31. fejezet: Monacó, a különc

Sziasztok!
Rettenetes szánom, bánom, hogy csak most jelentkezek! Tényleg ne haragudjatok, én se így terveztem. De az a helyzet, hogy olyan jól sikerült megünnepelnem a szülinapomat, hogy péntektől vasárnapig nem volt egy nyugodt percem :) Nagyon-nagyon emlékezetesre sikerült, és hétfőre azzal a problémával találtam szembe magam, hogy amit ezzel a résszel kapcsolatban már előre elterveztem, szinte mindent elfelejtettem! :D Semmi sem rémlett, így elölről kellett kezdenem mindent, mert sajnos sehova se jegyeztem le előre, mit szeretnék Monacóra. :D
Ezért tartott ilyen sokáig ez a fejezet, de kárpótlásként most extra hosszú lett, remélem meg lesztek vele elégedve. Úgy gondolom lesz mit véleményezni :)
Így előre is: én nem akarok senkit se leminősíteni! Egyszerűen csak kellenek negatív figurák is egy jó történetbe! És én azt akarom, hogy az enyém az legyen ;)  
Végső soron szeretném megköszönni Nektek, csajok, hogy olyan aranyosak voltatok, hogy előre is kívántatok nekem boldog szülinapot és egy jó alapos bulizós ünneplést! Jelentem, megtettem :)
Jó olvasást! :))


(Nina)

A következő hétvégém előtt még volt egy fontos elintéznivalóm. Jake-et lerendeztem, de egy másik walchwili hímneművel még dolgom volt. Ígéretet tettem egy 12 éves kisfiúnak és szeretem betartani amit egyszer megígérek. Így történt tehát, hogy az utazásom előtti napon átsétáltam a Fischer családhoz és becsengettem.
- Ninaaaa! - nyitott ajtót kis meglepetésemre egy apróság, Winnie. Nagy kék szemeivel bámult fel rám, aztán hirtelen rám vetette magát. - Jaaaaaaaaaaj deee jóó, hogy itt vagy! Gyere beeeee!
Azzal behúzott az előszobába a kezemet rángatva, közben pedig ordított az apjának, aki abban a pillanatban ott is termett. Olyan nyúzott volt az arca, szerintem ez a kis csajszi könnyen ki tudja akasztani a családját.
- Helló, Nina! - üdvözölt mosolyogva, aztán a lányára nézett. - Ki mondta, hogy ajtót nyithatsz? Hányszor megbeszéltük már, hogy szólsz nekem ha csengetnek és nem nézed meg ki az!
- De te olyan süket vagy apuci, sose hallod meg. - magyarázkodott a kislány, amin kuncognom kellett.
- Na szép! - sóhajtott Gerd, aztán fáradtan rám nézett. - Szóval miben segíthetek?
- Én csak Joachimmal szerettem volna beszélni. Megígértem neki, hogy megállapodunk, melyik versenyemre jöjjön el, ha megengeditek neki persze.
- Igen, erről már beszélgettünk mi is, és végül is nem olyan kicsi már, és minden vágya elmenni egy F1-es futamra. Megkockáztatom, hogy még a focinál is jobban szereti ezt a sportot.
- Ezt jó hallani. - mosolyodtam el büszkén. - Azt ígértem neki, hogy az egyik európai futamra meghívom, de ha jól tudom még nem választott. És jó lenne eldöntenünk, mert akkor leszervezem a sajtósommal a jegyét.
- Persze, érthető. Fent van a szobájában, ha minden igaz tanul. Ha megbocsátasz, én nyakig ülök a papírmunkában, de Winnie majd felkísér.
- Rendben és kösz.
Winnie-t nem kellett kétszer megkérni, belém csimpaszkodott és úgy vezetett fel az emeletre, mint egy idegenvezető, közben pedig vidáman csacsogott.
- Képzeld eeeel, hogy minden barátnőm meg akar ismerni, mert aaaaannyit beszélek rólad. Ugye mi barátnők vagyunk?
- Felőlem lehetünk. - vontam vállat mosolyogva.
- Akkor most mondom, hogy igenis azok vagyunk. Neked is vannak barátnőid?
- Én inkább fiúkkal barátkozok, de igen van egy nagyon jó barátnőm.
- És hogy hívjááák?
- Heidi. - sóhajtottam. Valami azt súgta, sose lesz vége ennek a kérdésáradatnak, de jót mosolyogtam a kislány faggatózásán.
- Tényleg?? Az széép név! Nekem van egy akit úgy hívnak, hogy Marie és van egy Lilien is. De hogy lehet a fiúkkal barátkozni? Ők olyan undokok... - panaszkodott, de közben nagyon aranyosan ráncolta a homlokát.
- Amikor kicsit idősebbek lesznek, már lehet velük bírni. - oktattam ki "bölcsen".
- A Forma 1-ben csak jó fiúk vannak? - emelte rám pici kék szemecskéit.
Kedvem támadt azt mondani, hogy nem, ez nem igaz, de hát egy kislánynak csak szépeket szabad mondani. És különben is, nem hiszem, hogy annyira kíváncsi lenne Fernandóra. Még a végén az az idióta meghallaná, hogy valaki kiejti a nevét és máris kétszer akkorára nő az arca...
- Igen. - mondtam végül minden erőlködés nélkül.
- És a Kimi az milyen fiú? - kérdezett rá, amin be kell vallanom kicsit meglepődtem.
- Ő? Hát...olyan...érdekes. - Nehéz Kimit egy szóval jellemezni.
- És a Sebastian is érdekes fiú? - folytatta kíváncsiskodva.
- Nem, ő tipikusan jó fiú. - mondtam mosolyogva. Na Sebbel már könnyebb dolgom volt. - De miért kérdezed ezt?
- Mert láttam, hogy a tévében mindig velük beszélgetsz. Ők a te barátaid?
- Igen, Winnie, jól mondod. - bólintottam, aztán észrevettem, hogy már Joachim ajtaja előtt állunk. Winnie benyitott mindenféle kopogás nélkül és ráordított a bátyjára.
- Itt van Ninaaaaaaaaaaaaaa!
Szegény Joachim megrémülve felugrott a székéről, úgy meglepte őt a húga visítása.
- Nem vagy normális, Winnie! - kiabált rá a tesójára, de a kislány sem hagyta magát.
- De igen is az vagyok, oké? Csak szóltam, hogy Nina is itt van, mert természetesen te észre sem vetted.
- Héé, nyugi. - szóltam közbe. - Winnie köszönöm a segítséget, de most a bátyáddal szeretnék beszélni.
- És velem miééért nem? - fészkelődött az ölembe, amikor leültem egy fotelba.
- Mert most csak Joachimmal van megbeszélnivalóm. Menj addig le, nézd meg mit csinál anyu! - próbáltam diszkréten elküldeni, de nem sikerült.
- Anyu nincs itthon, most színészkedik. - konyult le a szája, amitől hirtelen megsajnáltam. Elég rossz lehet, ha egy ilyen kicsi lánynak nincs mindig mellette az édesanyja, hiszen ebben a korban még nagyon is ragaszkodóak a gyerekek. Én már csak tudom, milyen érzés ez...
Azt is tudtam, hogy az apja meg eléggé elfoglalt a munkájával. Neki se lehet könnyű szinte egyedül nevelni a két gyereket egy cég vezérigazgatójaként. Valahogy megsajnáltam szegényt. Lehetett látni hogy vágyik egy kis figyelemre, hogy vele töltsék az időt. Ilyen munkaszerető szülőkkel tényleg nehéz dolga lehet...
- Naaa mit akartál Nina? - kérdezte sürgetve Joachim, mert percek leforgása alatt csak néztem bambán Winnie-re és magamban elmélkedtem.
- Tudjátok mit? Meghívlak titeket a cukrászdába egy kis édességre. - ajánlottam fel a lurkóknak.
- Jóóóóóóóóó!!!!! - visította Winnie, de annyira, hogy a dobhártyám felmondta a szolgálatot.
- De csak akkor, ha ezt abbahagyod kisasszony! - figyelmeztettem.
