41. fejezet: Mindenkivel jópofizni

Sziasztok!
Először is véget ért a szavazás a "hála-ajándékról", úgyhogy nemsokára hozok egy adagot jövőbeli részek részletei közül ;)
Addig is arra gondoltam, hogy mostanság ugye kicsit több időbe telik a részek megírása, így arra gondoltam, hogy ha ti is benne vagytok, lehetne olyan két rész között, hogy felteszek egy kérdést a sztorival vagy a szereplőkkel kapcsolatban és ti válaszoltok rá. Ki a kedvenc szereplőtök, miért, melyik volt szerintetek az eddigi legjobb/legrosszabb rész?, ilyen kérdésekre gondoltam. Na? :)
Ha valaki megtisztel pár komival ehhez a részhez, legyen szíves erre a kérdésre is válaszoljon ;)
A résszel kapcsolatban csak annyit, hogy a látszat néha csal...ez a harmónia nem fog sokáig tartani Nina életében ;)
Jó olvasást a srácoknak meg jó hétvégét Bahreinben! :))


(Nina)

Kemény, hosszú, de jó hangulatú. Ezekkel a szavakkal tudnám jellemezni a hetet, amit még együtt töltöttem Heidival, Sebastiannal és Heikkivel. Mindig is tudtam, hogy ha Heidi edzőhetet tart nekem, akkor lazsálásra nincs idő, de most kiderült, hogy ha Heikki erejével egyesül az övé, egy kimerítő és fárasztó erőnléti edzőhétnek nézünk elébe Sebbel, akivel egyhangúan egyet értettünk abban, hogy ez a pilótaélet egyik legkevésbé vonzó velejárója. Mivel az edzőink is közös erővel összefogtak ellenünk és mindent bevetettek, hogy a lelkünket is kileheljük, Sebbel úgy döntöttünk, mi is mindent elkövetünk, hogy megnehezítsük a dolgukat. Abban láttuk a legtöbb esélyt, hogy elküldjük őket romantikázni azzal a céllal, hogy mi addig tudunk lazítani egy kicsit. Volt amikor sikerült egy kis pihenőt nyernünk, és olyan is, amikor az edzőink átláttak a szitán és még tovább sanyargattak minket egy-egy nap. Hálás voltam azokért a rövidke percekért, amikor Sebbel sikerült kicseleznünk őket és jutott időnk egy kicsit szusszanni. Ilyenkor rájöttem, hogy mi remekül össze tudunk dolgozni, úgyhogy ezt a későbbiekben is hasznosítani fogom...

Bármennyire is összehangolódtunk az elmúlt napokban, azon mégis meglepődtem, hogy Seb ismét úgy szervezte, hogy együtt utazzunk, ráadásul most négyesben. Kapott is tőlem egy letolást, hogy ne intézkedjen a tudtom nélkül a háttérben!
- Jaj, Nina, nem lehetne, hogy most inkább megköszönöd, hogy ilyen ügyesen megoldottam a jegyfoglalási problémákat, és a továbbiakban csak úgy csevegünk? - kérdezte Seb már a repülőn, feladva minden reménnyel, hogy ész érvvel meg tudja magyarázni, miért is volt olyan jó ötlet tőle ez a húzás.
- Na arra várhatsz, hogy megköszönjem! - csatoltam be az első osztályon jellemző komfortos ülés biztonsági övét és tüntetőleg kinéztem az ablakon. - Már megint azt hiszed, hogy valami hőstettet hajtottál végre...
- Tök mindegy mit mondok, úgyis az ellenkezőjét állítod, úgyhogy nem magyarázkodok többet. - morogta, ami eléggé meglepett, ugyanis csak én szoktam így tenni, amikor beszélgetünk. Furcsállva figyeltem, ahogy ő is becsatolja az övét, a menő mobilját repülő módba állítja, majd amikor észrevette, hogy nézem, felvonta a szemöldökét. - Most meg miért kukultál meg?
- Hm...csak furcsállom, hogy morogtál.
- Miért, talán csak neked szabad? - mosolyodott el. Na ez már sokkal inkább illett hozzá.
- Hát...azért valljuk be, az elégedetlen morgás inkább hozzám való, mint hozzád. - nevettem fel.
- Akkor hozzám mi való? - érdeklődött, de nem is kellett gondolkoznom sokat a válaszon, mert már az arcára volt írva.
- A rólad elnevezett mosoly, amikor úgy mosolyogsz, hogy közben a szemed is nevet. - mutattam rá, mire csodálkozva fogadta a hírt.
- A szemem is? Ezt jó tudni. - vigyorgott elégedetten. - Nem akarod te is elsajátítani?
- Kösz, én megmaradok a széles körű fintortechnikámnál.
- Pedig szerintem neked is jól állna ez a fajta mosoly. - próbálkozott tovább, én meg kibámultam az ablakon, csak hogy ne lássa az előbújó mosolyomat. Már éppen felszálltunk és mindig szerettem nézni a felhőket Svájc felett, ahogy egyre magasabban szállunk. Nem is szóltam egy szót sem és próbáltam kizárni azokat a hangokat, amik a mögöttünk lévő sorból Heidi és Heikki ülései felől hangoztak. Nos, igen, nekik teljesen mindegy a körülmény és az idő, mindig találnak valami okot arra, hogy miért fedezzék fel egymás szájüregét.
