Eight Years Old Love - 6.

Sziasztok!
Egy elég hosszú folytatással jelentkezek, benne a karácsonnyal és szilveszterrel :))
Igazából többet szerettem volna még beletenni a részbe, de a végén még megunjátok ezt a rengeteg betűt egy adagban :) Úgyhogy inkább a folytatás is hasonlóan hosszú lesz majd!
Köszönöm a kommenteket és a rengeteg pipát, nagyon hálás vagyok nektek!
Remélem ezt a részt is úgy fogadjátok majd, mint az előzőeket!
Jó olvasást! :)

,,Egyikük sem tudta eddig elképzelni, hogy ilyen mélyen el lehet merülni valakibe. Valakibe, akinek a közelsége, tapintása, illata a tökéletesség érzületével lepi és ajándékozza meg kölcsönösen őket. Tudaton és képességen kívüli folyamat ez, és bizonyára istenek irányítják, hiszen ilyen áradó boldogság nem fakadhat embertől."

A karácsony egy különleges ünnep, sokak szerint a legszebb az évben. Bevallom, szerintem is. A karácsony az az ünnep, amit körülvesz egy bizonyos hangulatkör - a készülődés izgalma, az ajándékcsomagolás, a fadíszítés, a mézeskalács sütés, a családi vacsora és végső soron az ajándékozás. Olyan ünnep, ami akkor teljes, amikor egy boldog, szerető család mellett ülhetsz a karácsonyfa körül, és amikor tapinthatod a levegőben a szeretetet. Nekem ez nagyjából meg is adatott, így lehetett a kedvenc ünnepem a karácsony.

De ebben az évben valahogy ez is más volt. Eszembe sem jutott várni a karácsonyt, annyira lefoglalta a gondolataimat egy bizonyos srác...Aki eddig nem volt az életemben, de három hete már van és ezzel szebbé varázsolja a napjaimat. Már amikor nem vagyok távol tőle...
December 24-én ugyanúgy segédkeztem a készülődésben, mint máskor. Elmentem apával fenyőfát választani, segítettem mézeskalács figurákat formázni, délután pedig Steffie-vel díszítettük fel a karácsonyfát. De bármit is csináltam, azon járt az agyam, hogy Sebastian vajon most mit csinálhat? Hogy van? Ő is ezeket a karácsonyi dolgokat végzi éppen? Vagy esetleg rám gondol?
Akármikor eszembe jutott a mosolya, vagy az, ahogyan megpuszil az arcomon, máris idétlenül vigyorogni kezdtem, amit a családtagjaim értetlenül fogadtak, csak Steffie sejthette a mosolyom okát. Szenteste vacsora közben anya már nem bírta tovább, rákérdezett a dologra.
- Oké Ellie, feladom, nem tudom megfejteni, miért lettél ennyire kivirulva az utóbbi napokban.
- Csak jól érzem magam, anya. - feleltem röviden, de ezt is mosolyogva mondtam.
- Máskor is voltál Tania néninél és nem voltál ilyen boldog, mikor hazajöttél.
- Élvezem ezt a decembert. - tértem ki ismét az egyenes válasz elől.
- De te nem szoktál élvezni semmit. - erősködött továbbra is, és amit mondott, nem igazán esett jól . - Ilyenkor is falfehéren jársz kelsz, most meg nem lehet rólad levakarni a mosolyt.
- Anne, hagyd már, hadd legyen egy kicsit boldog. - állt mellém apa, de anya hajthatatlan volt.
- Csak szeretném, ha a lányom megosztaná velem az örömét, amit ki tudja mikor tapasztaltam nála utoljára.
- De erőszakos vagy vele. Hadd tartsa meg magának a boldogságát.
- Jaj, Boris, neked mindig ellenem kell szólnod? - csapta le a kanalát anya idegesen, de végül abbahagyta a faggatózást és inkább Steffie-t kezdte gyötörni a kérdéseivel fiú-ügyben.

