Eight Years Old Love - 4.

Sziasztok!
Az év utolsó napjára hagytam a novella új részét és mivel úgy gondoltam, az új év elején újra vissza kéne térni az eredeti történethez, kicsit hosszabb részt hoztam. Remélem tetszeni fog mindenkinek és kapok egy-két kommentet :))

SIKEREKBEN GAZDAG, BOLDOG ÚJ ÉVET KÍVÁNOK MINDENKINEK!



,,Talán semmi sincs szebb a világon, mint találni egy embert, akinek lelkébe nyugodtan tehetjük szívünk titkait, akiben megbízunk, akinek kedves az arca, elűzi lelkünk bánatát, akinek egyszerű jelenléte elég, hogy vidámak és nagyon boldogok legyünk"

Amit éreztem abban a pillanatban...nagyon fura volt. Egyszerre volt váratlan, meglepett és nagyon jóleső érzés. Szóval ilyen az első csók? Ilyen mindent elsöprő, magával ragadó és szárnyaló pillanatnyi boldogság?
- Jézusom... - Ez volt az első szó, ami kicsúszott a számon, amikor elváltunk egymástól. Illetve az első reakcióm egy nagy sóhaj volt, miután kicsit kibontakoztam a karjaiból.
- Tudtam. - sóhajtott Sebastian és kifújta a levegőt. - Nem kellett volna...sajn...
- Nem! - tettem az ujjam a szájára és ezzel magamat is megleptem. Mi a fenét csinálok? - Köszönöm. - suttogtam és az arcomra egy boldog mosoly ült ki. - Nekem ez volt az első, de nem is kívánhattam volna jobbat.
- Tényleg? - nézett rám csillogó szemekkel. - Akkor örülök. Azt hittem...szóval, hogy ez még túl gyors.
- Csak kicsit megrémít, hogy máris érzek irántad valami...furcsát. - mondtam ki őszintén.
- Furcsát? - nevetett. - Azt hiszem, ez nekem több, mint 'furcsa'.
- Bocs, én még kezdő vagyok. - És ez is volt az igazság, mert még soha életemben nem kerültem ilyen közel fiúhoz, mint most. A helyzet finoman szólva is eléggé mélyvíz volt számomra.
- Az előbb nekem nem úgy tűnt. - jött megint közelebb hozzám és egy óvatos puszit nyomott az arcomra.
- Csak...jól érzem magam veled. - Engem is megdöbbentett, mennyire őszintén beszéltem az érzéseimről.
- El se hiszed, mennyire jó ezt hallani. - húzott magához és újból átölelt. Szinte beleborzongtam az ölelő karok között az érzésbe, ami úgy vágott fejbe, mintha a semmiből jött volna: nagyon nem közömbös számomra ez a srác, bármennyire titokzatos és ismeretlen még nekem.
- Mesélj magadról! - előzött meg a kérdéssel, miközben még mindig szorosan ölelt, ami nagyon jól esett.
- Ez érdekes, nem? - mosolyogtam. - Semmit nem tudsz rólam, mégis...itt tartunk.
- Ez nem igaz. - rázta meg a fejét. - Tudom, hogy Ellie-nek hívnak, kedvesen beszélsz, aranyos a mosolyod és nagyon szép vagy.
Sikítani tudtam volna, amikor ezt kimondta, annyira boldog lettem. Képes volt egyetlen mondattal levenni a lábamról, de igazából azt érte el vele, hogy végre én is megtegyem azt a lépést, amit ő talán megerősítésnek gondolhatott, mert miután most én kezdeményeztem egy apró csókot, elégedetten elmosolyodott.
- ... és még hozzátenném, hogy nagyon jól csókolsz. - egészítette ki az eddig kialakult véleményét rólam.
- Kell ennél többet tudnod rólam? - kuncogtam.
- Ha többet szeretnék ennél... - adott egy puszit az arcomra. - Akkor igen, kell.