- Egyébként nem úgy tűnik, mintha nagyon bánnád, hogy megint együtt repülünk. - szólalt meg Seb egy kis idő után.
- Nekem mindegy, a lényeg, hogy Valenciába érjek. - vontam meg a vállamat. - De ha máskor ilyet forgatsz a fejedben, jó lenne ha esetleg engem is értesítenél.
- Jó, persze. De amúgy sem lesz mostanában több ilyen, mert a következő nagydíjakra már remélhetőleg már a kisbuszommal tudok utazni.
- Milyen kisbuszod? - fordultam hozzá kerek szemekkel. Most ez komoly? Kisbusszal közlekedik?
- Egy lakókocsi. Kívülről inkább egy kisbusznak tűnik. - magyarázta derűsen. - Amikor Európában versenyzünk, rendszerint ezzel utazok a helyszínekre.
- De miért? - faggattam, ugyanis sehogy sem állt össze, miért jobb egy lakókocsival nyomorogni az autópályán órákig, mint repülővel átszelni az eget és landolni a helyszínen.
- Elég tizenakárhányszor repülővel utazni. Nem mintha bajom lenne vele, de azért kellemesebb és hétköznapibb kocsikázni. Én nagyon szeretek lakókocsi életmódban élni, sokkal kényelmesebb, és még a szállodáért sem kell fizetnie számomra a csapatnak. Sőt, a pályák melletti kempingekben sokkal barátságosabb a légkör, közelebb van a pályához és rendszerint nem kell tartanom a szurkolóktól sem.
- Ez nagyon...fura. - emésztettem meg a hallottakat. - És Angliába majd átviszed a La Manche-on?
- Ja, nem, Silverstone-ba repülővel fogok menni. - húzta el a száját. - A csapat hazai nagydíján túl sok PR-programom van, nem érnék rá a kisbusszal foglalkozni. De Milton Keynes-ben még mindig jobb, mint szállodában. Valencia után rögtön oda utazok, és a gyárban leszek a silverstone-i futamig.
- Hú, már én is jó régen voltam a gyárban. - jutott eszembe. - De várj csak...neked nem most lesz valamikor a szülinapod?
- Ezt meg honnan tudod? - kérdezte és őszinte megdöbbenést láttam az arcán. Igazából még én is meglepődtem, hogy ez most honnan a francból ugrott be, úgyhogy idegesen nevetni kezdtem.
- Fogalmam sincs. Mintha valaki mondta volna, vagy mi...nem tudom.
- Aha, persze. - bólogatott Seb "kamuzzál csak nyugodtan, átlátok rajtad" stílusban. - Vagy esetleg csak utánam néztél a Wikipedián és megnézted mikor születtem.
- Hű, a fenébe, most lebuktam. - csettintettem egyet, mert jó poénnak tartottam Seb gúnyolódását.
- Én ezt nem viccből állítottam... - tette hozzá Seb, mire összeráncoltam a szemöldökömet.
- Minek nézel te engem, Seb? Valami kisiskolásnak, aki rólad írta a házi dolgozatát és a Wikipediáról szedte az infót? Ugyan minek néznék utánad, amikor sajnos szinte minden nap látlak és beszélek veled?
- Mi az, hogy sajnos? - kérte számon csalódottságot sugározva. Na, ebből az egészből a sajnos szó maradt meg benne. Ah, mire is számítottam, úgy őszintén?
- Már lassan mosoly fertőzést kapok ebben a Sebastian Vettel-túladagolásban! - túrtam bele a hajamba, de Seb jót nevetett ezen.
- Ennek kifejezetten örülök!
- Te csak ne örüljél, jó? - csapkodtam meg a vállát, mire nevetve védekezni kezdett a karjaival.
- Azt érzek, amit akarok! - szította tovább a tüzet, amitől még jobban felpaprikázott.
- De ne rajtam gúnyolódj! - bokszoltam tovább a vállát.
- Valld be, élvezed, hogy megfertőzlek!
- Élvezem? Nincs neked túl nagy önbizalmad a képességeidet illetően?
- Megvan rá az okom, mert látom a hatását! - vigyorgott a képembe, mikor látta, hogy én sem bírom mosolygás nélkül ezt az ádáz kéz és szócsatát köztünk.
- Na mindjárt mutatok neked olyan hatást, aminek majd meglátszik a helye az izmos válladon!
- Héé, fiatalok, nyugi van! - nyúlt ki egy kar közöttünk, és a hangból ítélve rájöttem, hogy ez Heidihoz tartozik. Sebbel abbahagytuk a viaskodást és egyszerre fordultunk hátra az edzőinkhez.
- Most komolyan minket intetek csendre, amikor ti itt nyalakodtok mögöttünk? - kérdeztem gúnyolódva.
- Na ez az! Elég nehéz elnyomni ezt a cuppogós hangot hátulról. - szállt be Seb is a vitába.
- Amit szabad Jupiternek, nem szabad a kisökörnek! - oktatott ki Heidi, mellette Heikki pedig úgy tűnt, a barátnőjére hagyja a visszavágást, mert benyomta az iPodját és csak mosolygott "a bajsza" alatt.