- Igenis, Nina! - ölelt át mosolyogva, aztán megint ugrálni kezdett. - Szólok apucinak!
- Na és te? - néztem Joachimra, aki sóhajtozva nézett a húga után. - Mit szólsz egy kis édességhez?
- Benne vagyok. - vonta meg a vállát, de láttam rajta, hogy valami nem okés vele. Ki kell derítenem mi baja, mert ahogy eddig ismertem, nem szokott ő ilyen lenni.
Pár perc múlva Winnie megjelent azzal, hogy Gerd elengedte őket és szabad a pálya. Csak egy bibi volt. Elfelejtettem, hogy én azt se tudom, mi hol van itt Walchwilben az edzőtermen, egy pizzérián és a szupermarketen kívül. Máshová még nem nagyon volt időm eljárni. Kínosan néztem a srácokra.
- Ööö...van itt egyáltalán cukrászda?
- Ajjj hát peeeeersze! - nyávogta Winnie és profin magyarázni kezdett. - Ebből az utcából kimegyünk, végigmegyünk a Herr Lütze Strasse-n és a Mirabell Garten-nel szemben már ott is van. Naaagyon jó kis hely, anyucival mindig oda megyünk, ha hazajön.
- Oké, felfogtam. Na akkor indulás. - kiáltottam a vezényszót és két gyerkőccel az oldalamon útnak is indultunk. Winnie remekül leírta, merre található a Mirabell Cukrászda, ami a kertről kapta a nevét. Nagyon hangulatos kis hely, kényelmesen le lehetett ülni és ínycsiklandó sütiket kínáltak. Winnie rögtön lecsapott a kedvencére, ami valami rózsaszín minyon volt, amit tündérnek öltöztettek, Joachim pedig egy egyszerű csokitorta szeletet kért.
- És te Nina? Kérsz te is egy ilyen incsifincsi tündérminyont? - kérdezte Winnie, de csak mosolyogtam.
- Áh, felejtsd el, én nem ehetek ilyet. Csak egy ásványvizet iszok. És különben sem szeretem a tündéreket.
- Miért nem ehetsz ilyet? - kíváncsiskodott tovább a kislány.
- Mert vigyáznom kell az alakomra. - simogattam meg az egyébként lapos hasamat. Oké, néha szoktam bűnözni, de itt azért kevés olyan finomság van, ami 1000 kalória alatti értéket tartalmaz.
- És miért nem szereted a tündéreket? Hogy nem lehet őket szeretniiii?
- Én nem vagyok olyan aranyos kislány, mint te, Winnie. - csíptem meg a pofiját, mire vigyorgott egyet, de legalább békén hagyott. Most azon volt a sor, hogy Joachimot beszéltessem.
- Mi a helyzet, kiscsávó? - löktem meg a karját, amin támaszkodott. Rögtön felemelte a fejét.
- Áh, semmi. Csak nincs jó kedvem. - motyogott és unottan turkálta a tortáját.
- Tudom milyen érzés. De úgy látom ennél több is van nálad.
- A fenébe. - nézett fel az arcomba. - Gondolatolvasó vagy, mi?
- Nem, de látom, ha valakinek nem csak szimplán rossz kedve van. És úgy látom, Joachiméknál valamivel többről van szó. - mosolyogtam rá és igyekeztem barátságos lenni, hogy elmondhassa, mi bántja.
- Ja, tényleg több van, de...ajjj, az a baj, hogy pont neked nem mondhatom el. - vakarta a fejét.
- Mi? - lepődtem meg. - Miért?
- Mit titkolsz előlünk bátyó? - nézett komoly tekintettel Winnie is a fiúra.
Joachim összeszorította a száját, de aztán egy sóhaj után megszólalt.
- De...De akkor nem fogsz elvinni egy versenyedre.
- Mondd már el! - emeltem fel a hangomat. Oké, lehet hogy nem viszem el, na és? Tudni akarom mit titkol...
- Jól van már...az a helyzet, hogy...véletlen elmondtam a haverjaimnak, hogy elmegyek egy F1-es futamra és azt is, hogy vendégként és azt is, hogy ismerlek és azt is, hogy itt laksz. - darálta el egy szusszanásra.
- Ennyi? - kérdeztem és vártam, hogy hozzátesz még valamit.
- Igen. - lepődött meg. - De....Azt mondtad nem mondhatom el senkinek se, hogy ismerlek és hogy itt laksz mert akkor nem áll a megállapodásunk. És én már teljesen beleéltem magam és eldicsekedtem vele minden focis haveromnak és az úgy ultragáz lesz, ha mégsem megyek el. - panaszkodott.
- Először is, nyugi. El fogsz jönni, mert elviszlek, mert megígértem. Komolyan ezen paráztál be?
- Asszem. - nyögte ki. - De most tutira nem vagy mérges? Pedig azt mondtad...
- Tudom mit mondtam, de egy gyerektől nem várhatom el, hogy tartsa titokban a 'hírnevemet' egy ilyen kis városban. - mosolyogtam, mikor láttam, hogy összehúzza a szemöldökét a gyerek megnevezésen. - Meg különben is, naponta járok a városban, szerintem aki fel akart, az már felismert, úgyhogy lényegtelen.
- Fúúú, akkor megnyugodtam. - derült fel az arca. Na ez már jobban tetszett.
- Akkor megdumáljuk, hová szeretnél eljönni?
- Még szép! Anyuék azt mondják, Monacóba nem mehetek...pedig oda úgy elmennék.
- Anyukádéknak igaza van, az túl...pörgős hétvége lesz, tele megjelenésekkel. - fintorogtam, mert bár tudtam, hogy a monacói hétvége mindig különleges, de Michaela még nem ismertette velem a programokat. Már előre féltem, hányszor kell mutogatnom magam a legcsicsásabb és legnyálasabb VIP vendégeknek. Oltári lesz, már alig várom... - De melyikre szeretnél eljönni?
- Jó lenne Spába elmenni, de nem tudok annyit várni. - mérlegelte Joachim elgondolkozva. - Ajj, miért ilyen nehéz választani?? Halvány lila gőzöm sincs. Segíts!
- Ha nem akarsz sokat várni, Monzát is kizárhatjuk. Monaco után Kanada jön, ami ugye nem európai, tehát marad Valencia, Silverstone, Hockenheim és a Hungaroring.
- Hááát. Valencia unalmas szokott lenni, mert nem lehet előzni. Legyen akkor Silverstone, mert akkor nem kell olyan rengeteget várnom. - döntötte el végül és ettől elmosolyodott.
- Remek. De elengednek a szüleid egyedül? - Azért nem szeretnék bébiszitterkedni rásózni Joachimot valakire meg aztán főleg nem, bármennyire bírom a kissrácot.
- Jake azt mondta szívesen eljön velem, anyuék meg elengednek vele. - Hát ez óriási...Jake-kel?
- Oké, akkor ezt majd én lerendezem és ne parázz légy szíves. Hééé! - néztem magam mellé, ahol elvileg Winnie-nek kellett ülnie, de hűlt helye volt. - Joachim, hol van a húgod? Hogy mehetett el? Jesszus!
Idegesen kapkodtam a fejemet, hogy hová a francba tűnt el ez a kis csajszi, amikor hirtelen előugrott, de nem volt egyedül...
- Őt keresed, Nina? - kérdezte Sebastian. Igen, Ő! Mi a fenét keres itt? Most jól látok, vagy csak képzelem, hogy itt vigyorog előttem és Winnie pici kezét fogja? Ez biztos csak valami félreértés lehet.
- Te...hogy kerülsz ide? - böktem ki, bár egy csöppet kiszáradt a torkom. Jól meghúztam a vizes üvegemet.
- Én kérlek itt lakok. - mosolygott bárgyúan, de úgy, hogy legszívesebben rátapasztottam volna a kezemet a szájára. Élvezi a helyzetet. Határozottan élvezi, hogy idegesnek lát. - És egy köszönömöt szívesen elfogadok, ha már megtaláltam ezt az elkóborolt kislányt. Nem is mondtad, hogy anyuka vagy, Nina. Megleptél!
