Eight Years Old Love - 5.

Sziasztok!
Ez lenne a folytatás, bízok benne, hogy nem tartjátok túl nyálasnak, ezért előre is bocsánat! :)
Más hozzáfűznivalóm nincs, jó olvasást! :)

,,Jó érezni azt, hogy szeretlek,
Nagyon, és egyre jobban.
Ott bújkálni két szemedben,
Rejtőzködni mosolyodban.
Érezni, hogy szemeim
Már szemeidben élnek és néznek.
S érezni azt, hogy szép veled,
És csak veled teljes az élet."

Az a péntek esti séta sok mindent megváltoztatott bennem.  Rájöttem, hogy nem kell félnem az ismeretlentől, hiszen az nem mindig rossz és Sebastian pont olyan ember volt, aki meg tudta ezt nekem mutatni és ezért végtelenül hálás vagyok neki. Azt hittem az 'együtt járás' csak a népszerű, csinos és pasifaló csajoknak áll jól, de most már tudom, hogy ez nem egy divatos, méregdrága ruha, amit csak az ilyen lányok "vehetnek meg". Mindenkinek jár és utólag már nem is bánom, hogy 16 évet kellett várnom, hogy engem is elérjen.

Szombaton nem is kérdés, hogy megint találkoztunk, hiszen már akkor hiányzott, amikor pénteken este elváltunk egymástól. Steffie szinte egész éjjel próbálta kihúzni belőlem, hogy milyen volt a sétánk meg miket csináltunk, míg Tania néni csak azzal nyugtatott meg, hogy nem bánom meg ezzel a fiúval...
Vasárnap már úgy mentünk az adventi ünnepségre, mint egy tini-pár. Kézen fogva, egymásra mosolyogva és ami engem illett, olyan boldogan, mint még soha.
- Hm, ez így most nagyon jó. - bújtam hozzá mosolyogva, amikor az utcán sétáltunk a tömegben. - Jöhettél volna előbb is, mert eddig nem voltak ilyen szépek ezek az ünnepségek.
- Szerencsétlenkedhettél volna előbb a húgod mellett, akkor észrevettelek volna. - vette viccesre a figurát, amiért kapott egy furcsa pillantást tőlem. - Csak vicceltem, te butus. - engesztelt ki egy puszival.
- Nem tudtam volna haragudni rád. - néztem a szemébe, amivel még most sem tudtam betelni. Annyira szép!
- Ha mégis, akkor ennek úgysem tudnál ellenállni. - állított meg a mézeskalácsos bácsinál és vett nekem egy gyönyörű mézeskalács szívet, aminek a közepén egy kis négyzet alakú tükör is volt.
- Jaj, de aranyos vagy! - öleltem át. - Köszönöm!
- Szívesen. - mondta és a szívet úgy állította be, hogy a kis tükröcskében kettőnket lássuk viszont. Rámosolyogtunk a tükörképünkre és ez a pillanat olyan romantikusra sikerült, hogy még az árusnak is feltűnt.
- Nagyon aranyos kis pár vagytok. - kacsintott ránk, mi meg mosolyogva továbbsétáltunk.
- Hazudtam anyuéknak. - jutott eszembe.
- Miért?
- Nem mondtam meg, hogy megismertelek. - ismertem be, bármennyire is zavart. - Steffie-vel megbeszéltük, hogy nem árulunk el semmit nekik. Még nem. Ma is úgy jöttünk el a nagynéninktől, hogy megismertünk egy kedves lányt és meghívott hozzájuk vacsorára, úgyhogy később megyünk haza. A húgi szempontjából ez igaz is, de igazából azért megy a lányhoz, mert az össze akarja hozni a helyes bátyjával.
- Nagy játékos a húgod. - nevetett Sebastian.
- Én meg egy nagy hazudozó. - húztam el a számat. Ha anyámék megtudnák az igazságot, nagyot csalódnának bennem. Elvégre mindig én voltam a jókislány, aki szót fogad és mindent helyesen tesz. De a szerelem úgy látszik engem is képes megváltoztatni.