- Mi köze a Jupiternek a kisökörhöz? - ráncolta a homlokát Seb és felém fordult.
- Én se értettem soha. - ráztam a fejemet. Heidira néztem, aki elégedetten dőlt vissza az ülésébe.
- Úgy látszik, ti még túl éretlenek vagytok ehhez. Ezért is vagytok annyira...egymásnak valók.
- Te érted miről beszél ez? - értetlenkedtem már újra előre fordulva.
- Hm....szerintem nem tudom követni Heidi észjárását. - mosolygott Seb furán.
- De hé...azért megint jó csapat voltunk! - tartottam fel a tenyeremet, várva, hogy belecsapjon.
- Jobban szeretem amikor egy oldalon állunk. - ismerte el vigyorogva. - És jó veled egy csapatban lenni!
- Veled se rossz. High-five! - csaptunk bele egymás kezébe és valahogy már nem is volt kedvem ütögetni őt.
Az út további részében inkább csak nyugisan beszélgettünk, leginkább az esélyekről a hétvégére, mire végre megérkeztünk a spanyol kikötővárosba, Valenciába.

Innentől külön utakon folytattuk, ugyanis mindkettőnknek voltak programjai mára a csapat színeiben. A szállodában éppen csak egy pár percre térhettünk be a szobáinkba, egy gyors öltözés után Heidival együtt mentem ki a pályára, ahol már zajlott az élet, csütörtök lévén. Ezt szeretem az európai versenyhétvégékben: elég csütörtökön a hivatalos programok napján érkezni, mert nem kell hozzászokni napokkal ezelőtt a nem megszokott klímához és az időeltolódáshoz.
- Heló, csapat! - rikkantottam, amikor benyitottunk a motorhome-ba, ahol már sok szorgos Lotus-os csapattag serénykedett. Ki mappát tartott a kezében, ki szendvicset, ki ásványvizet...ki pedig semmit, egyszerűen csak úgy rohant felém, hogy mindenki félreállt az útjából.
- Kisasszony, az irodámba, most! - utasított Michaela, én pedig megszeppenve tántorodtam meg a közelítésétől.
- Most meg mi rosszat tettem? - tártam szét a kezem ártatlanul. A srácok a háttérben ügyetlenül próbáltak elnyomni egy-két vigyort. Heidi nem is törődött velem, besétált a büfébe és magamra hagyott ezzel a tornádóval.
- Majd bent megbeszéljük, gyere szépen! - húzott magával a karomnál fogva, én meg rémülten fordultam hátra a srácokhoz, hogy mondjanak már valamit, de azok csak röhögtek rajtam.
Michaela bevonszolt az irodájába, ahol becsapta maga mögött az ajtót és a karomnál fogva egyenesen a szemembe nézett.
- Nina! Mindenről te tehetsz! - közölte velem, én meg már kezdtem kétségbeesni, mert most tényleg tiszta volt a lelkiismeretem és tudomásom szerint, semmi rosszat nem követtem el.
- Mi a fenéről beszélsz, mondd már el! - kértem egyre jobban kíváncsiskodva, mert már az idegeimen táncolt.
- Az egészről te tehetsz. Hogy most ilyen állapotban vagyok! - folytatta továbbra is valamiféle extázisba esve, amit nagyon furcsálltam tőle. Amikor jobban szemügyre vettem, leesett, hogy nem is dühös, inkább...
- Miért, milyen állapotban vagy? - kérdeztem már szinte megrémülve, mert azt hittem valamilyen tragédia történt vele. Michaela komoly tekintete rögtön elgyengült és visszafojtott mosoly jelent meg az arcán.
- Azt hiszem....szerelmes vagyok. - jelentette ki ünnepélyesen, bár kicsit félénken.
Köpni-nyelni nem tudtam, néhány másodpercig próbáltam feldolgozni az infót. Biztosan Michaela áll előttem, nem Heidi folyton ismételt boldog mondatát hallom megint valahonnan távolról?
- Mi vaaaan? - értetlenkedtem, de a sajtósom ekkor zavarában heves bólogatásba kezdett.
- Én nem tudom, mi van velem, Nina, de a montreali buli óta én nem vagyok önmagam. - panaszolta szomorúnak tűnő mosollyal, ami azonban inkább zavartságot és félénkséget jelentett.
- Áhá, várjunk csak! - kezdett felrémleni előttem a kanadai ünneplésünk, már amennyire emlékeztem belőle. - Ohó, csak nem Dam....
- Ne! - fogta be a számat ijedten. - Ne mondd ki, kérlek!
Úgy tettem, ahogy kérte, de inkább meg sem szólaltam. Nem is kellett kérdeznem, mert minden az arcára volt írva, ahogy próbálta leplezni zavarát azzal, hogy beharapta az ajkát.
- Ne bámulj így rám! Inkább mondj valamit, hogy mit tegyek??? - rázta meg a vállamat.
Élveztem, hogy Michaelát ilyen stresszhelyzetben láthatom. Eddig erre nem igazán volt példa.
