33. fejezet: Hogy is állunk?

Sziasztok!
Az újabb fejezet sem lett rövid, úgyhogy megkérdezném: nem baj? :D Mert ha túl hosszúak és sokat kell olvasni, akkor lerövidítem, csak szeretek nagy terjedelemben írni :) Csak szóljatok ha rövidebb részeket akartok, és kívánságotok számomra parancs!
A címhez...Szerintem van köze a részhez, de igazából megint nem fantáziáltam túl :D
A részhez...Úgy érzem megint lesz 'kritizálnivaló' titeket ismerve (bocsi de majd meglátjátok miért írom ezt :P), úgyhogy számítok a véleményeitekre, mint mindig! :)
A szavazással kapcsolatban annyit, hogy egyelőre Kimi vezet, de Seb sem marad el tőle sokkal...szombatig érvényes a szavazás, addig dönthettek és ha nem döntetlen, akkor lezárom!
Jó olvasást! :))


(Nina)

- Számla, számla, számla, hirdetés, reklám. - nézegettem a postát, mikor hétfőn hazaérkeztem. A postaládámat elárasztotta a sok papír, pedig alig egy hete hagytam el az otthonomat. Jellemző. - Hoppá! - szaladt fel a szemöldököm, amikor megláttam egy másfajta küldeményt. - Hát ez meg micsoda?
A cuccaimmal együtt bevonultam a házba, csak ott néztem meg a nekem címzett csomagot. A csapattól jött, úgyhogy furcsálltam is, mert nem szóltak semmi ilyesmiről. Kíváncsian bontottam ki, és igencsak meglepődtem, amikor egy csomó levél zúdult a nappali üvegasztalára. A doboz tetején találtam egy kis cetlit, amin ez állt.

,,Szia Nina, meglepődtél, mi? Sejtettem. Szándékosan nem szóltam e küldeményről, mert úgy gondoltam, legyen meglepetés, úgy is szereted ezeket, nemde? Ebben a csomagban rajongói levelek vannak. Én gyűjtöttem őket, már a szezonkezdés óta, és most azért küldtem el, mert remélem, ez a sok biztató szó elfeledteti veled a sikertelen monaco-i futamot. Biztosan örülsz majd nekik! Michaela"

Nagyon meglepődtem. Nagyon-nagyon. El se hiszem, hogy Michaela még sosem szólt ezekről a levelekről! De azt is nehezen hiszem el, hogy csak azért küldte el őket, hogy jobb kedvre derítsen a vasárnapi baki után. Nem is értem, miért nem voltunk jóban már a szezon elején. Michaela fantasztikus csaj.

Kíváncsian nyitottam ki az első levelet, de azért kicsit izgultam is. Vajon mit írt? Örülni fogok neki? Mit gondol rólam? Elküld a fenébe, vagy tetszik neki, amit csinálok? Aztán fejbe csaptam magamat. Hiszen ezek rajongói levelek, csak nem kívánnak a pokolba, ha képesek voltak írni nekem. Szóval felcsigázva bontottam ki az első nekem címzett levelet, amit egy 15 éves srác, Rick Hartony írt nekem a feladó alapján.

,, Hello, Nina! Azért írok, mert szeretném ha tudnád, én vagyok a legnagyobb rajongód. Már a GP2-ben a kedvencem voltál és nagyon megörültem, amikor megtudtam, hogy a Forma 1-ben fogsz versenyezni idén! Bírom ahogy vezetsz és bírom, ahogy nyilatkozol! Szerintem még egy árva mondatodat sem hagytam ki, amit valaha mikrofonba mondtál, és ez teljesen komoly! Olyan király szövegeid vannak, imádom, amikor elsütsz néhány poént vagy beszólást, ha túl fáradt vagy nyilatkozni! Azt is bírom, hogy Kimi Räikkönen-el jó haverságban vagytok, mert eddig ő volt a F1-es favoritom. Nekem ti vagytok az álompáros és miattatok szerettem meg a Lotust is! De te, Nina valami elképesztő vagy a fiúk között! Úgy vezetsz, mint egy világbajnok, vagy mint Hamilton az első évében! Remélem te is olyan sikeres leszel, mert nagyon megérdemelnéd a bajnoki címet, annyira király vagy! Nagyon mérges voltam, amikor az első két futamodon kiestél, de annál boldogabb lettem, amikor Bahreinben végre dobogós lettél és ráadásul Kimivel!
Ne foglalkozz a rossz véleményekkel rólad, te úgy vagy tökéletes, ahogy egy F1-es női legendának kell!

Nagyon szeretnék kijutni a Brit Nagydíjra Silverstone-ba, ha sikerül, számíthatsz rám a csütörtöki autogramm osztásnál!

A Number One rajongód, Rick

Tátva maradt a szám, ahogy olvastam a 'number one rajongóm' levelét. Minden egyes során a fejemet ráztam, egyszerűen nem akartam elhinni, hogy ezt komolyan nekem írták! Annyira jól esett, amit ez a kissrác lefirkantott nekem a kesze-kusza írásával, hogy a levél olvasása végén idióta röhögésbe kezdtem. Ez nekem már túl sok volt. Nekem, rajongóim? És ráadásul ez a srác már a GP2 óta a rajongóm? Az nem lehet!