- Dehogyis vagy az. - karolt át. - De miért is kellett füllentened a szüleidnek?
- Mert minél több időt szeretnék veled tölteni. - hajtottam a fejemet a vállára.
- De édes vagy. - ajándékozott meg egy puszival. - Szóval, ha már szabad vagy egész estére, nincs kedves eljönni hozzánk vacsorázni? Anyu istenien főz és úgyis szeretne már megismerni.
- Biztos vagy benne? - Mert én még nem voltam az. - Hiszen még alig vagyunk együtt.
- Már rengeteget meséltem rólad és kíváncsiak rád. És különben is, nem kell itt kint fagyoskodnunk.
- Végül is nem rossz ötlet. - egyeztem bele és így Sebastian elkísért az otthonába. A kis fehér-kék ház kívülről is családiasan nézett ki, de amikor beléptünk, megcsapott a finom vacsora illata és az a bizonyos családias légkör érzése, ami az igazi családok otthonát belengi.
- Hát itt vagyunk. - segítette le rólam a kabátot Sebastian. - Anyu, megjöttünk! - kiabálta.
- Máris tetszik. - súgtam oda neki, aztán már az anyukára figyeltem, aki kötényben, sütőkesztyűben és hatalmas mosollyal suhant ki az egyik helyiségből.
- Ó! - csodálkozott, aztán rögtön odalépett hozzám. - Szia kedvesem, bizonyára te lennél Ellie.
- Igen, asszonyom. - fogtam vele kezet. - Ellie Schwarz.
- Én Heike vagyok, Sebi édesanyja. - küldött felém egy anyukás mosolyt.
- Anyu! - sértődött meg Sebastian a becenevén.
- Jaj kisfiam, ne butáskodj már! - legyintett Heike, aztán ismét nekem szentelte a figyelmét. - Milyen aranyos vagy, kislányom. Tényleg nagyon szép teremtés, Sebi.
- Anyuuu! - forgatta a szemét Sebastian, én meg már nem bírtam ki kuncogás nélkül.
- Na jó, gyertek beljebb. - indult meg, gondolom a konyha felé. - Mindjárt készen van a rakott krumpli.
Sebastiannal összemosolyogtunk, aztán követtük az anyukát a konyhába, ahol csodálatos illatok keringtek.
- A férjem és Fabian az ünnepségen vannak. - mesélte Heike, miközben megterített. - Melanie és Stephanie szintén, csak ők már a párjukkal. Én meg csak főzőcskézek itthon, de nagyon örülök, hogy eljöttél, kedves Ellie, mert Seb már sokat mesélt rólad és alig vártam, hogy személyesen is megbizonyodhassak róla, milyen édes lányka is vagy te.
Sebastianra néztem, miközben majdnem elolvadtam a dicséretektől, de főleg attól, hogy Seb ilyen szépeket mondott rólam az anyukájának. Nagyon imponáló gesztus volt ez nekem.
Heike közben tálalt és miközben vacsoráztunk, mesélésbe kezdett, hogy hogyan fogják ünnepelni a karácsonyt és rólam is kérdezősködött, amire szívesen válaszoltam, mert élveztem a társalgást Sebastian anyukájával. Fél óra múlva már majdnem kipukkadtam, mire végeztem a rakott krumplival.
- Ez isteni volt, asszonyom. - sóhajtottam egyet. - Köszönöm szépen a vacsorát.
- Szívesen kedvesem. Nem is értem, hogy lehetsz ilyen kis vékonyka, mikor ilyen jól eszel.
- Jól van anya, tényleg finom volt a vacsora. - szólt közbe Seb. - Megmutatom Ellie-nek a szobámat, oké?
- Persze, menjetek csak! - mosolygott ránk szeretetteljesen.
Sebastian ezután felvezetett az emeletre, ahol a falakat csupa családi fényképek díszítették. Elnéztem néhányat, mindegyikből az sugárzott: ilyen egy tökéletes, szerető család, amit egy gyerek csak kívánhat.