- Jó, akkor most higgadj le, először is. - ültettem le a székébe, én meg lazán felültem az asztalára kihasználva azt, hogy alapesetben leordítaná a hajamat, ha ezt tenném. De most nem ez számított. - Most pedig mondd el, hogy mi volt az az akció Montrealban?
- Ajjjhh... - próbálta összeszedni magát. - Én nem is tudom mi ütött belém....rábeszéltél...és mivel buliztunk, gondoltam, miért ne? De ne tudd meg, most hogy érzem magamat.
- Jól, nem?
- Hát...inkább rettenetesen zavarban vagyok. - sütötte le a szemét. Te jó ég! Ezzel a csajjal tényleg nincs rendben valami! - És ezért az összevisszaságért te vagy a felelős! - nézett rám szemrehányóan.
- Én? - nevettem el magamat. - Miért, talán nem élvezted?
- Öhm...de. - nyögte ki nehezen.
- És Damien?
- Fogalmam sincs, de...ő sem ellenkezett. - pirult el teljesen, amitől belőlem kitört a röhögés. - Most kinevetsz?
- Én...nem....nem csak, annyira....abszurd, hogy te pirulsz és zavarban vagy!
- De hát pont ezt próbálom elmagyarázni! - emelte fel a hangját. - Hogy nem tudom, mi van velem, de azóta folyton rá gondolok és az egész....nekem annyira szokatlan.
- Mi is történt egészen pontosan a csókcsatáitok után? - faggattam már kíváncsian, leküzdve a nevethetnékemet. Michaela persze ettől megint bepirult.
- Az a helyzet, hogy...fogalmam sincs.
- Hol ébredtél?
- A szobámban! Mégis mit gondolsz, hogy lefeküdtem vele? - csattant fel. - Pont az a vicc az egészben, hogy már olyan régóta ismerem Damient, mármint eddig a gyárban rengeteget találkoztunk, és eddig se érdekelt túlzottan, de az az éjszaka megváltoztatott valamit bennem és nem tudok ezzel a helyzettel mit kezdeni.
- Beleestél Damienbe? - próbáltam visszafojtani a nevetést a kezemmel.
- Ez nem vicces! - ráncolta a homlokát. - Teljesen tanácstalan vagyok! De úgy látom veled semmire sem megyek! Majd inkább felkeresem a tanácsadónőt.
- Kit???
- Heidit. - forgatta a szemét "mennyire tudatlan vagy!" stílusban.
- Ja! - esett le, hogy a barátnőmre gondolt a tanácsadónőként. - Jó, bocsi, nem akartalak kinevetni, de ez annyira...hm...érdekes. Teljesen hihetetlen, hogy pár csók után belezúgtál az egyik szerelőbe, akit mellesleg évek óta ismersz és sosem néztél rá úgy. Nekem ez annyira...irracionális. - ráncoltam a homlokomat.
- Tudom, nekem is! De nem tudok mit tenni, ez van. Mindig újra eszembe jut, amikor odamentem hozzá és lesmároltam, mint valami kéjenc! Ha nem lettem volna becsiccsentve, tuti, hogy fejbe pofozom magamat!
- Ki is néztem volna belőled! - nevettem.
- De nem ez a legrosszabb. - folytatta és újra beharapta az ajkát. - Főként az az érzés jár a fejemben, amikor Damien nem utasított el, hanem magához húzott és elkezdődtek azok a...csókcsaták, ahogy te nevezted.
- És jöttek a pillangók a gyomrodban meg érezted, ahogy a szíved a torkodban dobog? - kérdeztem fintorogva, ugyanis minden romantikus film és regény ilyen hatásokat ír le, amikor hasonló eset történik.
- Ne hülyéskedj már! - csapott rá az asztalon támaszkodó kezemre. - Ez komoly! Amióta megérkeztünk Valenciába, rá se bírok nézni. Ég a pofám a múltkori miatt, de közben baromira kíváncsi vagyok, hogy mit gondol most rólam meg arról, ami köztünk történt. - dobolt idegesen az ujjaival az asztalon.
- Tudod mit? Ha már én vagyok a mentőangyalod, akkor majd én kikérdezem Damient. - ajánlottam fel.
- Megtennéd? - csillant fel a szeme.
- Nézd, te a sajtósom vagy. Damien pedig a kedvenc szerelőm, aki mindig körülöttem sertepertél. És különben is, én löktelek a karjaiba. - ismertem be, mire Michaela diadalmas vigyorra húzta a száját. - Szóval majd beszélek vele. És finoman utalgatok dolgokra...
- Miféle dolgokra? - pattant ki a szeme, mire elfojtottam egy vigyort. - Nina, ha megint bekavarsz valamit, esküszöm megnyúzlak!
- Csigavér, nem lesz semmi gáz. - ugrottam le az asztaláról. - Addig meg húzz fel egy napszemüveget, abban nyugodtan stírölheted, menőnek tűnsz és még a nap sem süt a szemedbe.
- Tuti tipp! - kacsintott elismerően, aztán ő is felállt. - Kösz a segítséget, Nina! Sosem gondoltam volna, hogy egyszer ilyenben kérem ki a segítségedet, de úgy tűnik, változok.
- De csak az én hatásomra. - büszkélkedtem.
