52. fejezet: Ismeretlen nyugalom

Sziasztok!
Ez a rész a múltkorihoz képest nyugodtabb, de egyben felkavaróbb is. A cím arra akar utalni, hogy Nina úgy érzi, az ő életében nincs olyan, hogy nyugalom, mert a kellemes percek is előbb-utóbb szétfoszlanak :)
A Kimi-rajongók után most a Seb-fanok örülhetnek egy kicsit, mert most az ő kedvencük kapott nagyobb szerepet ebben a részben. Remélem számíthatok a véleményeitekre és a pipáitokra :)
A szavazással kapcsolatban köszönöm az eddigi voksokat, ha eldől, hogy kit választotok, akkor hamarosan hozok egy kis bevezetőt az új rövid történethez.
Most viszont jó olvasást ehhez a részhez! :)

(Nina)

- Összegzés életed legjobb hétvégéjéről? - kérdeztem hétfőn délelőtt a repülőn Joachimot, aki ha nem lenne olyan büszke kiskamasz, valószínűleg már elbőgte volna magát, amikor a gépünk felemelkedett Northamptonból. Lekonyult szájjal tapadt az üvegablakra, amin keresztül Silverstone elhaladó képét figyelte.
- Miért kell véget érnie? - fordult felém csalódottan és egyben dühösen.
Megesett rajta a szívem. Joachim tényleg mindent megtett, hogy kiélvezhesse a versenyhétvégét. A vasárnapi zárónapon már az összes szerelő nevét tudta, beleértve az én gárdámat és Kimiét is. Kimivel persze már az első perctől fogva jóban lettek, hiszen elsőként mutattam be neki a finnt. De összehaverkodott a mérnökökkel, sőt Eric-et és a tulaj Gerard Lopezt is lekenyerezte rajongásával. Az összes VIP vendég el volt tőle ájulva, miközben ő igyekezett minél több mindent magába szívni. Nem bántam meg, hogy elhoztam, ő tényleg egy csupaszív szurkoló.
Most viszont tényleg megsajnáltam. Nekem sosem akkora fájdalom elutazni egy verseny helyszínéről, hiszen tudom, hogy hamarosan jön a következő, ahol ugyanazok lesznek a kihívások és a kötelességek. Egy rajongó szemével nézve viszont tényleg elég nagy csalódás lehet, ha befejeződik egy versenyhétvége.
- Na de mégis... - próbáltam jobb kedvre deríteni szegényt. - Olyan jól érezted magad, nem?
- Dehogynem! Übergigamega nagy élmény volt. - fogalmazta meg igazi kamaszosan, miközben még inkább eluralkodott rajta a csalódottság. - Jaj, Nina, én vissza akarok menni! Lécci forduljunk vissza!
- Nem fordulhatunk vissza, öcskös, ne hülyéskedj már. - morgott Jake a mellett lévő ülésről. Én ugyanis nem voltam hajlandó még egyszer mellé ülni. Alig vártam, hogy végre lerázhassam magam mellől.
- Nem hülyéskedek! Vissza akarok menni. - duzzogott Joachim kitartóan, mire mosolyogva felsóhajtottam.
- Jaj, ne szomorkodj már! Van egy olyan mondás, hogy ne sírj, mert elmúlt, örülj, hogy megtörtént...
- Az nem is így van, hanem hogy ne búsulj, mert elmúlt, mosolyogj, hogy megtörtént. - szólt közbe Jake.
- Szerintem meg úgy, hogy Jake fogja be a pofáját, amíg Nina nem hozzá beszél! - pillantottam rá szigorúan.
A szemét forgatva vigyorogni kezdett, de jófiúként viselkedve csendben maradt.
- Tehát.... - fordultam vissza Joachimhoz. - Ne lógasd az orrod! Szerintem ez egy olyan élmény marad, amit úgysem felejtesz el. És ki tudja, talán még lesz következő alkalom is egyszer.
- Komolyan? - csillant fel a szeme, aztán eszement gyorsan hadarni kezdett. - És....és akkor tényleg megint mehetek veled és ott lehetek egész hétvégén a csapatoddal és találkozhatok a szerelőkkel és kikészíthetem Heidit és röhöghetek Kimivel és bújkálhatok Jake elől és játszhatok Seb kishajójával és....?
- Hééé, nyugi már, nem mondtam semmi konkrétat. - szakítottam félbe nevetve, aztán mégiscsak megakadtam valamin. - De hé! Mi az, hogy kikészítetted Heidit?
- Óóó, én nem is mondtam ilyet! - mosolygott sejtelmesen.

- Akkor egyáltalán nem lesz következő alkalom. - zsaroltam meg, mire rögtön megeredt a nyelve.
- Hát az úgy volt, hogy egyszer ellógtam Heidi mellől, amikor azt mondta, várjam meg a pihenőd előtt, de aztán megláttam, hogy a szerelőid viszik az autód alkatrészeit és egyszerűen muszáj volt meglesnem!
- Te kis csibész! - ingattam a fejemet mosolyogva. - És Heidi ideges lett?
- Mi az, hogy! - derült fel az arca. - Tiszta vörös lett a feje és szerintem az egész paddock hallotta, hogy a nevemet ordibálja. Tökre kétségbe esett, hogy elvesztem vagy valami. Mintha pisis lennék, ember!