A karácsony tulajdonképpen így telt el. Anyát nem hagyta nyugodni a boldogságom, de ez nem akadályozott meg abban, hogy a nap bármely percében Sebastian-ra gondoljak. Hihetetlennek tűnt, de mégis igaz volt: még csak 3 hete vagyunk együtt Sebbel, de ez alatt a pár nap alatt rettenetesen hiányzott. Hiányoltam azokat a pillanatokat, amikor rám mosolyog, amikor váratlanul átölel és magához szorít, vagy amikor egy játékos pusziból szerelmes csókot kreál. Élveztem én a nagy családi látogatásokat, de akit igazán látni akartam, nem volt ott, hogy megöleljem a karácsonyfa előtt, hogy együtt játsszunk a csillagszóróval, hogy a rokonok hangos trécselése közben mi halkan suttogjunk egymás fülébe...
Úgy éreztem, mintha már hónapok óta nem láttam volna, és ez megijesztett: egyre jobban kötődök hozzá, egyre jobban szeretem, egyre jobban szeretnék állandóan vele lenni. Nekem elég lenne annyi is, hogy csak nézünk egymás szemébe, vagy hogy kézen fogva, csendben sétálunk Heppenheim utcáin.
Szerettem volna látni az arcát, a szemét, a mosolyát, mindent, amivel napról napra le tud venni a lábamról.
Szerettem volna hozzábújni, megsimogatni, élvezni a társaságát.
Szerettem volna otthagyni mindent és elszaladni Heppenheimba, csak hogy vele lehessek....

December 27-ig bírtam. Amikor ismét visszatért minden a rendes kerékvágásba, amikor újra csak négyen ebédeltünk otthon, be is jelentettem a szándékomat.
- Anya, elmehetek délután Tania nénihez? - kérdeztem.
- Már megint? - húzta fel a szemöldökét és ekkor már tudtam, hogy ez rosszat jelent.
- Igen. Megszerettem azt a várost. - ködösítettem. - Tudod, megismertük azt a lányt és...
- Tudod mit? Felhívom Tania-t, hogy mégis mit csinálsz, mikor ott vagy.
- De anya! Hiszen már mondtam!
- Nem, Ellie, semmit sem mondasz el! - csattant fel. - Titkolózol és ez nekem nem tetszik.
- Anya! Szeretek Tania néninél lenni és szeretem a várost is.
- És ha szabad tudnom, mit csinálsz ott mostanában? - vont kérdőre. - Mert eddig nem húzott oda a szíved minden áldott héten.
Ha tudta volna, mennyire fején találta a szöget az 'oda húz a szíved' kifejezéssel!
- Hát... - akadtam meg. Utálok hazudni, és nem is szokásom. De most meg kellett tennem. - Összebarátkoztam egy lánnyal, akivel nagyon jóban lettem. Azt hiszem, mondhatom, hogy a barátnőm.
- A barátnőd? Ellie, miért pont Heppenheimban keresel magadnak barátnőt?
- Nem örülsz, hogy egyáltalán barátkozok valakivel? - kaptam fel a vizet. - Eddig az volt a bajod, hogy miért vagyok ilyen zárkózott, most meg tiltakozol a barátnőm ellen?
- Na elég legyen, én nem mondtam, hogy tiltakozok! - lett ő is ideges.
Apa és Steffie inkább csendben hallgattak minket. Apa eleve utál veszekedni (anya ellen nem is lehet), a húgi meg ugye mindent tud, ő nem szólhatott bele az ügybe.
- Csak tudod, elég feltűnő, hogy eddig nem voltál úgy oda azért a városért, most meg nem tudsz élni nélküle.
- Jaj, anya, csak szeretnék elmenni. - Már sírni tudtam volna az anyámtól. Olyan kibírhatatlan!
- Rendben van, menj, egyszer úgyis elmondod az igazat. - legyintett.
- Köszönöm. - ezt nem is hálásan, inkább elégedetten mondtam neki.
Természetesen ha már így alakult, hogy mehetek, rohantam fel a szobámba összedobni pár cuccot és már izgatott voltam, hogy újra Heppenheimba mehetek!
Steffie persze jött velem, hiszen már nagyon izgatta, hogy mi van pontosan köztünk Sebastiannal, mert karácsony idején alig jutott időnk beszélgetni, márpedig mi mindent megosztunk egymással.

Visszatérni Heppenheimba olyan volt, mint hazaérni. Az utóbbi jó pár napban többet voltam ebben a városban, mint otthon, de nem bántam, hiszen itt volt, ami ide kössön. És szerencsére Tania néni most is szívesen fogadott, sőt, örült, hogy nála töltjük a téli szünet nagy részét.
