35. fejezet: Jéghercegnő

Sziasztok!
Itt a folytatás, ismét nem a tervezett időpontra, de a lényeg, hogy most már kész!
Jelentem, már a novellát is elkezdtem, de még nem tudom, mikor olvashatjátok ti is. 
Rettenetesen köszönöm az immár 23 fős rendszeres olvasótábort, elképesztően örülök nektek :)
Most is szeretnék kérni pár komit, mert az eddigieknek is szívesen olvastam és nagyon kíváncsi vagyok a véleményeitekre :))
U.i: már csak egy hét a szezonkezdésig!!!! :D Elmondhatatlanul várom mááááár :)
Jó olvasást!


(Nina)

Dühösen trappoltam végig a paddockon a mi főhadiszállásunktól a Red Bull motorhome-jáig. Tudtam, hogy sietősre kell fognom a mondanivalómat, mert hamarosan sajtótájékoztató, de pont ezért muszáj volt beszélnem Sebastiannal.
Megálltam hát a palotájuk előtt és ahogy a torkomon kifért, elordítottam magamat.
- VETTEL!
Mivel egy teremtett Red Bull-os lelket sem láttam, toporzékolva megismételtem.
- VETTEL!
A paddockban sétálgató emberek úgy néztek rám, mint egy idiótára. Mi van, már ordibálni sem lehet?
Éppen amikor már harmadjára akartam bömbölni Sebastian ismert vezetéknevét, kijött a motorhome-ból egy értetlen arcú csapattag.
- Megkérdezhetem, mi a fenéért ordítasz a home-unk előtt? - kérdezte cseppet sem udvariasan, bár elnéztem neki, mert az én viselkedésem volt a legkedvesebb.
- Sebastiant keresem, ha nem tűnt volna fel eddig. Sürgősen beszélnem kell vele! - közöltem vele nyomatékosan. - Mielőtt bármit mondanál, tényleg sürgős!
- Seb már elindult a sajtótájékoztatóra. - segített ki közönyösen.
- Mi? A fene...basszus...ne mááár! - toporzékoltam tovább és hirtelen el is felejtettem merre van a médiaközpont, ahol a sajtótájékoztatót tartják. - Ööö...francbafrancbafrancba...
- Segíthetek valamiben? - kérdezte a Red Bull-os emberke, de még mindig szkeptikusan figyelte a viselkedészavaromat.
- Kösz, nem. Csak ha nem találom meg Seb-et, elég cikis helyzetbe fogunk kerülni. - hadartam gyorsan és pár lélegzetvétel után futni kezdtem a médiaközpont felé. Az újságírók nagy része már gyülekezett, de számos pilótát is láttam a sajtósával együtt. Nagy nehezen kiszúrtam Sebastiant, épp a sajtósával, Brittával beszélgetett, miközben ő maga a Red Bull-ját szürcsölgette.
- Sebastiaaaaaaan! - szóltam oda neki, mikor még tíz lépésre voltam tőle. A hangomra rögtön felkapta a fejét és érdeklődve nézett rám.
- Heló, Nina, mi újság? Jól aludtál? - kezdett cseverészni, de lelomboztam a trécselős kedvét.
- Jaj, Seb, kit érdekel?! Irtózatos gáz van! Láttad már az újságokat?
- Már mindent tudunk. - csatlakozott be a beszélgetésbe Britta.
- És akkor hogy tudtok ilyen nyugodtak lenni? - kérdeztem értetlenül, mert mindketten úgy álltak ott, mint a megtestesült nyugalom. - Seb, te talán olvastad, hogy "álompár lehetünk''?

- Igen, tudok róla. - mosolyodott el nyugodtan. - De nem értem, miért parázol. Bemegyünk és ha esetleg rákérdeznek erre, megmondjuk, hogy az egész csak pletyka és minden el van rendezve.
- Britta? - néztem a sajtósra, mert tőle azért vártam valami sajtós őrületet, ami Michaelánál megmutatkozott.
- Én is csak ezt tudom mondani, ha nincs valami bevallanivalótok.
- Micsodánk? - hökkentem meg. - Ugye ez csak vicc volt, Britta?
- Ami azt illeti... - mosolygott, de félbeszakítottam.
- Mert most nem vagyok poénkodós kedvemben. Seb, remélem okos leszel és mindent kereken is tisztán lenyilatkozol. Semmi kétértelmű, félreérthető utalgatás, világos?
- Ez csak természetes. - vonta meg a vállát és a mosolyát a Red Bull-os kulacsba rejtette.
