38. fejezet: Sorsfordító emlék

Sziasztok!
Tudom, nem ezt ígértem. De! Már egyszer kész volt a rész, viszont nem voltam vele teljesen megelégedve, úgyhogy a felétől újra átírtam. Remélem ez a változat sikert hoz majd, mert hát...legyen annyi elég, hogy ez elég fontos pont Nina életében. Vagyis a következmények előzménye :D Oké...azért remélem érthető ebből valami :)
Még valami: most már 29-en vagytok rendszeres olvasók, aminek úúú nagyon örülök, de...arra gondoltam, ha esetleg összejönne a 30. olvasó is, akkor valami hála-ajándékkal készülnék nektek valamikor a közeljövőben, amit majd megszavazhattok bal oldalon :)
Visszatérve ehhez a részhez: ha már ennyire vártátok, kérek szépen néhány írásbeli visszajelzést is a pipák mellé ;)
Jó olvasást! :))
 

Az előző rész tartalmából:
Jake másodpercekig csak nézett. Sebre dühös pillantásokat lövellt, felém pedig kérlelően tekintgetett, de nem mondott semmit. Seb elégedetten bólintott, aztán hozzám fordult.
- Gyere Nina! - indult el a karomat fogva.
- De hát hová?
- Velem jössz. - zárta rövidre és magyarázat nélkül az Infinitijéhez kísért. Kinyitotta az ajtót, és ellentmondást nem tűrően betessékelt az anyósülésre, amíg ő beült a vezetőülésbe. Jake eközben követett a tekintetével, de nem mozdult. Összefont karral figyelte, ahogy kigurulunk az utcából.
- Seb...Mégis hová akarsz most vinni? - kérdeztem egy cseppet dühösen, hiszen nem tetszett, hogy hirtelen úgy döntött, most ő az úr és majd irányítja a dolgokat, mintha egy ide-oda rángatható rongybaba lennék.
- Hozzám megyünk. - felelte az utat figyelve, de aztán mikor épp mondani akartam valamit, felém fordult. - Nem! Nem hagyom, hogy otthon maradj! Most velem jössz és kész!
Durcásan fontam össze a karomat a mellkasomon, és nemtetszésemet fújtatásokkal mutattam ki Seb felé. De bele kellett törődnöm, hogy most ő irányít. És éppen a házába igyekszünk este fél 10-kor... 

(Nina) 

- Remélem most elégedett vagy magaddal! - csaptam be az Infiniti ajtaját, amikor megálltunk a háza előtt. Tüntetőleg nekidőltem a kocsinak és szándékosan nem néztem rá, amikor kiszállt az autójából.
- Jó, hogy nem én vagyok a hibás?! - nevetett fel Sebastian idegesen.
- De igen az vagy! - vágtam vissza neki. Még jó hogy nem neki áll feljebb, mikor erőszakkal elráncigált magához. - Mégis minek kellett beleavatkoznod abba, amihez semmi közöd? Ez csak rám tartozik. Nem is ismered ezt a srácot, miért kellett beszólni neki?
- Egy köszönöm is megtette volna. - mondta, miközben kipakolta a csomagjait a csomagtartóból.
- Köszönöm? Azt várod, hogy ezek után még hálálkodjak is neked? - nevettem fel őszintétlenül. - Ja, tényleg, majd megköszönöm, hogy olyan profin eljátszottad a védelmező hős szerepét, tényleg, Oscar-díjra kellene jelölni, olyan jól sikerült az alakításod.
- Nagyon vicces valaki... - mormogta.
- Hát pont ez az, hogy nem vicces! - magyaráztam továbbra is, és Seb után mentem, aki már az ajtóját nyitotta ki éppen. - Most Jake azt hiszi, tényleg te vagy a barátom, közben pedig rohadtul semmi közöd nem volt ehhez az egészhez, mégis adtad alá a lovat. Mire volt jó ez, úgy őszintén?
- Egy. - fordult meg hirtelen, így pont egymással szemben álltunk a bejárat előtt. - Ez a srác ki tudja, mit csinált volna veled, ha nem állítom le? Már a karodat is megmarkolta, és ne is tagadd le, láttam, hogy te is berezeltél egy kicsit! Kettő. Igenis van közöm hozzá, mert ha ez a srác azt hiszi, hogy a barátod vagyok...mármint úgy a barátod, az nem feltétlenül baj. Így legalább tudja, hogy felesleges agresszív Rómeót játszania, mert már van valakid. Látod, nem is volt olyan rossz, hogy melletted voltam. - mosolyodott el végül büszkén.
- Hát te komplett idióta vagy! - fújtattam és a hatás kedvéért toppantottam is egyet a lábammal. - Ezek után azt hiszed bemegyek hozzád? Hát akkor nagyon tévedsz, mert már itt sem vagyok!
Azzal sarkon fordultam és elindultam a járda felé. Sebastian mosolyogva szólt utánam.
- Szívesen adok egy kispárnát. Nem hiszem, hogy a napozóágyon kényelmes lenne aludni. Bár talán a te Jake-ed majd megsajnál és befogad magához.
Bakker. El is felejtettem, hogy nem tudok bemenni a házamba. Most jól felsültem.
- Fordulj fel! - morogtam oda neki, amikor besétáltam az ajtón keresztül, amit Seb vigyorogva kitárt előttem.

Egészen fura házba léptem be, amit nem is tudtam volna elképzelni Sebastian otthonáról. Senki sem sejtette volna első látásra, hogy ez egy kétszeres világbajnok otthona. Csupa egyszerű bútor, szinte minden fából készült és az egésznek olyan otthonos hangulata volt, amitől kicsit meglepődtem. Érdeklődve lépkedtem beljebb, és egy pillanatra el is felejtettem, hogy mennyire felhúzott a két fiú viselkedése.
