Eight Years Old Love - 9.

Sziasztok!
Szóval itt a beígért utolsó fejezet a novellából! El kell mondanom, hogy még sosem volt ilyen, hogy más blogok új részeinek elolvasása előtt megírom a saját bejegyzéseimet, most pedig megtörtént! Hogy miért? Azért mert annyira de annyira jól esett a sok szép szó és dicséret, amit tőletek kaptam az előző részekhez, hogy úgy érzem, megérdemlitek, hogy elsőbbséget élvezzetek! :)
Az utolsó fejezetet természetesen még egy befejező rész is követ, de úgy érzem, ez a csúcspontja ennek a novellának, szóval nagyon kíváncsi vagyok a véleményekre, hogy ki mit érzett az olvasása közben, meg úgy az egészről :))
Remélem tetszeni fog az utolsó rész, amihez adnék egy zeneajánlót, mivel miközben írtam a fejezetet, ezt hallgattam. A legkedvencebb gyerekkori mesém egyik legszebb dala ;) *-*

,,Csak néztük egymást, mint két idegen, akik mégis olyan jól ismerték egymást.

Csak hallgattunk, mint akiknek nincs mondanivalójuk, pedig minden, amit mondani akartunk, benne volt a tekintetünkben. És csak álltunk mozdulatlanul, pedig legszívesebben elfutottunk volna, hogy ne legyen ilyen fájdalmas a találkozásunk..."

Nem túlzás azt állítani, hogy teljesen letaglóztam a látványától. Alig néhány méterre állt tőlem és jobban nézett ki, mint valaha. A vékony és nyúlánk fiúból, egy széles vállú srác lett, aki már nem szerteágazó szőke lobonccal járt-kelt, hanem saját logójával ellátott sísapkát viselt a fején, de egyébként az arca még ugyanaz a 17 éves arc volt, amibe én nyolc éve menthetetlenül beleszerettem. A sugárzó kék szemeivel ezúttal engem nézett, de ő is legalább annyira meg volt döbbenve, mint ahogy én. A kezében megállt a toll, amivel éppen egy kisfiúnak akart autogramot adni.
Talán ő sem hitte el, hogy nyolc év után ugyanott találkozunk, ahol először. Én sem tudtam elhinni. Bíztam benne, hogy nem történik meg, most mégis földbe gyökerezett a lábam a megdöbbenéstől. Mozdulni sem tudtam, mert újra elrabolta a figyelmemet a kék szempárjával, a tekintetünk pedig szinte törvényszerűen összekapcsolódott. Az ő arcán inkább őszinte meglepettség látszódott, míg az enyémen inkább fájdalmas viszontlátás. Egyszerre volt jóleső és keserű érzés megint ott látni előttem. Az egyik felem mosolyogva odament volna hozzá és jó szorosan megölelte volna, mint egy rég nem látott ismerőst. De ez hazugság lett volna. A másik felem viszont arra kényszerített, hogy forduljak meg és hagyjam ott, elvégre a látványa csak felszakítja a lassan begyógyult sebeimet, amiket Ő okozott nekem. Pont azzal, hogy elhagyott.
De úgy látszik, már továbblépett, ami persze érthető. Mellette szorosan egy szőke hajú, mosolygó lány állt, akiben a barátnőjét véltem felfedezni. Szép lány volt, illettek egymáshoz. De mégis...
Nagyon nehéz volt megtenni, de nem tudtam elviselni, hogy ennyire jól néz ki, hogy ilyen vágyakozóan és fájdalmasan néz rám, hogy ilyen döbbent pillantással méreget és hogy az a lány simogatja a karját, hogy írja alá a papírt, amit a kezében szorongat.
Éreztem, hogy könnyes lesz a szemem, de nem akartam előtte sírni. Összeszorítottam a számat és a könnyeimmel együtt megfordultam, hogy kijussak a tömegből.