- Hát jó. Igazából nem olyan vagyok, mint akinek gondolsz. - jutott eszembe, hogy most valami elképesztő belső erő teljesen megváltoztatta a viselkedésemet. Ez nem én vagyok. Én sosem csókolok meg csak úgy fiúkat. Én sosem élvezem szinte ismeretlen fiúk ölelését vagy bókjait. Ez teljesen más lány, mint én....De most azt éreztem, hogy de, igenis én vagyok. Talán most bújik elő az az énem, amit még én sem ismerek. Mert eddig nem volt itt Ő, aki kihozza ezt belőlem.
- Szeretnélek megismerni. - biztatott.
- Hát jó... - kezdtem tördelni az ujjaimat. Mégis mit meséljek magamról? Hogy egy tök unalmas, szürke kisegér vagyok, aki csak a napfénnyel körülvett húga árnyékában él? - Szóval mondtam már, hogy Hemsbach-ban lakok, csak a nagynénimhez gyakran jövünk látogatóba, főleg decemberben, mert szegény egyedül él. A húgomat már ismered, ő sokkal életrevalóbb, mint én, rengeteg barátja van és...szóval már hozzá van szokva, hogy ő népszerű és mindenki szereti. Szerintem még a szüleim is jobban rajonganak érte, mint amennyire engem szeretnek. - Sebastian közbe akart szólni, de nem hagytam. - De nem baj, ez így van már, amióta megszületett. Hozzászoktam. Örök második vagyok. Mindenben.
Kicsit lelombozódtam, amikor visszagondoltam, mennyi minden sikerült Steffie-nek és nekem szinte még egyetlen olyan lehetőségem nem volt az életben, amit sikerélményként könyvelhettem el magamban. Most jöttem csak igazán rá, mekkora ajándék az, hogy most nem ő, hanem én ülök itt Sebastiannal.
- Nem hiszem. - simogatta meg a hátamat. - Nekem elsőre is te voltál szimpatikusabb. A húgod, nem is tudom...túl feltűnősködő, ha nem haragszol meg ezért.
- Dehogyis. Jól eltaláltad, tényleg ilyen, még ha sokszor nem is szándékosan.
- Te viszont...pont azzal tűntél ki, hogy csak csendben álltál mellette. - tért vissza megint rám és a változatosság kedvéért ismét mosolygott.
- Szerinted. De most te jössz. Én még tényleg nem tudok rólad szinte semmit. - 'dobtam neki a labdát'.
- Éppen ezért különleges, hogy így egymásra találtunk, nem? - feküdt hanyatt a hóban és az eget figyelte.
- Kérlek... - feküdtem mellé és már nem érdekelt, hogy simán felfázhatok. Valami úgyis fűtött belülről...
- Jól van... - tett eleget a kérésemnek. - Tősgyökeres heppenheimi vagyok. A szüleimmel, a két nővéremmel és az öcsémmel élek együtt és ide járok gimibe is.
- Ennyi? - nevettem fel. Nem akart túl sokat elmondani magáról....
- Nagyjából. - mosolygott oldalra fordulva. - Igazából teljesen odavagyok az autóversenyzésért is, de gondolom, mint lány, ez téged nem igazán izgat...
- Autóversenyzés? - csillant fel a szemem. - El se hiszem, hogy te nem a fociért rajongsz!
- Komolyan mondod? - Úgy tűnt, megdöbbentettem az előbbi kijelentésemmel.
- Persze. Jobb, mint a foci szerintem. Szóval minden hétvége délutánja nálad erről szól, ugye? Hogy bámulod a tévében az autókat.
- Hááát...igen. - mondta kis gondolkodás után, aztán egy ideig csak néztük a csillagos eget a hóban fekve.Nem kellett beszélnünk, egyszerűen csak jól esett csendben nézni a hóesést, amíg hirtelen eszembe jutott, hogy rá kéne nézni az órára is.
- Mennyi lehet az idő? - kérdeztem, de nem is vártam választ, felültem és elkezdtem kutatni a telefonom után.
