Eight Years Old Love - 3.

Sziasztok!
Visszatértem a karácsonyból, íme a folytatás! Bocsánat, hogy eddig kellett várni rá, de az újabb rész hamarabb fog érkezni :)
Jó olvasást, remélem tetszeni fog!

,,Az életünket pillanatok határozzák meg, legfőképp azok, amikre nem számítottunk…"

Hétfőtől kezdve fogalmam sincs, mi ütött belém, csak azt ismertem fel magamon, hogy megállás nélkül mosolygok. A suliban a szokásos halálsápadt arcom helyett derűsen mászkáltam a könyveimmel, még a padtársam is furcsán kérdezgette, hogy mi van velem, mert még nem látott ilyen vidámnak soha.
Én sem tudtam a pontos okát, csak azt, hogy nagyon nagyon várom a hétvégét, hogy megint Heppenheimba utazzunk és esetleg megint lássam Sebastiant.
Tudom, ez elég valószínűtlen, hiszen kb. már óvodás korom óta járok az adventi hétvégékre, és eddig még egyszer sem találkoztunk, de amikor múlt vasárnap mégis, az valami újat hozott az életembe.
Nem igazán volt dolgom még fiúval, mindig is túl félénk és gyáva voltam hozzájuk szólni vagy akár kettesben lenni velük. De Sebastiantól már nem féltem annyira. Kedvesnek és aranyosnak ismertem meg és hajtott a kíváncsiság, hogy jobban megismerhessem. És ez izgalommal töltötte be a hétköznapjaimat.
Azon kaptam magam, hogy számolom vissza a napokat hétvégéig, és amikor szombaton végre elindultunk a nagynéninkhez, már teljesen be voltam sózva. Annyira fura érzés volt, még sosem éreztem ilyet.
- Ellie, komolyan nem értem, mi van veled. - mondogatta anya a kocsiban. - Mintha kicseréltek volna.
- Tiszta boldog, nem? - kérdezte Steffie huncut mosollyal. Ő persze sejtette, hogy miért vagyok feldobva, de nem árulta el a szüleinknek.
- Csak jól érzem magam. - feleltem és az ablakon át már Heppenheim házait fürkésztem. Vajon melyikben lakhat Sebastian?
- Látod, kislányom, ilyennek kéne lenned ezután is. Sokkal jobb színben tüntet fel egy kis vidámság az arcodon. - folytatta anya, aki eddig folyton csak azzal piszkált, hogy milyen világfájdalom van az arcomra írva, de most szemlátomást örült neki, hogy a kisebbik lánya mellett a nagyot is életvidámnak látja.