- Sebastian itt volt egyik nap, azt hiszem 25.-én. - mondta.
- Tényleg? - örültem meg ennek a csodás hírnek.
- Igen, azért érdeklődött, hogy mikor láthat újra. Azt üzente, hogy nagyon hiányzol neki.
- Nekem is ő! - mosolyogtam és már sírni lett volna kedvem örömömben. - Mondott mást is?
- Azt, hogy minden nap visszajön, hátha itt leszel. - ezen már ő is mosolygott.
- Istenem... - nem találtam a megfelelő jelzőt erre az érzésre.
- Ellie, szerintem megérte Rá várnod. - simogatta meg a fejemet a nagynéni.
- Én is így érzem, Tania néni. - öleltem át mosolyogva.
Sebastian tényleg nem beszélt a levegőbe. Délután 4 óra körül itt volt, értem jött és egy szó nélkül lerohant az ölelésével. Azt sem zavarta, hogy mindez a nagynénim előtt történik.
- Ellie....annyira....hiányoztál! - ölelt át a legszorosabban, amit nem győztem viszonozni.
- Te is nekem, Seb! - bújtam hozzá, vagyis inkább már préselődtem és beszívtam azt az egyedi illatát.
- Na jól van, fiatalok, menjetek romantikázni! - köszönt el tőlünk Tania néni és visszavonult tévézni.
- Itt maradok egész téli szünetben. - mosolyogtam Sebastianra. - Nem bírom ki nélküled.
- Jó döntés! - húzta mosolyra a száját és egy 'majd-meghaltam-hogy-újra-lássalak' csókban részesített.

Egyáltalán nem túlzok, ha azt mondom, ez a hét maga volt a mennyország. Most már biztosra vált számomra is, hogy a szerelem a világ legeslegszebb ajándéka, amit ember valaha kapott attól, aki ott fent irányít minket. És a sorsunkat. És bárki is az, aki ott fent ül és játszik velünk, emberekkel, én nagyon hálás vagyok neki.
Hogy miért? Mert egy olyan fiút adott nekem, mint Sebastian.
Aki e pár napban nem hagyott magától elszakítani. Aki elvitt vacsorázni egy hangulatos kis étterembe. Aki utólagosan megajándékozott egy icipici szívecske nyaklánccal. Aki nem győzte mondogatni, hogy mennyire szeret. Aki 10 cm-nél távolabb nem merészkedett tőlem. És aki százszor is végigjárta velem a várost minden egyes nap, a legnagyobb hidegben is.
- Ellie, azon gondolkoztam, hogy mi lesz ezután... - vetette fel, amikor így sétáltunk, természetesen kézen fogva, olyan romantikusan.
- Mi után? - Nem értettem igazán, mire gondol, de nem mosolygott, úgyhogy nem tűnt túl jó hírnek.
- Hát jövőre...tudod. Egyszer véget ér a december. - mosolyodott el, visszagondolva az együtt töltött napjainkra. - És megint kezdődik a suli, így nem tudunk annyit találkozni.
- Erre még nem is gondoltam. - vallottam be elszontyolodva.
Igazából csak nem akartam róla tudomást venni. Mert most annyira jól éreztem magamat! Végre egyszer boldog voltam, hála Sebnek, és egyáltalán nem szerettem volna, ha ez a suli miatt véget érne.

- Nagyon élvezem ezt az időszakot. - szorította meg a kezemet és rám nézett.
- Nekem ez életem eddigi legboldogabb időszaka. - kontráztam rá, amit egy bizonyítás követett.
A csók mondanivalója annyi volt: nem akarlak elveszíteni!
- Valahogy megoldjuk. - mondta, miközben tovább sétáltunk a hóesésben.
- Abban biztos lehetsz, hogy én akár minden délután eljövök ide.
- Nem, Ellie, ezt nem várom el tőled. De sajnos én sem tudok majd hozzád utazni minden nap.
- Akkor maradnak a hétvégék? - húztam el a számat. Hétből csak két nap nem volt egy romantikus álom.
- Nem tehetünk mást. - vont vállat Seb és átkarolt. - Vagy mégis...ma van az év utolsó napja, amit együtt tölthetünk. Ugye ma is itt maradsz még? - nézett rám kérlelő szemekkel.
