hogy "igéző tekintet", de kb. ilyen hatása volt másokra. Nem lehetett nem észrevenni, hogy a fiú is úgy mosolyog rá.
- Idevalósi vagy? - kérdezte. Én úgy látszik fel sem tűntem neki.
- Nem, Hemsbach-ból jöttünk. - Na, a saját húgom legalább megemlít!
- Ó, értem. - A srác végre elszakította egy pillanatra a tekintetét Steffie-ről és rám nézett. - Helló.
- Szia. - köszöntem halkan.
- Meghívhatlak titeket egy forralt borra? - villantotta a fiú fehér fogsorát ismételten a húgomra.
Steffie jó testvérként rám nézett, mielőtt válaszolt volna. Természetesen bólintottam.
- Én inkább egy forrócsokit innék.
- Azt iszol, amit akarsz, te kis tündér. - vigyorgott a srác és már el is kezdett a húgommal társalogni, miközben egy italosbódéhoz mentünk. Én csak csendesen lépdeltem mögöttük.
- Szóval akkor hány éves is vagy, kedves Steffie? - kezdett udvarolni, mikor megkaptuk a forró csokinkat.
- 15. De te még elfelejtettél bemutatkozni. - bökte meg a vállát kuncogva a húgi.
- Christian vagyok. - karolta át és éppen kérdezni készült valamit, amikor meghallottuk, hogy egy ideges női hang felénk ordít.
- Christian Schmidt! - törtetett hozzánk egy villogó szemű lány. - Úgy volt, hogy mézeskalács szívet veszel nekem. Mi a fenét csinálsz ezzel a kiscsajjal?
- Jaj, Anna, ne visíts már! - forgatta Christian a szemét, de azért elengedte Steffie-t. - Bocs lányok, azt hiszem, most mennem kell. Szia tündérke! - köszönt el a húgomtól és a következő pillanatban már a barátnője karolt a srácba.
- Olyan viccesek ezek a párok. - kuncogott Steffie. - Milyen csapodár fiúk vannak! A barátnőik meg nem képesek féken tartani őket!
- Hát szerintem ez annyira nem vicces. - mondtam a lány dühös arcára gondolva. - Szegény Anna...
- Jaj, ne sajnáld már, inkább nézzük meg az együttest. - húzott a színpadra, ahol most éppen egy fiatalokból álló csoport játszotta a Jingle Bells egy modern változatát. Az énekes elég jól nézett ki, a húgi nem győzött áradozni róla, hogy ilyen meg olyan helyes, én meg csak bólogattam.
- Ezt a számot pedig ennek az angyalhajú lánynak küldjük. - nézett le az énekes srác Steffie-re (fogalmam sincs, hogy szúrta ki, nem kevesen vannak itt), akinek egyből felragyogott az arca.
A zenekar ekkor az All I Want For Christmas Is You című szám feldolgozását, Steffie arcáról pedig le se lehetett törölni a vigyort.
- Te nem vagy éhes, húgi? - kérdeztem rá a szám végén, mert nekem már igencsak korgott a gyomrom.
- De, ehetnénk egy kis virslit, nem?
- Én bethmännchen-re (marcipántésztás süti mandulával vagy mogyoróval) gondoltam, de akkor együnk virslit. - vontam vállat és vettem két virslit magunknak, és miközben ettünk, folytattuk a sétálgatást.
- Júj, ez de aranyos! - mutatott egy bólogató fejű hóemberre. - Ezt megveszem, tudod Lena-nak, őt húztam a sulis ajándékozáson. Ez jó lesz neki.
- Ez a télapó is aranyos. - mutattam egy ugyanúgy bólogató figurára.
- Most akkor melyiket vegyem meg? - bizonytalanodott el Steffie.
- Szeri..- próbáltam elmondani a véleményemet, de egy házaspár félbeszakított.
- Jaj lányok, nincs elég zsebpénzetek mindkettőre? - kérdezte a nő nyájasan.
- De van. - vettem elő a pénztárcámat.