Nem tetszett nekem ez a szemtelen mosolygás, de hát bíznom kellett benne, mert nem csak az én nevem, hanem az övé is benne van ebben a kalamajkában.
- Nina! Már mindenhol kerestelek! - futott be Michaela is.
- Csak intézkedtem. Nyugi, már semmi gond, beszéltem Sebbel, megmondjuk, hogy semmi sem igaz ebből.
- Ó, ez klassz. - sóhajtott. - Figyelj, bocs, hogy kiabáltam, de kicsit felhúzott ez az egész pletyka. Nem is tudom honnan szedtek ilyen alaptalan hazugságot. Nem értem, miért kell egyből ügyet csinálni egy közös utazásból.
- Hát...én se. - gondolkoztam el. - Én is felidegesítettem magam rajta, de Sebet szinte hidegen hagyja, akkor az én fejem sem fog főni ezért. Kimagyarázzuk és ennyi az egész.
- Remélem, ügyesen oldjátok meg. - veregette meg a vállamat bátorítóan, mielőtt bementünk a központba.
Szándékosan a hátsó sorba ültem, ahogy Kimitől tanultam, hiszen ott valamelyest "el lehet bújni a kérdések elől", ahogy ő fogalmazott egyszer. Seb vígan beült az első sorba, ahogy a címvédőhöz illik és mivel ő kapta az első - hétvégére vonatkozó - kérdést, nyugodtan hátradőltem a székemben Seb hátát nézegetve.
- Pszt! - suttogta a mellettem ülő Sergio. Jé, észre sem vettem, hogy ő is itt van. - Tényleg igaz, hogy...szóval ami Sebastianról és rólad jelent meg az újságokban?
- Sergio! - néztem rá meglepve. - Ne legyél már ennyire naiv, kérlek! Szerinted úgy nézünk ki?
- Ööö...nem, persze, hogy nem. - felelte zavartan. - Nem hittem ám el, csak gondoltam megkérdezem tőled.
Már nem tudtam válaszolni, mert Seb után őt faggatták. Én is csak egyetlen kérdést kaptam a hétvégére vonatkozóan, és meg is lepődtem, hogy nem hozták fel a pletyka-dolgot. Már éppen kezdtem örülni Michaelával, amikor kiléptünk a médaközpontból és a paddock felé menet egy csoport újságíró követett minket. A sajtósomra néztem, aki bólintással jelezte, hogy 'igen, jobb lenne ha megállnék és kinyitnám a számat.' Így is tettem, tettem egy 180°-os fordulatot és a szemükre vetettem.
- Meg akarják tudni az igazságot? - A válasz bólogató fejek és a szám elé tolt mikrofonok voltak.
- Oké, elmondom, azzal a feltétellel, ha a pletykát terjesztő újságok szóról szóra leközlik a mondandómat 'Helyreigazítás' címmel! - A válasz beleegyező sóhajok és újabb mikrofonok előbukkanása.
- Itt és most leszögezem, hogy Sebastian Vettel és köztem semmilyen komolyabb kapcsolat nincs és nem is volt. A kezdetek kezdetén nem igazán jöttünk ki egymással, most már egész jó barátok lettünk a Forma 1-en belül. Igen, egy városban lakunk, de sosem szoktunk összejárni, találkozgatni és randizni menni. A monaco-i partin Sebastian egy engem zaklató pincértől mentett meg azzal, hogy felkért táncolni és ha már így alakult, megtanított rá, mert korábban nem tudtam. Semmilyen összesimulásról és izzó levegőről nem volt szó. Ide, Montrealba közösen érkeztünk, mert Zürichből csak ez az egy járat indult a szerdai napon és mivel ismerjük egymást, igen, egymás mellett utaztunk és a szállodába is együtt érkeztünk meg, noha nem ölelkezve és nem összebújva, ahogy egyesek feltételezték. Azt hiszem mindent érintettem, ami velünk kapcsolatban megjelent. Nagyon örülnék, ha ezentúl nem zaklatnának ezzel a kérdéssel, mert Sebastianhoz semmilyen gyengéd szálak nem fűznek, ahogy őt se hozzám, mindössze jó baráti viszonyban vagyunk. És pont.
Nem akartam semmi mást hozzáfűzni, sarkon fordultam és indultam a dolgomra. Még hátravan egy pályabejárás és már semmi közöm ehhez a hülyeséghez. A többi már Michaela dolga...