- Ellie? - hallottam meg a hangját. Csak Ő tudta így kimondani a nevemet. Ennyi érzéssel a hangjában, amiben minden benne volt. Mintha nem telt volna el ennyi év, ugyanolyan bensőséggel szólított meg.
Ne, csak ezt ne! Nem akarom hogy a nevemet mondja! - tiltakoztam magamban és már sírva kezdtem el rohanni. Szegény Tom értetlenül kiabált utánam, de most nem akartam magyarázkodni neki erről, így hát csak elmenekültem egy sarokig, ahol már meg kellett állnom, mert már annyira folyt a könnyem, hogy nem is láttam merre megyek. Nekidőltem hát a falnak és az arcomat a tenyerembe temettem.
Miért kellett most megjelennie? Én már túltettem magam rajta! Sikerült feldolgoznom, hogy sosem találkozunk többet és sosem lehetünk már együtt! Már csak néha jutott eszembe, és eljutottam odáig, hogy nem sírtam annyit miatta, vagy a közös élményeinkre visszaemlékezve. Kibírtam, hogy ne gondoljak rá a nap minden percében és azt is, hogy ne nézzek róla képeket és híreket a neten. Feldolgoztam a hiányát... De most megint ITT van és újra látom és ez megint minden felkavar bennem. Újra előjönnek azok az érzések, amiket a találkozásunkkor, majd az együtt töltött időnk alatt éreztem, amikhez hozzácsapódtak a hiánya miatt érzett érzelmeim, így teljesen összezavarodtam.
Nem tudtam eldönteni, hogy jól esett-e látni, vagy csak újabb karcolást ejtett a szívemben.

- Ellie, mi van? - termett mellettem Tom és aggódva maga felé fordította az arcomat. A könnyáztatta arcomat.
- Persze, minden oké, semmi baj... - motyogtam idegesen. Ha valaki bőg, akkor minden rendben van, nem?
- Ne hazudj, teljesen kivagy! - törölgette a könnyeimet, de én eltoltam a kezét.
- Tom, hagyjál! - kezdtem el megint sírni. - Most...menjünk haza, kérlek.
- Szívem, kérlek mondd el, mi a baj? Ki bántott?
Nem lát a szemétől? Nem látta miért futottam el? Nem vett észre semmit?
- Jaj, ne haragudj. - bújtam hozzá. - Majd otthon elmesélem, rendben? Menjünk haza.
- Ha ezt szeretnéd. - simította meg az arcomat és belém karolt, úgy indultunk vissza Tania nénihez.
Most egy hisztis libának hisz, és adtam is rá okot. De hogy nem vette észre? Azt gondolja csak úgy magamtól sírva fakadtam? Hiszen minden ott történt előtte. Szavak nélkül, de megtörtént. Elég volt csak RÁ néznem, hogy a lassan begyógyult sebeim újra felszakadjanak és ugyanúgy fájjon, mint akkor, 2005-ben.
- Azért örülök, hogy eljöttünk. - próbált beszélgetni Tom.
- Sajnálom, hogy elrontottam. Igazán nem akartam, hogy miattam ez legyen.
- Nem csináltál semmit. - húzott magához egy puszira és ettől halványan elmosolyodtam. Főleg, hogy kedves szavakat suttogott a fülembe, hogy ő még így, ilyen kis félénknek és kislányosnak is szeret, amikor egyszer már nem tudtam a szavaira koncentrálni, mert megint egyből hangosan kezdett dobogni a szívem, amikor megláttam, hogy előttünk Ő sétál a barátnőjével és mintha észrevette volna, hogy valaki látja, rám nézett.
Tom, gyere gyorsan, fussunk el innen! - mondtam volna a páromnak, de teljesen kiszáradt a szám és mire egy hang is elhagyhatta volna a számat, Sebastian a barátnője kezét fogva odasietett hozzánk.
- Ellie! - szólalt meg hitetlenkedve. - Hát mégis csak te vagy!