- Hát...üdv az otthonomban! - tárta szét a karját Seb. - Úgy terveztük, hogy te mutatod meg hol laksz, de nem bánom, hogy végül így alakult. - Mikor ránéztem, elégedett mosolyt láttam az arcán.
- Attól, hogy megfigyelem a házadat, még ugyanúgy ki vagyok rád akadva. - tájékoztattam.
- Ahogy akarod. - rántotta meg a vállát, aztán elindult egy helyiségbe, amiről azt feltételeztem, hogy a konyha. - Éhes vagy?
- Nem kérek semmit.
- Pedig most nem kebeleztél be annyi gyümölcsöt, mint az odafelé úton. - hallottam a kuncogást a konyhából.
- Csak elment a étvágyam attól, hogy ma mindenki keresztbe tesz nekem. - morogtam magam elé, miközben a nappalit vettem célba, ami hasonlóan volt berendezve, mint a ház többi része, de itt azért már találtam plazma tévét és legújabb kiadású Xbox-ot és Playstationt is. A falon számos képet fedeztem fel, legtöbbjük Hannáról és Sebről készült, nyaraláson vagy kiránduláson. Elég jól mutattak együtt, nem is értem, hogy nem volt képes szeretni Seb Hannát, mikor szemlátomást a fotók idején még nagyon jól megvoltak ketten.
De láttam képeket Sebről és egy szimpatikus idősebb férfiról, aki valószínűleg az apja lehetett, valamint volt egy közös fotó róla és a testvéreiről. Mosolyognom kellett, amikor láttam, hogy mindegyik Vettel-gyereknek ugyanolyan aranyos mosolya van.
- Biztos, hogy nem kérsz semmit? - kiabálta Seb még mindig a konyhából. - Van mirelit pizzám, amit még Heikki is engedélyezett, hogy néhanapján ilyet egyek.
- A pizzának nem tudok ellenállni. - enyhültem meg kissé, és mivel tényleg nem igazán ettem reggel óta, követtem a gyomrom utasításait és odamentem Sebhez, hogy megnézzem, mit művel.
- Na, lenyugodtál? - kérdezte felém pillantva, miközben két pizzát tett be a sütőbe. Egész kis pofás konyhája volt, mindennel felszerelve, bár látszott, hogy nem igazán használja gyakran az elektromos gépeket, mert szinte mindegyik úgy sorakozott a pulton, mintha most vették volna ki a dobozukból.
- Ha azt hiszed, hogy egy kis pizzával meg tudsz hatni, nagyon tévedsz. - néztem rá szúrósan. - Most legszívesebben hazamennék, lezuhanyoznék és....
- Zuhanyozni itt is tudsz. - szólt közbe. - És mivel úgy sincs más lehetőséged, itt is fogsz aludni.
- Megölöm Heidit, esküszöm, hogy ököllel fogom ütögetni, ha meglátom!!!
- Szerintem meg inkább hűtsd le magad egy kis hideg vízzel. Hidd el, jót fog tenni!
- Te csak ne mond meg nekem, hogy mit csináljak! - csattantam fel. - Igenis tudok magam felett uralkodni.
- Hát nekem nem úgy tűnik. - mosolyodott el, és lazán nekidőlt a pultnak. - Jake-kel szemben valamiért nem voltál ilyen nagyszájú. Mondhatnám, hogy csalódtam benned, hogy nekem kellett megvédeni téged.
- Fúúú, tudod mit? Inkább megyek és lezuhanyzok, csak ne kelljen az idióta vigyorgásodat nézni meg a hülyeségeidet hallgatni! - döntöttem el ingerülten és el is indultam a lépcső felé, mert azt gondoltam az emeleten van a fürdő. Viszont villámcsapásként jött a felismerés, hogy még pizsamám sincsen! Ó, hogy a....! Hiszen a kocsimban hagytam az összes cuccomat, ami a bőröndömben volt! Nem hiszem el, hogy ilyen szerencsétlen vagyok.
- A fürdő az emeleten van. - közölte Seb értetlen arckifejezéssel. - Most meg hová mész?
- Vissza kell mennem, a Porschéban hagytam a bőröndjeimet.
- Dehogy mész vissza! - kapta el a karomat, amikor mellettem termett. Értetlenül bámultam rá. - Nem azért rángattalak el magammal, hogy utána egyszerűen visszasétálj. Szépen itt maradsz, majd én adok neked pizsamát.
- Kösz, de én nem egy szál boxerben szoktam aludni.
- Pedig megnézném, hogy állna rajtad. - nevetett fel, mire úgy kikerekedett a szemem, hogy Seb rögtön mentegetőzni kezdett. - Nyugi, van néhány pólóm, ami szerintem jó rád. A szobám rögtön a fürdő mellett van, a szekrényemben majd találsz valamit magadnak.
- Kösz az önkiszolgálást, igazi udvarias házigazda vagy! - jegyeztem meg gúnyosan, miközben a már a lépcsőfokokat másztam. Csak egy jóízű nevetés volt a válasza.
Amikor megtaláltam Seb szobáját, elég kíváncsian kukkantottam be és tényleg meg is lepődtem a látványon. Egy nem túl nagy szobába csöppentem, de bárhová néztem, egy-egy érdekes dolgot fedeztem fel magamnak. Seb nyughelyének egy jókora franciaágy szolgált, bizonyára szeret aludni. A falon itt is számos képet láttam, de ezek már nem családi vagy Hannás képek voltak, hanem olyanok, amiken a csapattal vagy a pilótákkal (legtöbbjükön Kimivel) pózolt. Volt itt egy polcos szekrény is, aminek a polcain egy-két emléktárgy feküdt, de egy keretbe foglalt fotót nem tudtam elkerülni, amin a kiskori Sebet, aki egy serleget tartott maga előtt a nagy Michael Schumacher karolt át, mindketten mosolyogva a fotósra. Önkéntelenül is elmosolyodtam rajtuk, főleg a kép alatti írásra, amin ez állt: "Sebastiannak, akinek azt kívánom, hogy a Forma 1-ben hasonló sikerekben legyen része, mint nekem. Michael Schumacher". Nagyon megható...
