Eight Years Old Love - 7.

Sziasztok!
Hát elérkeztünk ahhoz a bizonyos pillanathoz, amit bizonyára már sokan vártatok. Nem tudom kinek mi a véleménye, de örülnék ha megosztanátok velem :)
És még annyit, hogy ANNYIRA ÖRÜLTEM a 17 rendszeres olvasónak!!! :D KÖSZÖNÖM, KÖSZÖNÖM, KÖSZÖNÖM! Imádlak titeket :))
Na de jó olvasást! :)

„Szeretlek azért, ami már most összefűz bennünket, és szeretlek már előre azért, ami eztán következik. Nálad jobb dolog még soha életemben nem történt velem. Már most hiányzol, de a lelkem mélyén tudom, hogy mindig velem leszel.”

Még soha életemben nem kezdtem ilyen jól egy évet. Reggel úgy ébredtem, hogy magam mellett láttam azt az illetőt, akiért érdemes volt belépni az új évbe, aminek vele együtt vághatok neki.
Ott aludt mellettem az ágyán, édesen szuszogott, szőke hajtincsei kuszán meredeztek össze-vissza, de nagyon vonzó látvány volt. Mosolyogva hozzábújtam, mire mocorogni kezdett.
- Mmm... - nyitotta ki a szemét, de amikor meglátott, rögtön elmosolyodott. - Már ébren vagy?
- Aha. És még sosem volt ilyen szép reggelem. - vigyorogtam, mint a vadalma.
- Hát ilyen látványra én sem ébredek minden nap. - ölelt át és egy ideig csendben feküdtünk így egymás mellett.
- Olyan kár, hogy haza kell mennem. - szontyolodtam el. - Akár egy évet is veled maradnék még.
- Az tényleg jó lenne. - sóhajtott, de aztán véget kellett vetnünk az idilli reggelnek azzal, hogy miután megreggeliztünk Heike bőséges felhozatalából, vissza kellett indulnom Tania nénihez. Sebastian természetesen elkísért, és mivel az év első napján nincs nagy tömeg az utcákon, kettesben sétálhattunk.
- Annyira rossz lesz ezután. - szomorkodtam. - Alig lesz időnk egymásra.
- Sajnos ez igaz. Márciusig suliba járok, de aztán megint járom a világot. - vázolta fel a "szörnyű valóságot". Talán ebbe bele sem gondoltam. Ez a december tökéletes volt, mindennel együtt, most viszont mindkettőnk számára visszatér minden a régi kerékvágásba. Sebastian ráadásul nem csak suliba fog járni, de versenyezni is, úgyhogy ez nagy valószínűség szerint távkapcsolat lesz.
- Ezt el is felejtettem. - húztam el a számat. - Mi lesz akkor így velünk, Seb? - néztem rá kicsi könnyes szemmel. Már most nem tetszett ez a terv és az, hogy nem lehetek mindennap Vele, máris megrémített.
- Nem tudom, Ellie. - fordított maga felé, majd a kezébe fogta az arcomat és mélyen a szemembe nézett. - De ki fogjuk bírni. Nagyon szeretlek és nem akarlak az időhiány miatt elveszíteni!
- Én se, téged. - öleltem át ragaszkodva és mikor a nagynénim házához érkeztünk, már szinte sírtam.
- Ne sírj, kicsim. - ölelgetett meg jó szorosan. - Találkozunk még, hidd el!
- Ugye tudod, hogy szeretlek? - néztem fel rá.
- Tudom. - csókolt meg, ezután pedig azt hiszem tényleg felesleges volt az előbbi kérdésem.
- Azt hiszem most mennem kell. - hajtottam le a fejemet. - Ne felejts el, Seb, oké?
- Dehogy foglak! - mosolygott és megfogta a kezemet. - Te meg legyél jó és ne hagyd, hogy a szüleid irányítsák az életedet!
- Megígérem! - mosolyogtam a könnyeimen keresztül. Körülbelül 10 percig búcsúzkodtunk. Egyikünk sem akarta elengedni a másikat, de talán én voltam a ragaszkodóbb, mert akárhányszor elindult, utánafutottam és újból és újból megöleltem, míg a végén már mindketten nevettünk a saját gyerekeskedéseinken.
- Az a baj, hogy már most hiányzol! - mondtam vagy századjára.
- Te is nekem, de ne félj, hamarosan találkozunk! - nyugtatott meg vagy századjára, aztán néhány utolsó búcsúölelés és búcsúcsók után beléptem a házba. Tania néni a konyhában sütött-főzött.
- Szia, kislányom! - fordult felém, amikor köszöntem neki. - Na hogy sikerült a szilveszter?
- Tökéletesen. - válaszoltam mosolyt erőltetve magamra. - Leszámítva, hogy most megint vissza kell mennem oda, ahol elszakítanak Sebtől...
- Jaj, ne szomorkodj! - ölelt meg vigasztalóan. - A ti szerelmetek ezt is ki fogja bírni, kicsikém, higgy benne!
Csak nagyon nehéz volt hinni. Mert amikor hazaértünk, anya a lehető legkedvesebben fogadott!
- Elina Schwarz! - szólított a teljes nevemen. Már ekkor tudtam, hogy nagy a baj. - Ide figyelj, kiasszony!
Fáradtan és szomorúan ültem le az ebédlőasztalhoz. Anyám cseppet sem látszott fáradtnak a szilveszteri bál után, sőt, már láttam, hogy nagyon elemében van.