Nem! Nem! Nem! Istenem, kérlek küldd el innen, nem akarom hallani azt a simogató hangját!
- Hát...izé... - egyszerűen nem ment a beszéd. Teljesen zavarba jöttem, de szerencsére Tom nem.
- Sebastian Vettel! El se hiszem, hogy találkozunk! Tom Bacher vagyok. - nyújtott kezet mosolyogva Sebastiannak, aki félig-meddig elmosolyodott. - Gratulálok az újabb címedhez, nagyon jó kis évad volt.
- Köszönöm. - motyogta Seb, de még mindig engem nézett. Szegény barátnője értetlenül fogta a kezét.
- Ismeritek egymást? - kérdezett rá a szőke hajú lány egyszer rám, egyszer Sebre nézve.
- Nem. Már nem. - mondtam kicsit bizonytalanul, pedig igyekeztem magabiztosnak látszani.
- Mi? - Sebastian arca szomorúan bámult rám. - Ellie...
- Ne!.... - fordultam el tőle, de Tom ezúttal elkapta a karomat. - Tom!
- Ellie, mi ütött beléd?
- Bocsánat, de azt hiszem én most inkább...innék valamit. - mondtam kifogásként, mert éreztem, hogy teljesen elvesztem a fejemet. Nem akarom látni Sebastiant! Már vége mindennek! Mit akar most már?
- Meghívlak egy teára! - ajánlotta fel gyorsan Sebastian. Pont, mint nyolc éve.
- Sebastian, ismered ezt a lányt? - kíváncsiskodott a barátnője.
- Igen. - válaszolt türelmetlenül. - Elnézést...Tom. Elrabolhatom egy kicsit a....öhm....barátnődet? Kamaszkori...ismerősök vagyunk és már nagyon régen nem találkoztunk.
- Ez nem szükséges, ne is fáradj. - szóltam közbe erőtlenül, de Tom csak mosolygott.
- Ugyan már Ellie! Sosem mondtad, hogy Sebastian ismerőse voltál! Menjetek csak nyugodtan!
- De... - próbáltam tiltakozni, de Tom és Seb férfiasan bólintottak egymásra, és ez elég volt ahhoz, hogy Tom beszélgetésbe elegyedjen Seb barátnőjével, Sebastian pedig karon fogjon és elhúzzon egy nyugalmasabb zugba, ahol nem járkálnak emberek.
- Sebastian, szerintem ez nem jó ötlet. - fejtettem le az ujjait a karomról, de nem tudtam elengedni a kezét. Felszínre tört bennem a vágyakozás, hogy újra megöleljem, hogy újra megcsókoljam...De nem, hiszen ez már lehetetlen! Köztünk már semmi sincs!
- Ellie...- suttogta Seb szavakat keresve. - Istenem. Gyönyörűbb vagy, mint valaha.
Miért csinálja ezt velem? Direkt kínozni akar? Látom a szemében, hogy ő is ugyanúgy érez, mint én.
- Seb...kérlek ne mondd ezt. - hajtottam le a fejem és összeszorítottam a számat.
- Ez az igazság. - nyúlt felém a kezével, de aztán inkább mégsem tett semmit. - Annyira jó újra látni.
- Nekem inkább fájdalmas. - vallottam be és éreztem, hogy legördül egy könnycsepp az arcomon.
- Én sosem felejtettelek el. - fogta meg a kezemet és a mellkasához tette. - És ő sem. Látod?
Mosolyognom kellett, mert ugyanúgy éreztem a heves szívdobogását, mint nyolc éve a dombon.
- De mát továbbléptünk. - húztam vissza a kezemet. - Kedves a barátnőd.
- Tom is rendes fickónak tűnik. - mondta, de nem tűnt túl őszintének.
Néhány percig nem szóltunk egymáshoz, csak néztük egymást. Pontosabban én nem bírtam a szemébe nézni, ezért a földet bámultam. Nagyon furcsa hatással volt rám a közelsége. Egyszerre kellemetlen és kellemes.