- Hát igen, sajnos be kell vallanom, hogy igen. - mosolygott rám, aztán hirtelen felvette a szokásos arckifejezését. - De mostantól visszaáll a rend, én vagyok a főnök, te pedig csinálod a dolgodat!
- Ja, kajaidő van, és érzem a csodás illatokat! - indultam meg az étkező részleg felé.
- Nem ilyesmire gondoltam. - forgatta a szemét Michaela, de azért neki sem volt kifogása az ellen, hogy előbb tankoljuk meg az üzemanyagtárat, aztán fussunk neki a kötelező köröknek.

Valenciában a délután igen kellemes...lenne, ha nem kéne bezárva lennünk egy fülledt és tömött médiaközpontba, összepréselődve hatan egy kis emelvényen, ahol farkasszemet nézünk vagy száz újságíróval és riporterrel. Nem is csoda, hogy nem volt hangulatom az első sor bal oldalán feszíteni, de sajnos a kanadai 2. helyezésem miatt most mégis itt kellett ülnöm Lewis, Fernando, Kamui, Jean-Eric és Bruno társaságában.
- Jó is, hogy most mindketten itt ültök! Az elmúlt időszakban felröppent párszor, hogy szemmel láthatóan nagyon hasonló a vezetési stílusotok és Nina legalább olyan erőbedobással kezdte a bemutatkozó szezonját, mint te, Lewis! Mit gondoltok a köztetek lévő feltűnő hasonlóságról? - kérdezett minket egy újságíró, a szokásos "Milyen Valencia? Mit gondoltok a pályáról? Milyen érzés visszatérni Európába egy kis kiugró után?"  kérdések után. Ahogy egymásra néztünk Lewisszal, láttuk, hogy mindkettőnket meglepett ez a kérdés. Nekem eszem ágában sem volt elkezdni, úgyhogy Lewis fordult az újságírók hada felé.
- Nem igazán került ez szóba köztünk. Mindketten a saját dolgunkra koncentrálunk és igyekszünk minél többet kihozni magunkból. De természetesen azért látom, hogy Ninában is legalább annyi bizonyítási vágy és igyekezet van, mint bennem anno 2007-ben. - fordult felém mosolyogva Lewis.
- Szerintem minden újoncnak ez a feladata a kezdő évében. - feleltem, mert nem tudtam jobb választ kiötleni.
- Lewis, te is úgy véled, hogy hasonló vezetési stílussal versenyeztek? - kérdezett ismét az újságíró.
- Szerintem nincs olyan, hogy egyező vezetési stílus, mert mindenkiben van valamilyen sajátosság. És őszintén szólva, nem elemeztem ki soha, hogy mennyiben hasonlít a kanyarvételünk, vagy az előzési stílusunk.
- Csatlakozok. - értettem vele egyet, szűkszavúságomon pedig jót mosolyogtunk.
- A szakértők szerint mindketten agresszívan kanyarodtok és a gumik óvásánál inkább a folyamatos előzgetés jellemző rátok. Ez utóbbit statisztikák is bizonyítják. - Úgy látszik, ez a kedves újságíró nem képes felfogni, hogy nem kívánunk többet megszólalni a témában. Szerencséje, hogy Lewis megszánta.
- Nos, én mindig is fontosabbnak tartottam az ellenfeleim megelőzését a gumiknál, mert ha csak gurulok kímélő üzemmódban, azzal nem nyerek pozíciókat. - fogta poénosra a dolgot, mire nevetni kezdtünk. - De a viccet félretéve, szerintem nem nekem hízelgő, ha összehasonlítanak minket.
- Egoista! - szúrtam oda neki halkan, hogy csak ő értse. Rögtön fel is nevetett.
- Nina, hízelgőnek érzed, hogy egy világbajnokhoz hasonlítanak a szakértők?
- Ha formális akarok lenni, igen, azt mondhatom, hogy felettébb simogatja az egómat, hogy egy kiváló képességekkel rendelkező világbajnokhoz hasonlítanak. - udvariaskodtam, mire a srácok mellettem és mögöttem elég meglepetten néztek rám. Csakhogy ez még csak a kezdet volt. - De mivel én nem vagyok sem formális, sem udvarias, inkább azt mondom, ha olyan kaliberű versenyző vagyok, mint ő itt mellettem, a bizonyos szakértők szerint, akkor fogadjanak rám jövőre a tippmixen! Most még úgy is kicsi rám a szorzó, de ha Lewis világbajnok lett a kezdő szezonja után, akkor nekem is meg van írva a jövőm, nemde?
A médiaközponton derült nevetés hullámzott végig. Elégedetten dőltem hátra a székben, nézve a miattam nevető tömegen. Aztán eszembe jutott még valami.
- Ja, és ezúton köszönöm ezeknek a bizonyos szakértőknek, hogy a szabadidejüket ilyen jelentéktelen számolgatásokkal és összehasonlításokkal töltötték, mert így legalább nem kell pedáloznom és stresszelnem jövőre, mert tudom, hogy világbajnok leszek. Ők lesznek az elsők, akikkel megiszok egy pohár pezsgőt!
- Frappáns válasz! - veregetett hátba Lewis vigyorogva. Kétség kívül mindenki értékelte a hozzászólásomat.
