34. fejezet: Szokatlan belépő

Sziasztok!
Korábbra terveztem a folytatást, de most így alakult, elnézést érte! A tavasz elég nehéz lesz számomra, mivel németből előrehozott érettségire készülök és a továbbtanulás szempontjából nagyon kell hajtanom az év végi jó jegyekre, úgyhogy kérlek nézzétek el nekem ezeket a kis csúszásokat!
A részhez nem fűznék semmit hozzá, remélem az utazás olyanra sikerült, amilyenre vártátok és meg lesztek vele elégedve. Én annyira nem vagyok, ennyire tellett most tőlem, de a ti véleményetek számít :)
A szavazás pedig véget ért! Kimi nyert, úgyhogy az ő novelláját fogom hozni valamikor a közeljövőben, amikor majd szükségem lesz egy kis ötletelési szünetre a Racer Girl-lel kapcsolatban. De megnyugtatlak titeket, még nem mostanában lesz :)
Ha úgy érzitek, komizzatok, kíváncsi vagyok a véleményeitekre!
Jó olvasást!


(Sebastian)

Őszintén reménykedtem benne, hogy Nina elfogadja az utazási ajánlatomat. Igazság szerint már korábban meg akartam kérdezni tőle, miért is nem megyünk együtt, mikor úgyis ugyanonnan indulunk és ugyanoda utazunk. De való igaz, hogy én általában a csapatunk magángépén szoktam repülni a helyszínekre, főleg a tengerentúlra. De valljuk be, hiába vagyunk meg egész jól Mark-kal, azért nem a legjobb utastárs.
Eddig azért nem mertem ezt a kérdést feltenni Ninának, mert úgy éreztem, nem kedvel engem, maximum csak Kimi miatt visel el, hiszen őt már az első perctől kezdve látványosan bírta, és azóta is olyanok, mintha mindig is ismerték volna egymást. Velem viszont teljesen máshogy viselkedett. Nagyon szokatlan volt ez nekem, hiszen már megszokhattam, hogy velem általában mindenki szót ért és kedvel, mert alapvetően barátságos és közvetlen ember vagyok, és ezt minden egoizmus nélkül állítom.
De Nina valahogy pont azt nem bírta bennem, hogy próbálok kedveskedni vele, mint újonc és mint lány. Jól emlékszek még azokra a csípős beszólásokra és durva megjegyzésekre, amiket folyton nekem szánt még a szezon első negyedében. Mostanra viszont már úgy érzem, a sok együtt töltött idő miatt megszokta a társaságomat és mára már teljesen máshogy viszonyulunk egymáshoz. Én is kiismertem őt, és ő is engem, így már nyugodtan állíthatom, hogy talán már barátok is vagyunk.

Mégis, egészen az utazás pillanatáig nem voltam benne biztos, hogy mégis velem tart. Már ismerem annyira Ninát, hogy egy kiszámíthatatlan személyiség, akit nem lehet irányítani, mert mindig csak a saját feje után megy. De amikor megláttam, ahogy nagy lazán besétál a zürichi repülőtér várakozójába, egyből elmosolyodtam. Ezek szerint nem csak én tartottam jó ötletnek ezt a közös utazást.
- Nina! - integettem neki, mert össze-vissza nézett, de nem talált meg.
- Ááá, megvagy! - mosolyodott el és mindkét bőröndjével megindult felém. - Na szia! Nem vagyunk még elkésve? - nézett rá a mobiljára.
- Nem, de azért menjünk, az első osztályra hamarabb kell becsekkolni. Add, segítek. - vettem el az egyik sporttáskáját, amit alig tudott már a hóna alatt szorongatni.
- Köszi. Szóval te is az első osztályon szoktál utazni?
- Persze, a csapat fizeti és rajongómentes. - mosolyogtam. - Na, gyere, már idő van!
Ahogy végighaladtunk a szokásos ellenőrzéseken és leadtuk a csomagokat, nem tudtam nem észrevenni, hogy még a szokásosnál is több szempár szegeződik rám, illetve ránk. Engem nem igazán zavart, már kellően hozzászoktam, de Ninának szemet szúrt.
- Te! Leittam magamat? Vagy hülyén áll a hajam? Miért bámul rám ennyi ember? Nem szoktak ennyire!
- Nem történt semmi, tökéletes a hajad. - nevettem, miközben ránéztem a szőke hajára, ami most lófarokba volt kötve. - Csak gondolom nagyobb feltűnést keltünk ketten. Mármint érted...két híres sportoló....együtt...
- Ja, persze. - bólogatott, majd gyorsabban kezdett lépdelni. - Na lépjünk minél hamarabb, mert a végén elkiabálom magam, hogy nincs rajtam semmi látnivaló.
Mosolyogva követtem, aztán még nagyon vigyor terült el az arcomon, amikor felszálltunk az első osztályra és egy külön kis sarkot kaptunk két kényelmes bőrüléssel és büféasztallal. Tetszett ez a megoldás.
Gondoltam udvariasan megkérdezem, az ablak melletti vagy a mellette lévő ülést választja, de addigra már le is pattant az ablak mellé és rögtön feltette a lábát az ülések előtt helyet foglaló kis dohányzóasztalra. Elővette a mobilját és rögtön átállította repülő-módra, ahogy azt illik. Becsatolta az övét, aztán kibámult az ablakon.
- Bevett szokás. - jegyeztem meg mosolyogva, amikor én is megtettem ugyanezeket a lépéseket.