- Azóta sem tudom, mi történt közöttünk. - szólalt meg Sebastian szomorúan. - Azt hittem minden tökéletes.
- Én is. - sóhajtottam. Úgy beszél, mintha nem ő vetett volna véget az egésznek...Miért csinálja ezt?
- Akkor miért szakítottál velem? - nézett a szemembe és az arcán egyértelműen az látszott, hogy most nagyon összezavarodott.
- Én? - mutattam magamra és kis híján nevethetnékem támadt. - Sebastian, te nem akartad folytatni!
- Ez nem igaz! - ellenkezett hevesen. - Amikor azt a levelet kaptam tőled, el se hittem, hogy te írtad...
- Milyen levelet? - néztem rá kérdőn. - TE írtál nekem levelet, amiben azt írtad, hogy ez nem fog működni és szerinted nem lettünk volna jó páros!
- Micsoda? Én nem írtam semmi ilyesmit! Amiket mondasz, TE írtad meg nekem!
Úgy bámultunk egymásra, mint akik teljesen hülyének nézik a másikat.
- Ezt most nem értem. - ráncoltam a szemöldökömet.
- Én sem. - mosolygott.
- Ez akkor...azt jelenti, hogy...
- Hogy még most is ugyanúgy szeretlek, mint akkor és sosem akartam, hogy vége legyen! - húzott magához Sebastian és amit mondott, meg is pecsételte egy olyan csókkal, amit csak Tőle kaptam. Olyan igazi szerelmeset, amikor az ember úgy érzi, megszűnik a világ, és a párján kívül senki sincs a földön. Amikor minden eddig elrejtett érzés a felszínre kerül, a gyomromban haldokló pillangók újra eszeveszetten csapkodni kezdenek és megint 16 évesnek érzem magam. Mint nyolc éve....
- Seb... - suttogtam kifulladva a heves csókunktól. - Ezt nem szabadna...
- Miért nem? - kérdezte csalódottan, de a homlokát még mindig az enyémnek támasztotta.
- Mert...mert én már Tommal járok. - toltam el a mellkasát. - Te pedig a barátnőddel.
- De ha nem veszítelek el, még mindig te lennél a barátnőm. - nézett rám szomorúan csillogó szemeivel.
- Az már a múlt, Seb...Ez pedig a jelen. - léptem el tőle, bármennyire is fájt minden egyes centiméter. - Neked is van egy életed. Egy varázslatos életed. Már nem vagyunk kamaszok és azóta minden megváltozott.
- Igen, felnőttünk, Ellie. - fogta meg újra a kezemet. - De semmi sem változott ezen kívül. Ez a nyolc év a karrierem szempontjából fantasztikus volt. De te hiányoztál az életemből. És ahogy az előbbi csókunkból kiderült, semmi sem változott köztünk, és ezt te sem tagadhatod.
- Nem jól látod. Én...én már nem vagyok szerelmes beléd. - Fogalmam sincs, hogy jött ez ki belőlem, de hazudnom kellett, hogy megkíméljem magamat az újabb csalódástól, amit már úgysem éltem volna túl.
Sebastian elengedte a kezemet és olyan fájdalmasan nézett rám, hogy könnyes lett tőle a szemem.
- Ez...ez igaz, Ellie?
- Én szeretem Tomot. És vele élek. Nekünk...nekünk már nincs többé közös jövőnk. - hazudtam újra, és ha Seb látta volna, hogy most szétreped a szívem, biztosan kinevetett volna és újból megcsókol. De nem látott a testembe, csak összeszorított szájjal próbálta feldolgozni a hazugságomat.
- Tudnod kell, hogy én mindig is szerettelek, még most is. Minden nap gondoltam rád és sosem felejtettelek el. Azt kívántam, bárcsak visszakaphatnálak, mert annyira hiányoztál. Majdnem megszakadtam, amikor olvastam a leveledet. El se hittem, hogy te komolyan ezt gondolod. - húzta el a száját.