De akárhányszor végigolvastam Rick levelét, az jött le, hogy igenis létezik! Van rajongóm, és kétségem sincs afelől, hogy ez a Rick nevezetű angol fiú a legnagyobb rajongóm. Tényleg nagyon bírhat, ha ilyen sok király dolgot írt rólam. Jó lenne megköszönni neki, már ha tudnék róla valamit azon kívül, hogy a legnagyobb rajongóm.

De ahogy tovább olvastam a többi levelet, még több ilyen dicsérő szóval találkoztam. Vagy száz levelet átböngésztem és annyira jól esett, hogy leesett, mennyi embernek is tetszik, amit csinálok. Michaelának igaza volt! Ez tényleg segített! Mert most motiváltabb vagyok, mint eddig. Mert ezentúl nem csak magamért, de a rajongóimért is fogok versenyezni!

Alig hogy ezt széles vigyorral elhatároztam, arra lettem figyelmes, hogy csengetnek az ajtómnál. Fogalmam sem volt, ki lehet, meg amúgy is fura volt, hogy ajtót kell nyitnom. Olyan keveset vagyok itthon...

De azért feltápászkodtam és az ajtóhoz sétáltam. Amikor pedig kinyitottam eléggé meglepődtem.

- Jake? - néztem meglepve a srácra. Hát rá most pont nem számítottam. 

(Jake)

Alig vártam, hogy hazaérjen, és amikor megláttam, ahogy beparkol a garázsába a fehér Porschéjával, rögtön tudtam, hogy akkor most akcióba lépek. Gyorsan lezuhanyoztam, mert előtte edzettem egy kicsit, és hogy húzzam az időt, mert nem akartam mindjárt rárontani. Azzal nem érhettem volna el a célomat. Most viszont itt álltam felkészülve mindenre, amit mondani akarok.

- Jake? - nyitott ajtót kicsit meglepve Nina. Egy laza Lotusos pulcsit és farmert viselt, gondolom még nem öltözött át, de így is baromi jól nézett ki. Kellett pár másodperc, hogy beteljek a látványával.

- Meglepetés! - mosolyodtam el. - Nem számítottál rám, mi?

- Ami azt illeti nem. - ismerte el. - Pont most értem haza és...

Mintha nem tudnám... 

- Ó, tényleg? Akkor jókor időzítettem. - tettettem az ártatlant. - Mondd csak...van egy pár perced?

- Mire? - vonta össze a szemöldökét. - Most jöttem haza és még ki sem pakoltam. Ahogy látszik is. - nézett le a pólójára. Én szívesen átöltöztetnélek, ha ezen múlik, hogy beszélgessünk...

- Szeretnék mondani valamit. - néztem rá a leglehengerlőbb pillantásommal. - Ígérem nem tart sokáig.