- Hallom, oktattál a sajtósok között. - mondta Kimi, amikor a Circuit Gilles Villeneuve pályán sétáltunk a mérnökeinkkel, de a Jégembernek úgy tűnt, most beszélhetnékje akadt.
- Nem volt semmi különös, csak megmondtam nekik az igazságot. - vontam meg a vállamat és én a finnel ellentétben igyekeztem követni az ideális ívet, méghozzá kakaslépésben.
- Vagyis? - kérdezősködött tovább. Ránéztem, de tényleg értetlenül várta a választ.
- Te nem hallottad? Elterjedt az a pletyka rólam meg Sebről, hogy több van köztünk, mint ami látszik. Már jövőbeli álompárnak tituláltak minket, de most kicsit lehűtöttem a kedélyeket.
- Szerinted mikor olvasok én ilyen szennylapokat? - vonta fel a szemöldökét. - Egyébként meg nem kell ahhoz újság, hogy megtudjam, hogy álltok.
- Hogy állunk? Kimi, ne idegesíts már te is! Tudod jól, hogy barátok vagyunk!
- Tudom, tudom... - hagyta annyiban. - És Seb mit magyarázkodott?
- Seb? - hűűű, ez eszembe sem jutott. Remélem megmondta azt, amit én és nem lesz még egy köröm. - Szerintem ő is letisztázott mindent. Az egész egy felfújt utazásból kerekedett ki, teljesen alaptalan.
- Ha te mondod... - rántotta meg a vállát. - Egyébként örülök, hogy már nem marjátok egymást.
- Ezt fura tőled hallani, Kims, már bocs! - löktem oldalba mosolyogva.
- Lehet, de nem volt túl kellemes, hogy köztetek álltam, mert mindkettőtöket bírlak.
- Tudom, de kellett egy kis idő, mire megszoktam ezt a mosolyhuszárt! - nevettem fel.
- Neki is, mire sikerült hozzászoknia a gunyoros beszólásaidhoz, alteregóm. - vigyorgott felém fordulva.
- Alteregód? Óh, Kimi, micsoda bók! - csillant fel a szemem. - El se hiszem, hogy ezt te mondtad! Megtiszteltetés az alteregódnak lenni! - hajoltam meg előtte, ahogy egy alteregóhoz illik.
- Kiérdemelted. - mosolygott féloldalasan, ahogy szokott. - Ha akarod, lehetsz Jéghercegnő.
- A hercegnő titulust annyira nem csípem, de inkább Jég-, mint Lotus hercegnő! - fogadtam el az új nevemet.
- Viseld méltósággal, ahogy én! - húzta ki magát Jégember módjára, de nem bírta sokáig, mert mindkettőnkből kibuggyant a nevetésünk. A mérnökeink kikerekedett szemekkel fordultak vissza. Mi meg csak összenéztünk és egy utolsó összevigyorgás után próbáltuk komolyan venni azt, amiért itt vagyunk.

Pénteken délelőtt kicsit aggódva figyeltük a boxutcát a garázsunkból. A hőmérséklet alig érte el a 20 °C-ot, az ég pedig csúnyán felhősen nézett vissza ránk. A mérnökök már aggódni kezdtek, hogy az esetleges eső felboríthatja a teljes napi edzésprogramunkat, hiszen száraz időre számítottunk és mivel a futamon is hasonló körülményeket jósolnak, nem jönne jól egy nagy zuhé már az első napon.
- Nina, Kimi, a lehető legtöbb körre törekszünk, amíg nem esik az eső! - utasított minket Eric a közös rádióvonalon, amikor az első bemelegítő köröket futottuk. - Ja, igen, és tudjuk, hogy nagyon szép a Bajnokok Fala, de ha lehet, ezt majd ebédszünetben nézzétek meg közelebbről!
- Vettük, főnök! - vigyorogtam a sisak alatt.
Ahhoz képest, hogy nem is versenyeztem még soha életemben ezen a pályán, elég jól vettem a kanyarokat. Ayao meg is jegyezte, hogy bőven ráérek betanulni a nyomvonalat, ne hősködjek (mindig ezt mondja), de nem bírtam a véremmel, muszáj volt nyomnom. Viszont meglepődtem, mert egyáltalán nem ment olyan jól az E20, mint Monacóban. Ezt meg is említettem Ayao-nak, aki csak annyit mondott: várjuk ki a végét.
Hát kivártunk, annyit köröztem a pályán, hogy ha nem lennék versenyző, tuti elszédültem volna. Az első szabadedzést így a 14. helyen zártam, pontosan Kimi előtt. És egyikünk sem volt túl elégedett.