Vasárnap a délutáni órákig húzódó nagy családi ebéd után izgatottan vettem fel a csizmámat és a kabátomat.
- Ellie, hová sietsz? Még csak 5 óra van. - csodálkozott apa az órára nézve.
- Nem baj, így többet lehetünk kint. Gyere, húgi. - intettem Steffie-nek, aki cinkos mosollyal kezdett öltözködni.
- Rendben, de ne felejtsétek el! 8-ra itt, mindkettőtöknek! - figyelmeztetett anya feltartott ujjal. - És együtt maradjatok, még a végén elkeveredtek a tömegben.
- Minden oké lesz, anya, nyugi. - rázta le Steffie és már ki is slisszoltunk az ajtón.
- Akkor a terv. - néztünk össze és a húgom elkezdte ecsetelni az ötletét. - Figyelj, muszáj találkoznod Sebastiannal, úgyhogy együtt felkutatjuk, aztán nyugodtan maradjatok édes kettesben.
- Steffie! - szóltam rá elpirulva. Ez így túl romantikusan hangzott.
- Jaj, nyugi már, csak úgy örülök, hogy most neked is összejön valami. - ölelt meg útközben, ami nagyon jól esett tőle. Tényleg együtt örült velem.
- De...szerinted hol lehet? - néztem körbe tanácstalanul a már sétáló emberekkel megtelt főtéren. Az oké, hogy megkeressük Sebastiant, de halvány gőzünk sem volt arról, merre járkálhat. - Egyáltalán itt van?
- Persze, hogy itt van, ne hülyéskedj! - torkollt le. - Azt mondta, reméli, hogy találkoztok, nem?
- De...valami ilyesmit. - emlékeztem vissza.
- Akkor meg? Tutibiztos, hogy itt van valahol. Nem mondott valami olyan helyet, ahová szeret menni?
- Múltkor mutatott egy szerinte jó helyet... - jutott eszembe a beiglis bácsi és e halvány segítségbe kapaszkodva elindultam arrafelé, amerre feltehetően múltkor a beiglis bódét láttam. Steffie ott volt a nyomomban, izgatottan nyomultunk előre, amíg meg nem láttam a már ismert szőke fejet.
- Ott van. - suttogtam a húginak.
- Látom. - súgta vissza. - Akkor ott találkozunk, ahol megbeszéltük, pontban fél 8-kor, oké? Na jó szórakozást!
- Héé, várj már egy kicsit. - húztam vissza, mert már indult is volna, de én hirtelen már egyáltalán nem éreztem olyan bátornak és talpraesettnek magam, hogy csak úgy odaállítsak Sebastian elé.
- Jaj, Ellie, ugye nem rezeltél be? - forgatta a szemét Steffie.
- De, azt hiszem. - ismertem be behúzva a nyakamat. Tudtam mi következik.
- Nem lehetsz ilyen szerencsétlen! Nézd már, milyen kis cuki. - bökött oda a fejével. - Nem fog megenni, ne aggódj! Ő akart veled találkozni, te is akarsz vele, mi történhet?
- Mondjuk...kiderül, hogy igazából csak ugratott múltkor.
- Még egy ilyen hülyeség és esküszöm odamegyek hozzá és megmondom, hogy félsz beszélni vele. - fenyegetőzött csípőre tett kézzel. - Ne félj, nem lesz semmi gáz, menj csak oda és érezzétek jól magatokat!
- Okés. - mondtam nem túl lelkesen, pedig a szívem tényleg izgalomtól dübörgött. Csak...most hirtelen elszállt minden bátorságom és előjöttek a kis ördögök, hogy miért ne menjek oda Sebastianhoz.
- Na hajrá! - tolt meg egy kicsit a húgom bátorítóan.
- Fél nyolc. - fordultam vissza és rámosolyogtam Steffie-re, aki már el is indult az ellenkező irányba.
Lassan, bizonytalanul odaléptem Sebastian mellé, aki amint meglátott, felderülve köszöntött.
- Szia, Ellie! - És igen, részesített abban a részegítő mosolyban...
- Öö...szia. - köszöntem félénken neki, majd az árusbácsinak. - Jó estét!
- Szia kedvesem. Sebastian mesélt már rólad. Tényleg nagyon helyes lány vagy.. - dicsért meg kedveskedve, de Sebastian érthetetlen okokból elpirult egy kissé.
- Hát...izé..köszönöm. - válaszoltam és éreztem, hogy megint iszonyatosan zavarba jövök.
- Na menjetek szórakozni, fiatalok! Aztán ha máshogy nem megy, nálam fel tudjátok melegíteni magatokat egy kis teával. - köszönt el mosolyogva a bácsi. Nem értettem mire célzott azzal, hogy "ha máshogy nem megy", de Sebastian nagyon csúnyán próbált nézni a szomszédjára, mielőtt elhagytuk a bódéját.
- Reméltem, hogy eljössz. Örülök, hogy itt vagy - nézett rám, én meg alig tudtam leleplezni az elpirult arcomat. - Hol hagytad a húgodat?
- Miért? - Egy kicsit meginogtam. Talán mégiscsak Steffie miatt akart velem találkozni?
- Csak azért kérdezem, hogy eltűnhetünk-e egy kicsit, anélkül, hogy szemmel kéne tartanunk őt. - kacsintott csibészesen, én meg leidiótáztam magamat, amiért ilyeneket feltételeztem erről a végtelenül kedves srácról, aki szemlátomást kedvel engem.
- Ma békén hagyom. - mosolyodtam el kicsit félénken, mert még én magam sem hittem el, hogy menni fog ez nekem. Az egyik felem nagyon is szeretett volna Sebastiannal sétálgatni ebben a fantasztikus hangulatú városban, a másik felem viszont azt hajtogatta: Te túl gyáva vagy hozzá! Csak leégeted magadat! Úgysem vagy elég erős, hogy nyíltan és őszintén beszélgess vele!
De úgy döntöttem, egyszer az életben most nem leszek félős kislány és egy kis izgalmas élmény kedvéért Sebastiannal töltöm ezt a délutánt.
- Végülis, hogy keveredtél ide Heppenheimba? - kérdezte váratlanul.
- Itt lakik a nagynénim, hozzá jövünk minden decemberi hétvégén.
- Akkor ismered a várost, ugye?
- Hát... - gondolkoztam el. - Nagyjából. A főutcát, a főteret, meg a nagynénim utcáját már sokszor láttam.
- De jó! - derült fel az arca hirtelen. - Akkor ha megengeded, mutatok neked egy különleges helyet itt Heppenheimban.
- Jó. - válaszoltam és kíváncsian követtem a helybéli fiút. Csodálkozva forgattam a fejemet, amikor egyre távolabb kerültünk az adventi ünnepségtől és a szűk, tipikusan német kisutcákon keresztül gyalogoltunk. Mindenféle rossz dolog jutott az eszembe, hogy vajon miért vezet el ilyen ismeretlen helyre, de azért kitartóan mentem utána, amíg egy emelkedő utca végén egy jókora dombon találtuk magunkat.