- Megnéztem az ellenőrződet és egyáltalán nem vagyok megelégedve a decemberben kapott jegyeiddel!
- A jegyeimmel? Anya, újév van, hagyj a sulival! - temettem az arcomat a kezembe. Ilyen is csak az én anyám lehet, hogy az ünnepnapon a jegyeim miatt pöröl velem.
- Nem hagylak, képzeld el! Mi ez a sok 2-es meg 3-as, Ellie? - mutogatta a nyamvadt tájékoztatót. - Irodalomból, amit elvileg imádsz? És matekból, ami meg elég jól megy neked?
- Van ilyen, anya. Becsúszott...
- BECSÚSZOTT? - akadt ki teljesen. - Kislányom, te SZÍNÖTÖS tanuló vagy és ezt nem engedheted meg magadnak! Észre sem veszed és itt az érettségi te pedig nem tudsz egyetemre menni a becsúszott jegyeid miatt!
- Anya, az még két év!
- És itt van a félévzáró! - folytatta kiabálva. - Semmiben sem vagy jó, csak a tanulásban, ezt is el akarod baltázni, mint minden mást, amit csinálsz?
Erre azért már felkaptam a fejemet. Könnyes szemmel néztem rá. Még sosem mondta ki ennyire őszintén a véleményét rólam, és annak ellenére, hogy belül sejtettem, így kimondva még jobban fájtak a szavai.
- Hogy mondhatsz ilyet...rám...anya? - kezdtem el bőgni. - A LÁNYOD VAGYOK!
- Pontosan! Éppen ezért nem fogom hagyni, hogy lerontsd az átlagodat! Mostantól nem mész sehova, főleg nem Heppenheimba!
- Ezt nem tilthatod meg! - Teljesen kiakadtam. Nem, nem, nem és nem! NEM LEHET!
- De igen is, megtiltom, a te érdekedben! És kitudakolom, hogy mi a fészkes fenét művelsz abban a városban, mert tudom, hogy ez miatt nem tanultál!
- Ez nem igaz! - sírtam megállás nélkül. Ebben a pillanatban utáltam az anyámat. Tudtam, hogy engem nem szeret annyira, mint az imádott húgomat, de ahogy most bánt velem, rettenetesen rosszul esett.
- Nincs, Heppenheim és kész! Elmondod az igazat, hogy mit csináltál ott, vagy Tania nénit kényszerítsem rá?
Nehéz helyzet elé állított. Természetesen nem akartam belemártani a nagynénimet, hiszen idáig tökéletesen falazott nekem és mindig szívesen látott. De azt gondoltam, ezek után anya nem érdemli meg, hogy megosszam vele a boldogságomat. Viszont talán ha megtudja, hogy szerelmes vagyok, elnézi nekem a rossz jegyeket, mint általában Steffie-nél, aki ha elmeséli anyának milyen cuki fiúval jár, egyből elszáll a haragja.
Azonban még mielőtt elkezdhettem volna bevallani a dolgokat, mosolyogva megszólalt.
- Az igazságot! Mondjuk kezdheted azzal, hogy nincsen semmilyen barátnőd. És folytathatod azzal, hogy semmilyen szilveszteri bulin nem voltál...
Teljesen leesett az állam. Honnan tudja? Ki mondta el neki? Miért tudta meg?
- Tessék? - szólaltam meg a szavakat keresve.
- Ne aggódj, a húgodtól mindent megtudtam. Elmondta, amiket te nem voltál hajlandó.
Steffie! Nem igaz, hogy a saját húgom képes volt átverni!
- Anya... - kezdtem volna magyarázkodni, de megint rám tört a sírás.
- Szóval egy fiúért, Ellie? Egy fiúért adsz fel mindent? A tanulást? - esett nekem. - De a legfontosabb, hogy EGY FIÚ MIATT kellett hazudnod a szüleidnek? Szemtől szemben?
- Én nem akartam hazudni! - emeltem fel én is a hangomat.
- Hát persze, kisasszony! Azt hitted átverheted a saját anyádat?
- Anya, fogalmad sincs, hogy vajon miért nem osztom meg veled a személyes titkaimat? - kérdeztem őszintén a könnyeimen keresztül. - Belegondoltál egyáltalán abba, hogy mikor érdekeltek az érzéseim?
- Azt elfelejtetted, hogy múltkor egy szót sem tudtam kiszedni belőled, hiába kérdeztelek? Te mindig is titkolóztál, de ez a hazugság most nagyon nagy hiba volt. Nagyot csalódtam benned, Ellie!
- Nem fogom azt mondani, hogy sajnálom, anya! - kiabáltam magamból kikelve. - És tudod miért? Mert nem sajnálom! Mert AZ A FIÚ tényleg szeret! Jobban mint ti négyen együttvéve! És vele boldog vagyok, nem úgy, mint itthon! Ő megmutatta, hogy egy magamfajta bezárkózott lányban is ott rejtőzik a vidám és nyílt egyéniség, amire ti sohasem voltatok képesek!
- Na álljon meg a menet... - szólt volna közbe, de nem hagytam. Még nem fejeztem be...
- És miért nem voltatok képesek? Mert nektek mindig csak Steffie volt a fontos! Velem sosem törődtetek! Főleg te nem, anya! És ez mindennél jobban fáj nekem, tudd meg! - ordítottam az arcába és nem törődtem azzal, hogy továbbra is kiabált hozzám, bőgve rohantam a szobámba, ahol ledobtam magam az ágyra és próbáltam fékezni a szememből kicsorduló könnyeket.