- Ó, figyelj, vedd csak meg azt a télapót, a hóemberrel meg mi megajándékozunk drágám, jó?
- Jaj, nagyon köszönöm, hölgyem! - mosolygott hálásan Steffie a feleségre.
- Ez semmiség, szívem. Egy ilyen lány, mint te, megérdemel egy ilyen cukiságot, igazam van, Jürgen?
- Hát persze, édesem. - bólintott jó férjként a férfi, és kifizette Steffie-nek a hóembert, aztán továbbmentek.
- Milyen rendesek az emberek ilyenkor. - álmélkodott a húgi, én meg sóhajtva a táskámba ejtettem a bólogató télapót. - Ellie nem kérsz vattacukrot? - kérdezte, de már rohant is az árushoz.
Már mondanom sem kell, egy újabb fiúba botlottunk, aki nem csak egy vattacukrot vett neki, de egy kakaóval is meglepte. Engem persze megint semmibe vettek...
A téli hangulatot tovább fokozta, hogy a hó is elkezdett szállingózni, mire a zenekar a Leise Rieselt Der Schnee című dalt játszotta, az emberek pedig a téren körbeálltak és ringatózni kezdtek a lassú ütemre.
Steffie-vel mosolyogva beálltunk közéjük. Próbáltam kizárni azt a három fiút, akik közém és a húgom közé furakodtak, hogy flörtölni tudjanak vele és csak arra koncentrálni: nagyon jó ez a ringatózás, nagyon jó emberek között lenni, nagyon jó ezt a dalt suttogva énekelni, nagyon jó a hóesésben táncolni...
- Egyik hülyébb, mint a másik. - nevetett Steffie, amikor vége lett a ringatózásnak és újabb körútra indultunk az árusok között. - Itt Heppenheimban tényleg minden srác ilyen idióta?
- Úgy néz ki. - mondtam és szinte oda se figyeltem. A csizmám alatt ropogó hó hangját hallgattam.
- Most miért vagy ilyen szomorka? - nézett a szemembe aggódva.
- Dehogy vagyok az. - mosolyogtam, mert a húgi olyan édesen nézett, hogy nem bírtam ki mosolygás nélkül. Meg különben is, ki mond olyanokat, hogy szomorka?
- Gyere, vegyünk egy kis muffint. Még az előbb láttam olyat, amihez télapós pálcikát adtak. - húzott egy újabb bódé felé.
- Nem gond, hogy megint ennyi édességet eszünk össze? - kérdeztem, miközben gyors fejszámolást végeztem, hogy eddig mi mindent ettünk a délután folyamán.
- Á, rajtunk úgyse látszik meg semmi. - legyintett Steffie. Végülis igaza volt. Neki tökéletes alakja van, én meg csak szimplán egy deszka vagyok.
- Anyáék meg így jártak. - folytatta. - Ha itt lennének, megakadályozhatnák, hogy ennyi pénzt költsünk. - Ez tényleg logikus.
A muffin árus bácsi aztán majd elolvadt Steffie-től, olyan aranyosan válogatott a különböző muffinok között. Leragadt négy fajtánál: karamellás, epres, áfonyás-banános, vagy triplacsokis. Végül a karamellásat és a triplacsokist kizárta, de újabb fél órának ígérkezett, mire a kettő közül is képes lesz dönteni.
Én már választottam, az almás fahéjas mellett tettem le a voksomat, de türelmesen várakoztam a húgomra.
- Adventi ajándék tőlem neked. - szólalt meg valaki mellettünk. Egy aranyos szőke fiú egy olyan muffint tartott a kezében, amilyet én akartam venni magamnak.
- Jaj, köszi. - nézett rá a húgom nevetve. - Nem is tudom mi lett volna velem nélküled, már azt hittem sose választok.
- Öhm... - ráncolta össze zavartan a szemöldökét a srác. - Bocsi, de ezt most neki akarnám ajándékozni.
És legnagyobb meglepetésemre a tekintete (és vele együtt az édes mosolya) a húgomról rám vándorolt...