- Nálad mi a helyzet? - kérdezte ebéd közben.
- Fogalmam sincs, de egyszerűen nem tapad eléggé az autó. - magyaráztam, miközben a párolt zöldségeket próbáltam felszúrni a villámra. - Nincs elég meleg vagy én nem tudom, de nincs tapadás, csak csúszkálok.
- Akkor nálad sem jobb. - bólintott. - De legalább neked nincs bajod a kormánnyal.
- Ne már Kimi, még mindig nem fekszik neked? Nagyon elszoktál a kicsi kormányoktól, ha még a szezon harmadánál sem tetszik! - nevettem.
- A rali az tényleg más volt. - jegyezte meg és úgy vettem észre, kicsit elkalandoztak a gondolatai.
- Még nem is meséltél róla, milyen volt ekkorát váltani.
- Ekkorát? Nina, ez is autósport, csak nem aszfalton gurulsz, hanem földön vagy sárban, jobbik esetben havon. Egyébként meg nem volt vakvágány, legalább találkoztam a legnagyobb rali-arcokkal és már ezért megérte!
- Kimiiii! - nevettem megint. Ez a hamisítatlan Jégember! Kit érdekel a versenyzés, ha vannak partiarcok, akikkel végig lehet bulizni az egész versenyhétvégét?
- Most mi van? Buliztál már Ken Block-kal? Tuti, hogy bírnád. De Loeb sem rossz, csak kicsit öreg már.
- Te meg egy csöppet bunkó! Hogy mondhatsz ilyet egy kilencszeres rali-világbajnokra?
- Úgy ahogy a nagy dolgomat végeztem Schumacher 2006-os búcsúztatóján. - kontrázott rá vigyorogva.
- Jaaaaj, azt hallottam és akkor, őszintén bevallom, nagyon lebunkóztalak! Te senkit sem tisztelsz magadon kívül, most őszintén?
- Dehogynem. Ezért volt James Hunt-os sisakom Monacóban. De nincs példaképem. Az én vagyok.
- Ebben egyetértünk. - mosolyodtam el. - De ha muszáj választani, én téged választalak!
- Nem vagyok én Pikachu!
- Jaj, Räikkönen, példaképemmé választalak, erre te ilyen gyerekes baromsággal elpoénkodod!
- Szerintem ez Sebtől ragadt rám. - mélázott el fintorogva.
- Hát ne ragadjon semmi, mert az én példaképem egy Jégember, aki nem hozakodik elő holmi sárga lénnyel, amikor ünnepélyesen a példaképemmé nyilvánítom! - fontam össze a karomat sértődötten.
- Csak jó nézni, ahogy megsértődsz. De azért örülök, hogy beálltál a sorba.
- Milyen sorba?
- A "Kimi Räkkönen a példaképem" sorba. - fejtette ki előre vigyorogva.
- Hogy te mekkora bunkó vagy!
- Tudom, ezt ismételgeted egész ebéd alatt! - jegyezte meg és zavartalanul evett tovább.
- Utálom, ha igazad van. - panaszkodtam megsértve. - De hiába minden, nem tudlak nem bírni.
- Vannak ezzel így páran....pár millióan. - folytatta a sort, amit már nem hagyhattam szó nélkül.
- Lehetnek pár millióan, de biztos, hogy egyikük sem mondhatja magát a barátodnak.
- Na látod, tudsz te, ha akarsz, Jéghercegnő! - mosolygott nyugodtan és a tekintetéből kikövetkeztettem, hogy egyetért az előbbi állításommal. Ez azért egy kicsit elégedettséggel töltött el.

Amikor visszatértünk a pályára a második szabadedzésre, nem sok minden változott. Néhány fokkal melegebb lett, de az autónk ugyanolyan tapadástalanul működött. Ha szélárnyékban autóztam, ha nem, sosem tudtam a lehető legprecízebben bevenni a kanyarokat és sokszor még az íven sem tudtam maradni.

Panaszkodtam is pár sort Ayao-nak, aki továbbította a főmérnöknek, aki pedig elhadarta Eric-nek, aki annyit mondott vissza nekem.
- Ne aggódj, Nina, lesz ez még jobb is! Ne törődj a tapadással, csak körözz, amíg nem esik az eső!