- Miért, te nem így szoktad? - fordult felém. - Ja, persze elfelejtettem, hogy egy magánrepülő teljesen más, ott akár fejen is állhatsz, azért se fognak szólni.
- Direkt vártam valami beszólást. - vigyorogtam.
- Már ismersz. - mosolygott.
- Egyébként te mit szoktál csinálni a többórás repülőutak alatt? - vetettem fel a kérdést felszállás közben.
- Zenét hallgatok vagy alszok. Gondolom te is, nem?
- De. Viszont ha már így összejött, hogy van társaság, ne is álmodj róla, hogy aludni fogunk.
- Miért, mit tervezel? - lepődött meg és érdeklődve fordult oldalra az egész testével.
- Semmi különöset, csak nincs kedvem csendben gubbasztani, ha már te ülsz mellettem. - mosolyogtam.
- Ó, értem, szóval pofázni fogsz egész út alatt... - forgatta a szemét. - Remek, végülis mit vártam volna tőled? Pont tőled...
- Miért milyen vagyok? - húztam még ennél is szélesebbre a mosolyomat.
- Nem kezdek elemzésbe, de azért már megszokhattam, hogy a közeledben nem lehet nyugton maradni. De végül is oké, nem bánom, egyszer kibírom. Miről akarsz beszélgetni?
- Például, hogy miért vagy ilyen feszült? - Nem tudtam nem észrevenni, hogy valami nyomasztja.
- Nem is vagyok feszült! - ellenkezett, de aztán sóhajtott. - Igazából semmi, csak agyalok valamin. Valakin.
- Nekem elmondhatod... - próbáltam beleépíteni a bizalmamat.
- Bocs, Seb, de ez túl fárasztó és amúgy sem lényeges. Csak egyszerűen az agyamra megy. Na de beszéljünk inkább rólad...mi jót csináltál az elmúlt egy hétben?
- Szakítottam Hanna-val. - vallottam be kerek-perec, hiszen ez volt az egyik, amit ma el akartam neki mondani.
- Micsoda? - döbbent le teljesen, még a szemei is kikerekedtek. - Mit csináltál?
- Te javasoltad, hogy vagy tegyek a kapcsolatunk érdekében, vagy vessek véget neki. Döntöttem.

- De én arra számítottam, hogy mivel te ilyen kis kedves meg aranyos vagy, úgy is kibékülsz vele és minden jó lesz, ahogy illik. - sorolta még mindig meglepetten, de miután észrevette, hogy nagyon vigyorgok, összeráncolta a homlokát. - Most meg mi olyan vicces, hm?
- Azt mondtad kedves és aranyos vagyok.
- Ööö...miért, talán nem így van?
- Ez most jól esett. De akkor még nem ismered a másik oldalamat. Mindenki azt hiszi egy aranyos kis szépfiú vagyok, de közben néha én is totál ideges és totál dühös és totál bunkó tudok lenni, csak ezt valahogy nem szokták észrevenni.
- Jaj, Seb... - nevetett fel. - Azért, alapból mindenkivel tök rendes és barátságos vagy. Amikor ideges vagy mérges vagy, azt általában a csapatod, a barátaid vagy a családod látja, és nem a média. Te mindig is egy jófiú maradsz a rajongóid szemében.
- Nem tudom, hogy ez jó-e vagy rossz. - húztam el a számat.
- Ha engem kérdezel, szerintem okés vagy. - bokszolta meg a vállamat lazán és egy mosoly is kaptam tőle.
Jól esett a dicsérete, rögtön el is raktároztam magamban. Hol vannak már azok a találkozások, amikor Nina dühösen próbált kitoloncolni a szobájából, vagy amikor rám zúdította az összes csípős beszólását? Nina szerint most már okés vagyok...és ez azért már jobban tetszik.