Megráztam a fejemet, hiszen nem kéne ennyire feltérképeznem Seb magánszféráját...bár, ő volt az, aki elrángatott magához, akkor viselje csak a következményeit!
Egy másik polcon viszont hirtelen magammal találkoztam. Azaz pontosabban azzal a csoportképpel, amin Seb, Kimi és én karoljuk át egymást a bahreini dobogón, pezsgőtől ázva, kupával a kezünkben, mindannyian hatalmas vigyorral az arcunkon. A fotó visszaidézte bennem az emlékeket, és most már szinte ugyanúgy vigyorogtam vissza magamra, mint azon a képen a két srác között...
Oké, azt hiszem jobb lesz, ha inkább keresek magamnak valamilyen pizsamát.
Kíváncsiskodva nyitottam ki a ruhásszekrényt, de csalódottan vettem észre, hogy a fele ruhatárát a Red Bull által fémjelzett hétköznapi pólók teszik ki. Kicsit feltúrtam a rövid ujjú pólókat, mire találtam egy egész tűrhető fazonú fehér-szürke árnyalatú Pepe Jeans felsőt, ami méretre sem volt olyan nagy hozzám képest.  Úgysem válogathatok, ma sajnos Sebre vagyok utalva.
A fürdőben végre kicsit egyedül lehettem. Még mindig forrt az agyam a házam előtti jelenettől és nem is nagyon tudtam hova tenni se Jake, se Seb viselkedését. Jake-ből kezd nagyon elegem lenni. Hihetetlen, hogy ezt a pasit még sosem utasították vissza! Ennyire nehezen viseli, ha nem kell valakinek? Úgy látszik nem tudja feldolgozni, hogy nemet mondtam neki, de ez a folytonos zaklatás már kezd nagyon irritálni. Ez az erőszakos beszélgetés-kezdeményezés sem tetszik, de majd legközelebb a szemébe mondom kerek perec, hogy nem akarok tőle semmit akkor sem, ha tízmilliószor akar rávenni, és jobban teszi, ha visszafogja magát, ha azt akarja, hogy még barátok és jó szomszédok maradjunk.
Sebastianra viszont mérges lettem, amiért beleavatkozott a dolgomba. Oké, egy-két pillanatban tényleg nem bántam, hogy mellettem állt, mert Jake elég ijesztő pillantásokat vetett rám...De Sebnek akkor sem volt joga közbeszólni, lepattintani Jake-et pedig még annyira sem! Nem is ismeri őt, milyen alapon szállt szembe vele?
Most azt hiszi, azzal, hogy szállást, kaját és pizsamát ad nekem mára, mindent elnézek neki. De lesz még vele egy köröm, akkor is, ha nem számít rá.
Ahogy kiléptem a langyos víz alól, jobban éreztem magam valamivel. Egy ilyen buli után, mint amit a csapattal zavartunk le Montrealban, igenis járt nekem ez a frissítő zuhany. Ciccegve bújtam bele Seb pólójába, és ahogy az ujjaimmal tudtam, kifésültem a hajamat, mielőtt kiléptem volna a fürdőből.
A földszintről már érződött a pizza illata, úgyhogy sietve szaladtam le a lépcsőn, ugyanis a gyomrom félreérthetetlenül jelezte, hogy eljött a vacsoraidő.

(Sebastian)

Lehetetlenség volt nem hallani, hogy valaki éppen lefelé törtet a lépcsőn. Nem is értem, hogy Nina házában még hogy lehet egyben az emeletre vezető lépcső, ha minden nap így dübörög végig rajta. Már éppen készültem valami vicceset az orra alá dörgölni, de amikor kihajoltam a konyhából, valahogy nem jött ki semmi a torkomon.
Teljesen elképedtem, amikor megláttam Ninát a fehér pólómban, (ami kicsit nagy volt rá, főleg váll tájékon), enyhén kócos hajjal és...és nadrág nélkül. Ha eddig nem tetszett volna ez a csaj, most tutira beleszerettem volna a külsejébe egyetlen másodperc alatt. Főleg akkor érte el ezt a hatást, amikor mellém lépett, kíváncsian figyelve a sütőből kivett pizzákat, és megéreztem rajta a saját tusfürdőm illatát. Az összkép nem is lehetett volna szebb, teljesen megrészegültem tőle.
- Na, kajálunk már? - törte meg az ábrándozásomat türelmetlenül. - Vagy azt is magamnak kell megcsinálnom?
- Ööö...nem, ülj csak le. - szólaltam meg, de a tekintetem végig követte Ninát, amint sóhajtva leült az asztalhoz. - Sonkás-szalámis-gombás vagy sonkás-kukoricás-dupla sajtos?
- A második. - túrt bele a hajába, ami megint csak egy nagy nyelésre késztetett engem. - Csak siess már!
- Igenis, úrnőm! - tálaltam fel nevetve a kaját, de amikor én is leültem Ninával szembe, észrevettem, hogy nagyon mereven bámul valamit. Követtem a tekintetét, és kiderítettem, hogy az étkező másik felében álló szekrényt bámulja, pontosabban a vázát, amiben három szál sárga rózsa volt.
- Ha a virágokon múlik az étvágyad, elrakhatom onnan. - ajánlottam fel, mert le sem vette a tekintetét a vázáról.
- Ööö...nem, nem kell. - tért vissza az ételhez és gyorsan habzsolni kezdte a pizzáját. - Adsz ketchupot?
- Csak akkor, ha elmondod, mi olyan érdekes azokon a rózsákon.