A főnök csak az eső miatt aggódott már reggel óta, így meg sem lepődtem, amikor az edzés vége előtt egy órával tényleg el kezdett cseperegni néhány csepp a pálya felett. Nem akartam az intermediate-ekre pazarolni a köreimet, de a versenymérnököm utasítására ezt is be kellett vállalnom. Nem is volt meglepő, amikor az edzés végén Kimivel karöltve ismét a 14-15. helyen végeztünk, de a mi csapatunk tette meg a legtöbb kört.
Eric valami megbeszélést akart összehívni, hogy egy esetleges esős verseny-stratégiát is kidolgozzunk, amikor eszembe jutott a ma délutáni közös program és sztrájkba kezdtem.
- Bocs, főnök, de nekünk dolgunk van.
- Mégis mi? - lepődött meg Eric. Nyilván nem számított arra, hogy majd pont én fogok neki ellent mondani.
- A McLarenes srácok mondták, hogy ma valami jéghoki meccsünk lesz a montreali klub játékosaival, hála a nagydíj szervezőinek. Elvileg ez egész mezőny megy, szóval...
- Igen, persze, el is felejtettem. - legyintett. - Menjetek csak! - mosolyodott el fáradtan.
Már éppen megfordultam és elindultam, amikor még visszaszólt.
- Óh, és Nina! Mutassátok meg, mit tudtok! Szégyent ne hozzatok a sportra!
- Úgy ismersz te engem főnök, mint aki kihagy egy győzelmi lehetőséget? - fintorogtam. - Ugyan már!
- Nyugi, Nina. Bízok bennetek. - bólintott és elindult a dolgára, ahogyan én is tettem.

 A hokicsapat küldött elénk egy kisbuszt, amivel a jégpályacsarnokba mehettünk. Nem tudtam nem észrevenni, hogy szinte mindenki be van sózva, hiszen ha jól tudom, eddig soha nem kapott a mezőny ilyen ajánlatot. Pedig hát Kanada többek között a jéghokiról olyan híres.

Amikor megérkeztünk, a klub elnöke üdvözölt minket, mondott pár szót a csapatáról, és hogy már alig várja az összecsapásunkat. Megmutatta az öltözőt és arra kért minket, osszuk be a csapatot a hoki felállása szerint, vagyis hogy ki milyen szerepet fog betölteni. Ahogy beértünk az öltözőbe, rögtön feltettem a kérdést a srácoknak.
- Oké, kezeket fel, aki hokizott már életében!
Kimi az elsők között volt, aki jelentkezett, de kb. csak 12 társam vallotta be, hogy tud hokizni, a többiek csak röhögtek. Na szép! 24 emberből a fele tudja mi ez a sport, és így akarunk kiállni a montreali klub ellen. Jó esélyeink vannak...
- Akkor most rakjunk össze ebből egy csapatot! - intézkedtem, de még mielőtt bármibe belekezdhettem volna, valakinek közbeszólhatnékja támadt.
- Már elnézést, de miért éppen te akarod felosztani a csapatot? - kérdezte gunyorosan Alonso.
- Nem nézem el, Fernando, egyébként meg nem láttam a kezedet a magasban az imént. - válaszoltam.
- A hoki eddig kimaradt, de ne aggódj, mint mindent, ezt is három másodperc alatt megtanulom. - fényezte magát.
- Nem genyóságból mondom, Fernando, de nem olyan egyszerű, mint a tévében. - állt mellém Kimi.
- Sejtettem, de te tudod, hogy nem csak az északiak vérében lehetnek benne a téli sportok? - fordult a finn ellen, akinek nem akaródzott visszaszólni, csak fintorogva vállat vont.
- Emberek, vitatkozás helyett össze kéne állni egy csapattá! - szólt közbe Jenson, a bölcs.
- Oké, ki szeretne az első sorban lenni? - tettem fel a körkérdést, mire néhányan jelentkeztek. - Második sor?
- Ugyan már, ki vagy te itt, hogy beossz mindenkit? - esett nekem megint a nagyszájú spanyol.
- Képzeld, én legalább próbálok valamilyen felállást létrehozni, amíg te kitalálod, mi is az a korong. - fintorogtam rá és visszafordultam a srácokhoz, akik jót derültek az előbbi piszkálódásomon.
- Én ugyan nem fogok úgy ugrálni, ahogy egy kamaszlány mondja. - ült le az öltöző padjára és elővette a mobilját.