(Nina)

- És Hanna mit szólt hozzá? - tértem vissza az előbbi témára, ami teljesen meglepett, mert nem gondoltam, hogy Sebastian tényleg meg is teszi. Ezek szerint bátrabb, mint gondoltam.
- Igazából én is meglepődtem, mert ő is egyet értett abban, hogy ez a sok veszekedés csak árt a kapcsolatunknak. Mondtam, hogy hagyjuk inkább és legyen minden úgy ahogy régen, amikor a suliban még barátok voltunk. Erre ő azt felelte, okés, jobb, ha szünetelünk.
- Szünetelünk? Seb, ő most azt hiszi csak szünetet tartotok! - Ennyire hülye hogy lehet pasi, könyörgöm?
- Nem baj, nekem csak az a lényeg, hogy most már nem lesz mindig női ricsajtól hangos a házam. - nevetett, mintha ez olyan vicces lenne.
- Seb, én azt hittem, neked fontos a kapcsolatod a barátnőddel...
- Fontos is volt. - hagyta abba a nevetést és újra komolyabb lett. - De minden szerelem elmúlik egyszer, és a miénk már nagyon régóta megszokottságba süllyedt. Pedig még anno a házasságot is terveztük.
- Én soha nem fogok megházasodni! - jelentettem ki határozottan.
- Miért is? - kerekedett ki a szeme.
- Mert felesleges. - rántottam meg a vállam. - Semmi értelme. Ha szeretsz valakit és ő viszont szeret, annyi elég, nem? Minek ahhoz egy papír meg nagy hacacáré? Esküvői ruháról meg magamfajta nem álmodik.
- Miért ne álmodhatnál? - tette fel a kérdést. - Jaj, Nina, nem vagy te olyan fiú, mint amilyennek gondolod magadat!
- De nem csak én gondolom így, mindenki. - tárta szét a karjait. - Az apám, a bátyám, a motoros barátaim, ti...mindenki.
- Én nem. - mosolyodott el kedvesen. - Szerintem te igenis lány vagy. - elmosolyodtam rajta, erre tovább folytatta. - Mégis melyikünknek van ilyen szép hosszú szőke haja?
- Nem is hosszú. - néztem le a kb. mellig érő hajamra.
- De a mi lábaink nem ilyen...hm...kecsesek, mint a tiéd. - nézett le a lábamra, ami egy farmerben feszült.
- Adottság. - magyaráztam meg.
- De mi nem pasikat keresünk magunk mellé, ahogy gondolom te teszed. - próbálta viccesre venni a figurát.
- Én nem keresek pasit "magam mellé". - húztam össze a szemöldökömet. - Remekül megvagyok egyedül is köszönöm szépen, nincs szükségem senkire. A nyáladzás meg különben sem az én műfajom.
Azt hittem már ismer ennyire. Én nem csak bemesélem magamnak azt, hogy fiús vagyok, ez az igazság.
- Nem, a te reszortod a makacs beszólogatás, ha valaki fájó pontra tapint. - mosolygott mellettem.
- Seb, egyszer és utoljára elmagyarázom, nekem a pasi téma nem fájó pont. Megállok én a magam lábán, nem kell ahhoz egy társ, hogy teljes legyen az életem. Van körülöttem elég pasi így is, nem?
- De. Igazad van. - bólintott, de a csendes mosolygásából ítélve szerintem rám hagyta a dolgot.

(Sebastian)

Kicsit elgondolkoztam azon, amit Nina mondott. Megállok én a magam lábán, nem kell ahhoz egy társ, hogy teljes legyen az életem. Tényleg így van? Mellettem mindig volt valaki. Kezdetben a család, kamaszkoromban a barátaim, később pedig Hanna. És most ott tartok, hogy távol vagyok a családomtól és pillanatnyilag nincs barátnőm.
Szerettem Hannát, őszintén, de ennyi év után ellaposodott köztünk a kapcsolat, így helyes döntésnek éreztem, hogy szakítottunk. De csak most döbbentem rá, hogy mostantól nincs ő nekem. Márpedig nekem igenis szükségem van egy társra. De...talán van még más esélyem....

(Nina)

