Eight Years Old Love - 2.

Sziasztok!

Nagyon szépen köszönöm a kommenteket az első részhez, olyan jó, hogy tetszik nektek :))
A folytatással kívánok MINDENKINEK NAGYON BOLDOG KARÁCSONYT ÉS SIKERES, FORMA 1-BEN GAZDAG ÚJ ÉVET!

 ,, Nem tudod mit rejt a sorsod, mosolyt hoz-e vagy könnyeket,

Tanuld meg hát feledni a rosszat, s őrizd meg a boldog perceket!"

- Mi...mármint...ne...nekem? - dadogtam össze vissza és éreztem, hogy a hideg idő ellenére égő vörös lesz az arcom. Annyira elpirultam, hogy legszívesebben abban a pillanatban elfutottam volna.
- Nem, egy másik lánynak, csak éppen feléd nyújtom. - viccelődött a szöszi fiú, én meg majd' elsüllyedtem szégyenemben. Csak két mondatot szólt hozzám egy idegen, de én máris teljesen leégtem előtte.
- Hát ez vicces. - nevetett Steffie a fiúra, aztán rám nézett. - Ellie, vedd már el azt a sütit, úgyis olyat akartál nem?
- Tényleg? - mosolyodott el a srác. Istenem, ez a mosoly! - Akkor jól választottam.
- Igen...azt..azt hiszem. - nyúltam a muffinért. Az illata olyan csábító volt, hogy legszívesebben jó nagyot haraptam volna bele, csak elfelejtettem valamit. - Ööö...köszönöm szépen.
- Nincs mit. Szívesen. - bólintott mosolyogva.
- Ellie, nekünk is illene adni valamit, nem? - szólt közbe megint a húgom.
- De...persze. Ööö...te milyet ennél...szívesen? - néztem a fiúra, de a válaszára már nem tudtam koncentrálni, annyira lekötött az a kék szempár. Nem tudtam elszakadni tőle és ettől teljesen zavarba jöttem. Mintha egy pillanatra megállt volna az idő és minden megszűnt volna létezni. Libabőrös lettem tőle.
- Föld hívja Ellie-t. - integetett a szemem előtt Steffie. - Megveszed vagy kérjek én?
- Mi? - ráztam meg a fejem és zavaromban a hajamat kezdtem piszkálni. A hab a tortán az volt, hogy a srác szemlátomás jól szórakozott rajtam meg azon, hogy a húgom gyakorlatilag anyáskodik felettem.
- Hagyd, én már így is dugid vagyok édességgel. - intette le a húgomat.
- Felőlem. Én azért megveszem az áfonyás-banánosat. - fordult vissza a muffinokhoz. - Vagy az epreset?
- Húgi, megvárlak a színpadnál, jó? - szóltam oda neki. Muszáj volt egy kis lélegzetvételhez jutnom, mert a szívem olyan hangosan dübörgött, hogy azt hittem, kiugrik és leveri az összes sütit a polcokról. Annyira kényelmetlenül éreztem magam és zavarban voltam, kellett egy kis nyugi, hogy lehűtsem azt a dübörgő izét odabenn. Úgyhogy a muffinomat rágcsálva elindultam a tömegen át a színpad felé.
- Ez aranyos volt.
- Tessék? - fordultam vissza. A szőke fiú mosolyogva nézett rám. Mit akar még tőlem?
- Első ránézésre azt hittem, te vagy az idősebb.
- Mert...én vagyok az idősebb. - néztem rá furán. Mit érdekli, hogy melyikünk néz ki idősebbnek?
- Akkor miért vagy ilyen kis félénk mellette? - kérdezte barátságos hangon, ahogy az anyukák szokták vigasztalni a gyereküket. Nem is tudtam, mit válaszoljak, annyira meglepett.
- Ööö...mindegy. - fordultam el és sietősen furakodtam az emberek között a színpad felé. Nem tudom mi ütött belém, de egyetlen értelmes szót nem tudtam kinyögni, az egész agyamat mintha ellepte volna valami szürke köd, amitől a se lát se hall állapot állt be nálam. Szinte nevettem a saját idióta viselkedésemen.
- Várj! - fogta meg a karomat a fiú, amitől megtorpantam. - Iszol velem egy meleg teát?
Olyan aranyosan nézett, hogy nem tudtam neki nemet mondani. Csak egy bólintásra voltam képes.
Fura volt ez a helyzet nekem. Még sosem beszéltem idegen fiúval és főleg nem iszogattam vele teát, miközben a húgom még mindig a két muffin között hezitál.