Nagyon vicces volt, ahogy az utolsó mondatnál úgy próbált viselkedni, mint egy lázadó kamasz, de már magán azon is mosolyognom kellett, hogy kikészítette Heidit. Szegény mindig annyira figyelt, hogy Joachim ne tűnjön el szem elől, ha már Jake hajlamos volt néha nem figyelni rá, megértem, hogy kiakadt, amikor a kissrác meglépett.
- És mit mondasz majd a szüleidnek? - kíváncsiskodtam tovább.
- Azt, hogy ez olyan brutál hétvége volt, amit sosem felejtek el. - vigyorgott őszintén, aztán még hozzátett valamit. - És ráveszem őket, hogy engedjenek el az összes megmaradt európai futamra is.
- Azt hiszem abba a főnökeimnek is lenne beleszólása. - nevettem, bár el kellett ismernem, hogy Joachim valószínűleg senkinek sem lett volna útban, mert mindenki imádta ebben a négy napban és igazi kis színfolt volt ebben a borús hétvégében.
- Én szívesen elkísérnélek, öcskös. - kacsintott rá Jake. - Akár még a tengerentúlra is.
- Na ahhoz meg nekem lenne még egy-két szavam. - pillantottam rá szigorúan. Nem tudom, hogy tudja-e, de én nem adok neki több lehetőséget, biztos, hogy nem fogok eltölteni vele még egy egész hétvégét, csak azért, hogy folyton rontsa a levegőt.
- Csak magadnak hazudsz, ha azt hajtogatod, hogy mennyire zavart a jelenlétem ezekben a napokban. - mosolygott rám fölényesen. Na tessék! Még az utolsó pillanatokat is kihasználja, hogy felbosszanthasson!
- Szerintem meg neked kéne már beismerned magadnak, hogy annyira reménytelen játékba kezdtél, aminek így is úgy is sírás lesz a vége. - biccentett félre a fejemet egy megalázó mosoly kíséretében.
Jake ugyanúgy vigyorgott, mint az előbb és cseppet sem tűnt reményvesztettebbnek, Joachim viszont értetlenül kapkodta a fejét közöttünk.
- Ti meg miről beszéltek?
- Semmi. - ráztam a fejemet és közben célozgatva Jake szemébe néztem. - Egy teljesen jelentéktelen semmiség.
- Hát persze. - bólintott, de a szemében mindent láttam, csak őszinteséget és feladást nem.
Amikor végre megérkeztünk Svájcba, még hátravolt egy kisebb autóút a fiúkkal, de mire végre az utcánkba értünk. Megkönnyebbültem, amikor Joachim egy hálás ölelés és pacsi után berohant a házukba, és Jake is elköszönt. Amikor azonban kipakoltam a bőröndjeimet és már éppen az ajtó nyitásával bajlódtam, újra megjelent mögöttem.
- Mi a fenét akarsz még? - mordultam rá, mert kis híján kiejtettem a kezemből a lakáskulcsot, amikor a keze a vállamhoz ért.
- Nina, ne szórakozzunk már, jó? - mosolyodott el a morgásomon.
- Én is ezt szeretném, úgyhogy húzz haza, elég volt már belőled ebben a négy napban! - löktem le a kezét magamról, de ő kitartóan nem mozdult egy lépést sem.
- Én nem erre gondoltam. - erősködött. - Nekem egyáltalán nem volt elég belőled, és ha azt hiszed, hogy egy olcsó "A jó késői viszontlátásra!" szöveggel le tudsz rázni, akkor nagyot tévedsz.
- Jake. - adtam fel az ajtó kinyitását és nagyot sóhajtva megfordultam. - Nem tudom, hányszor próbáltam már veled türelmesen beszélni. Hányszor próbáltam nyomatékosan közölni veled a véleményemet. Hányszor próbáltam a fejedet leordítva elküldeni a francba. Nem tudom mit kéne még tennem ahhoz, hogy megértsd, hogy SEMMIT SEM AKAROK TŐLED! - hajoltam hozzá közelebb, hogy egyenesen a pofájába ordíthassam, hátha ez már eljut az agyáig.
De persze a várakozásommal ellentétben nem hőkölt hátra és futott el a szembeni házába. Elvigyorodott és még közelebb hajolt.
- Imádom, amikor ilyen ingerült vagy. Felhergelsz, de nagyon! - suttogta már szinte a számba, aztán hirtelen elkapta a nyakamat és megpróbált lesmárolni, én azonban nem véletlenül vagyok autóversenyző a hihetetlen reflexeimmel, mert abban a minutumban tökön rúgtam és amikor elkábult, fel is pofoztam ráadásként.
- Remélem ebből már felfogtad, hogy jobb ha eltűnsz az életemből! - ordítottam, miközben a dühtől még elégedetten láttam, hogy mennyire szenved az alsó és a felső csapástól is.
- Nina....ez most nagyon rossz húzás volt. - sziszegte berogyasztott térddel és a vörös arcát fogva. A tekintete elsötétült és fenyegetővé vált a hangja is. - Ezt még nagyon meg fogod bánni, kislány...
- Alig várom. - köptem oda neki még végszóra, aztán mit sem törődve vele becsaptam a bejárati ajtót.
Úgy érzem kellett már ez a pofon. Jake kezdte túllépni azt a határt, amit már nem tűrök el. A legnagyobb pofátlanság az az egészben, hogy egyszer sem vett komolyan, pedig a létező összes hangnemben próbáltam a tudtára adni, hogy az égvilágon semmi közünk nem lesz egymáshoz és azt is csak magának köszönheti, hogy most három napig fájni fog neki az alsó fertálya és vörös lesz az arca. Megérdemelte. És büszke vagyok magamra. Hogyan kell ellátni egy tapló baját! A leghatásosabb módszer Nina Bradl-től.