- Jaj, fogd már be, Seb! - Bármennyire is irritáló volt, hogy itt találkozunk, nem tudtam, nem nevetni rajta. - Winnie a szomszéd kislány és most együtt sütizünk.
- Ó, tényleg? És akkor előtted miért egy ásványvíz van? - húzta fel a szemöldökét.
- Ezt most pont neked magyarázzam? Inkább azt meséld el, mit keresel itt?
- A barátnőmnek viszem. - vonta meg a vállát, de nem vette le rólam a szemét.
- Mily' romantikus. - csücsörítettem a számat idióta módjára.
- Ááá! Csak veszekedtünk egy jót, el kellett jönnöm otthonról, de most valamivel ki kell engesztelnem.
- Nem voltam kíváncsi a részletekre. Hidegen hagy a nyálas kis magánéleted. - vigyorogtam.
- De jól esett elmondani. - mosolyodott el. Hát nem úgy tűnt, mint aki éppen egy barátnős veszekedésen van túl. És főleg nem tűnt úgy, hogy annyira sietne haza a csajához. Biztos türelmes egy lány lehet, ha vár rá.
- És hogy került hozzád Winnie? - böktem a fejemmel a kislányra, aki Seb mellett ácsorgott és úgy simult hozzá, mint cica a gazdájához. Nagyon édesen néztek ki így együtt. Vagyis inkább Winnie, elnézést.
- Kint szaladgált a kinti asztalok között és...
- Játszottam. - egészítette ki Winnie. - És ő meg megtalált és megkérdezte, hogy mit csinálok, én meg nagyon megörültem neki és megöleltem. Ugye így volt? - nézett fel a háromszor akkora Sebastianra, aki olvadozott a kislánytól.
- Pontosan. Aztán eldicsekedett vele, hogy ő ismer ám téged, Nina Bradl-t és megkértem, hogy mutassa meg, hol van ez a híres nevezetes lány.
- Jaj, ne már, ismeritek egymást! - szólt közbe Joachim, aki eddig csendben üldögélt. - Ne hülyítsétek szegény húgit.
Egyszerre nevettünk fel Joachim beszólásán, meg azon is, hogy Winnie úgy felpörgött, hogy Seb karjaiba ugrott, aki meg annyira nem számított erre, hogy a lánnyal együtt lehuppant az ülőhelyre. Elég hangosan röhögtünk, úgyhogy nem is lepődtünk meg, amikor az egyik pincérnő felénk közeledett.
- Nagyon jó dolgotok van gyerekek. Két ilyen nem mindennapi lakossal együtt sütizni szép kis program. - mosolygott, mire Seb is rám mosolygott. Tényleg szép látványt nyújthattunk: két F1-es versenyző, abból az egyik lány, a másik kétszeres világbajnok, egy hiperaktív kislány meg egy kamaszos beszólásokkal dobálózó fiú. A pincérnő viszont nagyon kedves volt, megkérdezte Sebtől, hogy mit kér, aki szép kis meglepetésre rendelt egy újabb kör sütit a srácoknak, nekem meg egy diétás valamit, amiben állítólag kevés a kalória.
- Na mi van, nem sietsz a durcis barátnődhöz? - vontam fel a szemöldökömet. - Már biztos kisírta a szemeit, hogy a drága Sebastianja még mindig nincs otthon.
- Haha, de vicces valaki. Egyébként meg úgy döntöttem, nem sietek. Most van nála fontosabb dolgom is. - nézett végig rajtam és a két gyereken derült arccal. Bár azért ez elég furcsán hangzott. De ha egy sütizés neki fontosabb, mint a barátnője megvigasztalása, akkor egészségére! 
- Egyébként jó kis próbálkozás, Sebastian! Fel akarsz hizlalni? Azt akarod, hogy az alakom inkább egy disznóéra hasonlítson, mint egy versenyzőjére? - mutogattam a sütimre.
- A világon semmi baj nincs az alakoddal. - nyugtatott meg kedvesen mosolyogva. - És hidd el, ez a pici édesség nem fog ártani a habkönnyű súlyodnak. Edd csak meg!
- Még hogy habkönnyű! - legyintettem. - Ne pimaszkodj velem, mert megbánod!
- Látjátok srácok? - nézett a két gyerkőcre. - Velem mindig ilyen, akármit mondok. Nektek is ilyeneket szokott beszólogatni?
Winnie és Joachim határozottan megrázták a fejüket, én pedig diadalmas vigyort küldtem Seb felé.
- Látod, Seb? Csak te érdemled ki a piszkálódást! Ugye milyen különleges érzés?
De Seb csak mosolygott, ahogy szokott. Ez utóbbi mondatomat is egy gonosz megjegyzésnek szántam, de ő csak békésen tűrte. Úgy látszik szereti, ha ezt csinálom vele. Vagy mi a fenéért vigyorog már állandóan???

A kellemes kis sütizésünk után másnap már indultam dologra. Azaz szerdán már megérkeztem Monte-Carlo repülőterére egy rakat csomaggal. Michaela jó előre szólt, hogy a csapatruhákon és a szokásos laza rövidgatya-póló szetteken kívül csinosabb utcai ruhákat és elegáns dresszeket is hozzak magammal, mert itt esélyes, hogy több megjelenésen kell részt vennem. Szóval most már három bőröndöt húztam magam után, amikor megérkeztünk a Monte Carlo Hotelbe, ahová az egész Forma 1-es bagázst elszállásolták.
Nem tagadom, elég szép kis építmény, tele puccos szobákkal, lakosztályokkal és berendezéssel, ráadásul egy köpésre van az utcákon kijelölt pályától.
Alig értem be a hotel elképesztően csicsás és fényes halljába, máris egy Michaela repült elém.
- Na végre, hogy itt vagy! - ugrott oda. Semmi köszönés, semmi üdvözlés. Á, már megszoktam. - Késett a járatod vagy mi van?
- Jöttem, ahogy tudtam. - csodálkoztam, hiszen még alig múlt délután három óra, és ráadásul szerda volt, úgyhogy nem értettem miért lettem volna késésben.
- Jó, mindegy, a lényeg, hogy csipkedd magad, mert egy óra múlva kezdődnek a sajtótájékoztatók és ma még van pár PR programunk is. - darálta le, miközben kezébe vette az egyik bőröndömet és segített felvinni arra az emeletre, ahol a pilóták lakosztályait bérelték ki. Még gyorsan elmondta, hogy az összes versenyző ezen a szinten fog "lakni", úgyhogy bármikor belebotolhatok bizonyos szimpatikus és nem kívánatos személyekbe is. Váó, ez óriási. Az összes hülye egy szinten. Úgy érzem érdekes esték elé nézünk...
A lakosztályom elég pazar volt, mit ne mondjak. Csupa kényelem és elegancia, pont az ellentéte annak, ami az én stílusom, de hát nem panaszkodhatok, a csapatnak biztos egy vagyonba került kibérelni ezt a kecót.
Kb. 10 percem volt, hogy gyorsan kirámoljak a bőröndjeimből és felvegyek valami kényelmeset. Heidi és Michaela is direkt figyelmeztetett, hogy legalább erre a hétvégére hanyagoljam a lezser öltözködésemet és mindig valami csinosban legyek, mert itt különösen hemzsegnek az újságírók és a hírességek, szóval nem kéne lejáratnom magam valami olcsó cuccal magamon.
Nem szokásom, de ezúttal megfogadtam a tanácsukat és egy laza szettet öltöttem magamra, mielőtt nekifogtam volna ennek a láthatólag hosszú délutánnak.
Amikor kiléptem a lakosztály ajtaján éppen egy apró vitába csöppentem bele.
- De a francba már, neked adtam a mobilomat! - kiabálta Lewis Fernandónak, aki a saját lakosztályának ajtajából nézett ki.
- Mondom, hogy már visszaadtam, haver! Hagyj már átöltözni, törölközőben állok, nem veszed észre?
Mosolyogva léptem ki az ajtón, kíváncsi voltam, mi sül ki ebből.