- Hm...hát jó, gyere be! - sóhajtott és beinvitált az otthonába, ami olyan volt, mint ő maga. Nem olyan, mint az átlag, sokkal inkább különleges és elvarázsoló.
- Kérsz valamit inni? - kérdezte semleges hangon, és a konyhába somfordált. Egy aranyos házi papucs volt rajta, imádnivalóan nézett ki benne. - Vagyis...hoppá, azt hiszem ki van fogyasztva a hűtőm. - kacagott fel, ami számomra a világ legédesebb nevetését jelentette. - Nem ártana bevásárolnom néha...na ja.
- Nyugi, nem kell semmi. - nyugtattam meg, miközben le sem vettem róla a szememet.
- Akkor megtudhatnám mi járatban? - ült le mellém a kanapéra. Kíváncsi tekintettel nézett rám, de én alig tudtam másra koncentrálni, mint arra a csókolnivaló szájára. De azért nyeltem egyet és belekezdtem.
- Először is, nagyon ügyes voltál Monte-Carlóban. - dicsértem meg. - Az első körig.
- Ezt hagyjuk, jó? - pillantott rám sötéten. - Jól kezdődött a hétvége, de aztán elbaltáztam, úgyhogy ennyi...
- Lesz ez még jobb is, ne aggódj! - simítottam végig a karján biztatóan mosolyogva, de elhúzta a kezét.
- Majd meglátjuk. Mit akartál mondani?
Oké, úgy tűnik, nem akar tovább társalogni magáról. Akkor térjünk át ránk.
- Szóval...nem tudom eléggé megköszönni azt a múltkori hétvégét Le Mans-ban. - indítottam egy hálás mosollyal, mire Nina csak sóhajtott.
- Szívesen, Jake, már mondtam ezerszer. Nekem ez semmiség, hidd el!
- De nekem igenis sokat jelentett. Több szempontból is. - vittem bele egy kis kétértelműséget.
- Elmondod még ma vagy barchóbázzam ki, mire gondolsz? - vonta fel a szemöldökét, ami akár a szexepilje is lehetne, annyira dögösen csinálja.
- Szóval rájöttem, hogy elkövettünk egy hibát. Szerintem óriási hibát.
- Nem értelek. - ingatta a fejét. - Bökd ki végre mit akarsz ezzel mondani!
- Oké, elmondom. Hazudtam.
- Most vagy az előbb? - kotyogott közbe, mire felnevettem.
- A francba, Nina, veled nem lehet normálisan beszélni?
- Lehetne, ha nem egy 70 éves bácsi tempójában tennéd egymás mögé a szavakat. - csücsörítette a száját gúnyosan, mire legszívesebben itt és most letepertem volna, de ezt későbbre tartogattam.
- Elmondanám, ha hagynád. Igen, hazudtam. Amikor azt mondtam, hogy nem akarok semmi komolyat.
- Mármint...mármint közöttünk? - hervadt le a magabiztos mosoly az arcáról és ezzel az a vékony megközelíthetetlen réteg is lehullott róla. Inkább egy ártatlan lányra hasonlított, mint nagyszájú sportolóra.
- Pontosan. Csak miattad mondtam. - kerestem meg a kezét az ujjaimmal, és amikor rátaláltam, gyengéden a kezembe fogtam a két tenyerét. - Mert tudtam, hogy te nem mennél bele. Ezért próbálkoztam egy laza kapcsolattal, mert reménykedtem benne, hogy azzal többre megyünk és te is rájössz, hogy jobban kellünk egymásnak, mint két barát.
Nina úgy bámult rám, mintha ufó lennék. Összeráncolta a homlokát és elhúzta a kezét tőlem.
- Már ne is haragudj, Jake! De én utólag azt bántam meg, hogy egyáltalán elkezdtük. Nem is tudom mi ütött belém akkor, hiszen én csak barátként tudok rád tekinteni, ahogy az összes fiú haveromra is.
- De én nem vagyok egy a versenyzőhaverjaid közül. - csattantam fel kissé, de aztán lehiggadtam. Tudtam, hogy erőszakkal semmire sem megyek. Egyelőre. - Nézd, Nina, én nagyon kedvellek. Nagyon-nagyon.
- Én is bírlak. De nem úgy, értsd meg!
- De Nina, hallgass meg, kérlek! - vetettem be az ártatlan szemeket, ami már több lánynál is hatásosnak bizonyult. - Amióta megismertelek, azóta kíváncsi vagyok rád. Hiányzol, ha elmész és alig várom, hogy újra az utcában láthassalak. Nagyon sokat gondolok rád. És olyan büszke vagyok, amikor a tévében látlak.
- Ez mind szép és jó, de...
- Nincs de, Nina! Tudom, hogy te is kedvelsz engem, különben miért vittél volna el a bátyádékhoz? ÉS akkor sem ellenkeztél, amikor a lakosztályodban kellett laknunk együtt.
- Nem volt más választásunk. - ellenkezett.
- Hidd el, találtunk volna más megoldást, ha te azt akartad volna. De boldogan elvoltunk egész hétvégén. És én úgy érzem, csak közelebb kerültünk egymáshoz. Rájöttem, milyen izgalmas veled lenni.
- Jake.... - szólt közbe már megint, de nem engedtem, hogy olyat mondjon, amit nem is gondol komolyan. Tudom, hogy ő is úgy érez, mint én, csak túl nagy az egója ahhoz, hogy ki is mondja. Úgyhogy addig puhítanom kell a romantikus szövegekkel, a vége pedig már úgyis el van tervezve.
- Nina! Nem bírok úgy élni, hogy akár mindennap láthatlak, ha itthon vagy, de nem tehetem meg azt, amit párszor már sikerült. Mert akkor te is benne voltál. És jól emlékszem, te visszacsókoltál!
- Igen, visszacsókoltam! - emelte fel a hangját. - De nem azért, mert halálosan beléd lettem volna zúgva! Egyszerűen csak...
- Csak? Megkívántál? Csak érezni akartad, hogy csókolok? Vagy az vonzott, hogy egy félig ismeretlennel smárolj? Akár mind a három? Mert én is ezekkel indultam neki akkor este, mikor hazajöttünk a moziból.
- Az te vagy! - mutatott rám. - De én más vagyok, Jake és akkor sem fogok többet érezni nálad, ha törvénybe iktatod! Viseld el, hogy egy lány visszautasít! - nézett rám villogó szemekkel.
Éppen reagálni akartam rá, de ekkor megcsörrent a mobilja. Vagyis gondolom az, mert egy F1-es autó motorzúgását hallottam. Nina rögtön felugrott és mintha kötelező lenne, felvette a telefont.

(Nina)