- Nem tudom, Seb...Talán fel kellene hívnom anyát.
- Akkor hívd. - biztatott, én meg cselekedtem. Elővettem a mobilomat és tárcsáztam anyám számát.
- Szia anya!
- Igen, mit szeretnél? Elég volt Heppenheimból?
- Nem, pont ezért hívlak! Szeretnék itt maradni ma este is.
- Micsoda? Buliba mész?
- Buliba? - Erre nem számítottam. Összenéztem Sebbel. - Hát, végül is igen, tudod, ahhoz a lányhoz.
- Szóval a barátnődhöz?
- Igen, anya, hozzá?
- Házibuli lesz vagy elmentek valami városi partira?
- Otthon leszünk, ne aggódj!
- És a húgoddal mi lesz?
- Ő is ott lesz. - Ez igaz is volt, mivel Steffie tényleg jóba lett azzal a lánnyal.
- Hát végül is ideje már végre máshol töltened a szilvesztert 16 éves létedre. És különben is, apáddal bálba megyünk, úgyhogy nem bánom!
- Köszi anya! Jó szórakozást!
- De elsején hazajöttök!
- Mi?
- Elsején itthon vagytok! - nyomta ki a telefont.
- Na? - nézett rám kíváncsian Sebastian.
- Veled maradok. - ugrottam a nyakába boldogan és a nagy örömünkben egy nagyon romantikus csókot váltottunk. Azt hiszem egy idő után bele fogok halni ebbe a sok boldogságérzetbe...
- Úgy örülök, Ellie! - tett le a földre Seb. - De mire gondoltál, mit csináljunk este?
- Hát...én nem vagyok egy bulizós típus. - húztam el a számat.
- Én se igazán. Figyelj csak! Anyuék a szomszédokkal vendéglőbe mennek valami ünnepségfélére, a nővéreim a barátaikkal töltik a szilvesztert és Fabi már úgyis a nagyiéknál van, úgyhogy lehetne egy kettesben töltött esténk így az év utolsó napján. Mit szólsz?
- Seb, ez tökéletes lesz! - ujjongtam és egyszersmind meg is nyugodtam, hogy nem olyan szilveszterezést tervez, hogy mondjuk egy buli keretében a barátaival kell együtt ünnepelnünk. Mintha kitalálta volna a gondolataimat és a vágyaimat ezzel az ötlettel!

Estére Sebastian családja tényleg eltűnt a házból, így kettesben maradtunk 2004 utolsó estéjére. Heike szerencsére annyit főzött nekünk vacsorára, hogy még jövő szilveszterkor is ehetnénk, úgyhogy mielőtt bárminek nekikezdtünk volna, jól teletömtük magunkat a ház asszonyának specialitásaival.
- Anyukád egy szakácsistennő! - dőltem hátra a széken, és fájdalmas arccal simogattam a megtelt hasamat.
- Átadom neki. - mosolygott büszkén. - Direkt jó volt nézni, ahogy eszel. Nem is értem, hogy lehetsz ilyen kis termetű, ha így falod az ételeket.
- Na de Seb! - kerekedtek ki a szemeim. - Ilyet mondani egy lánynak!
- Jaj, ne haragudj, hercegnőm, esedezem bocsánatodért! - termett hirtelen mellettem és le is térdelt a székem előtt. - Kérlek bocsáss meg nekem!
- Rád képtelenség haragudni. - fogtam a kezembe az arcát és hozzádörgöltem az orromat az övéhez.
- Neked meg képtelenség ellenállni. - suttogta és már rá is tapadt a számra, úgyhogy újabb percek teltek el, mire képesek voltunk fél centire elszakadni egymástól. - Úgy szeretlek!
- Én is szeretlek! - biztosítottam mosolyogva. - Akkor most mi legyen?
- Hát...van kedved filmezni éjfélig? - dobott fel egy ötletet.
- Imádom a filmeket! - örültem meg. Azokon a magányos szombat estéken, amikor a húgom bulizni megy a barátnőivel, a szüleim pedig a munkatársaikkal vacsoráznak, mindig csak a romantikus filmekre hagyatkozhattam. Néhány színésznővel már szinte barátságot kötöttem, olyan sok filmjét láttam már.