- Engem nem érdekel, Fernando, nekem kell a a rohadt telefon, mert Nicole hívni fog, hogy mikor jön!
- Nincs nálam, ember, biztos a szobádban van! - szólt vissza Alonso. - Akadjál már le rólam, hallod?
- Akarod, hogy bemenjek? - nyomakodott neki az ajtónak Lewis. - Most nem viccelek, nekem kell a telefonom és neked adtam, hogy megcsináld a rohadt twittert. És ne gyere azzal, hogy már visszaadtad, mert arra emlékeznék. Szóval?
- Lewis, nem mondom el még egyszer. Törölközőben állok és most nem fogom megkeresni a telefonodat! - sziszegte Fernando és becsapta az ajtót, úgy ahogy volt. Lewis idegesen toporzékolt, de úgy tűnt, lenyelte a dühét. Megfordult és éppen indulni akart, amikor észrevett a folyosó másik oldalán és megtorpant.
- Nina? - ráncolta a homlokát, mintha nem lenne biztos benne, hogy engem lát. - Jól látom, te vagy az?
- Dehogyis, a monacói hercegnő vagyok. - vékonyítottam el a hangomat és méltóságteljesen legyezni kezdtem magamat a kezemmel.
- Oké, ezzel elárultad magadat. - vigyorodott el és közelebb jött. - Csak...olyan fura vagy. De tetszik, hogy ezúttal csinosan öltöztél.
- Ezt a bókot azt hiszem most nem köszönöm. - mosolyodtam el én is. - Valami gondod van Fernandóval?
- Szóval hallottad...
- Nem hallgatóztam, mielőtt megvádolnál!
- Áh, mindegy is. - legyintett sóhajtva. - Nem lehet vele ma bírni azt hiszem.
- Miért van nála a telefonod? Tudod, hogy semmi közöm hozzá, de ha akarod, segítek kierőszakolni tőle.
- Ööö...már ne is haragudj meg, de szerintem neked tuti nem adná oda. - nevetett fel. - Szinte utál téged.
- Ennek örülök, mert akkor kölcsönösek az érzéseink. - rebegtettem a szempillámat elégedetten. - Na szóval mi a problémátok?
- Semmiség. Csak mikor jöttünk, csináltunk egy közös képet még az utcán a rajongóinkkal, hogy majd feltesszük twitterre, de a mobilom valamiért bekrepált a twittertől, de mivel az én telómon volt a kép, ezért Fernando azt mondta, majd ő megjavítja és felteszi. De még mindig nem adta vissza, pedig Nicky hívni fog, ha jön.
- Hát ez nem probléma. Bemegyünk hozzá és megkeressük a mobilod. - vázoltam fel a tervet egyszerűen.
- De nem mehetünk be hozzá! - ellenkezett Lewis. - Nina, értem, hogy te ki nem állhatod őt, de én azért nem vagyok vele olyan rosszban és nem akarok rátörni!
- Jó, nekem mindegy. Akkor Fernando mindvégig tagadni fogja, hogy nála lenne a telefonod és ha a csajod hív, majd ő veszi fel, csacsog vele és kiröhög a hátad mögött, amiért ilyen béna vagy, hogy nem kéred vissza.
- Jó, az igaz, hogy azért kéne a teló, de ha tényleg nála van, minek kéne neki? És miért hazudna, hogy nincs nála, amikor nála van? - elmélkedett. Úgy látszik kezd belejönni.
- Azt nem tudom, nekem erre annyi lenne a válaszom, hogy ő Fernando Alonso, a bosszúállás mestere.
- Miért állna bosszút rajtam? - hitetlenkedett.
- Mert múltkor az én paintball csapatomban voltál? - kérdeztem, de persze nem gondoltam komolyan. Fernando-nak nem kell ürügy, hogy valakit piszkáljon, nagyon is jól tudom. De Lewis nem így értette.
- Áhá! Gondolod, hogy féltékeny, mert én is bírlak, mint köztünk mindenki, csak ő nem?
- Ez nagyon gyerekes lenne. Szerintem teljesen más van a hátté...
- Dehogynem! Nina, te nem ismered eléggé Fernandót, neki ez is egy jó vicc. Viccből bosszúállót játszik.
- Bezzeg ha rajtam akarna bosszút állni, nem viccből csinálná. - motyogtam.
- Nem is tudom, miért nem bírjátok egymást, ha kicsit jobban megismernéd, tök jól kijönnétek.
- Ezt valahogy nehezen tudom elhinni. - mosolyogtam halványan. Vajon Fernando eldicsekedett Lewis haverjának, miért is vagyunk ennyire rosszban? Egyáltalán elmondta valakinek a kis titkunkat? Mert azt mindenki tudja, hogy mi ég és föld vagyunk, egy jó szót nem szólunk egymáshoz. De tudják az okát? Kimin kívül szerintem senki sem. És ez jó is lenne, ha így maradna.
- Akár vicc, akár nem, nekem kell a telóm. - térített vissza a valóságba Lewis, és Fernando lakosztályának ajtajára nézett. - Te mit tennél a helyemben?
- Egyszerűen benyitnék és követelném a mobilomat. - vontam meg a vállamat, mire Lewis elvigyorodott.
- Akkor most kipróbálom magamat Ninaként.
És tényleg úgy tett, ahogy én javasoltam neki! Lazán odasétált az ajtóhoz, benyitott és ordítani kezdett.
- Fernando, bocs haver, de kell a rohadt telefo.... - aztán egyszer csak elhallgatott.
- Mi van? - léptem Lewis háta mögé, aki félig még a kilincset fogta. És akkor nekem is tátva maradt a szám.
- LEWIS! - ordította Fernando egy boxerben, a kanapéról. - Megmondtam, hogy NE GYERE BE!
- Ööö....hoppá. - nyögte ki Lewis, de nem mozdult meg. Én is döbbentem álltam mögötte.
- Mi van már? - nyávogta egy női hang, és amikor megláttam a kanapéról feltápászkodó hosszú hajú lányt, már tudtam, hogy hozzá tartozik. - Jesszus, Fer, mondtam, hogy zárd be az ajtót!
- Te voltál, mi? - nézett rám Fernando a kanapéra térdelve, én meg meglepetten nyitottam ki a számat visszavágásra.
- Hogy ééén?
- Hát persze! Te dumáltad rá Lewist, hogy törjön be, mi? - vágta hozzám, miközben a csajszi mellette magára kapott egy takarót. Sejtelmem sincs, mit csinálhattak, mikor benyitottunk. De komolyan...
- Én mégis hogy jövök a képbe, már elnézést? Itt ácsorgok, erre te mindent rám fogsz! - szóltam vissza.
- Jaj, haver, Ninának semmi köze ehhez, csak itt állt, és bocs meg minden, de ha ideadod a mobilomat, már el is húztunk! - lépett előre Lewis, mire Fernando idegesen szuszogni kezdett, de aztán magára kapta a térdnadrágját és kutakodni kezdett a telefon után.
- Nem hiszem el, hogy ilyen baromi fontos most a telefonod. - morogta és össze-vissza csapkodott. Alig láthatóan mosolyogni kezdtem, mert igenis vicces volt félmeztelenül és dühösen látni Alonsót. Roppant kínos lehetett neki is és a csajának is, hogy így rátörtünk, de hát az ő baja, miért nem adta vissza a telót Lewisnak?
- Tessék, legyél vele boldog! - dobta Fernando a Csoki kezébe a mobilt. - És most KIFELÉ!
- Egy percig sem maradunk tovább, megnyugodhatsz. - suttogtam oda neki, mielőtt kimentünk volna és határozottan éreztem, hogy fő a feje miattunk.
Mikor becsukódott az ajtó, érdeklődve figyeltem Lewis arcát.
- Ööö...hát erre nem számítottam. - mondta és próbálta magába fojtani a nevetését.
- Ez a barátnője volt? - kérdeztem rá, mert a csajszi még csak látásból sem volt ismerős és ha jól tudom, még nem lehetett a paddockban sem, mert láttam volna.
