53. fejezet: Kiszámíthatatlanul

Sziasztok!
Sajnos már csak egy órán múlik, hogy még ma, azaz vasárnap teszem közzé a részt, de ez most tényleg önhibámon kívül történik. A rész már készen volt, csak a képeket kellett volna hozzátenni, erre meg kiderült, hogy nem leszek itthon egész nap, úgyhogy ezért jött estére a rész :/
De szerény véleményem szerint nem bánjátok meg :) Seb-fanok, Kimisek egyaránt örülni fognak a végén, és már előre várom, miket fogtok összekombinálni :D Hogy miből, azt rátok bízom, várom a véleményeket :))
A készülődő új sztoriról annyit, hogy hamarosan belekezdek, mihelyst végleges lesz a győztes neve és megírok belőle előre pár részt. Addig is élvezzétek ami van :D
Jó olvasást! :)


(Nina)

- Ügyes kislány. - hallottam meg a telefonáló hangját. Újból az a titokzatos és furcsa hangszínű női hang szólt bele a telefonba, miután megnyomtam a zöld gombot. - Örülök, hogy másodszor is felvetted. Az előbb nem túl szépen váltunk el. Pedig van fogalmad róla, hogy már milyen régóta próbállak elérni?
Abban a pillanatban kinyomtam volna, ha nem tudtam volna, hogy csak akkor tudom meg ki is ő és mit akar, ha beszélek vele. Sebastian mellettem állt és bár diszkréten nem hallgatózott, folyamatosan az arcomat nézte, hogy hogyan reagálok. Nyeltem egy nagyot és megszólaltam.
- Nem azért vettem fel a telefont, mert bájcsevegni szeretnék. Fontosabb dolgaim is vannak annál, hogy nevüket el nem áruló zaklatókkal társalogjak. Szóval kinyögi végre, hogy ki maga, vagy...
- Vagy mi lesz? - vágott közbe és egy nevetést hallottam a túloldalról. - Lecsapod a telefont, mint az előbb? Nem tennéd, mert már így is ordít belőled a kíváncsiság. De nem is akarok titkolózni előtted...
- Akkor miért nem mutatkozik be végre? És ki engedte meg, hogy tegezzen? - emeltem fel a hangomat.
- Azt akarod, hogy tegezzem a lányomat? - kérdezte és ekkor megállt bennem az ütő. Nem vitás, ez a nő tényleg az anyámnak adja ki magát és olyan pofátlan, hogy ezzel nem csak a titkárnőt akarta etetni a gyárban, hogy hozzám férkőzhessen, de még engem is ezzel akar hülyíteni. Ez már egyszerűen bunkóság!
- Na ide figyeljen, kedves....még mindig nem tudom a nevét! És különben sem kedves! Jól figyeljen most! Nem vagyok hülye, tudom, hogy ki az anyám és azt is, hogy az nem maga. Úgyhogy ne jöjjön ilyen hülyeségekkel, mert tudom, hogy ezt csak azért mondja, hogy szót értsen velem. Pedig ez nagyon rossz vicc.
- Kedves Nina. Mert te kedves vagy, akármennyire is méregzsákként viselkedsz most. - kezdte el a maga mondókáját, figyelembe se véve, hogy az előbb mit mondtam neki. - Katrin Rohstein vagyok. Mond neked ez a név valamit?
- Egyáltalán semmit. - vágtam rá rögtön. - És megnyugtatom, hogy nem az anyámat nem így hívják, szóval nem is értem minek pedálozik. Elárulná végre, hogy minek zaklat?
- Nina, én adtam a nevedet! - kelt ki magából hirtelen, amitől egy kicsit összerándultam. - Én vagyok az anyád, hát nem érted? 1991. december 19-én születtél!
- Ó, csak nem ezzel akarja bizonyítani, hogy maga az anyám? - nevettem fel keserűen. - Ez már tényleg pofátlanság! Az interneten bárki megnézheti, mikor születtem! Vagy azzal is meg akar lepni, hogy 19 éves vagyok?
