Eight Years Old Love - 8.

Sziasztok!
Bocsánat, hogy picit később jöttem, de itt vagyok a folytatással. Ez a rész már egy visszaemlékezés, ahogy a dátumból is láthatjátok, egyébként pedig a novella utolsó előtti része ha a befejezést nem számítjuk. Az utolsó részt pénteken vagy szombaton olvashatjátok, a befejezést pedig még a hétvégén.
Nagyon szépen köszönöm az előző részhez kapott komikat, rettenetesen örülök, hogy ennyire tetszett nektek! :)
Jó olvasást kívánok, valamilyen visszajelzést küldjetek! ^^

„Az életben az egyik legnehezebb dolog kényszeríteni magadat annak a dolognak az elfelejtésére, ami a legtöbb boldogságot okozta. Mindezt csak azért, mert annak már vége.”

Ellie Schwarz, 2012. december 2. vasárnap

Attól a naptól a kezdve az életem olyan volt, mint ez a pár hétig tartó boldogság előtt. Vagy nem is. Rosszabb. Sokkal rosszabb.

Teljesen szétestem, nem találtam a helyem, és azt hiszem ha egy képzeletbeli 10 lépcsőfokos létrán kéne elhelyeznem magam, akkor valahol a második fokon egyensúlyoznék. Pár héttel azelőtt még készen álltam arra, hogy a tizedik fokról ugorjak egy hatalmasat...
Azt hittem, megváltozhat az életem, hogy nekem is kijár egy kis boldogság, elismerés, hogy a sors végre rám mosolyog, de kiderült, hogy nekem csak ennyi jutott.
Azt a harcot, amit az anyámmal vívtam (elsősorban magamért), nem adtam volna fel, mert úgy éreztem végre erősebb vagyok, mint eddig valaha és képes vagyok szembeszállni vele. De Sebastian ellen feladtam a küzdelmet. Ő úgy döntött, nekünk nem volt közös jövőnk, bár azóta sem értem miért, hiszen utolsó találkozásunkkor még hitt bennünk és abban, hogy a kapcsolatunk örökké tartani fog.
Most már értem, miért nem érdemes újévi fogadalmat tenni, ahogy tettük azt mi is. Mert mi, emberek képtelenek vagyunk követni a saját magunk által megszabott utasításainkat. Mi is megfogadtunk Sebastiannal, hogy örökké szeretni fogjuk egymást. Most már úgy tűnik, csak én gondoltam komolyan...
Csalódtam ezért benne és ez fájt a legjobban. Hogy ezt nem vártam volna el tőle. Azt hittem mi képesek leszünk áthidalni a távolságot, ami ugyan mindössze 15 km ha Heppenheim-ot és Hemsbach-ot vesszük alapul, de az autóversenyzői karrierje és az anyám tiltása sem választhatott volna el minket egymástól. Úgy éreztem és lám, kiderült, hogy az egész csak egy hiú ábránd volt. Egy nagy csapda, amibe én előszeretettel besétáltam és hagytam, hogy elcsábítson. És bár még mindig halálosan szeretem Őt, talán hiba volt, hogy találkoztunk 2004. december 5.-én. Azon a bizonyos napon...