- Fogalmam sincs. Nekem nem mondott semmi ilyesmit. De ez akkor is elég ciki volt. - kuncogott, bár próbálta csendben, mert még mindig a folyosón álltunk. Hallottuk, ahogy Alonso ajtajánál kattan a zár.
- És persze ezért is engem hibáztatott. - forgattam a szememet. - De mindegy, nyilván téged nem akart gyanúsítani, hiszen haverok vagytok.
- Milyen haver az, aki nem mondja el, kivel csajozik éppen? A válását is az internetről tudtam meg!
- Ezt hívják magánéletnek, Lewis. - mondtam bölcsen, de közben ismerősen csengett. Mintha ezt már mondta volna valaki és arra is emlékszem, hogy nekem mondták. Dé já vu...

A délután a szokásosnál is fárasztóbb volt. A hivatalos sajtótájékoztatóra ezúttal nem kellett mennem, de a médiaközpontból egy csomó muki meg akart interjúvolni, szóval jó kislányként csak álltam és válaszoltam és csak álltam és válaszoltam, miközben Michaela mellettem sugárzott a boldogságtól, amiért ilyen jól viselkedtem. Éreztem, hogy már nem olyan hideg és rendreutasító velem, mint télen, amikor konkrétan leordította a fejemet, mert nem akartam megválaszolni egy kérdést, de amióta kicsit belerázódtunk ebbe a pilóta meg a sajtósa dologba, már egész jól kijövünk. Meg is lepődtem, amikor az interjúáradat után így szólt.
- Egy ilyen kimerítő kínzás után nincs kedvem meginni valami fincsi turmixot?
Csak néztem rá bambán, aztán körülnéztem, kihez beszélhet.
- Ne haragudj, jól hallottam, hogy ezt Michaela, az én kíméletlen sajtósom mondta nekem?
- Jaj, ne szórakozz már, Nina! - bokszolta meg a vállamat. Ezt is tőlem tanulta. - Ha azt akarod, közben elmondok mindent, mi minden dolgod lesz még ezen a csodálatos hétvégén és akkor tényleg kíméletlen vagyok.
- Inkább ne! Elfogadom a 'csak dumcsizós' turmixolást. - nevettem fel.
- Így is úgy is traktálni foglak a kötelezettségeiddel, de a lényeg, hogy beleegyeztél. - mosolygott gonoszul, amiért először meghökkentem, de aztán elismerően megdicsértem, hogy legalább ragad rá valami rólam.
Monte-Carlóban ezen a hétvégén gyakorlatilag nem is lehet autóval közlekedni a verseny 5 km-es körzetében, így tehát egy laza sétát tettünk meg egy felkapottabb kávézóig. Már az utcán felismertek az emberek, így kénytelen voltam autogramokat adni és fotózkodni a rajongóimmal, amit ebben az esetben szívesen csináltam, mert meglepett, hogy van rajongótáborom. Az oké, hogy Heidi szerint a twitter profilomon hemzsegnek a szurkoló üzenetek, de mint tudjuk, én sosem foglalkozok hasonló oldalakkal. Sokkal jobban esik, ha látom, ahogy az emberek tényleg kedvelik azt, amit csinálok.
- Te vagy a legjobb, úgy szeretlek! - kiabálta egy kisfiú, amikor odanyújtotta a Lotusos sapiját, amit mosolyogva aláírtam. Na ilyen pillanatokért érdemes versenyzőnek lenni.
Amikor már szinte mindent aláírtam mit lehet, mellkastól a napszemüvegig, végre leülhettünk a teraszra.
- Jó kedvedben vagy, Nina? - kérdezte Michaela, miközben rendeltünk egy-egy turmixot magunknak.
- Mert? - kérdeztem vissza.
- Csak olyan derült vagy. - mosolyodott el. - Nem szokták ilyen lelkes lenni autogramosztáskor.
- Te meg nem szoktál ilyen kedves lenni velem. - vontam fel a szemöldökömet, ezzel választ várva hirtelen jött jóakarásával. Még hogy nekem van jókedvem? Akkor ő mit mosolyog itt egyfolytában? Sebastian őt is megfertőzte? Jaj, a fenébe, miért jut állandóan Seb eszembe, amikor valakit mosolyogni látok? Le kell szoknom róla, tiszta hülye vagyok...

- Nem vagyok olyan gonosz, mint azt te hiszed. Csak szeretem a munkámat és amit csinálok, azt 100%-on szeretem csinálni.
- Ahogy én is. - bólintottam. - De nálad ez már függőség. Mondták már, hogy munkamániás vagy?
- Persze, mindenki ezt mondja. - nevetett. - Legalábbis itt a Forma 1-ben. A családom nem tolerálja a munkámat. - tűnt el a mosoly az arcáról.
- Ez lehetetlen! A Forma 1-nél nincs jobb munka a világon!
- Én is így gondolom, de magyarázd ezt meg azoknak, akik ezt a sportot egy kergetőzős játéknak hiszik! A családom azt hiszi, komplett őrült vagyok, amiért nem jogász, ügyvéd, orvos, vagy egyetemi tanár lettem, hanem sajtófőnök. Nem értik meg, hogy nekem a legfontosabb a Forma 1 és az ezt körülvevő média és nem tudna lekötni egy bírósági ügy vagy egy egyetemi előadás. Egyszerűen nem bírják felfogni... - támasztotta le a fejét a tenyerébe és szomorúan kevergette a turmixát.
Nem tudtam mit kellene mondanom, hiszen én sosem szembesültem ezzel a problémával. Nálunk a családban az volt az elfogadott, ha a versenyzésben akartál elhelyezkedni. Más lehetőség nagyon nem is volt. Szinte meg volt írva, hogy nekem versenyzőnek kell lennem, csupán annyi az én kezem nyoma, hogy nem a motort, hanem a versenyautót választottam. De nyilvánvaló, hogy Michaelának egy normális, benzingőzmentes családja van, akik nem képesek megérteni, miért választotta ezt a hivatást.
- Még sosem meséltél a családodról. - mondtam végül, mert igazság szerint már az is meglepett, hogy magánügyekről beszélget velem, mikor általában csak a kötelezettségeimről mondja a rizsát.
- Utálok a családomról beszélni. - adta meg a választ rosszkedvűen. Amint kiejtett a száján a család szót, láttam rajta az undort. - A szüleim egyetemi diplomás végzettségűek, számukra az a fontos, milyen komoly szakmában helyezkedik el az ember és nem az, hogy élvezik-e amit csinál. Robotszerűen dolgoznak, nem törődnek az érzéseikkel. Talán én is örököltem ezt tőlük. - húzta el a száját, de közben rám nézett.
- Azt kell mondjam, ez így igaz. - mosolyogtam, mire az ő arcán is megjelent egy kis mosoly.
- Jó, tudom, tudom. Tényleg megszállott vagyok, de ez az életem. Semmi sem olyan fontos, mint itt lenni veletek. Mi egy nagy család vagyunk és egyedül itt érzem jól magam.
Volt abban valami, amit mondott. Valahogy én is így érzem, mármint, hogy egy nagy család a mi csapatunk és a Forma 1 is valamilyen szinten, de megakadtam azon, hogy egyedül csak velünk érzi jól magát.
- Nem is tudom minek beszélek veled erről. Bocs, váltsunk témát. - gondolta meg magát hirtelen, de láttam rajta, hogy még nem tudott túllépni ezen. Nagyot sóhajtottam és arra gondoltam, most kicsit előásom az empatikus énemet és nem hagyom, hogy így érezze magát a sajtósom.
- Nem vagyok én olyan bunkó személy, ahogy te gondolod. - nevettem fel, és elégedetten láttam, hogy Michaela arca is felderül egy kicsit. - Tudok rendes is lenni, ha akarok. Szóval nyugodtan mondd el, ami a szívedet nyomja, meghallgatlak.
- Nem akarok panaszkodni. Én senkinek sem szoktam panaszkodni! Valójában senkivel se tudom megbeszélni a problémáimat.
- Egyedül élsz? - kérdeztem rá, mert az előző mondata alapján.