- Fél nyolc múlt nem sokkal. - nézett rá az órájára Sebastian, bennem pedig megállt az ütő.
- Ez nem igaz! - Úgy pattantam fel, mintha sokkolóval a hátsó felembe szúrtak volna. - Rohannom kell!
- Mi? - Neki csak most esett le, hogy menni készülök. - Ellie, várj már! Várj meg!
Hát persze, én hülye! Nem hagyhatom itt egyedül...azok után, ami történt nem sokkal ezelőtt.
- Ne haragudj. - vártam be. - Csak...megígértem Steffie-nek, hogy fél 8-kor találkozunk, mert 8-ra vissza kell érnünk és ha nem együtt megyünk haza, nem jöhetek többet.
- Akkor rohannunk kell! - kacsintott mosolyogva, aztán legnagyobb meglepetésemre megfogta a kezem és mint az őrültek, rohantunk vissza a főtérre, ahol a húgom már mosolyogva, de türelmetlenül várt.
- Hát itt vagytok! - üdvözölt a szemöldökét húzogatva.
- Bocsi...a...késésért. - lihegtem, amikor végre megálltunk, aztán Sebastian felé fordultam. - Akkor....
- Remélem jövő héten is jössz. - mosolygott rám. Elég volt ránéznem, már tudtam, hogy a válaszom igen.
- Persze.
- Itt várlak! - adott egy puszit az arcomra, de ebbe is belepirultam, hiszen Steffie előtt csinálta mindezt!
- Szia! - integettem utána, amikor elindultunk.
- Szia, Ellie! - köszönt el, én meg csak úgy tudtam elfojtani a vigyorgásomat, hogy beharaptam az ajkamat és ahelyett, hogy a húgi kíváncsi kérdéseire válaszoltam volna, folyton hátrafordultam, hogy még egy és még egy és még egy utolsó pillantást váltsunk Sebastiannal.

                                              ~~~~~~~~
A következő héten, ha lehet ilyen nagy szavakban beszélni, teljesen új fordulatot vett az életem. Minden nap azzal a tudattal ébredtem, hogy igen, most boldog vagyok és jól érzem magam. Az a tény, hogy van egy fiú, aki kedvel és olyan szép dolgokat mondott nekem, mint hogy "legszívesebben minden percét velem töltené" máris mosolygásra késztetett. Így minden karácsonyi szünet előtt még a suliban töltött hétköznapom szinte elsuhant, igaz, a füzeteim tele lettek egy bizonyos E+S felirattal...és millió szivecskével.
Nekem ez az egész fiús dolog új volt, szóval azt se tudtam, ilyenkor mi a helyzet, csak akkor kezdtem el komolyan venni, amikor egyik nap Steffie megkérdezte tőlem.
- Akkor ti most jártok Sebastiannal?
- Fogalmam sincs. - vontam vállat, mire a húgitól egy lesajnáló sóhajt és egy szemforgatást kaptam.
- Ne már, Ellie, most komolyan!
- Komolyan nem tudom! - erősködtem. - Most mit vársz? Össz-vissz kétszer találkoztunk, és alig ismerjük még egymást. Jól érezzük magunkat egymás társaságában és nem tagadom, tényleg tetszik, mint fiú, de nem kapkodok. Lehet, hogy ő teljesen máshogy érez...
- Ne hülyéskedj, akkor mi a fenéért csókolt meg? - Na igen, elmondtam neki mindent. Végül is kivel osztanám meg a boldogságomat, ha nem a testvéremmel?
- Nem tudom. De egy csók még nem változtat a dolgokon.
- Akkor tenni kell valamit, amitől összejöttök. - ítélkezett Steffie és mintha a feje fölött kigyúlt volna az a bizonyos villanykörte, felkiáltott. - Tudom, mit teszünk! Te csak ne aggódj, intézkedek.
Mire pislantottam egyet, már el is rohant, és néhány perccel később ujjongva jött vissza a mobiljával a kezében.
- Ugye péntek az utolsó sulinap a szünet előtt...
- Igen. - bólintottam, de nem értettem, hogy jön ez ide.