Mivel a múlt hetet teljes egészében mások társaságában töltöttem, nagyon furcsa volt újra teljes magányomban lenni. Az elkövetkező egy-két napban viszont csak arra koncentráltam, hogy regenerálódni tudjak a hazai versenyemre, így minden icipicit is idegesítő dolgot kizártam a környezetemből és helyette olyan számomra jelentéktelen dolgokkal foglalkoztam, mint a rendrakás, bevásárlás, vagy a ruháim mosása és vasalása. Utáltam ezeket a nőies munkákat, de ha sajnos ez is hozzá tartozik az önálló életemhez és ha nem akarok szennyes ruhákba menni a drága Németországba, muszáj volt elvégeznem ezeket is, főleg mivel ezúttal két hétre is pakolnom kellett, mivel a hazai hétvégém után még Magyarországon versenyzünk.

A dolgomat néha megnehezítette, hogy a szomszéd testvérpár újabban gyakran látogatott el hozzám, mivel nyári szünetet kaptak a suliban. Joachim nem győzött dicsekedni, hogy az összes focistársa irigykedik rá és állítólag meg fognak rohamozni a VIP jegyekért, közben pedig kiharcolta, hogy mutassam meg neki a trófeáimat. Winnie ezzel ellentétben folyton csak szemrehányásokat tett, amiért "őt nem szeretem annyira, mint Joachimot" és "ő is elég nagy lány lett volna ahhoz, hogy velem jöjjön, csak én biztosan én nem akartam, hogy jöjjön, merthogy nem is szeretem őt", így a nagy munka közben türelmesen próbáltam elmagyarázni neki, hogy nagyon is bírom őt és majd kitalálok valamit, hogy hogyan kárpótoljam.
Amikor viszont nem voltak a közelemben, elgondolkoztam rajta, hogy miért ragaszkodnak hozzám ennyire. Mert tuti, hogy nem azért, vagy nem csak azért, mert ismert sportoló vagyok és büszkék, hogy közeli ismerősük vagyok. Talán csak azért, mert korban közel állok hozzájuk és nem anyáskodok felettük. De...
Oké, hogy még csak 19 vagyok és eszem ágában sincs mostanában szülni, de...én fogalmam sincs, hogy milyen szülő leszek. Nem tudom, hogy hogyan tudnék elbírni két ilyen hiperaktív gyerekkel. Bár hogyha valami nyugodt és higgadt pasi lenne az apjuk, talán könnyebben menne a dolog.
Ezt a gondolatmenetet követve akarva-akaratlanul is eszembe jutott a poénjegyességünk Kimivel. Eszement ötlet volt, de annál poénosabb. Igazából kíváncsi lennék, hogy Kimi milyen a házas életben. Mégsem sosem hallottam, hogy a feleségéről beszélt volna, sőt egyáltalán nem is emlegeti soha. Én mindig csak azt az oldalát látom, amikor poénkodik, féloldalasan mosolyog, vállon bokszol, finoman utalgat dolgokra, olykor rávilágít a magánéleti problémáimra, ökörségekre vesz rá, mint pl. ez az eljegyzési ötlet, ami elméletileg csak egy kérdésben merült fel, de gyakorlatilag igent mondtam és még a futam után is ezzel viccelődtünk.
Már alapból is fura párost alkotunk Kimivel, de mi lenne, ha mondjuk, mint férj és feleség élnénk, teszem azt két gyerkőccel? Áh, ez...ez abszurd...Ja, hogy most éppen takarítok? Ebből is látszik, hogy rühellem ezt a szükségmunkát.

A furcsa és saját magamat is megnevettető elmélkedésemből a csengő térített vissza. A tisztítószerrel a kezemben nyitottam ajtót, és megkönnyebbülten kiengedtem a levegőt, amikor láttam, hogy csak Sebastian ácsorog ott mosolyogva.
- Halihó! - köszöntött napsugaras mosollyal, aztán amikor észrevette a harci fegyveremet, a szája elé kapta a kezét, hogy ne nevesse el magát. - Az mégis mi a kezedben?
- Aminek látszik. - nyújtottam előre a jól bevált tisztítószert bemutatásképpen. - Mi nem tetszik?
- Csak kicsit fura, hogy takarítasz. - magyarázkodott.
- Én nem fizetek házvezetőnőt, valakinek viszont meg kell csinálnia. - vontam meg a vállamat. - Mi járatban?
- Csak azért jöttem, hogy megkérdezzem, nincs-e kedved egy kis tollasozáshoz. Kimit hívtam, de nem tudom elérni. Heikki pedig most Heidival van, azt mondta csak holnap vagy azután jönnek. De ha takarí....
- Nem! Jövök! - dobtam el a tisztítószert csak úgy random valamelyik sarokba. - Két perc és kész vagyok!
- Király. - örült meg Seb és amíg ő azon morfondírozott, hogy jó-e, ha csak úgy otthagyom a földön a már csak félig teli tisztítószeres palackot, én felrohantam az emeletre és gyorsan lecseréltem a cuccomat. Most bármit szívesebben csinálok, mint a takarítás, és a lehetőség most úgy kínálkozott, ahogy nem is vártam.
- Mehetünk. - mosolyogtam felszabadultan Sebre, aki türelmesen megvárt a tornácon.