Az én kis E20-asom dübörgő himnusza szólt közbe a vitatkozásunkba, amit még a téli teszteken vettünk fel Damien-nel. Jó kis csengőhang mi? Hozzám passzol.
De a telefonhívás....Isten segítsége, gondoltam. Bárki is legyen a hívó, tuti jövök neki eggyel.
- Igen? - szóltam bele és igyekeztem higgadtan, hiszen most kicsit felhúztak.
- Szia, Nina! - jelentkezett be kisebb meglepetésemre Sebastian. - Zavarlak?
- Nem, dehogyis, miért zavarnál? - mosolyodtam el. Minden telefonhívásnál ez az első kérdése?
- Csak olyan fura a hangod. - mondta aggódva. Hogy honnan találta ki, fogalmam sincs...
- Ne gyanakodj már, Seb! Mond, miért hívtál!
- Ööö....hát csak azért, hogy nem te hagytál el egy fekete napszemüveget Kimi jachtján?
- Ööö...most, hogy mondod...de!
- Mert megtaláltam és mivel női, gondoltam csak a tiéd lehet. - hallottam a hangján, hogy mosolyog. - És gondoltam ha már egy városban lakunk, elhozom neked.
- Hogy te milyen aranyos vagy! Egy igazi lovag! - ironizáltam, de persze volt benne igazság. Az a napszemüveg nekem semmit sem ért, vígan vettem volna helyette másikat, de Seb olyan rendes volt, hogy elhozta nekem Kimitől.
- Háát....igyekszem. Na mindegy, szóval mikor tudunk találkozni, hogy odaadjam? Elmentél már?
- Hová?
- A bátyádékhoz.
- Nem, dehogyis. Még csak nemrég értem haza. Nyugi, nem sietek sehova. Most kicsit pihenek.
- Nem azért mondtam, héj! Esetleg nincs kedved velem lazítani egy kicsit? Egy kis diétás süti ismétlés?
- Seeeeeeeb! - nevettem el magam és magam is meglepődtem mennyire.
- Nyugi, még csak a gépen ülök Zürich felé. Kezemben a napszemcsiddel. Szép darab. Ha nem bánod, felteszem, ha Zürichben valami véletlen folytán tűzni fog a nap.
- Seb, istenem, ne legyél gyerek! - nevettem továbbra is. Teljesen elfelejtettem, hogy itthon vagyok, olyannak tűnt az egész, mintha egymással szemben állnánk és beszélgetnénk. Még Jake jelenlétéről is elfelejtkeztem.
- De azért a süti belefér a fiatal felnőtt korba?
- Meglátjuk. Hívj majd vissza, ha leszálltál, akkor megbeszéljük, mikor találkozzunk, jó?
- Nekem minden jó. - mondta mosolygós hanggal. - Jó pihenést!
- Szia, Seb! - köszöntem el, még mindig mosollyal az arcomon, de aztán megláttam Jake-et és egyből elment a kedvem mindennemű vidámságtól.

(Jake)

Egyszerűen nem hiszem el, hogy elkezd trécselni Sebastian Vettel-el, alias Seeeeeeb-bel, amikor itt ülök a nappalijában és éppen olyan fontos témáról beszélünk, mint ő meg én. De valami rosszat sejtek ez ügyben. Elvégre ki mondja a versenytársának azt, hogy " Hogy te milyen aranyos vagy!" meg "Egy igazi lovag!" meg "Majd megbeszéljük, mikor találkozzunk?", és közben olyan mosoly virít az arcán, mint egy szerelmes tinilánynak? Itt valami bűzlik és ez nem tetszik nekem. Nagyon nem.
- Csak nem Sebastian Vettel hívott? - kérdeztem rá, mikor letette a telefont az asztalra.
- De ő. - felelte kurtán és újra a telefonjáért nyúlt, amit a zsebébe süllyesztett. - Van még valami mondanivalód azon kívül, amit már megbeszéltünk?
- De még mennyire! Mióta vagytok együtt? - szegeztem neki a kérdést és nagyon igyekeznem kellett, hogy legyűrjem magamban azt a hihetetlen mértékű idegességet, ami bennem hullámzott.
- Mi van? - tettette az ártatlant. - Mégis kivel?
- Ezzel a szépfiúval, kivel. Vettel-lel!
- Először is ne hívd szépfiúnak! Másodszor miről beszélsz? Dehogy vagyunk együtt! Mégis honnan veszed?
- Mert hát ő egy igazi lovag vagy nem? - utánoztam Nina hangját és kezdtem érezni, hogy most akár akarom, akár nem, minden kitör belőlem. - És milyen aranyos! Ráadásul elhívott egy randira, jól sejtem?
- Mégis mi a büdös francot hordasz itt össze? - pattant fel a kanapéról. - Sebbel barátok vagyunk, és ennyi! Beszélgettünk telefonon és ennyi! Elhagytam a napszemüvegemet, ő elhozza nekem, ennyi! Mégis mi kivetnivalót találsz egy baráti telefonbeszélgetésben?
- Elhozza a napszemüvegedet? Óh, milyen ócska álca, nem hiszem el, hogy bedőlsz neki, Nina! Én nem ilyennek ismertelek! Az a srác tipikus szépfiú, aki egy mosollyal képes lecsavarni a naiv lányok fejét. Mégis mit gondolsz, miért van annyi rajongója? Mert olyan tehetséges, mint Schumacher volt? Na persze!
- Ezt most azonnal hagyd abba! - kelt ki magából. - Hogy mered Sebastiant így a szádra venni! Hisz nem is ismered!
- Ó, dehogynem. - mosolyogtam. - Nem véletlen megy tönkre a kapcsolata, csak látod, miért.
- Ezt meg honnan veszed? - hökkent meg. Aha, most beletaláltam.
- Lássuk csak. Sebastian titokban veled kezdett ki, és a csini barátnője most jöhetett rá, hogy mi is van köztetek. Szegény lány, az egészben őt sajnálom...
- Most azonnal fejezd be, Jake! - ordított rám dühösen. - Menj el! Azt akarom, hogy menj el!
- Nina, te nem látsz a szemedtől! - próbáltam észhez téríteni.
- Azt mondtam, menj el! - ismételte meg, az arca már pirossá vált.
- Nina, kérlek, ne csináld már ezt! - enyhültem meg kissé.
- NEM! MENJ KI A HÁZAMBÓL!
- Hát jó, ha ezt akarod. - álltam fel a kanapéról és olyan közel mentem hozzá, hogy szinte összeért az orrunk. - De jól jegyezd meg Nina. Esélytelen, amit csinálsz. Én várni foglak, ha észhez térsz, végre!