- Semmi. - vágta rá gyorsan, de aztán megint a szekrény felé fordult. - Miért van virág a konyhádban?
- Ezeket hoztam Hannának a süti mellé. Tudod, a múltkori veszekedésünk miatt. De úgy tűnik itt hagyta.
- Mi? Hanna elköltözött tőled? - lepődött meg, bár fogalmam sincs, miért, hiszen beszéltünk már róla.
- Aha. Kértem egy kis szünetet a kapcsolatunk érdekében, mert nem akarta elfogadni, hogy ennyi év után csak egyszerűen szakítsunk arra hivatkozva, hogy már csak barátként tekintek rá. Úgyhogy megbeszéltük, hogy egy időre külön leszünk és ha hiányzunk egymásnak, akkor folytatjuk. - magyaráztam.
- És eddig hogy állsz? Hiányzik? - érdeklődött, miközben a pizzát tömte a szájába. Az arcán ott maradt egy kevés szósz, de nem vette észre, én meg csak mosolyogni tudtam rajta.
- Őszintén? Nem mondhatnám, hogy belehalok a hiányába. - nevettem. - Nekem ő már tényleg csak egy barát, akit úgy szeretek, mint gyerekkori barátom, de a szerelem már rég kimúlt közöttünk.
- Ó. Akkor minek vannak még a képeitek a nappali falán?
- Mondjuk, mert Kanadában versenyeztem?! - nevettem fel. - De ha akarod, most azonnal leszedem őket.
- Nem szükséges. Azért sajnálom szegény Hannát. Undorítóak vagytok, ti pasik.
- De azért a tusfürdőmmel nincs semmi bajod, ugye? - vontam fel a szemöldökömet izgatottan. Ideje volt leakadni a Hanna-témáról, engem sokkal inkább az izgatott, hogy a tusfürdőm illata körbelengi Ninát.
- Nem engedtél haza, és mivel mást nem találtam, kénytelen voltam valamivel fürdeni. Miért, talán baj?
- Nem, sőt! - vigyorogtam. - Kifejezetten jó az én illatomat érezni rajtad. Meg a pólómban látni téged.
- Hát nem éppen a legkényelmesebb. - fintorgott a pólómat rángatva. - Nem is gondoltam volna, hogy ekkora vállaid vannak. A mellkasod viszont igencsak keskeny.
Nem válaszoltam, csak mosolyogva elidőzött a tekintetem a pólóm szűk mellkasrészén, amit most valahogy nem is láttam olyan szűknek.
- Úristen, hogy fogom én ezt kibírni? - temette az arcát a tenyerébe.
- Most meg mi a baj? - értetlenkedtem.
- Nem bírom ezt a folyamatos vigyorgást az arcodon látni. - nézett rám szúrósan, amivel csak még inkább mosolygásra késztetett.
- Oké, akkor mit akarsz csinálni? Álmos vagy? - kérdeztem meg udvariasan, bár egyáltalán nem szerettem volna, ha alvásra használjuk ki ezt a szerencsés alkalmat.
- Dehogy akarok aludni! Elég volt a gépen, nem is vagyok álmos. - fonta össze a kezét, és valamiért megint a sárga rózsák felé terelődött a figyelme. - Seb, Hanna most tényleg nem lakik már veled?
- Komolyan. De miért érdekel ennyire? - ráncoltam össze a homlokomat.
- És ezt már a sajtó is tudja? Mert akkor érthető, hogy miért kezdtek összeboronálni minket... - nézett maga elé zavartan.
- Én már meg sem lepődök ilyesmin. - vontam meg a vállamat. - Egyébként a sajtó nem tud semmit arról, ami most Hannával van, de remélhetőleg nem is fog. És azt ajánlom, most ne foglalkozzunk ezzel.
- Hanem? - mosolyodott el.
- Hát...öhm, mihez lenne kedved? - adtam meg neki a választási lehetőséget szintén mosolyogva.
- Ledobni magamat a kanapédra. - sóhajtotta fáradtan. - Lefárasztasz elég rendesen.
- Örömmel teszem. - vigyorogtam elégedetten, amikor Nina felkelt az asztaltól és miután megköszönte a pizzát, meztelen, karcsú lábaival a nappali felé vette az irányt. Hát...erre a látványra nincs szó. - Egyébként...mi történt a farmereddel?
- Zavar? - nézett vissza felvont szemöldökkel. - Mert akár fel is húzhatom a nadrágomat, csak gondoltam kényelmetlen lenne így estére.
- Miattam nem kell kényelmetlenül érezned magadat. - nevettem. - Benne vagy egy filmnézésben?
- Tőlem. - vonta meg a vállát és követett a DVD-s polcomhoz, ahol a filmeket tartottam.
- Indiana Jones jó lesz? Ez az egyik kedvenc filmem. - vettem ki a tokot a sok közül.
- Mi? Dehogyis! Ezt nézzük. - vette ki az egyik James Bond filmet.
- Ne már, azt ezerszer láttam! Inkább legyen ez. - mutattam neki a Die Hard egyik részét.
- Már unom Bruce Willist. - fintorgott újra. - Nézzünk Elrabolva-t!
- Hát ez meg hogy került ide? - lepődtem meg az Elrabolva tokján. - Na mindegy. Ez ki van zárva. Mit szólsz a Taxihoz? Azon annyit lehet röhögni!
- Szó sem lehet róla. - tuszkolta vissza a DVD-k közé a Taxit. - Már láttam. Akkor Batmant nézünk!
- Dehogy nézünk Batmant! - ellenkeztem.
- De!
- Nem!
- De!
- Így nem megyünk semmire! - sóhajtottam, mivel rájöttem, hogy nem jutunk egyről a kettőre. - Akkor nézzünk olyat, amit egyikünk sem szeret.