Az odafelé úton azon gondolkoztunk, hogy mi lehet Kimivel, ha nem veszi fel a telefont. Nem szokott ilyet csinálni, még a jelentéktelen SMS-ekre is mindig reagál. De nem aggódtunk miatta, hiszen nagyon jól tudtuk, hogy Kimi életének nem minden része tartozik ránk.
Amikor odaérkeztünk Seb házához, egyből az ugrott be, hogy egy hete még fejvesztve rohantam ki az ajtón félmeztelenül és pipavörös fejjel és egy jó adag káromkodással a fejemben.
- Szép ajtó, tudom... - állt meg mellettem és most már együtt néztük a ház ajtaját. Észre sem vettem, hogy azt bámulom. Kínomban elnevettem magamat. - Mi tetszik rajta annyira?
- Semmi, csak elgondolkoztam. - néztem rá mosolyogva és amikor visszamosolygott arra gondoltam, hogy biztos van annak valami oka, hogy megbeszéltük azt a múltkorit és túlléptünk a bakin. Sokkal jobb így, hogy lazán, feszültségmentesen tudunk egymás mellett mosolyogva ácsorogni.
- Felőlem bámulhatjuk még egy darabig, ha gondolod. Jó ki program.
- Felejtsd el! - csaptam meg a karját, aztán a hátsó udvara felé vettem az irányt, ahol a teniszpályája terült el.
- Te akartál súlyosan kikapni. - jött utána nevetve.
- Majd meglátjuk ki kap ki kitől. - néztem rá  kihívóan és a kezembe vettem a tőle kapott tollasütőt. Seb elhelyezkedett a másik oldalra és rögtön bele is csaptunk a lecsóba. Ő kezdett és egy nagyon gyors szervával elérte, hogy csak a fejemmel kövessem a tollaslabdát, ami az én térfelemre torpedózott.
- Elaludtál? - cukkolt szemből és egy diadalmas vigyor húzódott az arcán.
- Csak a szemembe sütött a nap. - védekeztem, ami lényegében igaz is volt, mert úgy tűzött a napocska így július közepére, hogy már kiégette a szememet. De el kellett ismernem, hogy Seb tényleg nem kezdő, látszik, hogy Kimi edzette. De ha a finn folyton megveri, akkor nekem se lehet olyan nehéz.
Feldobtam a labdát és teljes erőmmel beleütöttem az ütővel, ami át is süvített a másik térfélre. Annyira elájultam, hogy ilyen jót ütöttem, hogy elfelejtettem újból beleütni, amit Seb visszaadott. Természetesen ezért is kiröhögött, de a következő alkalommal már nem akartam elhinni, hogy tényleg ilyenek az első ütéseim. Ugyanis amikor szerváltam, feldobtam ugyan a labdát, csakhogy nem ütöttem el az ütővel, hanem csak a levegőt csaptam meg, a labda pedig leesett a földre. Már én is kuncogtam a kezdeti bénaságomon, de igazság szerint nem volt ez annyira véletlen, csak azt akartam, hogy Seb úgy tudja, hogy rosszul játszok.
Többet már nem vétettem ilyen amatőr hibákat, kemény kis csata alakult ki köztünk. Végül olyan jól teljesítettem, hogy 25-25-nél meccslabda állt elő. És én szerváltam.
- Ha eltalálod a labdát, már győztél! - gúnyolódott a túloldalról.
- Én szépen szeretek nyerni! - szóltam vissza neki és olyan precízen ütöttem meg a tollast, hogy alaposan megdolgoztattam Sebet, hogy elérje a labdát. Végül azonban beleütött, de nekem nem sikerült elég gyorsan reagálnom, mert a süvítő tollaslabda egyenesen a fejemen koppant. Nem mintha nagyot ütött volna, de kicsit elvesztettem az egyensúlyomat és hogy végre meg tudjak állni, muszáj volt úgy lépkednem, mint elefánt a porcelánboltban. Seb a győzelmi mámor helyett eléggé megijedt és rögtön oda is rohant hozzám.
- Bakker, bocsi, nem direkt volt! Megvagy? - kérdezte és a biztonság kedvéért megfogta az egyik karomat, hogy maradjak már egy helyben. Pislogtam párat, de aztán úgy éreztem, elmúlt az atrocitás hatása.
- Persze, semmi gáz. - nevettem kínosan. Hát nem túl szép úgy elveszteni egy meccslabdát, hogy fejen talál a tollaslabda. Most tényleg azt hiszi, hogy totál béna vagyok. Azért gúnyosan elvigyorodtam. - Gratulálok, szép győzelem, szó szerint levertél, mint ellenfeledet.
Ahogy sejtettem, Sebben ezzel rögtön bűntudatot keltettem.
- Nem akartam így nyerni. - vágott bűnbánó arcot, aztán elmosolyodott. - Tudod mit? Vegyük úgy, hogy te nyertél, hiszen jól játszottál és meg is érdemelted volna!
- Ezt szerettem volna hallani. - húztam ki magam és élvezettel néztem, ahogy Seb megvilágosodik.
- Te....te kis...húúú. - rázta a fejét, amikor leesett neki és azon melegében fejbe akart kólintani a tollasütőjével, de ezúttal felkészültem a támadására és futásnak eredtem. Ő sem hagyta annyiban, utánam rohant és végül amikor az udvar elejében ért utol, intenzív tollasütő harcba kezdtünk, aminek az lett a vége, hogy ő is jól fejbe vágott, én viszont arcon csaptam és egy hatalmas piros folt éktelenkedett a pofácskáján.