Láttam, hogy Seb elgondolkozik valamin, mert a biztonsági övet kezdte babrálni. Én is kinéztem az ablakon és a felhőket bámultam. És azon kaptam magam, hogy kételkedek magamban és a saját szabályaimban.
Mi van ha Sebnek igaza van és tényleg fájó pont nekem a pasi téma? De az nem lehet! Hiszen én magam is szinte fiúnak születtem és néha teljesen annak érzem magamat!
De...Mi van ha mégis kellene egy társ? Valaki, aki otthon vár, ha hazatérek és magához ölel, eláraszt dicséretekkel és azzal üdvözöl, hogy ma este ketten ünnepelünk.
Jesszusom, jesszusom, jesszusom, miket képzelek? Teljesen megzakkantam? Dehogy vágyok én ilyenekre! Nagyon jól elvagyok, ahogy jelenleg élek és semmi szükségem ilyen nyálas dolgokra. Mi ütött belém?
Talán Sebastian hatása ez. Miért is jöttem vele igazából? Hiszen számíthattam volna rá, hogy olyan téma fog felmerülni, amitől kiráz a hideg. Mint általában, amikor Sebbel beszélgetek.
Hogy eltereljem a gondolataimat, a büféasztalra esett a pillantásom. Egy csomó gyümölcs, péksütemény és szendvics feküdt az asztalon, üdítőitalok mellett. Kiszúrtam egy szőlőt és magamhoz is vettem.
- Éhes vagy? - kérdezte Seb felébredve az elmélkedésből.
- Nem, csak jól néz ki ez a szőlő. - csippentgettem le szemenként a gyümölcsöt és jóízűen falatoztam.
- Kapok én is? - tolta oda az arcát hozzám én meg odanyújtottam neki a szőlőt, de nemhogy leszedett volna róla egy szemet, a szájával kapott be egyet, majd elmajszolta. - Hm...ez tényleg fincsi.
- Na de Seeeeeb, hogy viselkedsz, már ne is haragudj? - nevettem fel. - Még a végén azt hiszik az anyád vagyok, ha egy ötévesnek állítod be magadat.
- Bírnám, ha egy ilyen csaj lenne az anyám. - vigyorgott. - De nem cserélnélek el az anyukámmal.
- Ne is haragudj, de én se akarnék ilyen fiút, mint te. - mutattam rá még mindig nevetve.
- Miért, mi bajod velem? - vágott durcás pofát.
- Túl...rossz kisfiú vagy!
- Eddig azt mondtad jófiú vagyok, de ha azt akarod, hogy rossz legyek... - vonta meg a vállát és úgy ahogy van, elvette tőlem a szőlőfürtöt.
- Héééé, az az enyém! - kiáltottam fel és a szőlő után kaptam, de ő nevetve elhúzta előlem.
- Nincs hiszti, most rosszalkodok. - fordult el és tovább ette a szőlőt.
- Felőlem. Akkor én fogok egy másikat. - vontam meg a vállam és egy másik fürtért nyúltam. - Ennyi!
- De...húú, ez most gonoszabb volt. - bosszankodott. - Én azt hittem...
- Hinni a templomban kell, fiam. Korábban kell kelned ahhoz, hogy Nina Bradl-t átverd.
- Nem akarlak átverni. Tessék, nézd milyen rendes vagyok. - csippentett le egy szőlőszemet és odanyújtotta nekem. Egy kicsit gondolkoztam, hogy mit tegyek vele, de kinyitottam a számat és hagytam, hogy beleejtse.
- Most boldog vagy? - kérdeztem, mert nagyon elégedettnek tűnt. - Mert akkor ezt is megeheted. - adtam át neki az én szőlőmet is. A meglepett arca valahogy jobban tetszett. - Ne nézz így, elérted a célod, most végre békén hagyhatsz!
- Eszem ágában sincs! - nevetett.
- Pedig lesz, mivel két óránk van még és én most inkább bedugom a fülesemet és próbálom kizárni a mosolyodat a környezetemből. - mondtam és elő is halásztam az iPodomat a fülhallgatóval együtt.
- Mit hallgatsz? - dugta oda a fejét és az egyik fülhallgatót az ő fülébe nyomta. - Hm...Always No. 1? Még nem hallottam, de csak rólam szólhat. Elvégre én vagyok most a Number One!
- Jaj, ne legyél már ilyen egoista, bajnokocskám! - pöcköltem meg az arcát nevetve. - Te úgysem leszel mindig number one!
- De az a célom. Túlságosan szeretem az 1-es számot Abbey-n, ahhoz, hogy elhagyjam. Összetartozunk.
- Szerelem egy versenyző és az autója között. - hümmögtem. - Ismerős.
- De ha jól sejtem ez a szám nem egy autó és egy ember kapcsolatáról szól, hanem két emberéről.
- Eltaláltad. - mosolyogtam és az ülésnek döntve a fejemet, csukott szemmel próbáltam élvezni a számot és örömmel vettem tudomásul, hogy Seb is így tett.