Eddig tűrtem anyám viselkedését! Eddig bírtam! Most megmondtam neki szemtől szemben az igazat, amit már kb. 2 éves korom óta titkolok és sosem voltam elég erős, hogy kimondjam az érzéseimet. Hogy én mindig háttérbe szorultam. Hogy mindig különcként kezeltek. Hogy mindig másodrangú voltam a húgom mellett.
Mit is ígértetett meg velem Sebastian? Hogy ne hagyjam, hogy a szüleim irányítsák az életemet! Milyen igaza volt! Most büszke lenne rám! Mert megtettem, amit megígértem neki. És ebben a pillanatban annyira hiányzott. Hiányzott, hogy valaki átöleljen és megsimogassa a fejemet. Hogy valaki megvigasztaljon. Hogy valaki azt mondja, semmi baj, ez is megoldódik. Hogy valaki velem legyen ebben a szörnyű helyzetben.
És ekkor valaki bekopogtatott az ajtómon. Féltem, hogy anyám az, de csak Steffie bújt be az ajtón.
- Ellie....jól vagy? - kérdezte csendesen és megállt az ajtóban.
- Úgy nézek ki? - töröltem le az arcomon patakokban folyó könnyeket.
- Hallottam, hogy veszekedtetek anyával. - jött közelebb. - Sajnálom.
- Tudod mit sajnálj? - fordultam felé hirtelen haraggal. - Hogy cserben hagytál!
- Ellie, én nem akartam...
- Hát persze, nem akartad! Steffie! Tönkretetted az életemet azzal, hogy elmondtad anyának Sebastiant!
- Ellie, kérlek hallgass meg! - ült le mellém az ágyra. - Eszem ágában sem volt elmondani. De anya megfenyegetett. Azt mondta vagy elmondom neki, miért akarsz állandóan Heppenheimba menni, vagy megtiltja, hogy ezentúl bármikor is Tania nénihez menjünk. És azt gondoltam, inkább tudja meg az igazságot, csak te tudj találkozni Sebastiannal.
- Komolyan mondod? - szipogtam. Azt hittem átvert, de kiderült, hogy csak nekem akart jót.
- Teljesen. - mosolygott rám és ebből tudtam, hogy tényleg őszinte. - Annyira sajnálom, hogy ez lett belőle.
- Nem a te hibád.
- De igen, valamilyen szinten. Hiszen...miattam mondtad...azokat.
- Nem te tehetsz róla, hogy anyáék egyszerűen jobban szeretnek. - nyugtattam meg. - De nagyon rosszul esik, amit anya művel velem.
- Nekem meg az esik rosszul, hogy ez miattam van. - ölelt át és már ő is könnyezni kezdett.
- Most nem is ez a fontos. Hanem, hogy nem akar elengedni Heppenheimba.
- Hiányzik Sebastian, ugye? - kérdezte, én meg már csak nagyon nehezen tudtam visszatartani a könnyeket.
- Eszméletlenül. - suttogtam és szomorúan a testvéremre mosolyogtam.