- Húúú, basszus. - dobtam el a kezemből az ütőt és kerek szemekkel figyeltem, ahogy az arcához emeli a kezét és eltátja a száját a fájdalomtól.
- Ez csíp! - panaszkodott és jó erősen dörzsölni kezdte a piros foltot, amitől csak még vörösebb lett. - Most meg mit nevetsz? Jó érzés így látni?
- Megsemmisítettelek! - nevettem tovább, miközben a fejemet vakartam, ami meg nekem fájt.
- Akkor most jöhet a visszavágó! - húzta féloldalas mosolyra a száját, majd mielőtt még bárhogy is reagálhattam volna, felkapta az én ütőmet is és fenyegetően összeütögette a sajátjával. - Fuss, ha kedves az életed!
Belementem a játékba, és kihasználva, hogy egérutat adott, rögtön a ház elejébe futottam, ahol állt egy jókora fa. Még volt annyi előnyöm, hogy fel tudtam kapaszkodni a legalsó ágára, felmászni viszont már nem, mert két ütő összeszorította a lábamat, én pedig abban a pózban lezúgtam a földre.
- Csillagokat látok. - mormoltam, amikor a fűben fekve próbáltam elkülöníteni a színes pontokat a kék égbolttól.
- Ez volt a célom. - mosolygott Seb, akinek a feje lassan kirajzolódott felettem.
Ezt azért én sem hagyhattam ennyiben. Elvigyorodtam és egy hirtelen mozdulattal kigáncsoltam a lábát, amire nem számított, mert egy ügyetlen mozdulattal seggre ült. Igaz ő nem járt olyan rosszul, de ugyanúgy méltatlankodott.
- Akkor most már kvittek vagyunk? - kérdezte és hogy tényleg kiegyenlített legyen a viszony, lefeküdt mellém a fűbe, így már mindketten az eget figyeltük.
- De még mennyire! Azzal a feltétellel, ha kiegyezünk egy Nina-győzelemben. - ajánlottam alkut.
- Azt most elfelejtheted. - nevetett ki. - Én nyertem, nem ferdítjük el az igazságot!
- Ha jól emlékszem valaki pár perccel ezelőtt még azt mondta, hogy megérdemeltem a győzelmet, mert jól játszottam, vagyis én nyertem. - emlékeztettem a szavaira.
- Azt abban a gyenge pillanatomban mondtam, amikor azt hittem, valami bajod esett. - magyarázta ki magát.
- Sajnálom, ez nem kívánságműsor. Én nyertem és kész! - kötöttem az ebet a karóhoz.
- Na jó. - sóhajtotta engedékenyen. - Kiegyezünk egy döntetlenben?
- Mit ajánlsz cserébe? - fordítottam el a fejemet az ő irányába. Ő is éppen felém fordult.
- Van egy kis citromos és epres fagyim, meg hideg Red Bull behűtve.
- Citromos fagyi? - szökött fel a mosoly az arcomra. - Lekenyereztél, Seb!
- Döntetlen? - nyújtotta az öklét, amit beleegyezően megöklöztem.
- Döntetlen. - bólintottam, és ettől Sebnek is mosolyogni volt kedve.
- Látod, szót tudunk érteni, ha akarunk és ez kevésbé fájdalmas, mint a csapkodás. - világított rá.
- Lehet, de a tettek élvezetesebbek, mint a szavak. - tettem a fejem alá a kezemet és úgy bámultam az eget.
Hiányzott már egy ilyen kis pihenő, mert az elmúlt napokban meg sem álltam a nagy házkarbantartásban. Plusz pont, hogy még csodaszépen sütött a nap is, és ezért még azt is elnéztem neki, hogy jelen pillanatban kénytelen voltam becsukni a szememet, mert kiégett tőle a retinám.
- Ezt pont te mondod? - nevetett fel.
- Miért? - kérdeztem vissza értetlenül.
- Áh, mindegy. Egyébként én is egyetértek ezzel. - hagyta annyiban a dolgot. - Jó ez a pihi, nem?
- Most nincs is másra szükségem. - értettem egyet vele és kényelmesen nyújtózkodtam egyet.
- Jobb ez, mint a takarítás, nem? - kérdezte mosolygós hangon.
- Viccelsz? Rühellem ezt csinálni, de ha Heidi nincs itt, úgy néz ki a házam, mint egy szeméttelep és egy használt-ruha kereskedés egyvelege. Nem, ez nem vicces!
- Hihetetlen, hogy még ennyi nőiesség sincs benned. - hitetlenkedett.
- Igenis van bennem nőiesség, csak nagyon el van ásva. - kértem ki magamnak.
- És felszínre kerül ez valaha? Csak mert én pl. még egy darabkát sem láttam belőle. - cukkolt tovább.
- Nagyon kell annak tepernie, ha meg akarja ismerni a nőies oldalamat. - erősítettem meg mosolyogva.
- És van esetleg olyan, aki előreláthatólag képes lesz erre? - kíváncsiskodott tovább.
- Bárki képes elérni bármit, ha elég kitartó és megvan a célja, amit szeretne megvalósítani. - bölcselkedtem az életem egyik meghatározó okosságával.
- Szóval szerinted bárkinek van esélye arra, hogy kihozza belőled a nőt... - komolyodott el a hangja.
- Esélyegyenlőség? Azt azért nem.
- Miért?
- Akik nem állnak hozzám annyira közel, sosem fogják megtudni, milyen is vagyok, amikor nem ezt az énemet látják, amit általában mindig. - magyaráztam.