- Figyelem! A Zürich Airlines Montreal 124-es járata tíz percen belül leszáll. Kérjük utasainkat, készülődjenek a landoláshoz!
A hangosbemondó hangja riasztva ébresztett fel. Hirtelen kipattant a szemem és Seb arcával találtam szembe magamat, ahogy szuszog. Egymás fejének döntve a fejünket aludtunk el, miközben a zenelejátszó még mindig szólt a fülünkben. Elhúztam a fejemet és próbáltam feltápászkodni ülőhelyzetbe, mire Seb is ébredezni kezdett.
- Mi történik? - kérdezte álmos hangon.
- Egy csöppet elaludtunk! - közöltem vele mosolyogva. - Leszállunk, Seb! Keljél már fel!
- Jó, jó, csak ne kiabálj! - védekezett és lassan nyitogatni kezdte kék szemeit. - Miért ilyen meleg a fejem? - fogta a buksija bal oldalát, ami ugye eddig az én jobb fél fejemhez volt nyomódva.
- Mert párnának használtam. - tájékoztattam nevetve, mire elmosolyodott.
- Kényelmes voltál, mert nagyon jól aludtam!
- Vettem észre. - vizslattam az összekócolódott haját, mire megsajnáltam és kicsit rendbe szedtem. - Így ni!
- Köszi. - mosolygott hálásan aztán egy barátságos pillantásváltás után végre szedelőzködni kezdtünk.
Amikor kiértünk a montreali repülőtér várakozójába, rengeteg embert láttunk, akik amint megláttak minket, kiabálni és nevetni kezdtek, majd megrohamoztak minket. Mint kiderült, rajongók voltak, akik egész nap várták a sorra érkező versenyzőket, hogy elkaphassák egy autogramra és esetleg fotóra. Szemlátomást meg voltam döbbenve, hogy egyszerre két legyet is üthetnek egy csapásra, de élvezték, hogy Sebbel minden egyes rajongót szolgálatkészen "kiszolgáltunk".
- Mennyi lehet az idő? - kérdeztem ásítozva, amikor végre kiértünk a rajongózónából.
- Egészen pontosan este 11 óra van. - nézett rá Casio órájára Seb.
- Ez most nem lehet igaz! Nem hiszem el! - siránkoztam nyűgösen, amikor megláttam, hogy Montrealban szakad az eső az éjszaka közepén. - Nem lehetünk ennyire szerencsétlenek!
- Nyugi, Nina, semmi gáz! Gyere. - ragadta meg a karomat és kihúzott az utcára, ahol taxi után integetett. Szerencsére az első taxi megállt és felvett minket. Seb bemondta a hotel címét és már úton is voltunk.
- Látod? Nem kell mindjárt kétségbeesni! - mosolygott mellettem a hátsó ülésen.
- Csak egy csöppet áztam el. - fogtam a vizes hajamat morogva. - Utálok elázni!
- Elá, elá, elá! - énekelgetett, mire bármennyire is ideges és vizes voltam, mégis nevetnem kellett.
- Nem vagy normális! - böködtem a mellkasát még mindig nevetve.
- Az lehet, de legalább felvidítottalak. És van egy jó hírem. Megérkeztünk. - nyitotta ki az ajtót, fizetett és újra ott álltunk az esőben, de már a szállodánk előtt. Kicsit megálltam és mosolyogva néztem az épületet.
- Nina! Elázol! Gyere már! - kiabálta Seb a bejáratról visszanézve.
- Elá, elá, elá! Ha már vizes lettem, ázzak el rendesen! Most már minden mindegy! - vontam vállat nevetve.
- Ezt a hangulatváltozást! - rázta a fejét mosolyogva. - De az nem lesz mindegy, ha megfázol az esőben és nem vezethetsz a hétvégén, mert mindenhol a taknyod folyik. Szóval indulás!
- Oké, meggyőztél! - léptem mellé és vizesen, de bementünk a bejáraton.
A recepciós ferdén nézett ránk, annál is inkább, mert még mindig egyfolytában mosolyogtunk és ha összenéztünk, nevetnünk kellett, de sikerült elkérnünk az előre lefoglalt szobánk mágneses kártyáit.
Szinte az egész szálloda csendes volt, csak a mi lépkedésünket lehetett hallani, ahogy a liftbe vonultunk.
- Mintha ránk zúdították volna az összes vízkészletet. - néztem végig szétázott farmerdzsekimen
- Ne túlozz, hiszen csak hajtól zokniig áztunk el. - ironizált mosolyogva, mire persze megint nevetnem kellett.
Ahogy kiléptünk a liftből és a szobáinkat kerestünk, kicsit ledöbbentünk, amikor váratlan személybe botlottunk.
- Ööö...hát ti? - kérdezte Kimi, akinek ki tudja miért, de egy törölköző volt a kezében.
- Hát mi. - tártam szét a karjaimat. - A kemény kanadai eső áldozatai lettünk, ahogy a mellékelt ábra mutatja.
- Szerencsétlenek. - röhögött a finn és odadobta nekünk a törölközőt, ami most igen jól jött. - De..hogy hogy együtt? Sosem szoktatok együtt repülni...
- Mindketten ugyanazzal a géppel tudtunk csak jönni. - magyarázta Seb. - Így hát összehangoltuk az utazást!
- Legalább rendhagyó volt? - vonta fel a szemöldökét, miközben végignézett rajtunk.
Seb és én egyszerre néztünk egymásra, és egyszerre is vágtuk rá.
- Teljes mértékben!