A srác szerencsére meghívott a teára, még jó, mivel a pénztárcám Steffie-nél maradt, úgyhogy emiatt is pirultam eléggé. Engem nem szoktak csak úgy meghívni valamire, mint a húgomat...
- Még nem láttalak itt. - kezdett velem társalogni.
- Én se téged. - feleltem jobb válasz híján. Egy idegen srácnak (bármennyire is aranyosan viselkedik velem), nem fogok kitálalni a magánéletemről, mint Steffie annak a Christiannak.
- Sebastian vagyok. - mutatkozott be nevetve. - És itt lakok. Te pedig ha jól hallottam, Ellie.
- És nem itt lakok. - fejeztem be a sort, mire ő megint elnevette magát. Hogy tud ennyit nevetni egyszerre?
- Gondoltam. Nem is a mi sulinkba jársz, mert akkor ismernélek.
- Hemsbach-i vagyok. - kíméltem meg a további kérdésektől. - És..megígértem a húgomnak, hogy a színpadnál várom, úgyhogy most megyek. - tettem le az üres teáspoharat a pultra. - Köszi a teát. Szia.
- Várj egy kicsit. - húzott vissza a karomnál fogva. - Szerintem a húgod elég jól elvan egyedül is. Talpraesett lány. Nincs kedved körbenézni? Szívesen megmutatom a legjobb édességes helyeket.
- Köszi...de. - Most mondjam meg neki, hogy nagyon is jól ismerem a környéket? - De nem akarom magára hagyni a húgomat. Csak ketten vagyunk itt.
Sebastian megértően bólintott, de azért elmosolyodott.
- Ha megnézzük, hogy a húgod jól van-e, megmutathatok neked valamit?
- Hát... - Megint nem tudtam semmit se szólni, csak néztem rá bambán, mint egy rakás szerencsétlenség. Annyira kínos volt ez az egész helyzet, szerettem volna elmenekülni, de volt valami, ami visszatartott és mégsem tudtam futásra bírni a lábamat. - Oké, nézzük meg. - válaszoltam végül.
Odasétáltunk a színpadhoz, ahol nagyon meglepődtem: Steffie két másik lánnyal nevetgélt valamin, és úgy látszott nagyon jól elvan. Sebastiannak igaza volt: a húgi nélkülem is megállja a helyét.
- Látod? Semmi baja. - mondta mosolyogva.
- Azért írok neki egy SMS-t. - vettem elő a mobilomat és bepötyögtem egy üzenetet: ,,Mászkálok, 8-ra legyél ott a bejáratnál, jó?".
- Akkor mehetünk?
- Hová is? - kérdeztem kicsit berezelve. Azért ő mégiscsak egy idegen fiú, akit most látok életemben először.
- Mutatok egy jó helyet. - mosolygott titokzatosan.
Őszintén szólva eléggé féltem, hogy mit vett a fejébe. Szívem szerint hazarohantam volna a nagynénihez, bebújtam volna a takaró alá és próbáltam volna lelassítani a szívverésemet. De sajnos itt voltam az oldalamon ezzel az állandóan mosolygó Sebastian nevű fiúval, aki nem akart tágítani mellőlem.
Sétáltunk egy darabig, amíg egy újabb árushoz érkeztünk. Az idősebb bácsi mosolygósan köszöntötte Sebastiant és ki tudja mi okból, csak úgy adott neki egy diós beiglit, amit elfelezett velem, mihelyst továbbmentünk és leültünk egy padra.
- Ismered a bácsit? - szedte össze a bátorságom egy mondatra.
- Persze, a szomszédunk. - magyarázta, aztán meglátott egy sétáló lufiárust és mielőtt bármit szólt volna, odarohant hozzá és vett tőle egy nevető hóember alakú lufit. - Tessék.
- Nekem? - lepődtem meg, mikor a kezembe adta.
- Igen. Hogy kicsit jobb kedved legyen.
- Én...nem is vagyok rosszkedvű. - tekergettem a lufi zsinórját.
- Akkor ne haragudj. Valamiért mégis kitűntél a többi ember közül.
- Tényleg? - néztem rá meglepve. Még sosem mondtak nekem ilyet. Mindig a láthatatlan lány voltam, aki beleolvadt a tömegbe és senki sem vette észre...
- Ha mondom. - mosolygott. - Sajnálom, hogy eddig nem találkoztunk.
- Aha. - Aha? Ezt valószínűleg egy lány se mondja, ha egy fiú ilyet mond nekik. Csődtömeg vagyok...