(Nina)

Nem tudom mit képzel magáról ez a pasi, de az tuti, hogy nálam most alaposan lejáratta magát. Eddig egy barátságos, laza, közvetlen és sportkedvelő srácnak gondoltam, de most kimutatta a foga fehérjét, már tudom, ki ő valójában! El se hiszem, hogy én ezzel keveredtem egy bonyolult viszonyba! Jesszus!
Dühösen tártam ki az ajtót és szikrázó szemekkel figyeltem, ahogy nagy peckesen kisétál a bejáraton. A szeme ravaszan csillogott. Hát persze, megint azt hiszi, rajta kívül mindenki más hülye. Neki meg igaza van!
Miután elment, bezártam az ajtót és egy nagy sóhajjal nekidőltem.
Már ott kezdett kiborulni a bili, amikor azzal hozakodott elő, hogy kár volt "szakítanunk", és belemagyarázott olyan állításokat, amiket rám ruházva állított be. Még hogy én érezni akartam, hogy csókol? Na persze!
Nem tetszett ez a vádaskodó és uralkodó viselkedése, de amit a telefonbeszélgetés után művelt, az kikészített. Miből szűrte le, hogy mi Sebastian-nal együtt vagyunk? Hol mondtam én olyan kétértelmű szavakat, amikből ezt állapította meg?
De ráadásul nem is ez ütött a legjobban. Akkor szakadt el a cérna, amikor Seb-et kezdte el pocskondiázni és a kapcsolatában turkálni! Az sem oké, hogy engem szól le, de ne vegyen olyan a szájára, akit csak képernyőkön keresztül ismer. Nem tudja, Seb milyen ember és a kapcsolatáról sem tud semmit. És én nem tűröm, hogy olyanokról beszéljen így, akik a barátaim és egyáltalán nem érdemlik meg ezeket a vádakat.
Ez volt az utolsó csepp a pohárban. Jake számomra ezentúl egy senki. Egy barát volt, akiben csalódnom kellett.

A következő napokban igyekeztem kicsit otthon tölteni az időmet. Nem tudom hogy vannak vele a többiek, de nekem igenis megterhelő néha ez a sok utazás. Talán Eric-nek igaza van: egy kicsit még mindig kamasz vagyok.
Úgy tettem-vettem, mint egy háziasszony. Bevásároltam és megpróbálkoztam a főzéssel is. Nem sikerült, úgyhogy maradt a salátarendelés a közeli pizzériából. Igaz, Heidi telefonon próbálta elmagyarázni, hogyan készítsek egy egyszerű csirkés rizses ebédet, de úgy felidegesítette a bénaságom, hogy ordította, mit kell csinálni, úgyhogy inkább kinyomtam és hagytam az egészet a fenébe, helyette tárcsáztam az utóbbi napokban a híváslistára került pizzéria számát.
Pénteken határoztam el, hogy megyek Münchenbe családlátogatóba. Még indulás előtt vettem egy kis meglepetést az unokaöcsémnek, úgy indultam útnak, természetesen nem repülővel, hanem a kis Porschémmal. Nem is csodálkoztam, hogy alig két óra alatt megtettem a három és fél órás utat, hiszen siettem és nem kell magyaráznom, a sebességet civil autóban sem tudom mellőzni az életemből.
Stefan és Janine egy nagyon családias házban éltek, bármilyen feltűnés nélkül. A sógornőm kérése volt, hogy egy családi hangulatú, visszafogott házban éljék közös életüket, mert ő nem igazán szeretett szerepelni.
Tudtam, hogy ez alkalommal Apa is itt lesz, hiszen őt már ezer éve nem láttam és nyilván én is hiányzok neki. Izgatottan nyitottam be a ház ajtaján.
- Halihó! Bradl húgi megérkezett! - kiáltottam, de csalódnom kellett, mert senki sem válaszolt. - HAHÓ! - szóltam még egyszer, de csak egy dallamos hangot hallottam. Elindultam az irányába, ami a nappaliba vezetett, egyenesen a babajárókához. A kíváncsiság mosolyra késztetett, közelebb léptem és a járókában megpillantottam a kis Benjamint.
Ott feküdt hassal, de amikor észrevette, hogy valaki van a közelében, felpillantott rám a nagy kék szemeivel.