Éjjel érdekes álmom volt, ami talán a kanadai megérkezésnek volt köszönhető.
Egy elhagyatott vidéken voltam, sétálgattam a fák és bokrok között és élveztem a meleg, simogató napsütést. De egy pillanat alatt besötétült minden és hirtelen villámlani kezdett, az ég pedig kísértetiesen dörgött. Hirtelen fázni kezdtem abban az egy szál fehér pólóban és farmerkabátkában, úgyhogy futni kezdtem egy kis házikó felé, ami az erdőn túl várt rám. De ahogy a fák között szlalomoztam, egyszer csak rám zúdult egy csomó víz én pedig levegőt sem kaptam, annyira megrémültem a hideg víztől. Éreztem, hogy rám tapad a pólóm, a farmerkabátka pedig egyre nehezebb lesz. Lerogytam a földre, a cuppogó sárba és a világ összes káromkodását elmondtam, amiért létezik ez az eső nevű katasztrófa.
Aztán megjelent egy srác, aki leguggolt mellém és megkérdezte, mi bajom van, mikor ilyen szépen esik az eső. Erre én hozzávágtam, hogy én rühellem az esőt és ki nem állhatom, ha pont rám esik. A srác elmosolyodott és a kezét nyújtotta, amit készségesen megfogtam, de ahelyett, hogy felhúzott volna, nevetve hagyta, hogy újra beleessek a sárba. Nagyon csúnyán néztem rá, sőt, dühömben még egy adag sárral is megdobáltam, de ő csak nevetett és nevetett és nevetett, amit egyszer csak megelégeltem és lerántottam magam mellé a sárba. Összekentem a ruháját és az arcát is, de ő csak mosolygott, és némán tűrte.
Megkérdeztem tőle, miért nem kiabálja le a fejemet vagy támad vissza, de csak annyit reagált, hogy inkább elkísérne a kis házba, ha megengedem. És amikor felállt és a kezét nyújtotta, akkor láttam meg, hogy Sebastian volt az.

Micsoda fura álom! Tényleg rendhagyó volt ez a közös utazás, ha még az álmomban is eső és mi szerepeltünk. Nevetnem kellett, amikor a reggeli készülődés közben feldolgoztam ezt a szokatlan álmot, és Heidi sem értette, mi bajom van, amikor délelőtt találkoztunk a motorhome-ban.
- Megártott neked ez az időzónaváltás! - jegyezte meg, amikor tiszta derűsen mosolyogtam rá. - Mi történt?
- Sok minden. Például képzeld el, hogy Sebastian-nal jöttem Zürichből idáig. - kezdtem mesélni.
- Komolyan? - lepődött meg. - De hát hogy hogy? Nem hiszem el, hogy ilyesmire vetemedtél!
- Miért, szerinted olyan magányos farkas lennék? - kértem számon megsértve. Mert ennyi haverral körülöttem magányos farkasnak aligha lehetne nevezni.
- Hát ne is haragudj, de eddig eszedbe sem jutott Sebbel együtt repülni, pedig egy városban laktok!
- Most se nekem jutott eszembe, ő ajánlotta fel, és mivel így is úgy is egy járaton utaztunk volna, együtt mentünk. De ezek után kétszer is meggondolom, hogy lesz-e még ilyen alkalom.
- Miért, olyan szörnyű volt? - csodálkozott.
- Igazából annyira nem, de még sosem nevettem ennyit egy délután-este alatt és ez megrémiszt. - vallottam be a számat húzva.
- Seb jó hatással van rád, te morgó medve! - nevetett a barátnőm. - Nem tudom, mi bajod vele, legalább egy kis derűt varázsolt az arcodra. Nézd meg magad, mennyit mosolyogsz!
- Szoktam én amúgy is, de Seb csak még inkább ráerősített! Még a végén olyan leszek, mint ő. - fintorogtam és akkora mosolyra húztam a számat, amekkorára csak tudtam. - Ááá! Hát Sebnek lenni elég fájdalmas!
- Te hülye vagy! - Heidi jól szórakozott rajtam, miközben az edzőcipőmet húztam, mert futásra készültünk a pálya körül. - Na de mesélj, mi volt otthon? Hogy van Bennie baba?
- Na ő a másik. Amikor megláttam azt a kis csöppséget, elállt szemem-szám. Azt hiszem, mostanában túl sok érzelmet árasztok magamból. Nem vagyok lázas? - fogtam meg a homlokomat.
- Nina, fogadd el, te is ember vagy és vannak érzéseid. Nem halsz bele, ha néha kiadod magadból, ahelyett, hogy frappáns beszólásokkal palástolnád el őket. - oktatott ki bölcsen, miközben odadobta a vizes palackomat. - Mondd, hogy nem jó érzés kicsit kibújni a Nina-pajzs alól.
- Nem jó érzés. - mondtam ki. - Egészen megrémülök magamtól. Tudod jól, hogy nem szeretek érzelmes lenni, és utálom, ha meglátszik rajtam, amit belülről érzek. Azóta nem... - sötétült el a tekintetem.
- Tudom. - bólintott ő is szomorúan. - De ilyen 'arcomon, amit érzek' emberekkel vagy körülvéve, pechedre.
- Látod, pont ezért nehéz kilógni a sorból. - indultam meg, Heidi pedig követett.
- Most ne szomorodj el, hallod? - állt meg velem szemben és az erős kezeivel megfogta a vállamat. - Olyan jó ilyen derűsnek látni, maradj is ilyen. Meg is mondom Sebnek, hogy többször kéne veled foglalkoznia.
- Már csak az hiányzik. - eresztettem el egy halvány mosolyt, aztán a pálya körbefutásával igyekeztem legyőzni a folytonos gondolkodásomat.
Miért érzem egyszer jónak, egyszer helytelennek ezt a felszabadult jókedvet? Elvégre ez nem én vagyok! Én az a csaj vagyok, aki mindig megmondja a tutit, aki a legjobb beszólásokat szórja és aki a legvagányabb beszédstílussal kommunikál. Ezért szeret mindenki! Az összes haverom és barátom! De akkor miért van az, hogy Sebastian teljesen mást hoz ki belőlem? Mosolygásra, nevetésre késztet és úgy érzem magam mellette, mint gyerekkoromban, amikor még nem nehezedett rám semmilyen nyomás, csak szabadnak éreztem magamat annak ellenére, hogy nem egy hétköznapi gyerek voltam. Egyszerre tölt el örömmel és rémülettel ez az érzés...
Annyira elgondolkoztam futás közben, hogy egyenesen beleszaladtam valakibe. Enyhén elszédültem, amikor a fejem nekikoccant az illető hátának, úgyhogy kicsit tántorogni kezdtem, de egy kar egyenesbe állított.
- Nina, jól vagy? - kérdezte Lewis és aggódva vizslatta a fejemet. - Minden oké?
- Öööö...azt hiszem. - néztem le az aszfaltra, ami eleinte még hullámzott, de aztán visszanyertem az egyensúlyomat. Felnéztem és Lewist, illetve Jensont láttam magam előtt, vagyis a ferde tekintetüket. - Bocs, Lewis, csak elbambultam. Nem állt szándékomban lebombázni a hátadat.