- Péntek délután megyünk Tania nénihez Heppenheimba és az egész hétvégét ott töltjük. Tania néni segítségével kinyomozzuk, hol lakik Sebastian és három napig annyit lehettek együtt, amennyit akartok!
- Jól hangzik. - mosolyodtam el. - De anyáék...
- Már megbeszéltem velük. - jelentette ki büszkén.
- De ugye nem mondtad el nekik Sebastiant? - kérdeztem aggódva. Nem arról volt szó, hogy titkolózni akarnék előttük, de anyámat ismerve nem bíztam benne, hogy lelkesedne azért, hogy egy fiúér utazzak egy hétvégére Tania nénihez.
De Steffie szerencsére nem szólt erről egy szót se anyuéknak, úgyhogy izgatottan csomagoltam össze a hétvégére és amikor pénteken suli után Tania nénihez érkeztünk, már nagyon be voltam sózva.
- Szóval egy fiú. - mosolygott rám a nagynénink, amikor az asztalnál ittunk egy kis forró csokit.
- Igen. - válaszolta helyettem Steffie. - Nagyon aranyos, és úgy néz ki, teljesen odavan Ellie-ért.
- Ennek örülök. - simogatta meg a hátamat Tania néni.
- Én is. - feleltem kicsit elpirulva. Azt hiszem ez nálam sosem fog megszűnni. Ahányszor szóba hozzák Sebastiant, mindig ezzel a pirulással szembesülök.
- Tényeg, Tania néni, nem ismered véletlen? Sebastiannak hívják, szőke hajú, aranyos arca és mosolya van, középmagas, sportos ruhákban jár... - sorolta a húgi.
- Ismerek egy ilyen kaliberű fiút. - gondolkozott el a nagynénink, és széles mosolyra húzta a száját.
- Én is. - Abban a pillanatban a nappaliból kilépett Ő én meg valahol az asztal alatt kerestem az államat.
- Sebastian? - szólaltam meg teljes meghökkenésem közepette. - Te mit keresel itt?
- Beelőztelek. - villantotta rám lehengerlő mosolyát és leült közénk az asztalhoz.
- Egy kis segítséggel. - nézett rá Tania néni, mi meg Steffie-vel azt se tudtuk, mi merre van, annyira meglepődtünk az előbbi jeleneten. - Hát persze, hogy ismerem Sebastiant! Itt mindenki ismeri. - kezdett bele titokzatos magyarázkodásba. - És amikor kitudakolta tőlem, hogy tényleg te vagy az unokahúgom, megkérdezte, megvárhat-e itt, mivel mondtam neki, hogy már pénteken jössz. És mert nagyon örülök, hogy így egymásra találtatok, természetesen beleegyeztem, hogy itt várjon.
- Ó. - ennyi volt a reakcióm, ha az idétlen vigyorgást nem számítjuk bele.
- Hát, talán nem kellett volna ennyire meglepnem téged. - bizonytalanodott el Sebastian.
- Jaj, dehogyis! Annyira örülök, hogy itt vagy! Tényleg! - néztem rá, az arcomra volt írva az összes érzés, amit ebben a pillanatban éreztem.
- Én is örülök. - váltott velem egy pillantást, amivel tisztáztuk a helyzetet. - Van kedved sétálni egyet?
- Persze, menjünk. - álltam fel és miután nyolc rétegbe burkolóztunk, indulhattunk is az utunkra.
- Jó volt látni az arcodat, amikor megláttál! - nevetett. - Eléggé meglepődtél.
- Eléggé megleptél! - adtam meg az okát a meglepettségemnek. - Nem számítottam, hogy te jössz.
- Azt hitted, majd hagyom, hogy te, mint lány fuss utánam, hogy találkozhassunk? Ezt nem így szokták.
- Mégis kik? - nevettem fel.
- Hát azok a fiúk, akik szeretnék, hogy egy ilyen lányt tudhassanak a barátnőjüknek. - nézett a szemembe és én ott képes lettem volna összeesni attól a tekintettől. Miért kellett 16 év, hogy találkozzak ezzel a sráccal?