- Nincs más választásom. - vonta meg a vállát és ettől valahogy nagyon megsajnáltam. - Ki ismerkedne egy munkamániás, Forma 1 megszállott nővel?
- Hát nekem azért elég sok barátom van.
- De most nem rólad van szó. - mosolyodott el. - Igazából néha hiányzik, hogy legyen mellettem valaki. Utoljára a gimiben jártam valakivel. - vallotta be és észrevettem, hogy egy kicsit elpirul.
Valójában ez nekem is kínos téma volt, de azért igyekeztem nem magamra terelni a szót.
- Akkor ezen segítünk! Heidi tuti tanácsokkal tud szolgálni. Majd befogjuk akcióra és egy-két szóból egy félisten lesz a tetőd alatt, hidd el nekem!
- Mi? Nem, azt hiszem ez nem lenne jó ötlet... - bizonytalankodott.
- Jaj, Michaela, egyszer hadd utasítgassalak én téged, oké?
- Jesszus, kár volt ebbe az egész témába belekezdeni. - temette a tenyerébe az arcát, de hallottam, hogy nevet a helyzeten.
- Istenem, de nehéz eset vagy. - csaptam meg a homlokomat, majd szépen lefejtettem az ujjait az arcáról. - Mi történt a határozott Michaelával? Mintha nem is te lennél itt, komolyan! Általában te vagy a főnök, de most úgy viselkedsz, mint én, amikor ki akarok bújni egy interjú alól.
- Jaj, csak azt ne! - kezdett el nevetni. - Oké, akkor vissza a Michaela-maszkot! - És egy mozdulattal magára varázsolta a szokásos komoly ábrázatát. - Elnézést, miről is volt szó az imént? - tett úgy, mintha semmi sem történt volna. Mintha az előbbi kiábrándult Michaela itt sem lett volna. Máris jobban tetszett.
- Oké, jó a pókerarcod, de nem menekülsz Heidi pasitanácsai elől. - figyelmeztettem.
- Azt hiszem nem is akarok. - állt fel és egy pillanatra megint a kedves Michaela mosolyát véltem felfedezni rajta. - Na de most gyere, újra sajtófőnök vagyok és ma még van egy szponzori vacsoránk a hotelünkben.
- Fantasztikus. - forgattam a szememet, de azért örültem, hogy Michaela visszavette a régi formáját.

A szponzori vacsora olyan volt, amilyennek egy szponzori vacsorának lenni kell. Az egyik legfőbb támogatónk, a Genii Capitals rendezte, és azért, hogy elkápráztassák az erre a hétvégére hívott VIP vendégeinket. Természetesen nekünk, versenyzőknek is jelen kellett lennünk, bár ezt se én, se Kimi nem élveztük túlságosan.
- És ha nem vagyok éhes? - súgtam oda Kiminek. - Nem gondolnak arra, hogy nekünk éppenséggel nem kéne egész este zabálni?
Persze a vacsora csupa finom fogásból állt, csak hogy elkápráztassák a vendégeket. Én alig bírtam egy salátát megenni, mert már a látványtól is elteltem. Persze sokkal többet így se ehettem volna.
- Ki mondta, hogy egyél? - vonta meg a vállát Kimi és meghúzta a poharát, amiben azt hiszem még pezsgő volt. - Inni kell, azt lehet, amennyit akarsz.
- Te alkoholista! Az én szervezetem még fejlődőképes! - nevettem halkan.
- Jaj persze, elfelejtettem, hogy te még kiskamasz vagy. - vigyorodott el gúnyosan.
- Csúfolódj csak, de akkor elmondom Eric-nek, hogy egy jégkrémet rejtegetsz a széke alatt. - böktem a fejemmel a fejesek mellett ülő és javában beszélgető csapatfőnökünk felé, akinek a széke alá drága finn barátom még a vacsora elején elrejtett egy jégrémet, állítólag azért, mert ha Eric-nél veszik észre a "kincset", nem Kimi lesz a bűnös, amiért becsempészett egy kis desszertet. Persze ez csak az ő felfogása. Mindenki tudja, hogy a Jégember a jégkrémfüggő és nem Eric...
- Szóval te is kiszúrtad? - sóhajtott. - Azt hittem nem olyan felntűnő.
- Jézus, Kimi. - csaptam rá a homlokomra. - Elrejtésben béna vagy, ugye tudod?
- Azt nem hiszem. - eresztett meg egy gonosz vigyort és előhúzott egy másik jégkrémet a TÁSKÁMBÓL!
- Mi?? Héééé!!! Ez....hogy a fenébe került ide, Räikkönen?
- Meg tudom magyarázni... - vékonyította el a hangját és a színjáték kedvéért még a mutatóujját is a szájába akasztotta, mint egy ártatlan kislány. Hiába próbáltam, nem bírtam ki nevetés nélkül, így a vacsora kellemes beszélgetését az én idióta nevetésem zavarta meg. Egy másodperc alatt mindenki figyelmét kiérdemeltem.
- Elnézést! - szólaltam meg, mikor végre befejeztem a röhögést. - Csak...szóval az van, hogy...hooogy...mi vagyunk a legjobb csapattársak Kimivel az egész mezőnyben. - hajoltam oda a finnhez és szépen mosolyogtam, hogy kivágjam magam e kínos szituból. Nem is számítottam ekkora sikerre, de az asztalnál ülők mind nevetésbe kezdtek.
- Nyáltömeg. - vetette oda Kimi rosszmájúan.
- Rossz kislányutánzat. - reagáltam, amit Kims egy szemforgató mosollyal fogadott el.
Végül is, nem mondtam hülyeséget. Nem igazán van olyan pilótapáros ebben a mezőnyben, akik ilyen jól összepasszolnak, mint mi Kimivel. És amikor összenéztünk, láttam rajta, hogy ő is hasonlóan gondolja...

A Monacói Nagydíj a hagyományokkal szakítva nem pénteken, hanem már csütörtökön kezdődik, ugyanis ezen a napon tartják a szabadedzéseket, hogy pénteken lehessen bulizni egyet a hétvége előtt. Persze itt a szabadedzések sem olyanok, mint mindenhol máshol. Itt a garázsban lebzselnek a sztárok, és folyton idióta kérdéseket tesznek fel, ha nem értik éppen mit csinálunk. És nekünk így kell végeznünk a dolgunkat! Hát remek, már előre örültem, amikor megláttam a VIP jegyekkel feszítő hírességeket a boxomban.
- Ayao, lehet egy kérésem? - fordultam a versenymérnökömhöz az első szabadedzés előtt.
- Mondjad, kicsi Nina! - tette a kezét a vállamra és szokásos szeretetteljes mosolyával nézett rám.
- Nem szeretném, ha ezek itt. - mutattam a híres arcokra. - megzavarnának munka közben, úgyhogy ha esetleg kérdezősködni kezdenének, hogy most éppen mi a hézag, küldhetem hozzád őket?
- Mi sem természetesebb! Csak nyugodtan! Te csak foglalkozz magaddal és az autóval.

- Ezért kedvellek én annyira. - veregettem hátba barátságosan.
- Mi másért? Na pattanj hercegnő, ideje a lovak közé csapni!
Mindig is imádtam a monte-carlói utcai pályát, de F1-es autóban ülve még lélegzetelállítóbb az egész! A bemelegítő köröm után könyörögnöm kellett a mérnökeimnek, hogy hadd mehessek még az első fél órában néhány kört, amíg nincs nagy forgalom, mert utána csak araszolhatok. Örömmel vettem be minden egyes kanyart és mosolyogtam minden rázókőnél, amin éppen átugrattam az E20-sal. Éreztem, hogy suhan a gép, így nem volt meglepetés, amikor az edzés végére a 2. helyen találtam magamat. A boxban mindenki örült és bizakodott, igen jó hétvégének néztünk elébe!

Az ebédszünetben elérkezettnek láttam az időt, hogy felhívjam drága barátnőmet, aki azt ígérte, a második szabadedzésre ideér. Ő ugyanis szerdán még nem tudott elszabadulni az edzőterem-komplexumából, ezért úgy tervezte, hogy csütörtökön ugrik csak át Milánóból. Viszont ezer megbeszélnivalóm volt vele, úgyhogy megcsörgettem, mikor ér már ide. De éppen hogy megnyomtam a hívás gombot, benyitott az ebédlőbe és hatalmas mosollyal az arcán odarohant hozzám.