- Tehát akkor egy hozzád közelállónak sikerülhet? - tette fel az újabb kíváncsi kérdését.
- Most miért is kérdezel ilyeneket? - fordultam felé érdeklődve.
- Te hoztad fel. - nézett rám védekezően. - Szóval?
- Attól függ, ki az a hozzám közel álló személy. - válaszoltam és ismét becsuktam a szememet.
- Tegyük fel, hogy egy olyan ember, akivel sokat találkozol, de nem minden nap, viszont nagyon jó a kapcsolatod vele és jól elvagy a társaságában. - hozott fel egy példát és meglepett, hogy milyen gyorsan kitalálta. -  Egy ilyen valaki megismerheti azt az énedet, aki ott mélyen belül rejtőzik, ahogy te mondtad?
- Ma nagyon filozofikus vagy. - mosolyogtam.
- Csak kíváncsi.
- Ühüm. - hümmögtem.
- Mi ühüm? - kérdezett vissza nevetve.
- A kérdésedre a válasz. - feleltem. - De nem hiszem, hogy ez valaha be fog következni. Most nem nagyon vannak olyan terveim, hogy megcsillogtatom a nőiességemet.
- És később? - kíváncsiskodott tovább.
- Nem tervezek előre. Mindig a pillanatnak érdemes élni. Ettől lesz boldog életünk, nem? - nevettem fel.
- Mióta vagy te ennyire pozitív? És mi ez a sok közhely? - lökte meg a vállamat az övével.
- Talán ez a pillanat okozza. Most minden nyugis és mosolyogtató. Semmi probléma, csak jókedv és pihenés. - mormoltam és úgy éreztem ez az állapot már lassan odáig fejlődik, hogy pudingként elolvadok és belesüllyedek a földbe. Nem is gondoltam volna, hogy ilyen kellemes érzés a fűben heverészni július közepén.
- És én nem is vagyok benne? - kérte ki magának sértődötten nevetve.
- Ja, hogy te is itt vagy? - nevettem fel én is, aztán amikor kinyitottam a szememet és oldalra fordultam láttam, hogy ezzel megint vérig sértettem.
- Oké, ezt megjegyeztem. - morogta és felült. Játékosan a hátára csaptam, hogy ne sértődjön már meg.
- Seb, csak vicceltem! - biztosítottam nevetve. - Kellett valaki, aki kihúzzon a házból és egy tollasparti után ide a fűre üldözzön, nem?
- Szóval mégiscsak számítok valamit? - kérdezte a kezére támaszkodva, de felém nézve.
- Csak nehogy elbízd magad. - mosolyogtam rá összeszűkült szemmel, de szemmel láthatóan ezzel a válasszal is beérte, és sikerült kiengesztelnem. - Különben meg...ígértél nekem valamit, ha jól emlékszek.
- Tudhattam volna, hogy csak a citromos fagyira fáj a fogad. - ingatta a fejét mosolyogva, aztán miután felállt, és felém nyújtotta a kezét, hogy felhúzzon. A citromos fagyi hallatára összefutott a nyál a számban, úgyhogy önként és dalolva elfogadtam a segítségét és felhúzattam fele magamat.
Bent jóval kellemesebb idő volt, mint kint, nem hiába a légkondi az ember egyik legbecsesebb találmánya. Rögtön a konyhába mentünk, ahol Seb már kutakodni is kezdett a fagyi és a kiskanalak után. Én viszont amikor leültem az asztalhoz, és körbenéztem, azon kezdtem el pörgetni az agyamat, hogy amikor legutóbb itt voltam, semmi sem volt ennyire nyugodt és kellemes, sőt...
Érdekes, hogy mindig itt, az ő házában történik valami rossz. Egy hónapja Heidiék kizártak otthonról, és még ugyanazon a napon filmezés közben kiöntöttem magamból az anyám balesetét Sebnek. A múlt heti szülinapi buli pedig jól indult és mégis milyen káosz lett belőle. Innen pont rá lehetett látni arra a folyosóra, ahol az az incidens történt köztünk és Hanna megjelent. Megráztam a fejemet, mielőtt visszatérnének az emlékképek.
- Csak citromosat kérsz? - térített vissza a jelenbe Seb a fagyisdobozokkal a kezében.
- Adhatsz a másikból is. - lestem bele az epresbe, ami igencsak jól nézett ki. Miután mindketten eljátszottuk a fagyisnénit és kiszedtük a saját adagunkat, némán majszolni kezdtük a jeges édességet.
- Eddig nagyon tetszik ez a nap. - törte meg a csendet Sebastian.
- Gondolom azért az arcod nem örül annyira annak, hogy itt vagyok. - pillantottam fel rá vigyorogva.
- Túléli. - legyintett. - De klassz ez a délután. Egy héttel ezelőtt nem is gondoltam, hogy ma nálam fogunk fagyizgatni.
Egy kicsit lefagyott a mosoly az arcomról. Nem hiszem el, hogy megint felhozza! Nem elég, hogy nekem eszembe jutott, amikor bejöttem ebbe a házba? Még szóban is el kell terelnem a témát?
- Hát én sem. De zárjuk már le ezt a témát, olyan kínos. - vallottam be, hogy végre túllépjünk már rajta.
- Jó, persze, már megbeszéltük. - mélyedt el a tekintete a fagyi kanalazásában, aztán egy kis csönd múlva újra megszólalt. - Emlékszel, amikor azt mondtam, hogy az európai versenyekre már a lakóautómmal megyek?