Szörnyű időszakot éltem át a Sebastian által hagyott űr és anyám terrorizálása miatt. Végleg kiveszett belőlem az a halvány reménysugár, hogy én, Ellie Schwarz egyszer valaha tényleg boldog leszek...és boldog is maradok. Annyira magam alatt voltam, hogy még anyámnak is képes voltam engedni. A Sebastian hiánya miatt már csak megszokott, unalmas és magányos szabadidőmben folyton folyvást csak tanultam, mert a tanulás képes volt kiemelni abból az idegesítő állapotból, amikor olyan gondolatok cikáztak a fejemben, aminek nem szabadna: Mit kellett volna tennem? Miért történt mindez? És a legrosszabb: Mi lett volna, ha...
Kijavítottam a jegyeimet, és év végére már ugyanaz a kitűnő tanuló lettem, mint voltam. Viszont úgy éltem, mint egy robot, vagy helyesebben, mint egy árnyék. Nem mosolyogtam, nem örültem semminek, és semmi sem tudott felvidítani. Anyámmal szinte teljesen megszakítottam a szülő-gyerek kapcsolatot, maximum csak akkor szóltam hozzá, ha pénz kell a suliba. Sosem bocsátottam meg neki, amit egész gyerekkoromban művelt velem és úgy tűnik, ő ebbe bele is nyugodott, mert nem akart változtatni a kialakult helyzetünkön. Apa továbbra sem tartott igényt arra, hogy néha megkérdezze, mi van velem, hogy érzem magam. Fontosabb volt számára a táblázatok és listák rendszerezése...mint mindig. A családomat ezután Steffie jelentette, aki kiállt mellettem és mindig igyekezett egy kis fényt hozni az életembe, nem sok sikerrel. Sosem haragudtam rá, holott ő volt a családunkban a problémaforrás, de ő mindig is az én kishúgom marad, az egyetlen, akit igazán szeretek a családomban.

Két év múlva befejeztem a gimit, az érettségim szinte tökéletesre sikerült. A további viták elkerülése érdekében teljesítettem a szüleim kérését: orvosi egyetemre mentem, és bár egyáltalán nem élveztem az ott töltött időszakot, végül mégis elvégeztem. Hogy miért nem az írást választottam, ahogy Sebastiannak ígértem? Nem volt, aki biztatott volna. Már nem volt kiért megtennem.
A diplomaosztómon anyámék úgy feszítettek, mint a büszke szülők, hiszen én voltam az egyik legeredményesebb diák a végző egyetemisták közül. Csak éppen az hiányzott, hogy azt mondják nekem: "Igen, Ellie, ez nagyon szép teljesítmény volt, megérdemled! Gratulálunk! Nagyon büszkék vagyunk Rád!"
Helyette volt: "Igen, ő a mi lányunk. Ó, igazán köszönjük Igazgató Asszony! Tényleg remek gyereket neveltünk."
A sikeres diplomámnak hála az egyetem segítségével bekerültem egy mannheim-i kórházba rezidensként, később pedig már a gyerekosztály vezetőjeként dolgoztam, ahol nagyon jól éreztem magam, hiszen gyerekekkel foglalkozni mindig különleges kiváltság és úgy éreztem, talán mégis volt értelme orvosira menni.
Már az egyetem elkezdésekor elköltöztem a szüleimtől, Mannheim-ba, ahová a munkám is kötött. Egy kis lakásban éltem, és bár már még mindig fájtak a régi emlékek, vissza-visszatértem Heppenheim-ba Tania nénihez, aki mindig olyan jó volt hozzám. Ezzel szemben a szüleimmel nem igazán tartottam a kapcsolatot, csak a nagy családi összejöveteleken jelentem meg annak ellenére, hogy anyámmal megbeszéltük az örökös problémánkat és bár megbocsátani nem tudtam neki, ő kijelentette, hogy sajnál bizonyos dolgokat, amiket ma már más képpen tett volna. Így nem haragban éltünk, de továbbra sem tudtam szerető anyaként viszonyulni hozzá.
Steffie a kamaszkori hódolótömeg után szembesült a kemény ifjúkorral, ahol már nehezebb volt tartós kapcsolatot találni. A húgi először megpróbálkozott a jogi egyetemmel (anyámék sulykolására), de fél évig sem bírta, inkább elment főiskolára és azt tanult, amihez tényleg értett: divattervező szakmát.