- Ha még mondhatok valamit, annyit szeretnék hozzátenni mindehhez, hogy ha már úgy is Lewis után következnék a sorban, tegyenek rám pénzt a tippmixen ezen a hétvégén, mert én leszek a nyolcadik győztes a szezonban!
Ismét egy emberként nevetett fel mindenki a teremben. Még a kérdező újságíró sem bosszankodott miattam.
- Hihetetlen vagy, Nina! - nevetett mellettem Lewis. - De erre azért ne vegyél mérget!
- Miért is ne? - fordultam felé vigyorogva. - Ha a pályán meglátsz magad előtt, saját magadat kell megelőznöd! Mert én ugyanolyan jól védekezek és ugyanolyan jól előzök, mint te. Vagy nem?
- De vajon az autóddal is olyan jól bánsz, mint a szavakkal? - vonta fel a szemöldökét, a teremben lévők pedig halálcsendben várták a válaszomat.
- Különben miért hasonlítanának hozzád, Lewis? - emeltem meg a szemöldökömet én is, ugyanolyan kihívóan, ahogy ő tette. A többi társunk húúúú-zásnak adott hangot.
Szerencsére a sajtónak és a médiának elég volt ennyi, hogy ne boncolgassák tovább a témát. Különben is, nem szavak, hanem a tettek és az eredmények befolyásolják majd, hogy ez az összehasonlítás meddig lesz téma, addig is, én inkább a pályán teljesítek, azon kívül pedig inkább csak szórakozok Lewisszal.
- Honnan tanultál ilyen szövegeket, Nina? - lökött oldalba, amikor a sajtótájékoztató végén kisétáltunk a médiacenterből. Szemmel láthatóan tetszett neki a "fellépésem".
- A véremben van, csakúgy, mint a versenyzés. - jelentettem ki büszkén. - Jó tudni, hogy legalább ebben nem hasonlítunk egymásra!
- Na-na, nekem is volt pár jó szövegem pályafutásom során. - emelte fel az ujját.
- Egyet mondj!
- A "Csak azért, mert fekete vagyok?!" beszólásom eléggé elhíresült. - mosolygott csibészesen.
- Hm...nekem valamiért nem rémlik....
- Talán azért, mert akkor még tojáshéj volt a formás kis seggeden! - piszkálódott.
- Ilyenekkel ne dobálózz, mert Nicole még a végén meghallja!
- Ó, te csak ne aggódj, nem hajtok ilyen Hófehérkékre, mint te. - röhögött.
- Én sem vagyok oda annyira az étcsokiért. - fintorogtam, de persze csak a vicc kedvéért.
- Ebből a szempontból legalább nem fognak összehasonlítgatni.
- Hála az égnek! - sóhajtottam. - Utálom, ha valakihez viszonyítanak. Már bocs. Tudod, hogy bírlak...
- Én is téged, főleg, amikor így feldobod a hangulatot. - adott egy pacsit nevetve. - Erről jut eszembe, tudsz róla, hogy holnap mi lesz a pilótaparti? - vetett fel egy izgalmasabb témát.
- Én vagyok általában az utolsó, aki értesül a programról. - rántottam meg a vállamat.
- Na akkor most értesítelek. Fernando szerint Valenciában csak a wakeboard jöhet szóba és ő már le is foglalt pár motorcsónakot.
- Óriási. Már megint ő szervezkedik a háttérben? - grimaszoltam.
- Ne legyél már ilyen! - könyökölt belém játékosan. - Jó lesz ez! Tudsz wakeboard-ozni?
- Nem igazán vagyok otthon a vízi sportokban. - vallottam be kelletlenül.
- Akkor majd megtanítunk. Hidd el, tök jó móka az egész, jól fogod érezni magad! Jön Jens, Seb, Mark, Fernando, Felipe, Nico, meg gondolom még páran. Kimi ha jól tudom, úgyis a jachtjával jött.
- Még nem is találkoztam Kimivel! - jutott eszembe, hogy még össze sem futottam a finnel Valenciában.
- Ha másért nem is, miatta úgyis eljössz. - kacsintott, amikor már a McLaren motorhome-ja előtt álltunk a paddockban.
- Miért is?
- Mert ha Kimi jön, akkor nem kételkedek benne, hogy meglesz a jó hangulat. Ugye te sem akarsz kimaradni belőle?
- Azt hiszem meggyőztél! - adtam be a derekam. Nem mintha nem lett volna egyértelmű, hogy ott a helyem a pilótabulin, de jól esett Lewis befűzése. - Majd két szabadedzés között megtanulok wakeboard-ozni.
- Magamtól nem is vártam volna mást. - nevetett fel, én pedig elismerően biccentettem.
- Látod, Lewis, erre a beszólásodra már emlékezni fogok! - köszöntem el tőle röhögve, amikor bement a motorhome-ba, én pedig folytattam az utamat a miénk felé.

Néhány privát interjú után végre kiszabadulhattam a paddockból és a mérnökcsapattal együtt a pálya felé vettük az irányt. Vagyis kisétáltunk az utcára, hiszen itt alapjáraton közlekedik a spanyol nép, most viszont csak mi, F1-esek jártunk az utakon, mivel a hétvégére lezárták a forgalmat a pálya területén.