- Istenem...  - csak ennyit sikerült kinyögnöm, azt is suttogva. Olyan gyönyörű baba! Olyan kis ártatlan és pici! Milyen aranyos!
Teljesen meglepődtem, hogy elragadtak az érzelmek. Hiszen én sosem vagyok ilyen érzelmes és érzékeny. Nem tudnak meghatni a dolgok, de ez a kis apróság olyan mosolyt csalt az arcomra, mint még soha senki. Büszke voltam rá, hogy ilyen szép és magamra, hogy egy ilyen aranyos lurkó nagynénijének mondhatom magamat.
- Szia, picike! - guggoltam le a járóka mellé és a szemébe néztem. - Szia, te kis édes!
Bennie baba továbbra is engem nézett, husis kezecskéjét a szája simogatta, közben csorgott a nyála, de az összkép egy elképesztően édes babát mutatott. - Én Nina nénikéd vagyok. - mutatkoztam be, de rögtön meg is ráztam a fejem. Nina nénikéd? Hát milyen hülyén hangzik ez már? - Vagyis neked csak Nina!
Csak bámult rám szüntelenül a kék szempárjával, de én mégis olvadoztam tőle. Teljesen meghatott az unokaöcsim látványa.
- Nina! - hallottam a nevemet és már azt hittem halucinálok és Bennie mondta csodával határos módon, de akkor megláttam a bátyámat, amikor bejött a nappaliba. - Hatásos volt a meglepetés?
- A meglepetés? Én...Stefan...ő.... - szóhoz sem jutottam, egyszerűen felálltam és a nyakába ugrottam.
- Na, mi történt? - kérdezte és átölelt.
- Semmi. Csak...ez olyan családias pillanat. - nevettem magamon, mert totál hülyének éreztem magam. Egy kisbaba így meg tudott hatni engem, Ninát, aki nagyjából magasról leszarja az érzelgős dolgokat. Vicces.
- Veled teljes a család, húgi. - simogatta a hátamat Stefan, aztán adott egy puszit az arcomra.
Annyira jó volt itt lenni. Mennyivel másabb, mint otthon, Walchwil-ben, ahol egyedül vagyok és a Forma 1-ben, amikor több száz ember vesz körül. Nem is tudom mihez kezdenék nélkülük.
Janine teljesen megújult a szülés után. Szinte nem is maradt felesleg rajta és egy boldog kismama érzése sugárzott belőle. Úgy jött be a nappaliba a kisfiához és hozzánk, mintha teljesen kicserélték volna.
- Nina! - örült meg nekem és rögtön odajött átölelni. - De jól nézel ki! Úgy örülök, hogy itt vagy!
- Te még szebb vagy, teljesen ki vagy virulva. - dicsértem meg, mire elpirult. - És hidd el, már én is alig vártam, hogy találkozhassunk. Hatásos volt az üdvözlés ezzel a kis csodafiúval. - néztem a járóka felé.
- Gondoltuk meglepünk egy kicsit. Hiszen csak a születésekor láttad, az meg már két hónapja volt!
- Két hónapos már ez a kis pofa? Nem is gondoltam volna. Olyan picike még.
- Pedig te is legalább ilyen icipici voltál. - jött be a szobába Apa is, akit rögtön elrohantam az ölelésemmel.
- Jaj, Apaaaaa! De hiányoztál már! - szorítottam meg a nyakát, ahogy csak tudtam.
- Te is, kicsim. De egy szereplésedet sem hagytam ki. Annyira büszke vagyok rád, ugye tudod?
- Tudom, Apa, tudom. - mondogattam és közben élveztem, hogy megint kicsit apuci kicsi lánya vagyok így az ölelésében. Néha jól estek az ilyen pillanatok. Ilyenkor úgy éreztem, túl gyorsan nőttem fel, túl gyorsan kellett felnőttnek lennem, ami igaz is. De ez szinte követelmény volt.
Itt viszont nem egy felnőtté vált F1-es versenyző voltam, hanem a Bradl család legkisebb tagja. Vagyis eddig az voltam. Most már Bennie az, ez az aranyos baba. Most örüljek vagy ne?