A kórházban töltött napjaimban azonban nem csak gyerekekkel ismerkedtem meg, de egy nagyon kedves és rendes műtőssel, Thomas Bacherrel is, akivel eleinte remek munkakapcsolat alakult ki és amikor éppen nem kellett megmentenünk egy gyerekéletet, rengeteget beszélgettünk egy kávé mellett a büfében és idővel nagyon jó kapcsolatba kerültünk. Tom bevallotta, hogy többet érez irántam, mint munkatárs és mint barát, és bár én nem voltam belé szerelmes, de nagyon megkedveltem, rábólintottam, hogy próbáljuk meg. Összeköltöztünk és elkezdtük a közös életünket - amiről Sebastian-nal csak álmodtunk. Mivel a kapcsolatunkat abszolút őszinteségre építettük, egy idő után képes voltam rá, hogy elmondjam neki Sebastiant, azaz gyerek- és kamaszkorom legszebb időszakát. Tom megértett és ez mindennél jobban esett, de megbeszéltük, hogy nem hozzuk fel, mert nekem ez még mindig nagyon fájós téma...
A kapcsolatunk azonban nagyon harmonikusan alakult, bár a várva várt szerelem lángja bennem még most sem lobbant fel annak ellenére, hogy érzem, hogy Tom egyre jobban szeret engem, mint nőt.

Arról is értesültem, hogy Sebastian elérte a céljait. Beverekedte magát a Forma 1 mezőnyébe, ahol a második évében már futamot nyert. Ezután pedig jöttek sorba a sikerei, élversenyző lett és 2010-ben megvalósította az álmát: világbajnok lett. Az utóbbi két évben szintén ő diadalmaskodott, amiért titokban büszke voltam rá, hiszen neki sikerült az, ami nekem nem, de ezenkívül mást nem is akartam megtudni róla. Ezt is csak hébe-hóba hallottam felőle, de képeket, videókat, műsorszerepléseket szándékosan nem szerettem volna nézni róla, mert ahhoz azt hiszem nem lennék elég erős, még így nyolc év után sem...

Tom kért meg arra is, hogy mutassam meg neki, milyen az a "híres" heppenheimi adventi vásár. Nagyon tiltakoztam ellene, hiszen igen kellemes emlékek fűztek hozzá valamikor, de ezek már mind fájdalmasak. Nagyon nehéz volt túlélnem azt, hogy Sebastian otthagyott, és bár ez a nyolc év alatt sikerült annyira összeszednem magam, hogy egy alapjában véve normális életem legyen, még mindig ott vannak azok a sebek, amiket nagyon könnyű lenne újra felszakítani. Ráadásul 2004 decembere óta nem voltam a karácsonyi ünnepségen. Nem tudtam volna újra szembenézni a múlttal...
Tom viszont eddig mindent megtett értem: szeret, törődik velem és gondoskodik rólam. És nagyon szerette volna megismerni azt a helyet, ahol gyerekkorom összes decemberét töltöttem, így hát kénytelen voltam beleegyezni a dologba, remélve, hogy semmi és legfőképpen senki olyannal nem találkozok, ami és aki újra a régen történteket idézi fel bennem.

Most viszont itt, a fürdőszobában ülve megváltozott a véleményem. Talán rossz ötlet volt ide jönni Tania nénihez, aki ugyan tárt karokkal fogadott minket Tom-mal, de rájöttem, hogy én ezt nem tudom megtenni.
Mit képzeltem? Hogy mosolyogva, Tom kezét fogva képes leszek andalogni a muffinárus, a beigli-s bácsi és a többi Rá emlékeztető dolog közepette? Ugyan már, hiába lettem 24 éves, még mindig a 16 éves énem él bennem, ugyanaz a félénk, mindentől berezelős, törékeny Ellie vagyok, mint aki akkor voltam.
- Szívem, minden oké? - szólt be újra a párom, ezúttal nem sürgetően, hanem aggódva.
- Persze....Máris, megyek! - kiabáltam ki, és letöröltem azt a néhány kósza könnycseppet.
A fenébe is, nem fogok megfutamodni! Nem vagyok már kislány! - néztem farkasszemet magammal a tükörben, aztán egy gyors hajigazítás után kiléptem a fürdőszobából. Tom átölelte a derekamat.
- Mehetünk, szívem? - mosolygott rám kedvesen.