- Augsburgban, a Klinikumban, a 237-es szobában születtél. - erősködött, mintha ezzel bármit is bizonyíthatna.
- Ne haragudjon, de erre nem vagyok kíváncsi. Akárhonnan kideríthette ezt az infót, és ahogy nézem, maga tényleg valami beteg rajongóm lehet, aki csak arra hajt, hogy....
- ....hogy végre megtudd, hogy én vagyok az igazi anyád! - kiabált bele a telefonba, amitől újra megrázkódtam. A hangjától és attól is amit mondott. Féltem, hogy már nem tudom kordában tartani a feszültségemet.
- Katrin, vagy mit mondott mi a neve, akadjon le rólam, mert nem vagyok hajlandó ezt tovább hallgatni!
- Márpedig tudnod kell, hogy én vagyok az igazi anyád, akkor is ha neked mást mondtak. És most, hogy végre tudom, hogy felnőttél és megvan a saját életed, mindenáron beszélnem kell veled!
- Elég legyen ebből most már! - förmedtem rá a telefonra. - Fogja be a száját maga szánalmas, pszichopata némber, és ne zaklasson ilyen baromságokkal, érti? Soha többet ne hívjon, világos?
- Úgyis elérem még, hogy... - próbált még mondani valamit, de ekkorra már idegesen kinyomtam a telefont és zakatoló szívvel kifújtam a levegőt. A mobilt úgy nyomorgattam a kezemben, mint a gyurmát.
- Jól vagy? - kérdezte Seb, de mielőtt válaszolhattam volna, ismét megcsörrent a kezemben a telefon. Abban a pillanatban elutasítottam a hívást és ki is kapcsoltam a mobilt.
- Most már igen. - sóhajtottam, aztán mivel úgy éreztem, most le kell ülnöm, ha nem akarok valamit a falhoz vágni, ledobtam magam az egyik székre. - De nem hiszem, hogy bevált a tanácsod...
- Miért, ki ez a nő? - érdeklődött és leült a mellettem lévő székre.
- Egy szociopata! Vagy mit is mondtam az előbb? Pszichopata! - fakadtam ki. - Azt hajtogatta, hogy ő az anyám és itt az ideje, hogy tudjak róla!
- Be is mutatkozott most, nem?
- De, Karennek hívják és azzal akarta bizonyítani, hogy ő az anyám, hogy elárulta mikor és egészen pontosan hol születtem. Ez a nő beteg! - nevettem el magamat.
- Nem lehet, hogy... - gondolkozott el Seb én meg riadtan felé kaptam a tekintetemet. - Esetleg, hogy....
- Hogy? - vágtam a szavába és észre sem vettem, hogy újból felidegesítettem magamat. - Hogy esetleg tényleg ő az anyám, csak eddig nem tudtam róla? Érdekes módon egy telefonból tudom meg, hogy ki az anyám, aki valamilyen különös módon mégse a szemem előtt halt meg? Ezt akartad kérdezni?
- Nina, nyugodj meg. - karolt át bizonytalanul, én pedig megpróbáltam szabályozni a légzésemet, mert újból kikeltem magamból. - Nem ezt akartam mondani. Hanem, hogy esetleg tényleg van valami köze a családodhoz, csak úgy akarja felhívni magára a figyelmedet, hogy az anyukáddal példálózik.
- Nem értem ezt az összefüggést. - ráncoltam a homlokomat. Seb megrázta a fejét és legyintett.
- Jó, felejtsd el, én úgyis csak most értesültem erről az egészről. Mégis mióta hívogat ez a nő?
- Már egy jó ideje. Enstoneban a titkárnő fogadta az első hívásait, azóta már letiltották a számát, de valamilyen úton-módon mindig be tud jelentkezni. Azzal is fenyegetőzött, hogy ott lesz Silverstoneban, de ezt legalább megúsztuk. Különben is annyi minden volt ott Angliában, nem hiányzott még ez a probléma is.