- Utálom a horrorfilmeket. Egyiken sem tudok félni. - közölte Nina szemforgatva.
- Jó, azokért én sem vagyok oda. Ezt is Heikki adta. - emeltem le egy furcsa borítójú horrort. - Jó lesz?
- Nekem mindegy, úgy sem fogom élvezni. - dobta le magát a kanapéra és olyan aranyosan húzta össze magát az egyik párnámmal együtt, hogy a vitatkozásunk ellenére is csak mosolyogni tudtam rajta.
Betettem a DVD-t, és miután hoztam inni magunknak, törökülésben leültem Nina mellé, aki addigra már szintén felült, így kezdtük el nézni a horrorfilmet, ami egy városi zombibandáról szólt, akik egy nagyváros embereit riogatták, mert azok folyton csapdákba csalva akarták végleg kipusztítani a városból őket. Elég béna film, inkább hajazott ócska akciófilmre, mint zombis horrorra. Egyedül az autós részek tetszettek benne, bár az elég undorító volt, ahogy a két zombi srác a városi éjszakában elütött egy ártatlan és csinos nőt, akinek a vére beterítette az egész autót, a feje pedig egyenesen a kocsijuk szélvédőjére esett. Ilyen gáz horrorfilmet még életemben nem láttam.
- Ez vicc! Mekkora ósdi ötlet ez már? Szerinted ebben mi a félelmetes? - fordultam nevetve Ninához, de nem éppen azt a reakciót láttam, amire számítottam. - Nina...te most reszketsz?!

(Nina)
Az utca. Az autó. Az idióta sofőrök. Az ártatlan nő, aki csak átsétált az úton, teljesen gyanútlanul. És az a rengeteg vér. Bárhogy is próbáltam leplezni, ez az idióta horrorszar olyan emlékeket idézett fel bennem, amiket nagyon nem szerettem volna újra átélni.
- Nina...mi a baj? - kérdezte Seb aggódó hangon, de inkább nyeltem egy nagyot, csak hogy ne lássa rajtam, mennyire hatással van rám a tévéképernyőn zajló ádáz emberölés. - Hé...ugye nem sírsz?
- Dehogy sírok, basszus! - csattantam fel, de ezzel együtt megjelentek a könnyek is a szememben. Király. Már csak ez hiányzott, hogy Seb azt higgye, annyira fosok a filmtől, hogy elbőgöm magamat. Pedig fogalma sincs, hogy valójában mitől is borultam ki ennyire.
- Nina, mi történt? - húzódott közelebb hozzám és bizonytalanul próbálta kihúzni belőlem, mi bajom. Szerencsére megállította a filmet, így a tenyerembe temettem az arcomat, és reménytelenül próbáltam úrrá lenni a remegő mellkasomon.
- Nem történt semmi. - préseltem ki magamból, de ahogy eszembe jutottak a zombik, ahogy halálra gázolták azt a nőt, újból felzaklattam magamat. A múlt keveredett a filmmel és ettől teljesen összezavarodtam.
- Nem a film miatt vagy ilyen ugye? - kérdezte Seb halkan, majd megéreztem a kezét a vállamon, de ettől csak még jobban zavarba jöttem. Hihetetlen, hogy pont itt, pont most kell visszaidéződnie bennem annak a rémes délutánnak! Életem legrosszabb napját újra magam előtt láttam, amit egyáltalán nem akartam. Pedig az a sárga rózsa is egy jel lehetett. A kedvenc virága. Most meg az idióta film, ami olyan pocsék, mégis...az a jelenet olyan emléket idézett fel bennem, amivel sosem tudtam megbirkózni.
- Nina, kérlek mondd el, mi a baj! - kérte Seb nem sokkal később ismét, amikor még mindig ugyanúgy remegtem a csendes, de zaklatott szipákolástól, amit egyszerűen nem tudtam irányítani. Újra láttam magam előtt mindent, és ez a rémálom úgy játszódott le előttem, mintha újra a múltban lennék.
- Nem....nem tudok beszélni róla. - feleltem végül suttogva, de közben iszonyatosan szégyelltem magam, amiért itt gyengélkedek előtte. Egyszerre éreztem magam zavarban és felzaklatva, és egyszerűen képtelen voltam irányítani az érzelmeimet. - Seb...ez olyan dolog...amit nem tudok...nem tudok elmondani.
- De látom mennyire szenvedsz! - karolt át finoman és akkor sem ellenkeztem, amikor magához húzott.
- Mindjárt elmúlik. - hazudtam és inkább kinyitottam a szememet, ami ugyan könnytől ázott, de legalább nem láttam magam előtt az autót és a rengeteg vért.
- Ne hülyéskedj, hiszen úgy remegsz, mintha valaki fegyvert fogna rád. Úgy nem fogsz megnyugodni, ha magadban tartasz mindent. Nekem elmondhatod. Látom, hogy valami nyomaszt belülről.
- Én...nem tudom, hogy....el tudom-e mondani. - krákogtam, miközben olyan szaporán vettem a levegőt, hogy azt hittem, mindjárt idehányok.
- Kérlek, bízz bennem! - próbált hatni rám. - Mondd el, hidd el, attól jobb lesz neked is. Én meghallgatlak.
Kétkedve néztem rá, mire ő aggódóan meredt vissza rám, de egy bátorító mosollyal próbált segíteni nekem. Rájöttem, hogy talán igaza lehet. Nem fogok tudni most megbirkózni vele, ha azt kántálom magamnak, hogy: Hagyd már abba a bőgést! És mivel már így is lejárattam magamat ezzel a gyerekes picsogással, nincs más veszítenivalóm. Nagyot sóhajtottam, de a mellkasom ebbe is beleremegett.
- Nekem....nagyon is ismerős volt ez a...gyilkosság, amit ezek a szerencsétlen zombik műveltek. - kezdtem bele, de máris elhomályosult a szemem. Akkor sem fogok sírni!. - Nem, nekem ez nem fog menni.