Egy darabig csendben ültünk egymás mellett, fogalmam sem volt, mit kellene mondanom. Totálisan zavarban voltam, még a kezem is remegett. Nagyon fura érzés volt, de egyáltalán nem kellemetlen.
- Egyébként... - akart kérdezni valamit Sebastian, de közben megrezgett a mobilom a farzsebemben, úgyhogy előkapartam és megnéztem. Steffie üzent, hogy én nyugodtan maradjak, ő elindul haza, mert fázik.
- Mennem kell. - álltam fel.
- Mi? Máris?
- Igen. A húgom is elindult haza, én is megyek. Örülök, hogy...szóval, hogy összefutottunk.
- Én is. - mosolygott rám szívvel-lélekkel, aminek hatására kezdtem meggondolni magam, hogy talán mégis maradhatnék egy kicsit. De aztán győzött az eszem, tudtam, hogy mennem kell. - Elkísérhetlek egy darabig?
- Hát...ööö...felőlem. - vontam vállat. Ha már ilyen rendes volt velem eddig, ez a minimum.
El is indultunk, ki a tömegből, ki az adventi vásárból a nyugodt, csendes heppenheim-i utcákra, ahol végre vehettem egy nagy levegőt. Jól esett kikerülni a mézeskalács, forralt bor és virslik illat-egyvelegének börtönéből.
- Figyelj csak...most hová is mész?
- A nagynénimhez.
- Aha. És...nálatok már szünet van a suliban, hogy itt vagy? - érdeklődött.
- Nem...csak az adventi vásárra jöttünk. - böktem ki nagy nehezen. Már így is többet árultam el magamról, mint kellett volna. Én csak annyit tudtam róla, hogy Sebastian a neve, gyönyörűek a szemei és megállás nélkül mosolyog, ő meg már szinte az egész élettörténetemet. Klassz...
- Értem...És a jövő hétvégén is eljössz?
Nagyon meglepett a kérdése, de nagyon jól is esett. Még sosem volt ilyen érzésben részem.
- Igen. - feleltem röviden.
- Akkor...majd remélem látjuk még egymást, Ellie.
- Talán. - mosolyodtam el. - Szia, Sebastian. - köszöntem el tőle.
- Szia, Ellie. - integetett mosolyogva.
Amikor végre beértem az utcánkba, megállás nélkül vigyorogtam. Hihetetlen érzések kavarogtak bennem. Féltem egy kicsit ettől a fiútól, hiszen nem ismerem, de máris úgy érzem, megkedveltem. Nagyon aranyos és rendes volt velem, teát, beiglit és lufit adott nekem, pedig számára is csak egy idegen lány vagyok.
Valamiért mégis kitűntél a többi ember közül. Ezt mondta. Ami annyira, de annyira jól esett, hogy még így visszagondolva is libabőrös lettem tőle. Talán ez a legszebb dolog, amit valaha mondott nekem egy fiú...
- Ellie Schwarz, hol a fenében voltál? - köszöntött anyám, mikor beléptem a bejárati ajtón. - A húgod egyedül jött haza!
- De hát... - próbáltam megmagyarázni, de persze a szülők ezt sosem hagyják.
- Nincs de! Megbeszéltük, hogy ketten mentek és nem csavarogtok külön-külön!
- Anya, üzentem Ellie-nek, hogy hazajövök. - kelt a védelmemre Steffie.
- Együtt kellett volna hazajönnötök. - Anya megállíthatatlan volt. - A szabály az szabály, és ha még egyszer előfordul, nem mehettek többet, megértettétek?
- Hát persze. - bólintottam és bementem a húgival közös vendégszobánkba, ahol rögtön az ágyba estem.
- Ne haragudj. - jött utánam Steffie is. - Mondtam nekik, hogy miattam váltunk el, de ők csak azt hajtogatták, hogy együtt kellett volna maradnunk.
- Semmi baj, húgi. - mosolyogtam rá megbocsátóan, aztán a fal felé fordultam az ágyon.
- Na és mi van azzal a helyes szőke fiúval? - ugrott mellém az ágyra és elkezdett kérdezősködni. - Hová mentetek? Láttam ám, hogy utánad ment! Olyan aranyos, nem? Szerintem tetszel neki, Ellie!
De nem válaszoltam egyikre sem. Ha látta volna a letörölhetetlen mosolyt az arcomon, abból sejthette, hogy mit gondolok Róla...