- Már amikor nem kell átmásznod a La Manche-ot. - nevettem.
- Igen. - mosolyodott el. - Hockenheimba már azzal megyek. Már alig várom.
- Nagyon jó dolgod lesz, ám! Egy lakóautó milliószor kényelmesebb, mint egy bazi nagy hotelszoba. - gúnyolódtam, mire a szemét forgatta.
- Nagyon vicces. Én élvezem, amikor ott lakhatok. A nagydíjra az egész családom kijön. Alig várom! - derült fel az arca, amivel párhuzamosan nekem kicsit elhalványult a mosolyom.
Én még nem is beszéltem apával és Stefanékkal. Fogalmam sincs, hogy egyáltalán szeretnének-e eljönni, vagy van-e idejük rám. Fogalmam sincs, hogy Stefannak jövő hétvégén van-e versenye vagy nincs. Fogalmam sincs, hogy Janine és a kis Bennie el tudnának-e jönni. Ez már most elszomorított. Ahhoz képest, hogy milyen jó kapcsolatom volt a családommal, az utóbbi időben mintha kicsit kezdenénk eltávolodni. Igaz, hogy engem teljesen lekötnek a F1-gyel kapcsolatos teendőim, és a magánéletem sem éppen rózsás, és tudom, hogy Stefan is milyen elfoglalt a motoros királykategóriában és otthon a kis családjával egyaránt, de azért hiányoznak. Néhány rövid telefonbeszélgetésen kívül alig tartjuk a kapcsolatot. Ez nem normális.
- Valami baj van? - kérdezett rá Seb, mert már csak túrtam a fagyit a kanalammal, miközben elgondolkoztam.
- Nem, dehogyis. - ráztam meg a fejemet, aztán eltereltem a témát. - Ott lesznek a paddockban a tesóid?
- Persze. - mosolygott derűsen. - Majd bemutatlak nekik, ha nem bánod. Az öcsém nem igazán akarja elhinni, hogy te hús-vér lány vagy, és nem egy nővé alakított srác, aki így próbál nagyobb reklámot magának.
- Nem mondod? - nevettem el magamat. Az összes Vettel ennyire hülye? - Még be is kéne bizonyítanom, hogy nőből vagyok? Hát ez kész!
- Nekem lenne pár tippem, hogy hogyan. - vigyorgott önelégülten, de még mielőtt ki is fejtette volna, elvettem a kedvét tőle egy kis arcba nyomott fagyival. A megmaradt részemet ugyanis egyenesen beletöröltem az arcába, legnagyobb meglepetésére. - Hééé! Nina! Ezt....ezt most miért kaptam? - kapta a kezét az arcához és nevetve törölgetni kezdte.
- Még mielőtt bármilyen perverz elképzelésed lenne arról, hogy hogyan kéne bizonyítanom a nemi hovatartozásomat. - fejtettem ki a támadásom okát. - A vizes póló lett volna az első javaslatod, mi?
- Te már csak tudod. - vonta meg a vállát, majd egy hirtelen mozdulattal az ő maradék fagyiját is a képembe törölte. - Kölcsönfagyi visszajár! - vigyorgott elégedetten, mikor én meglepetten nyúltam az arcomhoz.
- Ez most nagyon rossz húzás volt, Seb. - néztem rá szúrósan, miután már sikerült kikanalazni az ujjammal a szememből a fagyit és láttam valamit. Nem hiszem el, hogy visszaadta! Ez azért már pofátlanság!
Már éppen megfogtam egy hozzám közel eső konyharuhát, hogy azzal csapjam arcon büntetésül, amikor egy éles hang szakította félbe a tervemet.
- Ez a tiéd? - érdeklődött Seb. - Nekem Beatles a csengőhangom és ez nagyon nem az.
- Ja, várj, igen az enyém. - esett le, hogy az én mobilom csörög, de mivel totálisan fagyis volt a kezem, előbb meg kellett törölnöm a konyharuhába, hogy végre ki tudjam kaparni a zsebemből az őrülten csörgő telefont. - Ha Kimi hív, akkor elújságolom neki, hogy éppen fagyit eszünk, úgyhogy sajnálhatja, hogy nincs itt. - néztem rá mosolyogva, de amikor rápillantottam a kijelzőre, egy ismeretlen számot jelzett. - De nem ő az.
Vállat vonva megnyomtam a zöld gombot és vártam, hogy ki szól bele. Egyelőre viszont egy hangot se hallottam.
- Háló, van ott valaki? - szóltam bele, de nem jött válasz, úgyhogy beerősítettem. - Mondom, halóóóóóóó!
- Kivel beszélek? - hallottam meg végre egy női hangot.
- Mi az, hogy kivel beszél? Minek hívott, ha azt se tudja, ki vagyok? - háborodtam fel.
- Maga nem Mary Stoneberger? - kérdezett vissza, fittyet hányva arra, hogy mit kérdeztem tőle.
- Nem, nem hívnak Mary Stonebergernek, téves! - morogtam bele a telefonba, de aztán egy pillanatra bevillant valami. Mary Stoneberger a titkárnőnk Enstone-ban! Mi a fene ez?
- Ne tegye le! - kérte parancsoló hangon a kissé ideges női hang, ami valamiért mégis meggátolt abban, hogy ne nyomjam ki. - Nina Bradl-lel beszélek?
- Örülök, hogy tudja a nevemet, ha már felhívott. - nevettem ki gúnyosan. - Elárulná az ön nevét, ha már így
kiderítette, hogy nem Mary Stoneberger vagyok?