- Én nem erőltetem. - simogatta meg a vállamat, és ez valahogy nyugtatólag hatott rám, ugyanis kicsit lelassult a légzésem. - Ha akarod, sírd csak ki magad, attól biztosan jobb lesz.
- Ez annyira nyálasan hangzik. - szökött ki egy erőtlen nevetés belőlem.
- De ha megnyugodsz tőle, akkor igenis hasznos tanács. - mosolygott.
- Talán sikerül... - ismertem el, mivel fokozatosan kezdett megnyugodni a mellkasom, már nem rázkódott annyira, és a levegőt sem vettem már úgy, mint aki haldoklik. - Szóval...egy esős napon kezdődött minden. - kezdtem bele a múltam mesélésébe nagy sóhajt követően, de úgy éreztem, most már képes leszek elmondani. - 8 éves voltam. Gokartozni vitt az...az...az anyukám. - csordult ki újra a könnyem, de Seb szorosabb ölelésének hála, sikerült úrrá lennem magamon, és folytatni tudtam. - Ő volt a soros aznap, a suli után sétáltunk el a gokartpályára. Kicsit késésben voltunk, ezért sietnünk kellett. Bárcsak később értünk volna oda. - haraptam be az ajkamat, csak hogy ne törjön ki belőlem egy kétségbeesett zokogás kezdete.
Kellett egy kis idő, mire újra meg tudtam szólalni, de Seb csendben és türelmesen simogatta a karomat.
- Szóval siettünk. Emlékszem anyára, teljesen ki volt akadva, hogy aznap tovább tartott az utolsó óránk és az utcán csendben szitkozódott, mert hogy most mit fog mondani az edzőmnek. De persze folyamatosan nyugtatott, hogy én csak ne aggódjak, majd ő elrendezi. - mosolyodtam el vérszegényen, mert bármennyire is fájdalmas volt visszaemlékezni, Anya szavai mindig szép emlékként hangzottak vissza. - Már nem voltunk messze a pályától, csak át kellett mennünk az úttesten. - Éreztem, hogy most következik az a borzasztó rész, így hát vettem pár mély levegőt.
-Anya szokás szerint megfogta a kezemet, mielőtt körülnézett volna, és amikor tiszta volt a terep, elindultunk a zebrán. Már majdnem a felénél jártunk, amikor egy őrült sofőr leszarva a neki járó piros lámpát, kikanyarodott a kereszteződésből és úgy kb. 120 km/h-val száguldott felénk. A hülye bunkó persze, hogy nem állt meg, egyszerűbb volt átgázolni rajtunk. - lepték el újra a szememet a könnyek, de inkább sűrűn pislogni kezdtem, csak hogy ne kezdjek el sírni. - Anyával mindketten egyszerre sikítottunk fel, de sajnos nem volt esélyünk átérni a túloldalra. Anya kétségbeesetten ellökött magától, mire én arccal landoltam a szemközti járdán. Így próbált megmenteni az utolsó pillanatban. - nyeltem le a gombócot a torkomban.
- Istenem... - nézett maga elé Seb.
- Igen, az egész jelenetet profilból nézhettem végig. - folytattam leküzdve a rendszertelenül dobogó szívverésemet. - Az a vadbarom úgy ütötte el anyámat, mintha valami bábu lenne. Nem állt meg, tovább játszotta a szélvészt, és ott hagyott egy 8 éves kislányt és a halálra gázolt anyját a zebrán.
- Emlékszel még hogy mit tettél ezután? - kérdezte kicsit félve.
- Sajnos igen. - babráltam az ujjaimat tehetetlenül, miközben úgy éreztem, ugyanúgy megszakad a szívem a felelevenítéstől, mint magától az akkori látványtól. - Minden csupa vér volt, a gyalogátkelőhely fehér csíkjai szinte nem is látszottak. Ott ültem a járdán és sokkos állapotban kiabáltam Anyának, hogy ne hagyjon itt! De már nem is hallott akkor. Enyhén szólva...darabokban volt.
- Úristen...
- Én sokkot kaptam, de próbáltam segíteni Anyának, fogtam a kezét, miközben bőgtem az út kellős közepén. Néhány járókelő beállt az útra, hogy megállítsák a forgalmat és amíg az egyikőjük hívta a mentőket, a másik sápítozni kezdett a véresre horzsolt arcom miatt. - töröltem le a könnyeket az arcomról egy suta mozdulattal. -Sosem felejtem el, hogyan néztek rám a kiérkező mentősök. Egyszerre voltak szánakozóak, sajnálkozóak és rémültek. Anyát rögtön betették a mentőautóba, de bármennyire is próbálták, nem tudtak elszakítani a kezétől, amit még akkor is görcsösen szorítottam. Mindhiába volt minden. A kórházban Anya már halott volt. - sóhajtottam még mindig zaklatottan. - Az én sebeimet ugyan ellátták az arcomon, de akkor azt sem bántam volna, ha lenyúzott arccal élnék tovább....de legalább az anyukámmal.
- Nina....úgy sajnálom. - szorított magához Seb együtt érzően. - Sosem gondoltam volna, hogy ilyen tragédiát éltél meg. Hiszen nem is látszik rajtad.
- Pedig máig sem lettem túl rajta. Sosem fogom feldolgozni. - bámultam magam elé letörten.
- Én biztosan nem tudnám ilyen...láthatatlanul elviselni.
- Erős lány vagyok. Megtanultam ezzel élni. - magyaráztam.
- Na de akkor is. Még sosem láttalak ennyire megtörten. - cirógatta meg vigasztalóan a vállamat.
- Ja, gondolom, mennyire élvezed, hogy egyszer gyengének látsz. - nevettem cseppet sem vidáman.