Másnap reggel hullaként lépdeltem ki a konyhába. Egész éjjel alig aludtam valamit, az agyam folyamatosan Sebastian-on kattogott és azon, amiket anyának mondtam. Nem mintha megbántam volna. Csak féltem a következményektől.
- Mondanivalóm van neked. - mondta anya teljes nyugalommal, miközben hálóingében a kávéját kortyolgatta az asztalnál. Szándékosan nem ültem le mellé, inkább egy kakaó elkészítésével foglalatoskodtam.
- Apáddal megbeszéltük a dolgot. Ezentúl nem mehettek többet Heppenheimba, amíg ki nem javítod a jegyeidet. Továbbá nem találkozhatsz többé azzal a fiúval.
- Micsoda? - háborodtam fel és ekkor majdnem kiesett a kezemből a bögre. - De hát MIÉRT?
- Teljesen elvette az eszedet. - folytatta halál nyugodtan. - Nem tanulsz, hogy vele tölthesd az idődet, kihasználod a nagynénédet a találkáitok miatt, de ami a legrosszabb, hogy hazudsz miatta a szüleidnek, amit ezelőtt sosem tettél. Rossz hatással van rád, Ellie és nem engedhetjük, hogy rossz irányba vigyen.
- Anya ezt nem teheted meg! - Most már le is dobtam a bögrémet! - Semmit se tudsz Sebastianról!
- Annyit igen, hogy képes voltál hazudni miatta. És ha eltitkoltad előlünk, annak biztos oka volt.
- Igen, ezt jól gondolod. Az volt az oka, hogy még senki nem volt, aki képes volt ilyen boldoggá tenni! - Újra kiabáltam, mert az érzéseim megint felszínre törtek. Őszinte voltam, és ez a lényeg. - Aki tényleg szívből szeret és a legfontosabb, hogy magamért. Aki vagyok. És, hogy miért titkoltam el? Mert kimondhatom, hogy sokkal jobban szeretem őt, mint titeket vagy bárki mást a világon!
- Hülyeségeket beszélsz. - legyintett anyám. - Nyilván telebeszélte a fejedet minden hülyeséggel. De ezen segítünk. Mert ennek a rossz útra térítő kapcsolatnak ezennel vége. - Ezzel felállt és a kávéjával együtt lazán beült a nappaliba tévézni.
Ekkor végérvényesen megutáltam anyámat. Utáltam azért, mert egyszerűen gonosz volt velem és közvetve Sebastiannal is. Fogalma sem volt róla, hogy milyen ember is Seb, de a legrosszabb, hogy engem sem ismert ezek szerint. Utáltam azért, mert sosem szeretett annyira, ahogyan egy anyának kell a lányát. Utáltam azért, mert nem törődött az érzelmeimmel. És utáltam, mert a döntésével tönkretette az életemet.