- Ez lenne az én rezidenciám. - nyitott be Sebastian egy szobába, ahová be is léptünk.
Tipikus fiú szoba volt, kék bútorokkal, a földön hagyott néhány melegítőfelsővel és a sarokba vágott iskolatáskával. De az egyik fal Michael Schumacher poszterektől hemzsegett, egy vitrinben pedig rengeteg kisebb-nagyobb kupa díszelgett. Közelebb léptem és leolvastam róluk Sebastian nevét.
- Mind te nyerted? - kérdeztem halkan és akkor leesett. Azt hiszem, nagyon félreértettem valamit. Sebastian-nak nem csak annyit jelent az autóversenyzés, hogy hétvégente ezt bámulja a tévében. Ő maga is űzi ezt a sportot. - Ez hihetetlen. - simítottam végig az üvegszekrényen.
- Nem akartam felvágni vele. - ismerte el.
- Felvágni? - nevettem fel. - Sebastian! Junior Európa-gokartbajnok voltál! - olvastam le az egyik trófeáról. - Ezt nem mindenki mondhatja el magáról! Hihetetlen vagy!
- Köszönöm, de most inkább hagyjuk a gokartot. - mondta szerényen.
- Hoppá! Most nézem, hogy idén bajnok lettél a BMW bajnokságban! - tátottam el a számat. - Azta!
- Semmiség. - legyintett, de ezt már nem hagyhattam szó nélkül.
- Sebastian, el sem hiszem, hogy nem csak egy eszméletlenül aranyos és kedves fiút találtam, hanem egy hihetetlenül tehetséges autóversenyzőt is. - öleltem át büszkén.
- Jaj, Ellie, ne használj ilyen nagy szavakat. - zárt a karjaiba. - De nagyon édes vagy.
- Büszke vagyok rád!
- Én meg arra, hogy ilyen barátnőm van. - adott egy puszit a számra, amit én egy rövid csókká mélyítettem. Seb folytatta a játékot, megfogta a kezemet és miközben tovább csókolt, lassan húzni kezdett az ágya felé, ahol kuncogás közepette lehuppantunk. Egymást kezét fogva néhány másodpercig a plafont bámultuk, amíg ki nem tört belőlünk egy érthetetlen okból érkező nevetés.
- Mit nevetsz? - kérdeztem oldalra fordulva még mindig nevetve.
- Miért, te min nevetsz? - kérdezett vissza és ő is az oldalára fordulva várta tőlem a választ.
Aztán egyszer csak már nem nevettünk semmin. Leolvadt a mosoly az arcunkról. Elvesztünk egymás tekintetében.
- Olyan szép vagy. - simogatta meg az arcomat, az érintésére pedig teljesen megremegtem.
- Ne mondj ilyet. - fogtam meg a kezét és szégyenlősen elkaptam a pillantásomat.
- De ez az igazság! - fordította ismét felé az arcomat, majd közelebb húzott magához. - Mondhatok valamit?
- Mondj! - haraptam be a számat izgatottan.
- Szeretlek! - súgta, a szemében láttam, hogy teljesen őszintén is gondolta.
- Én is szeretlek! - súgtam vissza mosolyogva.
Erre Sebastian a kezébe fogta az arcomat és olyan csókot kaptam tőle, amiben benne volt minden érzés, amit eddig még nem mutatott meg magából. Ettől én is levesztettem a fejemet és visszacsókoltam, miközben a kezemmel simogatni kezdtem a mellkasát. Seb mosolyogva "tűrte" és közben óvatosan lefejtette rólam a pulcsimat, hogy az ő keze is felfedezőútra indulhasson.
Néhány perc leforgása alatt már odáig jutottunk, hogy a keze a pólóm alatt kutakodott, míg én teljesen megszabadítottam a felsőjétől. Szorosan öleltük egymást, miközben nem akartuk abbahagyni a csókolózást.
Ezt az idilli folyamatot én szakítottam meg, amikor Seb úgy gondolta, komolyra is fordíthatnánk a dolgot.
- Várj! - suttogtam lihegve. Teljesen kikészültem ettől az élménytől, azt sem tudtam hol a fejem.