Sebastian be is kísért a nappalijukba, egy polchoz, ahol filmek sokasága sorakozott.
- Na mit szeretnél nézni?
- Teljesen mindegy. - nézegettem a tokok gerincét. - Talán legyen ez. - mutattam rá egyre, aminek szimpatikus volt a borítója.
Seb be is tette a lejátszóba, de mielőtt elindította volna, bepakolt a kis asztalra két üvegpoharat, amit valami zöld lével töltött meg.
- Ez micsoda? - kíváncsiskodtam.
- Kóstold meg! - mosolygott titokzatosan és felém nyújtotta az egyiket.
- Hm, ez isteni! - cuppogtam, mivel ez a zöld ital fantasztikus ízzel lett megáldva. - Mi ez?
- Kamaszpezsgő. Kevesebb alkohol van benne, mint a felnőttben, és azért zöld, mert lime is van benne.
- Még sosem ittam ilyet, de rettentően finom!
- Örülök neki, de lehetőleg ne idd meg az egészet, mielőtt a film elkezdődne. - figyelmeztetett nevetve, mivel már újra is töltöttem a pohárkámat.
Végül aztán elindítottuk a filmet, ami lényegében egy kisvárosi lányról szólt, aki egy télen megépítette az egyik színész élethű mását hóemberként és ezzel hírnevet szerzett magának. Mindenki felfigyelt rá, ő pedig később művészeti egyetemre ment, majd szobrász lett belőle. Már felnőttként megalkotott egy férfi alakot, egy hónap múlva pedig találkozott azzal a férfival, aki kísértetiesen hasonlított a nő által megalkotott szoborra. A nő először nem akarta elhinni, hogy létezik ilyen véletlen, hiszen előtte nem ismerte a férfit, de éppen ezért szeretett bele. A többi már egy romantikus film alapja...
- Gratulálok, pont Melanie egyik kedvencét sikerült kiválasztanod! - nevetett Seb, aki finoman szólva sem élvezte a filmet.
- Nekem tetszett! Tiszta romantikus. Egy hóember útján találta meg a szerelmét. - áradoztam a filmről.
- Szerencsére nekem csak egy muffin kellett. - húzott magához Seb, miközben teljesen elterültünk a kanapén.
- Azóta is bánom, hogy megettem. - sajnálkoztam.
- És azt, hogy megismertél?
- Életem legjobb döntése volt. - karoltam át a nyakát és olyan szorosan öleltem meg, ahogy csak tudtam.
- Nekem szintúgy. - puszilt meg a számon, aztán kicsi komolyabban kérdezte. - Most erről a filmről az jutott eszembe, hogy te gondolkoztál már a jövődön?
- Azt a részét már tudom, hogy te is részese leszel. - bújtam hozzá mosolyogva.
- Nem is lehetne másképp. De most konkrétan arra gondoltam, hogy neked van már olyan érdeklődésed, mint a nőnek a szobrászkodás?
- Hát, nem is tudom. Igazság szerint imádok olvasni. Kiskoromban rengeteg mesét is írtam a füzeteimbe. Talán az író foglalkozás lenne nekem való.
- Ha így érzed, akkor biztosan így van. - simogatta meg az arcomat. - Mindig az a lényeg, hogy mit érzel belül. Ha azt súgja a belső hang, hogy te írni akarsz, akkor azt követni kell.
- Áh, erre semmi esély. A szüleim úgy sem engednék. Valószínűleg orvos vagy ügyvéd lesz belőlem.
- De hát miért? - lepődött meg. - Nem fontos nekik, hogy te mit szeretnél.
- Őszintén szólva? Nem. - hajtottam le a fejemet. - Csak az a lényeg nekik, hogy sok pénzem származzon belőle. És szerintük ez a két szakma adhatja meg nekem a biztos sikert.
- De 18 éves korod után te hozod meg a saját döntéseidet. - próbált bátorítani. - Én bízok benned, Ellie.
- Köszönöm. - szorítottam ismét magamhoz. Nem is tudom mi lenne velem nélküle. - És te?
- Mi van velem?
- Te mit tervezel a jövőre nézve?
- Azon kívül, hogy te leszel életem párja? - adott egy puszit mosolyogva. - Azt fogom csinálni, amit szeretek.