- Dehogyis. Inkább csak csodálom, hogy egy ilyen mély veszteséget mennyire...jól kezelsz. Nem is sírtál, nem borultál ki, és ha a bensőd nem reagált volna így a horrorfilmre, talán egy csepp könny se szökött volna ki a szemedből.
- Ez vagyok én. - mosolyogtam halványan. - Ez az erős, határozott és az érzelmeinek parancsolni tudó Nina.
- Sosem fogom megérteni, miért működsz ilyen furán. - mosolygott ő is, bár nem úgy ahogy szokott, inkább vigasztalóan. - Nina...miért akarsz mindig olyan erősnek és keménynek látszani, mint a férfiak?
- Azért, mert csak így kezeltek egyenrangú félként. Olyan utat választottam, ahol csak így fogadnak el, és így ismernek el. Már hozzászoktam. Nem is olyan nehéz. Pedig a...a baleset után sokáig nem is mentem el a gokartpályára. Undorodtam a sebességtől. Mi értelme, ha csak emberáldozatokat követel akár egy kis önfeledt száguldás is? És ez nem csak az utcán történhet meg, hanem ugyanúgy a versenypályán is, nem is kell példákat mondanom. - gondoltam vissza szomorúan azokra az ártatlan áldozatokra, akik vagy gyalogátkelőhelyeken vagy a pályán veszítették életüket. - Már majdnem feladtam. Csak Apának és a bátyámnak köszönhetem, hogy visszakaptam a hitemet a versenyzésben, és lett újra erőm arra, hogy gokartba üljek. Azóta minden egyes alkalomkor, amikor a volán mögé ülök, akár civilben, akár versenyben, mindig arra gondolok, hogy tiszteljem a sebességet, mert bármikor megtörténhet az, ami Anyával. Tulajdonképpen Anya miatt folytattam a versenyzést. Mert ha ő nem ment meg ott, akkor vagy életem végéig kerekesszékben figyelhetnélek titeket álmodozva....vagy alulról szagolnám a benzin mámorító illatát.
- Jajj, Nina! - Seb olyan szorosan ölelt magához, hogy már azt hittem, kiugranak a szemgolyóim a helyéről. - Ne is mondj ilyeneket! Hiszen élsz, makkegészséges vagy és a világ egyik legjobb versenyzője vagy!
- Se...Seeeb...engedj...engedj már el! - krákogtam levegő után kapkodva, mire ijedten levette rólam a karjait, így vehettem egy nagy levegőt.
- Bocs, csak elképzeltem, milyen lenne nélküled az életünk. - mosolyodott el bocsánatkérően. - És nem szeretném, ha hiányoznál közülünk. Nagyon nem. Örülök, hogy most itt vagy.
- Ah, ezt csak azért mondod, mert kiélvezed, hogy egyszer ilyen szánalomra méltóan látsz. Baromi ciki.
- Egyáltalán nem kéne szégyellned magad emiatt. Mondtam, hogy megbízhatsz bennem. Barátok vagyunk.
- Még ha általában a pokolra is kívánlak? - fordultam felé egy gyenge mosollyal, miközben észrevétlenül is a kezemet tördeltem. Igen, kezdtem megnyugodni, ahogy más irányba terelődött a beszélgetésünk. És már Anya iszonyú látványa is kezdett elhalványulni lelki szemeim előtt...
- Persze. - bólintott Seb.
- És akkor is ha folyton leordítom a fejedet?
- Még akkor is. - mosolyodott el most már a szokásos módján.
- És akkor is ha eláztattam a pólódat, miután megettem a pizzádat, használtam a tusfürdődet, leszóltam az összes kedvenc filmedet és végigfetrengtem a kanapédon? - tetéztem a kérdésáradatomat a mai bűneimmel.
- Ilyenkor a legjobban. - húzódott még szélesebbre a mosolya.
- Ja, mert most egy totál béna, összetört tinilány hatását keltem. - röhögtem el magamat, ahogy a tenyerembe temettem az arcomat. - Úristen. Tényleg szánalmas vagyok.
- Ha még egyszer ezt mondod, kidoblak innen!
- Tudom, hogy élvezed. - szontyolodtam el, továbbra is magam elé bámulva. Ha csak belegondoltam, hogy mostantól Seb előtt mindig ott lesz a mostani alakításom, egyértelmű, hogy előtte már sosem fogom az erős és magabiztos csaj hatását kelteni. És ezzel az őrületbe fog kergetni. Hurrá...
- Elárulom, inkább elviselem az összes bunkó megjegyzésedet, ha közben látlak, ha gúnyosan is, de mosolyogni, minthogy most szomorúan magad elé bámulni és megtörten könnyezni. - simított végig a karomon, és amikor felé pillantottam, baromi kedvesen mosolygott. Egy kicsit megható volt.
- Most csak azt mondod, amit hallani szeretnék.
- Azt mondom amit gondolok. - javított ki készségesen. - Őszintén.
- Én mindenesetre borzasztóan sajnálom, hogy így alakult az este.
- Más értelemben én is. Azt hittem jót szórakozunk majd, mert így most inkább sajnállak.
- Engem nem kell sajnálni!!! - kértem ki magamnak morogva.
- Jaj, nem úgy értettem...
- De akkor is rosszul esik...ne sajnálj!
- Akkor azt mondom inkább, azért örülök, hogy őszintén elmondtad ezt a számodra nagyon is fontos dolgot.
- Hát nem szívesen tettem. - fontam össze a karomat, és a dohányzóasztalt fixíroztam. - Senkinek sem mondom el szívesen. A családomon kívül egyedül Heidi tud róla.
- Nekem azért, főleg így sokat jelent.
- Megharagszol ha az mondom, kicsit sem érdekel? - néztem rá komolyan, de azért kicsit elmosolyodtam, amikor megláttam az arcát.