- Mi a baj? - kérdezte kótyagosan. Ő is nagyon beleélte már magát.
- Nem fog menni. - mondtam szomorúan. - Seb...én még...szóval sosem...
- Semmi baj, Ellie. - simogatta meg az arcomat. - Ne aggódj!
- Nem... - ellenkeztem továbbra is. - Ne haragudj, de...én még nem állok készen rá.
Nem szólt semmit, csak alábbhagyott a mosolya.
- Sajnálom. - bújtam hozzá a meztelen felsőtestéhez, ami érthetően forró volt. - Tényleg sajnálom.
- Megértem. - préselte ki magából, de éreztem, hogy nem viselte olyan jól ezt a megszakítást.
- Tudod, nekem most minden olyan gyors. - kezdtem magyarázkodásba. - Decemberig egy olyan lány voltam, aki csak vágyott arra, hogy így szeresse valaki. Aztán jöttél te és megváltottad a világot azzal, hogy a dombon megcsókoltál. Szerelmes vagyok beléd, ez nem kérdés, de még minden új, ami a kapcsolatokat illeti. Első csók, első randi stb. De ennek tényleg nem jött még el az ideje. Bocsánat!
- Jaj, te! - puszilt meg. - Semmi baj sincs, ne kérj ezerszer bocsánatot. Nem gond, hogy még nem akarod.
- De tudom, hogy te szeretnéd és ez most olyan rossz.
- Igen, szeretném, mert szeretlek, de ha nem állsz még készen rá, addig várok, amíg kell.
- Egy isten vagy. - mosolyogtam rá.
- De megígérsz valamit nekem? - tekergette a hajtincseimet.
- Persze.
- Velem fogod először csinálni?
- Megígérem. - öleltem át a nyakát és egy csókkal pecsételtem meg az ígéretemet.

A következő hetet sülve-főve együtt töltöttük. A suliban szünet volt, én pedig Tania nagynéninél maradtam Heppenheimban, hogy akármikor találkozhassunk Sebastiannal. Ez így is lett, nem volt perc, amit egymás nélkül töltöttünk volna. Szerencsére Tania néni tudta, hogy mi van köztünk, így nem állított elénk akadályokat, sőt, amikor Sebnél akartam aludni (ami szigorúan csak alvás volt!), mosolyogva elengedett. Steffie csak mosolygott, amikor Róla áradoztam neki és őszintén örült, hogy boldog vagyok Sebastiannal.
És ki örült neki a legjobban, ha nem én? Csodálatos hetünk volt karácsony előtt, és ha lehet, még jobban beleszerettem. Minden pillanatot élveztem és alig vártam, hogy újra találkozzunk, amikor elváltunk.
- Meddig is leszünk távol? - kérdeztem december 23-án, csütörtökön, amikor Tania néni autója mellett állva búcsúzkodtunk. Indultunk vissza Hemsbach-ba, mert az ünnepeket természetesen otthon töltjük, hiába próbáltam meggyőzni anyáékat, hogy a magányos Tania nénivel ünnepeljünk együtt.
- Egy hétvégéig. - mondta ki Sebastian az "ítéletet".
- Az olyan soknak tűnik. - öleltem át. Még el sem ment, de máris érzem a hiányát.
- Tudom, de ki fogjuk bírni. - adott egy puszit a fejemre, aztán jó szorosan a karjaiba zárt. - Szeretlek, Ellie.
- Én is, Seb. - szorítottam meg és pár pillanatig így álltunk. Kezdtük feldolgozni, hogy egy ideig nem fogjuk egymást ölelgetni.
- Azt hiszem, most már menned kell. - engedett el, mert Tania néni lecsukta a csomagtartót és beült az autóba. - Boldog Karácsonyt, Ellie!
- Nektek is! - csókoltam meg utoljára. - Szia Seb! - engedtem el nagy nehezen a kezét, majd beültem a kocsiba és addig integettem neki, amíg ki nem fordultunk az utcából. De most jön a neheze: egy teljes hétvége Nélküle...