- Viccelsz? Meg se éreztem. - nevetett és megütögette kemény hátát. - De ha verseny közben elbambulsz és belém trafálsz, nem úszod meg ennyivel!
- Nem terveztem semmi ilyesmit. A ti edzőtök is rátok uszította a futást? - néztem végig az edzőfelszerelésükön.
- Én amúgy is körbe szoktam futni a pályákat. - mondta Jenson. - Héé az ott nem Heidi? - nézett a távolba.
- Idióta hülyelány! - hallottam meg messziről a barátnőm kiabálását, mire hátrafordultam és egy ideges tekintettel találtam szembe magamat. - Te megsüketültél vagy mi? Ordibálok, hogy várj meg, de csak mész előre! Ha Lewis nincs, a gumifal állít meg a rohanásban!
- Jól van már, bocsi! Elgondolkoztam, ennyi az egész! - védekeztem hevesen.
- Vettem észre. Egyébként mizu srácok? Ti is formába hozzátok azt a kidolgozott, izmos testeteket?
- Ja, nagyjából. - röhögtek össze a fiúk, aztán Lewis megszólalt. - Hé, Nina, amúgy hallottál már a holnapi programról?
- A pilótabuliról? - csillant fel a szemem. Talán ezt a programot várom a legjobban a futamot leszámítva.
- Aha. Nem kell szerveznünk semmit, mert a hétvége szervezői már elintéztek nekünk egy jéghoki összecsapást a helyi jégpályán.
- Ööö...most komolyan csúszkálni fogunk? - vontam fel a szemöldökömet.
- Nina, ha nem tudnád, Kanada egyik legfőbb sportága a jéghoki és Montreal az egyik fő központja. - oktatott ki Jenson. - És az egész mezőnyt meghívták egy összecsapásra a városi klub jéghokisai ellen.
- Mi? - kerekedett ki a szemem. - Azta, ez nagyon király! Még szép, hogy kiállunk ellenük!
- Valami ilyesmi reakcióra számítottunk tőled. - nézett Lewis a csapattársára mosolyogva.
- Örülök, hogy már ismertek ennyire, fiúk. - mosolyodtam el én is. - Remélem nektek megy a hoki, mert egyértelműen győznünk kell! Ha kell, fél óra alatt megtanítok mindenkit korizni, de ha valaki nekem bénázni mer a meccsen, azt helyben kinyírom!
- Nina, azért ennyire nem komoly! - nevettek a fiúk Heidi-val együtt.
- Srácok, mi vagyunk a Forma 1, egy győzelemre éhes versenyzőkből álló sport, nem indulhatunk neki úgy ennek a barátságos összecsapásnak, hogy majd lesz valami! - magyaráztam és közben hevesen artikuláltam a kezeimmel. - Megmondom mi lesz: jöttünk, láttunk, győztünk!
- Kihívás elfogadva! - szalutált Jenson.
- Parancs bekódolva, Miss Caesar! - követte honfitársa példáját Lewis is.
- Ezt szerettem volna hallani srácok. - csaptam bele feltartott tenyerükbe.
- Nina, nem gondolod, hogy egy kicsit megszállott vagy? - avatkozott közbe Heidi.
- Mármint? - néztem rá kérdő tekintettel.
- Mármint, hogy szenvedélyesen keresed a versenyhelyzeteket, hogy nyerhess valamiben valaki ellen.
- Drága Heidi! - karoltam át fél kézzel a barátnőmet. - Ennél jobb személyleírást még sosem kaptam tőled!
-Akkor ahhoz mit szólsz, hogy a legfittebb csaj az egész paddockban? - fűzte tovább a jókedvemet. - Ja nem, bocs, az én lennék! - illegette a seggét, amin a fiúk csak nevetgéltek.
- Hééé, már bocsánat, most kinek is bókolunk?
- Ha szeretnéd, hogy a legfittebb csaj legyél, kerüld ki Lewis bazi nagy hátát és indulj meg!
- Héééé! - kérte ki magának a csoki a bazi nagy hátát.
- Ez bók volt, Lewis! - küldött egy puszit neki Heidi, mire a csoki elégedetten vigyorogni kezdett. - Nina, a célvonalig meg se lássalak! Tempó, bébi, tempó!
Csak mosolyogva ingattam a fejemet, amikor elstartoltam Lewis mögül és hagytam, hogy a barátnőm a két sráccal hetyegve fejezze be a délelőtti tréningünket.