- Nem. Ez vagy te, Nina. - mosolygott ő is. - Le se tagadhatnád, hogy te vagy. Ki más kérdezne ilyeneket, miután ilyen komoly dolgot osztott meg egy barátjával?
Amolyan "hát ez van" stílusban megvontam a vállamat.
- És mintha azt mondtad volna, barátok vagyunk....Akkor nyilván azt is megérted, ha azt mondom, most inkább eltenném magam holnapra, ahelyett, hogy a sajnálkozó arcodat bámuljam.
- Persze, hogy megértem. - bólintott és rögtön fel is állt, hogy kikapcsolja a házimozit.
- Azért... - kerestem a szavakat, és mint általában, amikor valami fontosat akarok mondani, az ujjaimmal babráltam. - ....kösz, Seb. Nem mondom, hogy jól esett, de talán könnyített rajtam, hogy kibeszéltem magamból ezt. Jó hallgatóság vagy.
Seb mosolyogva fordult vissza felém a tévétől.
- Bármikor, Nina. Tényleg.
- Na, jó, ezt letudtuk. - keltem fel a kanapéról és miután megigazítottam magamon a kissé felcsúszott Pepe-Jeans pólót, várakozóan néztem Sebre, aki viszont szintén engem bámult.
- Most meg mi olyan érdekes? - tettem csípőre a kezemet.
- Semmi, semmi. - rázta meg a fejét, aztán hanyagul ledobta a távirányítót a kanapéra és együtt mentünk fel az emeletre. Seb bekísért egy szobába, amiről azt állította, hogy itt szokott aludni az öccse, ha nála jár.
- Na akkor jóéjt! - bújtam be az egyszemélyes ágyba és magamra húztam a takarót. De nem hallottam az ajtó csukódását. - Mondom jó éjszakát!
- Ööö... - hezitált valamin az ajtóban álló Sebastian. - Arra gondoltam, hogy...ezek után nem lesz-e baj, hogy itt alszol...öhm...egyedül.
Értetlenül meredtem vissza rá.
- Nyugi, nem fogok zombikkal álmodni. Anyuval pedig megbirkózok. Tényleg.
- Hát...akkor aludj jól! - mosolygott rám a kilincset fogva. - Reggel találkozunk.
- Már alig várom. - mormoltam, és egy mozdulattal a fejemre húztam a takarót. Soha többet ilyen estét!

Nem mondhatnám, hogy könnyen elaludtam az éjjel, mert bár bizonygattam Sebastiannak, hogy minden oké és ilyen meg olyan erős csaj vagyok, aki megbirkózik minden rémálommal, azért erősen morzsolgattam a párnát, miközben próbáltam végre eltüntetni a rémisztő emlékképeket.
Nem szerettem kiborulni, ilyen szánalomra méltó alakítást pedig még a családom előtt se nagyon adnék elő. De hát ez van...érzékenyen érintett az az átkozott horrorszarság, és pont Seb társaságában kellett rám törnie ennek a szörnyű emléknek. Viszont miután vigasztalásképpen beszélgetni kezdtünk, egész gyorsan lenyugodtam és bármennyire is bántott, hogy sajnált, a megnyugtatásért mindenképpen hálás lehettem neki.
Fogalmam sincs, mennyi lehetett az idő, amikor reggel tájban kopogást hallottam az ajtó felől.
- He? - törölgettem a szememet és mire magamhoz tértem, Sebastiannal találkozott a tekintetem.
- Jó reggelt, Nina! - köszöntött derűsen, én viszont a kezében lévő tálcát tudtam figyelni. - Készítettem neked egy kis reggelit, remélem éhes vagy.
- Te...most komolyan összedobtál nekem valami kaját? - lepődtem meg teljesen, ahogy Seb a takarómra tette a müzlivel, narancslével és szőlővel. Nem is tudtam mihez kapjak, úgy ültem fel az ágyban.
- Gondoltam a tegnapi után jól esne egy kis derűsebb kezdet. - ült le mellém az ágyra és úgy láttam, jól szórakozott azon, hogy totálisan nem számítottam ilyen ébresztésre.
- Hát...köszi, ez rendes tőled. - néztem rá hálásan és máris kanalazni kezdtem a müzlit. - Hm...finom.
- Hogy aludtál? - érdeklődött, és ő velem ellentétben, aki narancslét ittam, Red Bull-lal kezdte a napot.
- Tűrhetően. Az öcséd ágya mindenesetre elég kényelmes.
- Áhá, szóval ezért szeret ennyire nálam aludni. - nevetett fel. - Ööö...ez gyors volt. - meredt az üres müzlistálra, amikor jóízűen megtöröltem a számat. - Mindig ilyen gyorsan bekebelezed a reggeli adagodat?
- Megesik. - vontam vállat mosolyogva. Tényleg jól indult a napom.
- Tudtam, hogy a szőlőnek nem tudsz majd ellenállni. - vigyorgott, amikor a szőlőszemeket szakítottam le.
- Hát az az út egy örök élmény marad.
- Szerintem a tegnapi nap is. - nézett rám komolyan, de erre inkább nem reagáltam. - Hallottad?
- Mit? - tömtem magamba a szőlőt.
- Ezek Heikkiék lesznek! - pattant fel az ágyamról. - Úgy egy órája szóltak, hogy megérkeztek Zürichbe. Gyorsan ideértek.
- Heidi itt van? - világosodtam meg hirtelen, és rögtön ledobtam a szőlőt a műanyag tálcára, és kikászálódtam az ágyból. - Most jött el az a pillanat, amikor szálanként fogom kitépni ennek a nőnek a haját!
- Ajajj, azt hiszem ez nem lesz könnyű menet. - csóválta a fejét Sebastian, majd mosolyogva próbálta tartani velem a lépést az emeletről lefelé vezető úton.