- Indulhatunk. - mondtam és miután felöltöztünk, elindultunk Heppenheim főtere felé.
- Aranyos kis város. - nézelődött Tom, mivel ő először járt itt.
- Az. - mondtam magam elé, miközben bátorítottam magam a szokásos Kibírod, Nem lesz semmi baj, Minden oké lesz! szavakkal.
Heppenheim most is ugyanolyan kellemes hangulatot árasztott magából, az emberek ugyanolyan kedvesen mosolyogtak egymásra, és a szokásos karácsonyi finomságok ugyanolyan gyomorkorgató illattal csalták az árusokhoz a sétálgató embereket.
Közben elmagyaráztam Tomnak az itteni szokást, vagyis hogy 'Adventi ajándék tőlem neked' jókívánsággal megajándékozzák egymást az itteni emberek valami aprósággal. Mivel nagyon kedves szokásnak tartotta, rögtön éltünk is vele, így vettünk egy mézeskalács macit egy kisfiúnak, aki lufiért sírt az anyukájának, de ezzel a kis aprósággal jobb kedvre derítettük. Megajándékoztunk egy idős nénit egy pohár forró teával, mert nem volt pénze rá, de nagyon vágyott rá.
Majd Tom váratlanul meglepett azzal, hogy amíg én beigli-t vettem egy bódénál, ő egy mézeskalácsszívvel tért vissza.
- Szívem, ezt neked vettem. - nyújtotta át fülig érő szájjal én meg annyira meglepődtem, hogy majdnem elfelejtettem megköszönni.
- Ó! Hát....köszönöm szépen! - mosolyogtam kicsit kényszeredetten. Mézeskalácsszív. Fájó pont....
- Jaj, elfelejtettem mondani.... - látszott, hogy gondolkozik. - Ajándék tőlem neked!
- Kihagytad az adventit. - nevettem, mert annyira igyekezett emlékezni, de nem sikerült teljesen. - De nagyon szépen köszönöm! - nyomtam egy puszit az arcára, aztán kicsit szomorkásan néztem bele a szív apró tükrébe. Tulajdonképpen már el is felejtettem a gyerekes félelmeimet. Itt vagyok Tommal, akivel egymásba karolva, mosolyogva andalgunk a nagy forgatagban, élvezzük az élő zenét és a puncs illatát és egyszerűen jól érzem magam vele itt.
- És az ott mi szokott lenni? - mutatott egy szép számmal összegyűlt tömegre a főtér közepén.
- Hát...fogalmam sincs. - vettem szemügyre a sok-sok tolakodó embert. - Talán valami hírességet hívtak fellépni, vagy mi?
- Gyere, kicsim, nézzük meg! - adott egy puszit az arcomra és elindultunk az embercsoport felé. Nagyon furcsállottam ezt a kialakult tömeget, mert általában bírnak magukkal az emberek és nyugodtan sétálgatnak. Ahogy közelebb férkőztünk hozzájuk, azonban észrevettem, hogy kiabálnak és mindenféle papírfecnit lóbálnak a kezükben.
- Még lehet, hogy igazad lesz és elcsípünk egy igazi zenészt! - súgta a fülembe izgatottan Tom és szorosan átkarolta a derekamat, hogy ne veszítsük el egymást.
Most már én is izgatott lettem, és ahogy csak tudtunk, előrébb tolakodtunk, a tömeg csomópontjához.
A hangos kiabálásból és lökdösődésből ítélve már teljesen biztos voltam benne, hogy egy sztár keveredett ide a kisváros főterére. Amikor végre majdnem a közepébe kerültünk az éljenző tömegnek, már biztossá is vált, hogy bizony egy igen nagy nevű hírességet köszönthetnek itt a heppenheimi-ak.
Amikor megláttam az illetőt, egyszerűen a földbe gyökereztek a lábaim és teljesen lefagytam. Vissza akartam fordulni, de nem tudtam, még a szám is nyitva maradt a megdöbbenéstől. Egy óvatlan pillanatban találkozott a tekintetünk és engem ugyanúgy magával ragadott, mint a legelső alkalommal.
Fogalmam sem volt mit tegyek....mert Sebastian Vettel ott állt tőlem pár méterre. És úgy nézett rám, mint még soha....