- Szóval...te azt szeretnéd? - kérdeztem kicsit bizonytalanul, de annál jobban éreztem a szívem dübörgését.
- Igen. Nagyon is. - mondta halkan, de amikor a kezemért nyúlt és megfogta, megerősítette, amit mondott.
Kéz a kézben sétáltunk tovább a hóval beterített utcákon és olyan hétköznapi dolgokról beszélgettünk, mint a suli, vagy a szülők. Megtudtam például, hogy imádja a tesit, de egyébként semmi másra nem tud koncentrálni, mert nem érdekli a többi tantárgy, ezért nem éppen a tanárok kedvence. Erre elmeséltem neki, hogy én ezzel szemben utálom a tesit, mert ügyetlen és béna vagyok, amiért jól kinevetett. Az is kiderült, hogy Sebastian nagyon szereti a családját, a szüleivel teljesen jóban vagy, és bár a nővérei mellett eddig nehezebb volt az élet, a kisöccsével már osztozkodhat a fiús témákban, emellett nagyon becsüli az apját, mert mindenben támogatja és mellette áll. Én erre megosztottam vele, hogy én jóformán csak a húgommal vagyok családias kapcsolatban, mert anyu mindig is jobban kedvelte Steffie-t, apa meg szinte teljesen a munkájának él.
Már ebből a kevés információból is kiderült, hogy mennyire ellentétesek vagyunk egymással, de ahogy kézen fogva, egymásnak dőlve sétálgattunk Heppenheim utcáin, ez egyáltalán nem zavart.
- Mondtam már, hogy nagyon megkedveltelek? - kérdezte Sebastian.
- Már nem egyszer. - mosolyogtam. Mindig jól esett hallani, ha ezt mondja nekem.
- Nem lehet elégszer elmondani. - adott egy puszit, amibe szó szerint beleremegtem, amit ő is észrevett. - Fázol?
- Nem, dehogyis. - jöttem kicsit zavarba. - Te...nem gondoltad, hogy olyan...gyors, hogy máris itt tartunk. - emeltem fel az összekulcsolt kezünket.
- Én nem. Nekem első perctől az volt az érzésem, hogy meg akarlak ismerni és a múltkori után már teljesen biztos voltam benne, hogy ennél több is kialakulhat közöttünk. - vallotta be, utána meg aggódva rám nézett. - Miért, neked túl gyors volt?
- Én...nem is tudom. - hajtottam le a fejemet.
- Mi a baj?
- Tudnod kell, hogy...szóval nekem még sosem volt barátom. - Nehezen jött ki, de muszáj volt elmondanom neki, mert így éreztem helyesnek.
- Annál jobban örülök, hogyha én lehetnék az első. - mondta, majd megálltunk egy pillanatra és szemtől szemben állva átölelt. Még sosem esett ilyen jól egy ölelés. Úgy bújtam hozzá, mint ovis koromban a plüssmackómhoz.
- Szeretném, ha te lennél az. - néztem fel rá, mert úgy fél fejjel magasabb volt nálam.
- Örömmel. - mosolyodott el, majd a kettőnk mosolyát egy apró csókban mosta össze.
Abban a pillanatban már tudtam. Semmi sem túl gyors, ha egy ilyen fiúval történik az első kapcsolatom.

- Ellie... - szólalt meg, amikor elváltak ajkaink. - Nézd csak. Ott fent.
- Mire mutatsz? - kérdeztem nevetve, mert egy fán kívül semmit sem láttam.
- Fagyöngy. - mosolygott. - És tudod mit jelent, ha egy lány meg egy fiú egy fagyöngy alatt csókolózik?
- Ööö...azt hiszem passzolom. - vigyorogtam kínosan.
- Hogy a szerelmük örökké fog tartani. - ölelt át mosolyogva és a homlokát az enyémnek döntve kísérelt meg egy újabb, fagyöngy alatti csókot.