- Már mondtam, hogy nem írtam neked semmilyen levelet.
- Pedig kaptam egyet, amiben véget vetettél a kapcsolatunknak. - csodálkozott. - Akkor nem te írtad?
- Nem. - ráztam a fejemet, de ekkor felvillant a villanykörte a fejem felett. - Szóval...te sem írtál nekem?
- Dehogyis! - nevetett. - Csak azért nem kerestelek, mert az állt a levélben, soha többé keresselek a nagynénédnél és be ne merjem tenni a lábam Hemsbachba sem!
- Anya! - ismertem fel a szavait, amiket hozzám vágott anno. - Anyám írta a leveleket! Ő akarta, hogy ne találkozzunk többet és hogy ne járjunk! Mindent ő csinált!
Hirtelen minden érthetővé vált. Hogy miért nem hittem el, hogy Seb képes ilyeneket írni. Hogy miért nem keresett Seb ezek után. Hiszen anyám NEKI is írt egy levelet az én aláírásommal! Mindketten azt hittük, hogy egymással szakítottunk, de kiderült, hogy anyám szakított el minket egymástól a gyerekes tervével.
- Anyukád képes volt ilyet tenni velünk? - Seb sem talált szavakat. Én sem tudtam elhinni.
- Tudod, az anyám mindig is számító és könyörtelen volt velem szemben. - gondolkoztam el undorodva. - De sosem gondoltam volna, hogy ilyenre képes volt...
Eddig utáltam az anyámat. Most már gyűlölöm és ha innen elmegyünk Tommal, anyámhoz megyek és elmondom neki, hogy vegye úgy, hogy sosem voltam a lánya!
- Sajnálom, Ellie! - ölelt át, ami ellen nem tiltakoztam, sőt, nagyon jól esett a közelsége. Hirtelen már nem is tartottam rossz ötletnek ezt a beszélgetést, hiszen akkor abban a tudatban halok meg, hogy Sebastian ilyen kegyetlen módon szakított velem. És kiderült, hogy igazából egyikünk sem akart véget vetni annak, ami kialakult köztünk. Anyám vágott át mindkettőnket!
- Bármit is írt anyukád abban a levélben a nevemben, én még mindig ugyanúgy szeretlek, mint 17 évesen. - mosolygott rám és félresöpörte az arcomból a hajtincseket. - És nagyon hiányoltalak.
- Nekem is hiányoztál. - mosolyogtam rá, de elhúzódtam tőle. - De bármennyire is szörnyű, ami történt, ma már más életet élek. És szeretem Tom-ot. - Mégha nem is szerelemből.
- Nagyon rossz ezt hallani. De tiszteletben tartom a döntésedet. - bólintott Seb nehezen és elengedett. - Viszont tudnod kell, hogy mindig is szeretni foglak, Ellie!
Rámosolyogtam, mert nagyon jól esett ezt hallani tőle. De én már továbbléptem és az életemnek ő már nem része. Egy mosollyal köszöntem el tőle, majd megfordultam és elindultam vissza Tomhoz. Elvégre ő a párom, aki szeret és vár rám. Mindig ott van velem és sosem fog elhagyni....Sosem...
De abban a pillanatban, amikor tettem egy lépést, mintha valaki pofán vágott volna. És ekkor különös dolog történt. Hatalmas mosoly terült el a számon, és hirtelen ötlettől vezérelve megálltam és visszanéztem Sebre.
Még mindig ott állt, ahol az előbb és csak rám nézett. Nem túl vidáman, de mosolygott, és a szemében láttam, hogy nagyon fáj neki, hogy itthagyom. Újra. És akkor az a bizonyos villanykörte őrülten villogni kezdett a fejem felett.