Ebéd közben először is kitárgyaltuk a szokásos családtémákat. Ki hogy van, mi van vele, hogy érzi magát, milyen napjai voltak? Janine mesélt, milyen volt belerázódni az anyaságba, hogy milyen szörnyűek voltak az első éjszakák, aztán azt is elregélte, hogy Bennie mennyire jó baba, hogy nem is sír sokat és annyit eszik, mint egy óvodás gyerek. Apa pedig hozzászólt, hogy kezdetben itt lakott, hogy segítségére legyen Janine-nak, amikor Stefan versenyzett, és milyen sokat látogatta ezután is őket. Már kezdtem bűntudatot érezni, hiszen eddig egyedül én nem vettem ki a részem az új családtag életében, de ekkor átváltottunk a nem szokványos családi ebédtémákra, vagyis hogy ki hogy áll a saját sportjában.
Na itt nekem lett szófosásom, elmondtam, milyen klassz kis társaság jött össze, mekkora rivalizálás van köztünk Alonso-val, milyen jól kijövök a csapattal és nem utolsósorban, hogy milyen eredményeim voltak.
Aztán később Stefan mesélt a saját élményeiről és többek között arra is rátért, hogy mennyire hiányolnak a srácok a paddockban.
- Tudom. - vontam vállat tehetetlenül. - De meg kéne már érteniük, hogy nem fog most már úgy menni, ahogy régen. Most már nem csak májustól szeptemberig vannak futamaim, hanem márciustól novemberig és időközökben sincs sokkal több időm, mert rengeteget kell a gyárba mennem.
- Persze, Nina, ők is tudják, csak már annyira megszokták, hogy állandó vendég vagy, hogy most érzik igazán a hiányodat. - mondta Stefan.
- Ez jó meg minden, de...én már nem oda tartozok. - mosolyodtam el. - Ez van, ezt kell szeretni.
- Csak egyeseknek nehéz... - szólt közbe Apa. - Nem szoktam hozzá, hogy ilyen ritkán látom a lányomat.
- Tudom, Apa és majd igyekszek többet jönni, de te is meglátogathatnál néhanapján.
- Csak ne nézz rám csúnyán, ha egyszer csak úgy beállítok hozzád. - nevetett.
- Ne aggódj, nem lesz ilyen váratlan helyzet. - mosolyogtam.
 Közben élvezettel néztem, ahogy Janine ringatja a kis Bennie-t, hogy amíg mi az ebéd utáni traccspartiba kezdünk, addig a kicsit altatni vigye. Stefan is ment vele, mondván ketten jobban tudnak altatni, de volt egy olyan érzésem, hogy csak egyedül akart hagyni Apával, aki rögtön rá is tért egy bizonyos témára.
- Na és kicsim, mesélj arról, milyenek a F1-es fiúk?
- Magasak, gyorsak és mind más-más nemzetiségű. - adtam meg a legrövidebb választ.
- Nina! Bővebben nem lehetne? Tudod, hogy értettem!
- Na jó, de mit akarsz tudni?
- Hogy vannak-e olyan jó srácok, mint a Moto GP-ben. Emberileg, nem versenyzőileg.
- Jaj Apa, nem csak a motorversenyzők olyan jó fejek. - mondtam kicsit sértve. - Hidd el, itt is vannak klassz csávók, sőt, már kezdünk egy jó kis bandává alakulni, hála a pilótabuliknak péntekenként. Ilyenkor összejövünk és együtt lazítunk az időmérő és a futam előtt.
- Én azt hittem, eleve rendeznek ilyeneket a pilóták szórakozására... - kötözködött.
- Apa! - ráncoltam össze a homlokomat. - Igazán lehetnél kicsit jobb véleménnyel a Forma 1-ről, ha már a saját lányod is ott versenyzik!
- Jaj, kicsim, tudod, hogy nem mondanék rá semmi rosszat! Örülök, hogy legalább te is versenyző lettél, sportoló, mert ez az élet a legjobb a világon.
- Néha vitatkoznék ezzel, de igazad van. - gondolkoztam el. - De az is biztos, hogy nekem van a legjobb csapattársam az egész mezőnyben.
- Kimi Räikkönen nem egy olyan modoros és lusta ember?
- Dehogy, Apa! Csak a média állítja be úgy őt! Nagyon bírom, ahogy a többi srácot is. Sebastiant, Jensont, Lewist, Sergio-t, Nico-t, meg a többieket. Mi is olyan társasággá alakulunk lassan, mint Marc-ékkal.
- Ha ez így van, akkor biztosan van olyan is, aki megpróbált közelebb férkőzni hozzád.
- Apa, ezt mégis hogy érted? - néztem rá kerek szemekkel. - Ugye nem úgy?
- De igen, úgy. Nina, egy gyönyörű, fiatal, energikus és...hm...stílusos lány vagy, ki nem vetne rád szemet?
- Apa! - támasztottam meg a homlokomat egy fárasztó sóhaj kíséretében. Tipikus apa-lánya szitu.
- Ne apázz, hanem mond el, mi a helyzet fiúfronton?
- Ilyeneket Heidi szokott mondani! - nevettem el magam. - Egyébként meg semmi...tudod jól.
- Nem, nem tudom. Oké, hogy most élvezed a függetlenséget, meg az önálló felnőtt életedet, de azért egy fiúval komolyabban is összejöhetnél. Millió barátod, haverod van, szinte az összes fiú, hogy-hogy nem tetszik egyik sem?
- Apa! Ez nem úgy megy. És különben is, tudod, hogy a versenytársaimmal nem kezdek. Ha barátom lesz, az tuti, hogy nem versenyző lesz. Tudod, Louis-szal is mi volt... - természetesen tudott a motoros sráccal történt kalandomról. - Ráadásul szinte mindenkinek van társa, én pedig barát vagyok, szóval mindenkinek jó így.
- Biztos vagy benne? - vonta fel a szemöldökét.
- Apa, ne kombinálj, oké? - hordtam le mosolyogva. - Nekem jó ez így. Szeretem körbevenni magam a srácokkal, de...na...nem nézek rájuk úgy.
- Jó, akkor másra igen? - feszegette tovább a témát, mire erőltetetten felsóhajtottam.
- Apa, tudod, hogy nekem cikis ez a téma. Ráadásul épp ezen a héten estem át egy csúnya veszekedésen.
És elmeséltem neki a Jake-kel történt vitánkat. Nem sokat tudott az előzményekről, de most elmondtam neki az ismerkedésünktől kezdve a legutolsó beszélgetésünkig mindent. Nyitott voltam apám felé, bármit elmondtam neki és rájöttem, hogy jólesik megosztani vele a dolgokat, hiába kínos a szitu. Így volt ez mindig, őszinte voltam hozzá, mióta....szóval mindig is....