Persze, mint kamasz, lázadok, bármennyire is távol áll tőlem ez a műfaj. Most viszont leküzdöttem a félénkségemet, a 'jókislány' énemet és életemben először a sarkamra álltam. Megpróbáltam elutazni Tania nénihez, de a nagynénim sajnálkozva utasított vissza mindannyiszor, arra hivatkozva, hogy sajnos nem cselekedhet anyám ellen, mert akkor örökre eltilt engem tőle.
De ez sem akadályozott meg abban, hogy ne Heppenheim felé vegyem az irányt. Mert iszonyatosan hiányzott Sebastian, és nagyon szerettem volna neki kiönteni a lelkemet. Mert a nagy veszekedés óta annyira magányosan éreztem magam, mint még soha. Szükségem volt rá, a mosolyára, az ölelésére, a csókjaira...
Amikor anya egyszer üzleti vacsorára ment, apa pedig későig dolgozott, buszra szálltam és elmentem hozzá.
Bekopogtam az ajtón, és már éppen elképzeltem, hogy a nyakába ugrok, de Heike nyitott ajtót.
- Csókolom, Frau Vettel! Sebastianhoz jöttem! - közöltem vele csillogó szemekkel, amire az utóbbi napokban nem volt példa.
- Sajnálom, Ellie, Sebi nincs itthon. - mondta, és furcsálltam, hogy cseppet sem olyan kedvesen, mint az előző találkozásainknál.
- De hát hol van?
- Ausztriába utazott az apjával, a Red Bull központjába. De neked úgyis mindegy már nem?
- Tessék? - Nem értettem, miért beszél ilyen ellenségesen velem.
- Tudod kislányom, nagyon megkedveltelek és úgy láttam, Sebastian tényleg teljes szívével szeretett téged. De nagyon fájt neki, hogy nem kerested és azok után meg végképp felhagyott mindennel ami veled kapcsolatos. Úgyhogy viszlát, kedvesem! - és becsukta az ajtót az orrom előtt.
Ott álltam a hidegben, egyedül, csalódottan és értetlenül. Nem értettem Heike viselkedését és azt sem, hogy Sebastian miért "hagyott fel mindennel". És mit értett az anyukája azon hogy azok után?
Teljesen összezavarodtam. Vagy öt percig álltam még a gangon, aztán elindultam szomorúan, összetörten, magányosan. De még mielőtt elhagytam volna a házat, felnéztem Sebastian ablakára.
- Nagyon hiányzol. - suttogtam az ablakra nézve. - És...még mindig szeretlek!
Válasz azonban nem jött, hiába vártam, hogy majd hirtelen előbukkan és lekiált hozzám, hogy ,,Én is szeretlek, Ellie és ne higgy anyámnak"!
De nem jött semmi válasz. Csend volt az utcában, akárcsak a szívemben. Azzal a különbséggel, hogy nálam nem emberek hiányoztak. Csak egyetlen egy. De Ő nagyon....

Pár nap múlva egy levél érkezett, nekem címezve. Sebastiantól jött. Hevesen dobogó szívvel nyitottam ki és alig vártam, hogy elolvashassam, mert máris úgy éreztem, mintha itt lenne velem. Ez állt benne:

,,Kedves Ellie!

Életem legszebb napjai voltak, amiket veled töltöttem és ezt te is jól tudod.
 Minden pillanatot élveztem és sosem felejtem el, amit ketten átéltünk. Együtt.

De talán nem véletlen, hogy elszakítanak minket egymástól a hétköznapok, hogy nincs időnk egymásra, hogy mindkettőnknek más a fontos. Rájöttem, hogy nem kényszeríthetlek, hogy mindig Heppenheimba gyere, viszont az én időm sem engedi, hogy hozzád rohanjak minden héten.
Úgyhogy arra az elhatározásra jutottam, hogy szép volt, jó volt, de elég volt. Be kell fejeznünk, mindkettőnk érdekében, mert ez a kapcsolat úgy sem lett volna hosszú életű.

Hidd el, így lesz a legjobb!

Sebastian"

A levél végén már sírtam. Eláztattam a lapot, de nem bántam. Újra és újra elolvastam, de sajnos mindig ugyanazt üzente: Sebastian-nal mindennek vége! Kész. Végzett velem. Elege volt.

Nem akartam elhinni, hogy ezt teszi velem. Hiszen MEGÍGÉRTE! Hogy a szerelmünk ÖRÖKKÉ tartani fog! Ott volt a fagyöngy alatti csók és a szilveszteri ígéretünk. Mind hiába volt? A semmibe veszett?!

Már gondolkodni sem tudtam, csak sírni, folyamatosan. Megfogtam a nyakamban lógó pici szívet, amit tőle kaptam és csak sanyargattam magamat azzal, hogy mit rontottam el? És ki mondta, hogy a kapcsolatunk nem lett volna hosszú életű? Még ő mondta, hogy nem akar elveszíteni...az időhiány miatt. Most mégis véget vetett a kapcsolatunknak. Csak így. Levélben.
Fájtak a szavai, olyan volt, mintha kést szúrnának belém, az utolsó mondata pedig a kegyelemdöfés volt.
Amikor teljesen összetörte a szívemet...

 

 „Nehéz elhinni hogy az, aki valaha mosolyt csalt az arcomra, az most könnyeket csal a szemembe!”