- Kicsi Nina, túlélted a múltkori bulit? - kérdezte Kimi, amikor végre összetalálkoztunk a közös pályabejárás során. Őszintén mondhatom, hogy jobban örültem az ő társaságának, mint a pálya egymás után következő
kanyarjainak. Barátságosan rámosolyogtam.

- Ahogy a mellékelt ábra mutatja, józanul és kipihenten állok most itt. - mutattam végig magamon. - Na és te?
- Viccelsz, ez egy gyerekzsúr volt az én bulizásaimhoz képest. - nevetett fitymálva. - De hallottam róla, hogy Sebbel voltál éjszaka.
- Na ja, képzeld el, a hülye barátnőm meg Seb edzője összeesküdtek ellenünk és nem elég, hogy kizártak a házamból és Sebhez száműztek, még egy teljes hétig sanyargattak minket. - panaszoltam el a múlt hetemet.
- Hát ez kész katasztrófa. - sóhajtott színpadiasan, mire elnevettem magamat.
- Igenis szörnyű volt! Mark téged nem szokott szadizni? - utaltam az ő személyi trénerére.
- Dehogy. Tudja, hogy ha azt mondom, ennyi, akkor elmegyünk sörözni és vége az edzésnek. - ismertette vele büszkén az edzőjével való kapcsolatát. Na klassz, csak én vagyok megáldva ilyen házi sárkánnyal!
- Akkor hogyan pumpáltad fel ezeket? - böködtem meg az izmait, amit keménykedve befeszített.
- Ez csupa izom, kicsi Nina, olyan, amilyen a te kis törékeny karod sosem lesz!
- Törékeny? - csattantam fel. - Ez neked törékeny, Räikkönen? - húztam fel a rövid ujjú pólóm ujját, és ugyanúgy befeszítettem a Kimiéhez képest kevésbé, de azért izmos felkaromat. - Na?
- Na ezt nevezem én összeroppanthatónak. - nyomkodta meg a karomat.
- Menj a fenébe! - rántottam el a karomat megsértődve és megszaporáztam a lépteimet. Elvégre pályabejáráson vagyunk, oda kéne figyelni, hogy mi merre, de persze ez a flúgos finn mindig elvonja a figyelmemet, de még rosszabb, hogy sérteget is!
- Most azt várod, hogy utánad menjek? - kiabált utánam, a hangjából egyértelműen gúny sugárzott.
- Nem várok én el semmit, törődj csak az izmaiddal! - kiabáltam, vissza sem nézve.
- Örülök, hogy visszatértél közénk, Nina. - mosolygott kicsit bosszúsan Ayao.
- Ahh, sajnálom, tudom, figyelnem kéne. - szegeztem a tekintetemet az aszfaltra, de annyira hajtott a kíváncsiság, hogy visszafordultam, vajon Kimi tényleg csak ott sétál-e magában, amíg mi feltérképezzük a pályát. És akkor kikerekedett a szemem, mert Kimi remekül elvolt nélkülem is, ugyanis pont utolérték őt a Red Bullosok és Sebastian persze rögtön megtalálta őt, úgyhogy mögöttem röhögcséltek valamin.
- Nina, már megint hová mész? - kérdezte csalódottan a versenymérnököm, amikor 180 fokos fordulatot vettem és a srácok felé indultam.
- Bocs, Ayao, de így nem tudok koncentrálni. - motyogtam bocsánatkérően, aztán már a fiúk előtt megállva, csípőre tettem a kezemet. - Na szép vagy, Räikkönen! Ha én lelépek, találsz mást, akit cseszegethetsz.
- Miről beszél? - fordult Seb a haverja felé, aki csak vigyorogva megrántotta a vállát.
- Kicsi Nina, kicsit pipa. - költött így hirtelenjében egy rímet. Sebbel jót röhögtek rajta.
- Übervicces vagy, Kimi, tényleg. - mosolyodtam el én is, bár nem akartam.
- Tudtam, hogy a sértődés nem a te műfajod. - karolt át lazán, olyan "haveriasan". - Így legalább újra cseszegethetlek azzal, hogy béna vagy a wakeboardban.
- Mi? - kerekedett ki a szemem. - Ezt meg ki mondta neked? Lewis?
- A lényeg, hogy tudom. De ne parázz, én sem fogok bohóckodni a vízen, jó lesz nekem egy hideg pia meg a jacht, és lazulhatunk egész estig. - vázolta fel a holnap délutáni tervét.
- Én bírom a wakeboard-ot. - mondta Seb. - Tavaly nyáron az Adrián voltam Berni jachtján, akkor is wakeboardoztam. Még Tommival. - húzta el a száját
- Te voltál Ecclestone hajóján? - lepődtem meg.
- Aha. Jóban vagyunk az öreggel. - mosolygott büszkén.
- De ugye most nem akarod visszahívni? Mert az én jachtomra nem jön FIA-tag. - jelentette ki Kimi.
- Ez pilótabuli, mit keresne köztünk?
- Na az meg a másik, hogy már megint miért Fernando intézkedik? - kérdeztem bosszankodva.
- Spanyolhonban vagyunk, kicsi Nina, ha nem tűnt volna még fel.