- Ilyen hozzáállással úgyis a kispadon a helyed. - pillantottam rá lesajnálóan és figyelembe sem véve Alonso piszkálódásait, a srácokkal összeszerveztük, hogy milyen felállásban váltsuk egymást. Végül úgy jött ki a lépés, hogy Sebastian lett a Jenson-Nico-Daniel-Timo-Pedro sor centere, Kimi a Jean Eric-Heikki-Paul-Sergio-Vitalij soré, Michael vezette a Felipe-Hülkie-Mark-Charles-Kamui fogatot, én pedig Lewisszal, Fernando-val, Bruno-val, Narainnal és Pastorral kerültem egy kalapba, legnagyobb örömömre...
Felöltöztünk teljes harci díszbe, engem konkrétan elnyelt a kék pajzs, amit magamra öltöttem, de a fiúk totál izmosnak és nagydarabnak néztek ki benne.
Izgatottan mentünk be a pályára, ahol a Canadiens de Montreal elnevezésű csapat úgy korcsolyázott a jégen, mintha a világbajnokságra készülnének. Úgy látszik, ők is komolyan veszik ezt a meccset.
- Áh, megjöttetek! - kiáltott fel az egyikük és közelebb csúszott hozzánk a jégpálya bejáratához. - Üdv, Mario vagyok, a csapatkapitány és örülünk, hogy elfogadtátok a meghívásunkat! Látom már sikerült átöltöznötök és elég felkészültnek tűntök. A szabályokat már gondolom elmondta az edzőnk, úgyhogy mire is várunk? Kezdhetjük?
Persze helyeseltünk, minél előbb kezdeni akartuk a játékot...már akinek játék, mert én győzni jöttem, nem korizni.
- Első sor, felállás! - kiáltott a csapatának, mire öt mezőnyjátékos és a kapus felsorakozott a helyére. Csak bámulva néztük, milyen rendezetten veszik fel a pozíciójukat. - Nálatok kik a kezdőcsapat?
- Majd mi. - szállt Kimi jégre önként jelentkezve, ami azt hiszem jó ötletnek bizonyult, mert biztosan ő a legjobb hokis közöttünk, mivel elmondta, hogy kiskora óta tud játszani. És azért nem árt, ha nem égünk le már az első meccsen.
Mi, többiek helyet foglaltunk a nézőtéren és ebben a pajzsban nyomorogva figyeltük Kimiéket. A finn származásához híven úgy szelte a jeget, mintha csak földön járna és nagyon profin játszott, legalább annyira jól, mint a klubcsapat játékosai. Heikki sem volt rossz, a két finn magasan jobban hokizott bármelyik társunknál, de azért összességében jó volt a csapat, és meg is lepődtünk, amikor 3 ponttal megverték a klubbot.
- El kell ismernem, nagyon jól játszottatok! - dicsérte őket Mario. - Kimi, szívesen látnánk a csapatunkban, ha esetleg megunnád a versenyzést. - mondta a finnek mosolyogva, mire Kimi udvariasan mosolyra húzta a száját.
- Kösz, de inkább 300 km/h, mint 10.
A társaság persze nevetve fogadta Kimi reakcióját, aztán következett Michael csapata, akik ugyan kikaptak, de mi is döbbenten néztük, milyen jól játszik az öreg Schumi. Sebastianék is hősiesen küzdöttek és bár az elején Seb úgy viselkedett a pályán, mint egy elsős kisgyerek a suliban, a végén olyan találatokat lövött be, hogy a hokisok is elismerően megtapsolták. Nagy sokára eljött a mi időnk, amikor Lewisszal, Fernando-val, Bruno-val, Narainnal, és Pastorral állhattunk fel a pályára.
- Alonso, mit keresel az első sorban? Nem is tudsz hokizni, menj már hátra védőnek! - utasítottam a spanyolt, mikor Lewis, Pastor és én a támadó pozícióba helyezkedtünk.
- Ne pattogj már itt nekem, kislány! Jó, hogy nem én megyek védeni. - tolt arrébb lazán és beállt a helyemre.
- Már elnézést! - löktem meg felindulva. - De én igenis tudok játszani, neked pedig halvány lila gőzöd sincs arról, mi a hoki! Én támadok, te védesz!
- Ja, majd pont te fogod nekem megmondani, mit csinálok és hogyan. - lökdösődött továbbra is, mire Lewis megelégelte a vitatkozásunkat és közénk csapott.
- Elég már, ember, hagyjátok abba a veszekedést! Pastor menj már hátra, mert nem lehet bírni velük.
Maldonado tehetetlenül hátrasomfordált, mi meg Lewis két oldalára álltunk és szikrázó pillantásokat vetettünk egymásra.