- Már nem is tudod, milyen régóta várok arra, hogy végre beszélhessek veled, Nina. - változott meg a nő hangneme, ami egyszerre rémített meg és hozott kíváncsiságba.
- Ki maga? - kérdeztem rá megint, de már valamivel nyugodtabb és kíváncsibb hangon.
- Az anyád. - felelte egy nevető hang. - Végre elértelek, el sem hiszem!
Amikor ezt kimondta, halálra váltan kinyomtam az illetőt. Csak bámultam révetegen magam elé. Nem akartam elhinni, hogy a rejtélyes telefonáló, aki folyton Enstone-ban zaklatta a titkárnőt, nevezetesen az általa is említett Mary Stonebergert, most elérte a célját: vagyis engem!
- Ki volt az? - kérdezte Seb aggódóan, amikor letettem a telefont.
- Ez...biztosan téves hívás. - ráztam meg a fejemet. Ez lehetetlen.
- Miért, ki beszélt? - faggatózott tovább, mire nagyot nyeltem.
- Olyasvalaki, akinek már nem lenne szabad. - mondtam rekedtes hangon.
- Jesszus, nyögd már ki, hogy mi van! - vált ő is kétségbeesettebbé, amikor meglátta, hogy falfehér az arcom.
- Mikor megkérdeztem, ki hív, azt mondta: az anyád! És ez nem káromkodás volt... - nyögtem ki, ahogy kérte, szó szerint és ekkor már ő is döbbenten tátotta el a száját.
- Úgy érted....tényleg azt mondta, hogy az anyukád? - kérdezte, amikor feldolgozta, amit mondtam.
- Igen, Seb pontosabban úgy, hogy az anyád! Érted?! Te érted ezt? - idegesítettem fel magamat.
- Jó, ne haragudj, én csak...
- Te csak, te csak....te csak inkább most hagyj békén jó. Gondolkodnom kell. - álltam fel hirtelen mozdulattal és teljes erőmmel a földhöz vágtam a konyharuhát.
- De ez mégis....? Hogyan érhetett el? - próbált segíteni Seb, ahogy megemésztette a hallottakat. És persze a látottakat, merthogy én a hirtelen jött felindultságtól trappolni kezdtem a konyhájában.
- Már hetek óta zaklatja a gyárban a titkárnőt. Folyton engem keres és úgy jelentkezik be mindig, mint az anyám.
- És a csapatban tudják, hogy.... - kérdezte félve, de rögtön lehurrogtam.
- Persze, hogy elmondtam, ne legyél már hülye!
- Jó bocs, persze. De akkor ha nem adta meg senki sem a számodat neki, akkor hogyan érhetett el?
- Nagyon jó kérdés, Seb, szerinted én nem ezen agyalok éppen? - förmedtem rá idegesen.
- Akkor miért velem ordibálsz? - emelte fel a hangját ő is.
- Azért, mert hülyeségeket kérdezel, mikor látod, hogy így is totál ideg vagyok! - csapkodtam a levegőben.
- Inkább próbáljuk kitalálni, hogy miért hívott. - javasolta, de zavart, hogy ő higgadt tudott maradni, én viszont totál bepöccentem.
- Nem tudok találgatni és nem is kell! Már azzal fenyegetőzött a Brit Nagydíj előtt, hogy Silverstoneban, majd találkozni fogok vele. Eszembe sem jutott, hogy erre is gondolnom kellett volna.
- És tényleg ott volt?
- Dehogyis! Akkor szerinted miért akadnék ki éppen most ennyire? - kiabáltam kikelve magamból. Már majdnem ott tartottam, hogy földhöz vágok valamit. - Nem tudom, mit tegyek! Ne foglalkozzak vele? Megtehetném, ha nem az anyámmal jönne! Az anyámmal...Kinek jut eszébe ilyennel zaklatni? - temettem az arcomba a tenyeremet. Remek, ez a goromba nőszemély annyira felzaklatott, hogy lassan bőgni fogok a tehetetlen dühtől.
- Hééé, Nina, nyugi! - karolta át váratlanul egy kar a vállamat, de mivel nem reagáltam rá, finoman körém fonódott mindkét karja. - Ne hagyd, hogy felbosszantson. Azt sem tudod ki ő és mit akar, vagy miért csinálja ezt.
- És akkor mégis mit csináljak, Seb? - emeltem fel a fejemet és a szemébe néztem. Már megint alá vagyok rendelve neki, baromi jó. Ismét egy gyenge pillanat és ismét ő az, aki ezt pont látja. Ez kész katasztrófa már!
- Szerintem hívd fel. - ajánlotta nyugodt hangon. - Akkor megkapod a válaszaidat a kérdéseidre és még jól be is olvashatsz neki. - mosolyodott el. - Őszintén....mit veszíthetsz?
- Nem tudom. - ráztam a fejemet. - De talán igazad van. Biztos? - néztem rá megerősítésképpen.
- Biztos. - bólintott biztató mosollyal, és ezzel elérte, hogy kicsit én is lenyugodjak.
Amikor viszont már épp rá akartam szánni magamat arra, hogy visszahívjam a zaklatót, újból megcsörrent az asztalon fekvő mobilom. Megrázkódtam és ezzel hirtelen újra belém nyilallt egy kis félelem. Sebre néztem.
- Vedd fel. - biztatott bólogatva, majd miután megbizonyosodtam róla, hogy ugyanaz az ismeretlen szám hív, nagy levegőt véve megnyomtam a zöld gombot...