- És? Barcelonában az volt, amit ő akart. - vitatkoztam tovább.
- Ne mondd, hogy nem élvezted, hogy végül legyőzted paintballban. - nevetett Seb.
- Épp ez a baj, hogy most nem fogom tudni legyőzni, mert nem tudok megmaradni ezen a deszkán. - fontam össze a karomat a mellkasomnál. Még kimondani is rossz volt, hogy béna vagyok a wakeboard-ban.
- Fernando sem tudott hokizni, mégis beállt és játszott Kanadában.
- És mekkora veszekedés lett belőle, Seb?
- Én csak azt akartam ezzel mondani, hogy esetleg megtanulhatnál wakeboardozni...én segíthetek...
- Vagy velem maradsz a jachton és a hűs piával a kezünkben szórakozunk a bénázásaikon. - ajánlotta fel Kimi a vonzóbb ajánlatot.
- Lehet neked nemet mondani, Kimi? - nevettem fel.
- Lehet, de akkor hatalmas veszteség fog érni.
- Márpedig én ezt nem engedhetem. - vigyorogtam. Igen, jobb, amikor Kimivel haverkodunk, mint amikor egymást cseszegetjük. De azért mindkettőnek megvan a maga szépsége.
- Sebastian, jönnél végre? - hallottunk meg magunk mögött egy hangot, ami vélhetően Rockytól, Seb versenymérnökétől jött.
- Bocs, srácok, most tiplizek. - köszönt el Seb természetesen mosolyogva, aztán miután elvegyült Red Bullos társai között, Kimi felé fordultam. - Te, nem tudod, mikor van a szülinapja?
- Csak annyit, hogy valamikor nemsokára. - vonta meg a vállát. - Miért?
- Akkor nem tőled tudom, hogy melyik napon? - néztem magam elé furán. Tényleg, honnan a fenéből tudom, hogy valamikor július elején van Seb szülinapja? Se ő nem mondta, se Kimi? De akkor honnan szedtem?
- Nekem még a sajátom is kimegy a fejemből. - mondta Kimi teljesen komolyan, de ezen elröhögtem magamat. - Nem vicc. Ha a haverjaim nem rendeznének nekem bulit, fogalmam sem lenne arról, hogy egy évvel öregebb lettem.
- Bulit? Bulizni szoktál a szülinapodon? - lepődtem meg, bár Kimit ismerve ez nem is tűnt annyira hihetetlennek.
- Ezen mi olyan szokatlan? - vonta fel a szemöldökét.
- Csak mert én is. Hé...mi lenne, ha szerveznénk Sebnek egy szülinapi bulit? - jutott eszembe hirtelen egy ötlet. A Jégember őszintén megdöbbentnek tűnt.
- Ez most hogy jutott eszedbe?
- Csak úgy. - vontam meg a vállamat. Gőzöm sem volt, mitől támadt ilyen fura ötletem. - Biztos örülne egy meglepetésbulinak. Bár úgyis mindegy, mert a gyárban lesz a brit hétvégéig.
- Ezt meg honnan tudod? - kezdett egyre gyanakvóbban nézni rám a finn.
- Együtt jöttünk Valenciába. Ne nézz már úgy, mintha űrlény lennék! - nevettem az arcát figyelve.
- Mióta vagytok ti ekkora haverok? - kérdezett rá.
- Amióta te vagy a közös haverunk. - mosolyogtam, és ő is így tett. - Miért, ez az igazság!
- Mi lett volna veletek, ha én nem térek vissza? - tette fel a kérdést színpadiasan.
- Valószínűleg Fernando lenne a puszipajtásom. - jelentettem ki komoly hangon, de nem sokáig bírtuk, mindkettőnkből kiszakadt egy gúnyos nevetés.
- Igazából nekem semmi bajom Fernandóval, de baromira élvezem, hogy így szembeszállsz vele.
- Lehet, hogy ő a spanyolok istenének hiszi magát, de engem ez nem hat meg. Én leszek a nyolcadik győztes a szezonban, és ez itt, a spanyol szurkolók szeme láttára fog beteljesülni.
- De előtte felsülsz wakeboardban. - nevetett gonoszul.
- Ne aggódj Kimi, nem vagyok az a típus, aki csak úgy feladja a kihívásokat. Biztos lehetsz benne, hogy ez a pilótabuli is emlékezetes lesz. - kacsintottam.
- De csak miután fent tudsz maradni a deszkán. - szúrt közbe megint egy kis gonoszságot.
- Részletkérdés. Akkor majd Jézus módjára a lábammal tűzök át a víz felszínén, de az biztos, hogy nem fogok leégni.
- Hozzál naptejet és nem lesz semmi gáz. - ajánlotta segítőkészen, de persze ebből is sugárzott a gúny.
- Mélyen tisztelt Nina és Kimi, megtennétek, hogy versenyzők módjára viselkedtek és esetleg velünk együtt járjátok körbe a pályát? - jelent meg előttünk Simon Rennie, a vezető versenymérnökünk. Természetesen nem szúrt le minket, csak finoman utalt a dolgunkra, amit eleve tennünk kéne trécselés helyett. És igaza is volt: előbb a munka, aztán a szórakozás. A pilótabuli majd csak a holnapé.