Amikor körbenéztem, konkrétan elállt a lélegzetem: innen belehetett látni a fél várost, többek között a díszkivilágítással ellátott főteret is, szóval az egész csodálatosan festett. Főleg, hogy közben még a hó is el kezdett esni, úgyhogy tökéletes téli esti kép tárult elénk.
- Ez...húú. - próbáltam keresni a szavakat, de persze tőlem csak ennyi telik ki.
- Ez az egyik kedvenc helyem. - mondta ábrándozva és legnagyobb meglepetésemre leült a földre.
- Fel fogsz fázni. - figyelmeztettem óvatosan.
- Aranyos vagy, hogy aggódsz értem. - nézett fel rám, mivel én még mindig álltam. - De már ezerszer ültem itt, és nem lett semmi bajom soha.
- Akkor jó. - vontam vállat és tovább ácsorogtam egyhelyben.
- Nem akarsz leülni ide? - csapkodta meg a földet maga mellett.
- Háát...
- Leterítem ide a kabátomat, jó? - kedveskedett és már intézkedett is.
- Ne csináld! Megfázol! - ugrottam oda hozzá és megpróbáltam visszarángatni rá a téli kabátot, de ő persze heves ellenkezésbe kezdett és mivel fiú és erősebb, végül ő nyert.
- Nyugi, tényleg nem lesz semmi bajom. - nyugtatott meg, de én azért se voltam hajlandó leülni mellé. - Anyu rám erőszakolt két vastag pulcsit, úgyhogy már kb. 40 fokos lehet a testhőmérsékletem.
- Nem hiszem el. - mosolyogtam.
- Bebizonyítom. - vigyorgott és egy szempillantás alatt megfogta a kezemet és a mellkasára tette, ami tényleg szinte lángolt. De a belső hőjére aligha tudtam koncentrálni. Az érintéssel nem csak azt éreztem át, mennyire dobog a szíve, de az én szívverésemet is felgyorsította.
- Na látod! Kérlek ülj le te is. - nézett rám kiskutya szemekkel, aminek tényleg nem lehet ellenállni, úgyhogy engedelmesen leültem a kabátjára és hozzá hasonlóan a gyönyörű látképre fordítottam a tekintetemet.
- Ellie...mondhatok valamit? - szólalt meg hirtelen pár perc néma csend után.
- Persze. - A szívdobogásomnál aligha tudtam hangosabban beszélni...
- Amikor a múlt héten neked adtam azt a muffint és nem a húgodnak...az nem véletlen volt.
- Ezt hogy érted?
- Tényleg kitűntél a tömegből. - nézett rám. - Olyan...nem is tudom. Szomorúnak tűntél...
- De nem is voltam az. - lepődtem meg.
- Csak...olyan üres tekintettel ácsorogtál az élettel teli húgod mellett.
- Ez van általában. - ismertem el és lehajtottam a fejemet. Megint Steffie a téma...
- Pedig...szerintem te sokkal különlegesebb lány vagy nála. - mondta és ezzel arra késztetett, hogy mégis rá irányítsam a tekintetemet. Egyszerre voltam meglepett, boldog és izgatott ettől a mondattól.
- Ko...komolyan?
- Aha. - bólintott mosolyogva. - Nem véletlenül szúrtalak ki. Belülről jött...valami. Azt akartam elérni...hát...azzal a muffinnal, hogy te is boldog legyél.
Majdnem elsírtam magam ettől a kijelentésétől. Még soha senki nem mondott ilyen szépet nekem és ez nagyon meghatott. Látszott rajta, hogy teljesen őszintén mondta, és ez még inkább imponált nekem.
- Sebastian... - próbáltam megszólalni, de nem igazán tudtam magamat kifejezni.- Ez...annyira rendes tőled.
- De azt hiszem, amióta találkoztam veled múltkor. - folytatta. - Azóta úgy érzem...legszívesebben minden szabad percemet veled tölteném. Nagyon megkedveltelek, Ellie.
Ekkor már éreztem a könnycseppeket a szemem sarkában. Fogalma sem volt róla, de olyan szavakkal illetett meg, amiket még a szüleim sem mondtak nekem. Vagy egyáltalán bárki a környezetemből. Soha.
Az volt a megindító, hogy itt van ez a végtelenül aranyos, kedves és őszinte fiú, aki a semmiből pottyant ide hirtelen és mégis mennyire közel érzem magam hozzá ezek a szavak után...
- Azt hiszem...azt hiszem én is téged. - vallottam be, mert a belső hangom tényleg ezt súgta nekem.
- Gondolod...szóval, hogy ez jelent valamit? - túrt bele a hajába nevetve. - Úgy értem...még csak másodjára látlak, de máris olyan érzésem van, mintha te hiányoztál volna az életemből.
- Valami ilyesmi zajlik le bennem is. - néztem magam elé, aztán oldalra, miután Sebastian nem reagált.
Csak nézett szótlanul a kék szemeivel én meg szintén csak bámultam, mert nem tudtam szabadulni a tekintetétől. Csak a hóesés és a szél halk suhogása hallatszott a nagy csendben.

- Ellie...kérlek ne haragudj meg. - szólalt meg Sebastian, de mire megkérdezhettem volna hogy miért is ne haragudjak, azon kaptam magam, hogy magához húz és már a karjaiban csókolózunk...