Hiszen kit akarok én becsapni? Hiszen Ő az én első szerelmem, a NAGY Ő és az örök szerelmem, amíg csak élek. Ő az, akibe első látásra beleszerettem. Ő az, aki megtanított szeretni. Ő az, akit igazán, szívből tudtam szeretni. Ő az akiért bármire képes voltam. Ő az, aki kihozta belőlem azt az énemet, amit addig sosem ismertem. Ő az, aki miatt elszenvedtem első szerelmi bánatomat. Ő az, akiért naponta telesírtam a párnámat. Ő az, aki mindig az emlékezetemben élt. Ő az, akit mindig is szerettem. És most tényleg arra készülök, hogy itthagyjam? Mikor mindig is arra vágytam, hogy örökre a karjaiban bújhassak hozzá és vele élhessem le az életemet?
Most már bizonyos, hogy teljesen hülye vagyok, egy olyan lány, akiben még mindig tombolnak a 16 éves érzések és egyértelműen az érzelmei irányítják. De Ő, Sebastian Vettel ilyennek szeretett. Szeret.

Nevetve szaladtam vissza hozzá, és ő tárt karokkal várt rám, hogy magához szorítson. Úgy bújtam hozzá, mintha sosem engedtük volna el egymást, mintha az a nyolc év nem telt volna el, mintha még mindig kamaszok lennénk.
- Szeretlek, Sebastian Vettel! - mondtam nevetve, és az arcomra csorgó könnyek ezúttal már a természetfeletti boldogság könnyei voltak.
- Én is szeretlek, Ellie Schwarz! - mondta Seb is, majd a kezébe fogta az arcomat és megcsókolt. Olyan édes volt a csókja, mint mindig, olyan szédítő, mint mindig, de most már benne volt a távol töltött évek fájdalma is. Mert nekünk sosem lett volna szabad elválnunk egymástól!
- Én nem tudok többet élni nélküled. - lihegte és a szája újra az ajkaimat kereste.
- Én meg se akarom próbálni. - suttogtam és ezúttal én kezdeményeztem a csókot. Annyira hiányzott, hogy csókoljam, hogy öleljem, hogy lássam. Nem is tudom, hogy bírtam ki nyolc évet nélküle, hiszen Ő a másik felem és nélküle csak félember vagyok. Most éreztem csak igazán, mennyire hiányzott az elmúlt években.
Ezek után már egyikünk sem tudott gondolkodni. Azon kaptuk magunkat, hogy nevetve, egymás kezét fogva rohanunk Sebastian szülői házához, ahol szerencsére senki sem volt otthon. Rohantunk Seb egykori szobájába, ahol olyan sok minden történt már köztünk. És olyan is, ami nem történt meg.
- Ellie... - akart kérdezni valamit Seb, amikor már az ágyon feküdtünk és megszólalni nem bírtunk a meg nem szűnő csókcsatáinktól. - Tudom, hogy ezt nem kéne...Talán már úgyis...Szóval te...már biztosan....
- Nem, Seb. - mosolyogtam bele a csókunkba. - Megígértem, hogy te leszel az első, nem emlékszel?
- Szeretlek! - mosolygott ő is, és ezúttal már nem akadályoztam meg semmiben. Elvégre mindig is vele akartam először lefeküdni, mert megígértem neki. És be is tartottam, akármennyire is lehetetlennek tűnt, hogy újra találkozunk. De most itt van Ő, és itt vagyok Én és most már nem állíthat akadályt elénk semmi és senki. Mert kamaszkorunkban egymásba szerettünk és őrülten szerelmesek voltunk. Elszakítottak minket egymástól és nyolc évig fájt a szívünk egymásért. Nyolc év után újra egymásra találtunk és mintha semmi sem változott volna. Ugyanúgy, sőt talán még jobban szeretjük egymást, mint korábban, mert már megtapasztaltuk, milyen a hiány és a fájdalom érzése. Ez erősíti meg a szerelmünket. A Nyolc Éves Szerelmünket....