Estig maradtam Stefan-ék házában, és hiába ajánlották fel, hogy van hely nekem egy éjszakára, inkább hazajöttem. Nagyon jól esett ez a családi találkozás, de tudtam, hogy nekem otthon a helyem. Stefan, Janine és Bennie most már egy külön családot is alkotnak, ők laknak itt, és egy babához kell a nyugalom a házban.
Este 9 körül lehetett, amikor már a kulcsommal babráltam a ház előtt. Eszembe jutott, hogy a talán az autóban hagytam, de amikor visszamentem a Porschéhez, láttam, hogy a szemben lévő Jake házának ablakán elsuhant a függöny. Ez egy kicsit megrémisztett, de azért vállat vontam és bementem a házba. Ekkor vettem észre, hogy kaptam egy SMS-t, még délután. Sebtől jött, amiben azt írta, hogy jó-e nekem, ha holnap, azaz szombaton délután 4 körül találkozunk a cukrászdába, ahol múltkor is voltunk. Visszaírtam neki, hogy persze, nekem megfelel. Nem telt bele két perc, jött a válasz. Csak egy mosolygós szmájlit tartalmazott.

Szombaton délután tehát a Mirabell Cukrászda felé vettem az irányt, ezúttal zsibongó gyerekek nélkül. Útközben el is mosolyodtam rajta, hogy most komolyan egy napszemüveg miatt van mindez? De azért időben odaértem és meglepve vettem észre, hogy Sebastian már ott ült az egyik asztalnál és éppen a pincérlánnyal beszélgetett. A fiatal csajszi alatt már literszámban állt a nyál.
- Helló! - léptem oda az asztalhoz, mire Seb felkapta a fejét és mosolyogva rám nézett.
- Ó, szia, Nina! Gyors voltál.
- Ezt ugye csak poénnak szántad? - fintorogtam, aztán ledobtam magam a székre, de feltűnt, hogy a csaj még mindig ott ácsorog Seb mellett. - Ó, mielőtt bármilyen kalóriabombát tömnének belém, hoznál nekem egy Red Bullt? Gondolom azt is tartotok.
- Hát persze. - nyávogta, és a seggét rázva ment is vissza a kiszolgálópulthoz.
- Ezt szépen lerendezted. - dicsért meg Seb.
- Nem bírtam már nézni, ahogy rád néz. - értetlenül nézett, úgyhogy folytattam. - Ti komolyan nem veszitek észre, hogy ha egy csaj úgy bámul, hogy majdnem kiesik a szeme? Ez ugyan olyan, mint a pasiknál.
- Miért, te észre szoktad venni? - kérdezte kíváncsian.
- Általában, de ha mégsem, Heidi figyelmeztet. Ó, köszönöm. - fogadtam el a kért Red Bullt a lánytól.
- Most komolyan Red Bull? - kérdezte nevetve Seb.
- Most civil vagyok. És ha jól tudom Lotus energiaitalt még nem találtak fel. - mosolyogtam.
- Téged is fel kéne találni, ha nem lennél...
- Ez kedves tőled. Én is hiányoznék magamnak. - ismertettem össze vele az egómat. - Apropó, elhoztad a napszemüveget?
- Persze. - mondta és oda is nyújtotta. - Gondoltam, hogy a tiéd. Hiányzott?
- Nem igazán. - vallottam be nevetve. - De ha neked ilyen fontos volt, hogy elhozd, hát köszönöm szépen.
- Szívesen. - mosolyodott el. - Igazság szerint szerettem volna valamit kérdezni.
- Na mondd!
- Ugye jövő héten Kanadába megyünk és Svájcból nem indítanak annyi járatot olyan sűrűn.
- Tudom, már én is néztem. Egy van olyan időpontban, amikor nekem ideális.
- Ezt mondom én is. Mi lenne, ha együtt mennénk? Akkor az utazás sem lenne annyira unalmas. -vetette fel az ötletét, amin egy kicsit meglepődtem, de azért mosolyogtam.
- Te nem a csapat repülőjén szoktál utazni? - Mert én úgy tudtam a Red Bull híres arról, hogy a pilótáinak külön magángép van fenntartva és csordultig tele van minden luxussal.
- De, általában, de most úgy jött ki, hogy nekem így kényelmesebb.
- Nekem mindig így jön ki. - nevettem. - Elég kényelmetlen, hogy mindig előbb Angliába, aztán a helyszínre.
- Tudom, miről beszélsz... - nevetett ő is.
- Dehogy tudod. - legyintettem.
- Dehogynem! - erősködött.
- Hát jó. Akkor a szerdai 16.20-as járatot nézted te is? - Ha jól emlékszem ez volt a pontos időpontja.
- Igen. Az úgy körülbelül este 9-re ér oda. Majd csak elbolyongunk a szállodáig a sötétben. - vigyorgott.
- Érdekes kis kaland lesz. - gondolkoztam el és önkéntelenül is elnevettem magamat. Szokatlan utazásnak nézek elébe....