Nem sokkal később éppen végeztem az ebédemmel, amikor Michaela rontott be a motorhome-i pihenőmbe, ahol éppen a csapatruházatomat öltöttem magamra, felkészülve a délutáni sajtótájékoztatóra, ahová ha jól értesültem hivatalos vagyok. Mosolyogva köszöntöttem a sajtófőnökömet, de ő cseppet sem volt jó kedvében.
- Ne haragudj, de most nincs kedvem jópofizni! Beszélnünk kell!
- Ne már, most is lesz egy bál, és én megint nem hoztam ruhát? - tippeltem, miközben a rövidnadrágommal szarakodtam, mert az öve sehogy sem akart becsatolódva maradni.
- Nincs semmilyen bál! Azaz de! Áll a bál!
- Mi van? - zavarodtam össze, mert Michaela levágott egy pár újságot elém és idegesen nézett rám.
- Baj, Nina, az van, de rohadt nagy!
- Nem jelentem meg egy szponzori eseményen? - ötleteltem tovább, mert ez azért elég nagy gáz lett volna a csapat szempontjából.
- Ne hülyéskedj, most nem hivatalos dologról van szó! Azaz remélem, hogy ez az egész egyáltalán nem is hivatalos meg nem komoly! - idegeskedett továbbra is.
- Michaela, a defektes gumiba bele, mondd már el, mi az az iszonyatos baj! - kaptam fel én is a vizet.
- Az van drágalátos Ninám, hogy a sajtó összeboronált téged Sebastiannal! - jelentette ki és szikrázó szemekkel mutogatott az újságok képeire. - Nézd csak meg őket, egész nyugodtan!
Döbbentem kaptam a kezembe az újságokat, és még inkább döbbenten lestem rá azokra a képekre, amik rólunk készültek. Egy kép a monte carlo-i bálról, ahol együtt táncolunk, aztán a zürichi repülőtér, ahol mosolyogva indulunk az első osztály felé, majd egy ahol tiszta ázottan nevetve egymásra borulva támolygunk be a szállodánk bejáratán. Köpni-nyelni nem tudtam a képek láttán, de a szöveg még ennél is hatásosabb volt.

,,Breaking News!

Megszületett a Forma 1 álompárja? 

Az idei szezon meglepetése, a mindössze 19 éves Nina Bradl és a kétszeres világbajnok Sebastian Vettel között ugyanis talán több van versenytársi kapcsolatnál!
A legutóbbi nagydíj helyszínén, Monte Carlóban, a hercegi estélyen lassúzott a két F1-es sztár és szemtanúk szerint izzott körülöttük a levegő. Napokkal később, a zürichi repülőtér termináljában látták együtt a párt, akik állítólag még sosem jelentek meg együtt e helyszínen, pedig, mint korábban értesültünk róla, ugyanabban a svájci kisvárosban, Walchwilben laknak. Egy, a repülőjárat első osztályán szolgáló légiutaskísérő elmondása szerint "a fiatalok egymás mellett utaztak és feltűnően jó hangulatban nevetgéltek, illetve szórakoztatták egymást." A köztük lévő kapcsolatot tovább erősíti, hogy szerdán a Forma 1-es mezőny lakhelyeként szolgáló hotel bejáratánál kapták őket lencsevégre, amint egymást ölelve érkeznek meg a helyszínre.

A feltevést egyelőre egyik fél sem erősített meg, de a hétvégi Kanadai Nagydíj folyamán természetesen figyelemmel kísérjük a két versenyző egymás közti viszonyát!

- Nos, mit szólsz e kedves cikkhez? - mosolygott idegbeteg módjára Michaela, amikor holtsápadtan néztem fel rá az újságból. - EZT szerinted mégis hogy fogom kimagyarázni a sajtó előtt? Pont most, a sajtótájékoztatón?

- Cseppet se félj! Majd én elintézem! - döntöttem el, miközben felálltam és pipavörös fejjel, ész nélkül rohanva célba vettem a Red Bull motorhome-ját.