A meccs elkezdődött, én pedig rögtön akcióba lendültem és cseleztem, ahol tudtam. Nyerni akartam, de nagyon és megmutatni, hogy lány létemre igenis bírom ezt a kemény és intenzív sportot is. Az első pontot Lewis szerezte, mivel ő is legalább olyan jól hokizott, mint én. Rájöttem, hogy összedolgozhatunk, úgyhogy a hokisok védőit próbáltuk kijátszani, de mivel ők profik, igen nehéz volt áttörni rajtuk. Amikor viszont sikerült, annál nagyobb volt az öröm, mindig mosolyogva összepacsiztunk az orbitális kesztyűnkkel.
- Ez bombatalálat volt, csajszi! - csapkodta meg a hátamat nevetve a bajtársam, amikor a találatommal átvettük a vezetést a hokisoktól.
- Te sem voltál rossz passzlövő, csoki! - vigyorogtam én is rá.
- Igazi jégkirálynő vagy! Vagy nem is, inkább hercegnő, az azért fiatalabb és fittebb is.
- Jéghercegnő... - ismételtem meg magam elé motyogva, aztán ösztönösen Kimire kaptam a tekintetemet. Jól sejtettem, neki is eszébe jutott az új becenevem, amit tőle kaptam.
A jókedvem ezután sajnos hamar elillant. A játék közben nem tudtam nem észrevenni, hogy Fernando mennyire keresztbe akar tenni nekem. Folyton lökdösött és ha én vezettem a korongot, mindig próbálta közbeszúrni az ütőjét, csakhogy ellenem fordulhasson. Egy idő után már nagyon megelégeltem és amikor az ellenfél a csatározásunkat kihasználva már 10 találattal vezetett, odaszóltam neki.
- Hé, Alonso, ha nem tűnt volna még fel, egy csapatban játszunk!
- Én játszok, de te nem tudom mit művelsz a pályán. - húzta a száját gúnyosan. - Még hogy te tudsz hokizni...
- Na ide figyelj! - csúsztam egészen közel hozzá. - Most vagy leszállsz rólam és végre az ellenfeleket fogod lökdösni, vagy húzz le a jégről és szórakozz magaddal a kispadon!
- Utoljára mondom, kislány! - nézett a szemembe gonosz tekintettel. - TE nem parancsolsz nekem, attól, mert hokisnak nevezed magadat! Egy kicsivel azért idősebb vagyok, és semmilyen jogod nincs engem kioktatni, hogy mit és hogyan kell csinálni. Úgyhogy csússz arrébb a pici seggeddel és próbálj meg egy normális találatot beütni!
- Mekkora genyó vagy! - löktem rajta egyet, mire hátracsúszott és kicsin múlt, hogy el ne taknyoljon a jégen.
- Nina mit csinálsz? - kiáltotta Lewis az arcához csapva.
- Mi történik itt? - korizott oda Mario, a hokisok vezére.
- Ez az állat ellenem játszik és azzal vádaskodik, hogy ÉN nem tudok hokizni! - néztem dühösen Alonsóra, aki persze rögtön kontrázott.
- Ezt nevezed hokizásnak? Na ne röhögtess! Én jobban csinálom, pedig 5 perce tanultam meg!
- Elég, elég! - intett Mario. - A szabályok értelmében ha két játékos indulatosan összetűzésbe kerül, legyen ezek akár csapattársak vagy ellenfelek, ki kell tiltani a játékból.
- Tessék? - néztünk rá egyszerre Alonsóval.
- Ahogy mondom. - bólintott ellentmondást nem tűrően. - Úgyhogy kérlek fáradjatok a nézőtérre!
- De mi lesz a csapattal? - szólt közbe Lewis, mint megmaradt támadó játékos.
- Kérek két embert, akik helyettesítenek.
A srácok a két finnt választották, akik önként és dalolva beálltak a helyünkre. Morogva dobtam le magam a nézőtér első sorába és összefont karral figyeltem a meccset.
- Ezt jól megcsináltad, gratulálok! - tapsolt a pofámba Alonso, majd továbbment és leült jó messzire tőlem.
- Fogd be a pofád, Alonso, senki sem kíváncsi rád! - szóltam vissza idegesen. Ha még egyszer hozzám szól, esküszöm nekiesek. Céljául tűzte, ki, hogy ma kikészít? Mert már kezd szakadni az a bizonyos cérna.
- Az a senki te vagy. - szólalt meg gonosz hangsúllyal, mire már szuszogni kezdtem mérgemben.