- Ez félelmetes. - motyogtam magam elé. De még mindig nem hiszek benned Sors, akármennyire is szeretnéd! - Heidi kiasszony megérkezett!
- Ninaaa! - ölelt át egy izmos személyi edző karjaival. - Gyors voltam, ugye?
- Ebben a másodpercben akartalak hívni. - mutattam fel a mobilomat. - Úgyhogy jó az időzítés.
- Ezek szerint vagyok olyan gyors, mint te. - dobta le magát az asztalomhoz.
- Azért ne túlozzunk. A délelőtti időm 1.16,630 volt, ezzel nem versenyezhetsz. - húzogattam a szemöldökömet elégedetten.
- Oké, annyira azért nem. De váltsunk témát! Annyi mesélnivalóm van! - vette elő az izgatott arcát.
- Nekem is. El se hinnéd miken mentem keresztül az utóbbi napokban! - kontráztam rá. - De kezdd te!
- Képzeld, Heikki bevallotta, hogy szeretné, ha összeköltöznénk. Hát nem aranyos???
- De. De ez megoldhatatlan.
- Miért? - hervadt le a mosoly az arcáról.
- Mert Heikki Walchwilben lakik, és azért költözött oda, hogy Seb közelében legyen. Te pedig vérbeli milánói vagy, úgysem tennéd ki a segged onnan, ha nyúznának, akkor se.
- Ó, a francba! Nekem ez eszembe sem jutott. - szontyolodott el.
- Tudom. Sosem vagy tisztában a tényekkel. - bölcselkedtem. - És különben is, emlékszel a 2 havira?
A 2 havi Heidi egyik pasizási alapszabálya volt. Ha egy pasi mellett kibír 2 hónapot, akkor már elkezdhet komolyabban gondolni a kapcsolatukra. De igazság szerint Heidi és Heikki csak egy hónapja vannak együtt.
- Ó, persze! De Heikki minden várakozásomat felülmúlja! Hihetetlenül imádom! Ilyen pasit nem találsz!
- Heikki különben sem az esetem. - rántottam meg a vállamat.
- Hát akkor ki az? Jake? - gúnyolódott vigyorogva.
- Jó, hogy szóba hoztad. Megmondtam neki, amit megbeszéltünk. - közöltem.
- Nem sikerült jól a le mans-i hétvége? - kérdezte aggódó tekintettel. Ő természetesen tudott arról, hogy Marc meghívott és arról is, hogy én meg elhívtam Jake-et.
- De, nagyon jó volt, úgy örültem Marc-nak! De Jake átment rajongósdiba, én meg rájöttem, hogy hosszú távon baromi unalmas lenne együtt lenni vele. Ennyi pont elég volt belőle, ami a komolyabb kapcsolatot illeti.
- Akkor ezek szerint mindennek vége köztetek? Szabad vagy? - vigyorgott.
- Eddig is szabad voltam, te hülyelány! Sosem jártunk, rémlik? Amúgy meg kedves ismerősök maradunk, elvégre szomszédok vagyunk.
- Ez tiszta sor. Jól döntöttél, ő nem hozzád való, Nina. Bármennyire is dögös pasi. - tette hozzá ábrándozva.
- Tudom. - mosolyogtam. - Hozzám csak saját magam fiú mása illene.
- Az álompasi, tudom. - legyintett nevetve.
- Apropó, pasik! Segítenünk kell Michaelának bepasizni! - jutott eszembe a sajtósom gondja.
- Michaelának? - hökkent meg.
- Aha. Szegény magányos. Tegnap délután elpanaszolta nekem. Azt hiszem megsajnáltam.
- Az empatikus Nina. - nevetett Heidi. - Örülök, hogy megismerhetem.
- Ne gonoszkodj, a te álompasidat is nekem köszönheted. - juttattam eszébe. - Elvégre, ha én nem vagyok, te sem kerülsz be a Forma 1 csodás világába és nem ismered meg Sebastian izmos és sármos edzőjét.
- Jaj, hogy oda ne rohanjak! - sóhajtott a barátnőm színpadiasan. - A kezedet, lábadat ne csókoljam meg?
- Azt meghagyom a lovagodnak! De vissza Michaelához. Ez a csaj totál be van savanyodva a sajtó világába és a hivatása megmérgezte a családjával való kapcsolatát is! És utoljára a gimiben pasizott!
- Te jó isten! - kapott a szájához. - Ez rettenetes! HOGY bírta ki?
- Őt nem Heidi Pasifüggő Ravininak hívják. - vontam fel a szemöldökömet és a hatás kedvéért még ki is nyújtottam rá a nyelvemet.
- De vicces valaki. - durcizott. - Tehát egy begyöpösödött, munkamániás, de alapvetően szép csajjal állunk szembe. Szerintem tudunk vele mit kezdeni.
- Én is így gondoltam. - mosolyodtam el, és örültem, hogy nem maradtam egyedül Michaela problémájával. Tudtam, hogy a barátnőmre mindig számíthatok, de ilyen ügyekben egyszerűen koronázatlan királynő, annyira érti a dolgát, mint amennyire én tudom a kormányt tekergetni. Szóval, tudom miről beszélek!

A második szabadedzés előtt megbeszéltük, hogy amíg én szabadedzek, Heidi megkeresi Michaelát és először is jól kikérdezi a szokásos kérdéseivel, vagyis egészen pontosan mikor randizott utoljára, milyen volt a legutolsó pasija, mi a pasiideálja, satöbbi satöbbi. Direkt élvezi, ha ezekkel kínozhat másokat. Kész röhej.

Az edzés kezdetétől viszont már csak saját magamra és az én kis E20-asomra koncentráltam. Monte-Carlo utcai pályáján egy pillanatra sem terelődhet másfelé a gondolatom, mert akkor egyből felkenődök a falra, vagy megpuszilom a gumifalat. És én túl jó formában voltam ahhoz, hogy ilyen hülyeségeket csináljak. Persze az olyan őrülteket, mint Maldonado nem lehet ilyen gondolkodásra bírni. A múltkor még győztes venezuelai ráadásul nem csak saját magát, hanem még szegény Sergio-t is bajba sodorta, amikor idétlen manővert hajtott végre. Szerencsére engem nem vett célpontba, így én nyugodtan róhattam a köröket. Kimivel ellentétben nekem nagyon ment a szekér, de a csapattársam ismét szenvedett a kormányával. Délelőtt utolsó lett, és most is csak a 19. helyig jutott. Én viszont megint meglepődtem, mert ismét a 2. helyen végeztem, így már sejthettük, hogy ez nem csak véletlen, tényleg jó az autónk és reméltük, hogy ilyen is marad!
- Nina, mit csináltál már megint? - jött oda hozzám Kimi, éppen amikor levettem a bukósisakomat.
- Tudom, hogy irigykedsz, de nekem ma egyszerűen jobban megy a körözés. - vigyorogtam rá diadalmasan.
- Ha jól tudom, szombaton lesz az időmérő. - nézett vissza lesajnálóan. - De most nem erről van szó.
- Hát akkor?
- Azt hallottam, megint sikerült magadra haragítanod Fernandót.
- Megint? Az a tag azóta haragszik rám, amióta először meglátott az első téli teszten, azt garantálom!
- Jaj, ne túlozz már! Mintha te nem is tennéd a fát a tűzre!
- Mindjárt nyár van, hová fűtsek? - tártam szét a kezeimet. Egyáltalán nem jött le, mire gondol.
- Szentistenuramatyám. - mormogta maga elé és végighúzta a kezét az arcán, amolyan 'face palm' stílusban. - Nem szó szerint értettem. Hanem hogy te is ugyanúgy táplálod a konfliktusotokat, mint ahogyan ő.