- Versenyezni?
- Igen. - bólintott és a szeme megtelt csillogással. Nagyon sokat jelenthet neki... - Az a célom, hogy a legnagyobbak közt versenyezhessek. A Forma 1-ben. És az álmom pedig az, hogy világbajnok lehessek.
- Nálam már most világelső vagy. - adtam neki egy szájrapuszit. - De biztos vagyok benne, hogy teljesülni fog az álmod.
- Annyira szeretlek! - simogatta meg az arcomat és úgy csókolt meg, hogy a gyomromban felriadt az a rengeteg pillangó, akik akkor kelnek életre, ha Sebastian közelében vagyok.
A következő jó pár percben meg se szólaltunk, csak élveztük egymást. A kanapén fekve ott öleltük és simogattuk egymást, ahol csak értük, a heves csókcsaták pedig nem akartak megszűnni. Kétféle érzés volt bennem. Egyrészt, hogy őrülten szerelmes vagyok ebbe a fiúba és nélküle csak félember vagyok, másrészt viszont féltem attól, hogy ha egyszer elvesztem, teljesen tönkre fogok menni. Mert ő már olyan nekem, mint a levegő. Létfontosságú. És ha nincs mellettem, szó szerint fáj a hiánya.
Lehet, hogy későn ismertem meg a szerelmet, de minden pontját kiismertem már. Annyira, hogy már nem akartam feladni semmiért. Itt van nekem Ő, akihez jöttem, láttam és soha nem akartam elszakadni tőle.
- Nem...bí...rom. - fújtatott Seb és hirtelen mozdulattal legördült a kanapéról. Felállt és először csak járkált fel-alá a nappaliban, majd lehúzott egy pohár pezsgőt.
- Sajnálom. Őszintén. - néztem rá szomorúan. - De én...
- Nem, Ellie! Igazad van. - guggolt a kanapé elé és megfogta a kezemet. - Csak tudod, nekünk fiúknak ez egy kicsit nehezebb.
- Mi nehéz? - tettem fel a kérdést, mert hiszen halvány lila gőzöm sem volt róla.
- Az a nehéz, kicsim, hogy ha egy ilyen lánnyal fekszek együtt, akiért teljesen odavagyok, és aki képes kihozni belőlem olyan érzéseket, amiket eddig nem is ismertem magamban, totálisan elvesztem a fejemet. Semmi mást nem látok, csak téged és az, hogy nem léphetem át azt a bizonyos határt, nagyon nehéz kibírni.
- Hű. - Máris rosszabbul éreztem magam. - Nem gondoltam bele, hogy ez téged, hogy érint.
- Semmi baj. Majd...pár perc és kicsit kiürítem a fejemet. - puszilt meg, aztán kinyitotta az ablakot, kihajolt és mélyen beszívta a hideg, friss téli levegőt.
- Tényleg, komolyan sajnálom. - léptem mögé és átöleltem a hátát. - De az ígéretem szerint te leszel az első.
- Igen és ezt nem fogom elfelejteni. - fordult meg, majd átölelte a derekamat és egy szenvedélyes csókkal bocsátotta meg nekem az újabb visszautasítást.
- Nézd csak. 2 perc és éjfél. - lesett a digitális órára.
- Akkor gyorsan hozzunk pezsgőt! - vigyorogtam és sietősen megtöltöttem a két poharat, amíg Sebastian bekapcsolta a tévét, ahol a német himnusz lejátszását, majd a tűzijátékot szándékoztuk megnézni.
Mindketten odaálltunk a tévé elé, kezünkben a pezsgővel, átkarolva egymást, úgy számoltunk.
- 3...2....1...Boldog Új Évet! - kiabáltuk, a himnusz közben pedig úgy álltunk, mint a vigyorgó katonák.
- Én, Ellie Schwarz, megfogadom, hogy e mellettem álló fiút örökkön örökké szeretni fogom! - jelentettem ki és csillogó szemekkel Sebre néztem, aki csatlakozott hozzám:
- Én, Sebastian Vettel, megfogadom, hogy e mellettem álló lányt mindörökké szeretni fogom!
A megpecsételés pedig egy őszinte, szerelmes és a tűzijáték színvilágához hasonlóan csodálatos csók volt.