- Te komolyan sportot űzöl abból, hogy engem idegesíts?
- Sportoló vagyok, ez a hivatásom. - rántotta meg a vállát, de nem tudtam elkerülni a gúnyos mosolyának villanását.
- Csak azért vagy velem bunkó, mert félsz tőlem. - vigyorodtam el. - Félsz, hogy lány létemre tehetségesebb vagyok, mint te és ha több tapasztalatom lenne, porig aláználak. De tudod mit. Van is okod félni.
- Jaj, ne egy tinilány megfenyegetett! - változtatta lányosra a hangját és a kezével hadonászni kezdett. - De csak gondold végig: egy tapasztalatlan, kezdő kislány egy rutinos, háromszoros világbajnok ellen.
- Kettőig sem tudsz számolni? Hát ez azért szégyen...
- Idén behúzom a harmadikat és se te, se a kis herceg nem fog tudni megállítani, elhiheted.
- Úgy látszik neked nem tanították, hogy ne igyál előre a medve bőrére!
- Te meg arról maradtál le, hogy ne pofázz vissza idősebbeknek! - torkollt le, de persze ezt sem hagyhattam annyiban, és most már teljesen feldúlva vádaskodtunk ide-oda.
- Most már azért elég legyen! - kiáltotta valaki, és meglepődve láttam, hogy Michael az. - Nem gondoljátok, hogy gyerekesen viselkedtek? Lejáratjátok a mezőnyt egy ilyen klassz csapat előtt, akik baráti ajánlattal meghívtak minket egy kis kikapcsolódásra. Erre ti meg csináljátok itt a cirkuszt a pályán és a nézőtéren is, mint két óvodás! Álljatok le vagy menjetek el, mert már nagyon zavaró, főleg játék közben.
Komolyan mondom, úgy éreztem magamat, mint egy megbüntetett kisgyerek. Durcásan felálltam a helyemről és berongyoltam az öltözőbe, ahol levedlettem magamról a hokis felszerelést és hanyagul magamra kaptam a sporttanyómat.
Elegem volt, hogy felidegesített, hogy kamasznak nevezett, hogy lealázott mindenki előtt. Elég volt már, hogy nem ismeri el, hogy béna a hokizásban és helyette tönkreteszi az én játékomat is. Torkig voltam az egész Fernando Alonsóval és inkább otthagytam mindenkit, ha már úgy sem játszhatok.
Nem volt nálam a Nissan, amit a csapat biztosít a hétvégére nekem, de nem érdekelt, most úgyis túl feldúlt voltam ahhoz, hogy a kormányt rángassam és ebből biztosan nem következett volna semmi jó.

Montreal bazi nagy város és amikor kiléptem a jégpályacsarnok bejáratán, akkor tudatosult bennem, hogy fogalmam sincs, hol vagyok és merre az arra. Az sem segített, hogy ki voltam akadva és nem tudtam higgadtan gondolkodni.
Szétnéztem a helyszínen, de egy iszonyatosan forgalmas területen ácsorogtam és gőzöm sem volt, merre kéne mennem, hogy visszataláljak a szállodánkba. Egyáltalán hol is a szálloda? Mi is a neve?
- Nem érdekel. Semmi sem érdekel. Baromira semmi sem érdekel. - motyogtam magamban és elindultam az egyik irányba. Alig tettem pár lépést, valaki nekem jött és kis híján elestem az utca közepén.
- Héé, figyelj már, hogy hová lépsz fafej! - ordítottam az idegen képébe, aki lazán bemutatott nekem, aztán ment tovább.
Rohadt jó, de tényleg. Még a járókelők is Nina Bradl-be kötnek bele...
Most már én is sietősen trappolva kerülgettem az embereket az utcán. Minél előbb vissza akartam érni a hotelbe, hogy kipanaszkodjam magam Heidi-nak. Elvégre ezért vannak a barátnők nem? Elmondod neki a gondjaidat, ő meghallgatja és ahelyett, hogy tanácsot adna, ő is rád zúdítja a panaszáradatát. Jellemző.
De egyelőre csak az érdekelt, hogy kitaláljak ebből a tömegnyomorból. A saját gondolataimat sem hallottam a tömött és zajos utcától és lassan már amire ránéztem, felidegesített.
Próbáltam magam lenyugtatni, mivel nekem se jó, ha ölöm az idegeimet. Levegő be-ki, be-ki. De amikor valaki hátulról két kézzel a vállamba kapaszkodott, már nem tudtam ilyen jól szabályozni a levegővételemet...