- Most arra gondolsz, hogy rajtakaptam a barátnőjével, vagy kije az a csaj? - jutott eszembe a tegnap délutáni jelenet. - Ahhoz nekem annyi közöm van, hogy ott álltam a folyosón. Lewis nyitott be.
- Mert valami belső hang ösztönözte rá, hogy benyisson. - vonta fel a szemöldökét és féloldalasan elmosolyodott. Utálom amikor ezt csinálja! Ilyenkor azt hiszi, ő mindent jobban tud. Pedig ott sem volt.
- Igen, én mondtam neki, hogy ha kell a telefonja, menjen be érte. Elvégre az ő tulajdona, nem?
- Minek folysz bele a kettejük ügyébe?
- Most kioktatsz? - kaptam fel egy kicsit a vizet. - Kimi, neked sincs több közöd ehhez.
- De valakinek meg kell védeni, ha Fernando megint bevörösödik. - mosolygott és ezzel eszembe juttatta, hogy mikor Kínában Alonsóval próbáltuk megbeszélni a Malajziában történteket, és a kulturált spanyol ribancnak nevezett, Kimi volt az, aki kioktatta, hogyan is kéne viselkedni. És azt sem felejtettem el, hogy ő húzott ki a csávából, amikor azon a bizonyos éjszakán az a bizonyos fotós megörökítette azt a bizonyos helyzetet.
Tényleg igaza volt. Úgy viselkedett, mint valami báty, aki megvédte a húgát a gonosz fiúval szemben.
- Jó, oké, igazad van. - bólintottam lemondóan. - Én nem akartam rosszat, csak igazságot szolgáltatni.
- Csak elfelejtetted, hogy autóversenyző vagy és nem bíró, kicsi Nina. - tette a kezét a vállamra mosolyogva.
- Jól van, apa, legközelebb a közelébe sem megyek.
- Azt csinálsz amit akarsz. Csak ne keveredj bele semmi zűrbe, oké? - nézett rám még egyszer, aztán elment az öltözőjébe. Francba, francba, francba! Kimi miért ilyen bölcs mindig? Miért tudja mindig mit kéne és mit nem kéne csinálnom? Ha a sajtó ismerné ezt az oldalát, talán nem is lenne annyi rajongója. Hol van ilyenkor a Jégember, kérdem én? Mert én csak egy jóságos és szeretetreméltó barátot látok Kimiben. Velem van a baj?

Kimi egy jós, esküszöm. Amikor visszamentem a hotelbe, a bejárat előterében ugyanaz a lány állt, akit tegnap Fernando kanapéján láttam. Nem volt túl jó passzban, sőt, amikor meglátott, szépen ívelt szemöldöke rögtön összeszaladt.
- Ááá! Te vagy az a Nina, ugye? - kérdezte és odasétált hozzám.
- Igen, Nina vagyok és te? - kérdeztem vissza, noha látásból már pontosan tudtam, hogy ki lehet.
- Dasha a nevem. - nyújtotta a kezét, de amikor kezet fogtam volna vele, nevetve elhúzta. - És csak azért vártalak meg, hogy megkérjelek, hagyj minket békén Fernandóval.
- Mit ártottam én nektek, kedves Dasha? - kérdeztem szemtelenül.
- Nem tanított meg rá anyukád, hogy nem illik másokhoz kopogás nélkül benyitni? - Az 'anyukád' említésére megdobbant a szívem, de nem hagytam, hogy ilyen lekezelően bánjon velem.
- Neked azt hiszem, nem ártana egy szemüveg. Nem én voltam az, aki benyitott, hanem a drága Fernando haverja, Lewis. Úgyhogy vele kéne a viselkedési problémákról beszélned. - indultam el, de nem hagyott elmenni.
- Tudom ám, hogy bejön neked Fernando. De rossz hírem van! Én, Dasha Kapustina, modell vagyok a barátnője és nem vágyik másra, főleg nem ilyen... - mért végig lesajnálóan. - fiús csitrikkel.
- Tudod, sajnállak, Modell Kisasszony! - léptem közelebb hozzá. - Mert Fernando egy baklövés. Őszintén mondom, jobbat érdemelnél. Vagy csak Alonso mellett akarsz reflektorfénybe kerülni? Mert akkor remekül csinálod! - kacsintottam rá elismerően, de nem hagytam, hogy válaszoljon, most tényleg faképnél hagytam.
- Nina! - kiáltott utánam valaki, de szerencsére nem női, hanem férfi hangot hallottam. Éppen felértem a liftből a pilóták lakosztályainak emeletére, amikor megfordulva Sebastiant láttam magam mögött.
- Á, szia! Örömmel jelentem be, híztam fél kg-t a hülye kis diétás sütidtől. Fogadok, hogy nem is volt diétás, csak bemesélted. Kösz szépen! - piszkálódtam csúfolódva, de igencsak meglepődtem, amikor Seb mosolyogva megfogta a pocimat.
- Én nem érzek semmi elváltozást, úgyhogy csak nem lehet nagy a baj.
- Most megnyugtattál, köszönöm.
- Így vagy jó, ahogy vagy. - dicsért meg, ami jól esett, de nem vertem nagy dobra. - Ügyes voltál ma!
- Tudom. - vigyorodtam el. - Ma jól ment, de ki tudja, megtartom-e ezt a jó formát szombatig. Nem kéne ez a  pénteki szünidő, akkor tuti behúznám a pole-t.
- Ha pénteken nem viszed túlzásba a koktéliszogatást, akkor nem lesz baj!
- Koktélozni fogunk a pilótabulin? - derült fel az arcom. Már alig vártam, hogy a szokásos összejövetelünkön megint jót hülyüljünk a srácokkal. Fura, hogy erre a hétvégére még nem is beszéltünk meg semmit.
- Jó lenne, de nem ott. Michaela nem mondta neked, hogy pénteken Monacóban az a szokás, hogy a herceg minden évben tart egy megnyitó partit a hétvége előtt? Ide mi is hivatalosak vagyunk, meg az összes híresség, akik miattunk jött el.
- Azt hiszem ezt a pici dolgot elfelejtette velem közölni. - füstölögtem magamban. A szezonnyitó bál után most erről is lemaradtam, hurrá! Michaela annyira el volt foglalva a magányosságával, hogy megint elfelejtett szólni, hogy hozzak valami kiöltözős göncöt. Ez az, megint hátrányban vagyok!
- Nyugi, biztos találsz magadnak valami csinosat itt. - simogatta meg a karomat.
- Honnan tudod, hogy vásárolnom kell?
- Már eléggé ismerlek annyira, hogy nem hoztál estélyit. - vigyorgott diadalmasan.
- Hát, gratulálok, eltaláltad. Azt hiszem, holnap eggyel több problémám lesz. - sóhajtottam, aztán elköszöntem Sebtől és bementem a lakosztályomba. Csak kicsit döbbentem meg, amikor Heidi-t találtam a kanapén, amint a laptopon böngészi a netet.
- Hát te mi jót csinálsz itt? - dobtam le a cuccomat mellé és én is lehuppantam a kanapéra.
- A twitteredet bújtam. De most nem ez a fontos. Híreim vannak! - hajtotta le a laptop fedelét és csillogó szemekkel rám nézett. - Holnap partizunk!
- Tudok róla. - forgattam a szememet. - Most már...
- Én meg azt tudom, hogy megint nem hoztál semmi dögös rucit.
- Te átkutattad a ruháimat? - kerekedett el a szemem. - Hogy merted?
- Muszáj volt megnéznem, hogy holnap kell-e mennünk shoppingolni. Beszéltem Michaelával, egyrészt arról, hogy holnap milyen programjaid lesznek, hogy mikor tudunk időt szakítani a vásárolgatásra.
- Íííííjjaaaj. - nyögtem fel. - Már előre várom.
- De ami még jobb, rávettem, hogy jöjjön velünk. - tapsikolt. - És hol lehetne jobb pasikat találni, mint a dugig tömött Monte-Carlóban? Bevásárlás, pasikeresés és fényűző parti egy nap alatt. Hát nem szuper?
De, baromira...- gondoltam magamban fáradtan. Monte-Carló, én így szeretlek!