- Megértelek. - hajtotta le a fejét. Na igen, ő volt az egyik gondom azon a hétvégén, de ez már a múlthoz tartozik. - Ismerős volt egyébként a hangja?
- Nem, egyáltalán nem. - ráztam a fejemet és a kikapcsolt mobilomra tévedt a tekintetem. - De tudod annyira kikészít, hogy azt állítja, hogy ő az anyám. Ez a legfájósabb téma, amivel dobálózhatnak az életemből!
- Tudom, és meg is értem, miért. - simított végig a hátamon vigasztalásképpen, de tulajdonképpen észre sem vettem, annyira kattogott az agyam. - Sajnálom, Nina, tényleg.
- Kösz, de ezzel nem megyek sokra. - mosolyodtam el halványan, aztán a szemébe néztem. - Annyira ironikus, hogy most is te látsz ilyen megalázó helyzetben.
- Ez miért megalázó? - kerekedett ki a szeme. - Mindenkinek vannak ilyen pillanatai. Azt hiszed, nem tudom, hogy te sem vagy mindig az a harapós, vigyorgó, magával olyan nagyravaló lány? Biztos vagyok benne, hogy néha amikor egyedül vagy a családod körében vagy, leveszed ezt az álarcot és egy kedves és szeretetteljes Nina bújik elő belőled. - mosolygott, miközben én csak lenézően ingattam a fejemet.
- Elárulom, hogy nincs semmiféle álca, én mindig magamat adnom. - közöltem vele, de nem úgy tűnt, mint aki hisz nekem.
- Mondhatsz bármit, de egyszer, amikor majd megtörsz és nem ezt az arcodat mutatod, majd rád mosolygok és azt mondom: én megmondtam! - vigyorgott fölényesen, de én egyszerűen kiröhögtem.

- Imádom, hogy ilyen naiv vagy, Seb. - álltam fel a székről. - És azt is, hogy mindig tudod, hogyan kanyarodj át egy kellemesebb témára. Ezért hálás vagyok most is. - biccentettem félre a fejemet megadóan, mert profin összehozta, hogy rám terelje a témát és ne az előbbi szituáción görcsöljek. Akár szándékos volt, akár nem, sikerült elterelnie a gondolataimat. Elhatároztam, hogy ezt a délutánt nem teszi tönkre ez a nőszemély, és ha már eddig ilyen jól telt a napom, nem hagyom, hogy rosszul fejeződjön be.
- Akarsz egy visszavágót? - kérdeztem kihívóan, mire Seb rögtön felpattant a székről.
- Naná. De most nem hagylak nyerni. - pillantott rám ambiciózusan. - Akkor sem ha eljátszod a hattyú halálát.
- Pedig a kedves és szeretetteljes énem biztosan élvezné, ha egy véletlen ájulás közben a karodban landolna. - vigyorogtam rá piszkálódva és örömmel vettem, hogy az ő száján is elhúzódott egy széles mosoly.
- Az nagyon romantikus jelenet lenne... - csóválta a fejét. - Te pedig nem vagy ezeknek a híve.
- Látod, Seb, ezért vagyunk még mindig barátok. - veregettem hátba mosolyogva. - Mert jól ismersz.
- Csak ezért? Csak ennyiért? - méltatlankodott, amikor már kiléptem az ajtón.
- Ez a legnagyobb pozitívumod. - kacsintottam rá. Már nyoma sem volt az előbbi ingerültségemnek. Maximum csak a tollasütőt vágtam volna oda valaminek. Vagy valakinek. - Na jössz már? Ki kell kapni valakinek, különben, hogy érezném a győzelem ízét? - sürgettem meg Sebet, aki még az előszobában téblábolt. Amikor végre kidugta a fejét, enyhén meglepődtem, hogy már póló nélkül jött utánam.
- Na mit bámulsz? Hol vannak az ütők? - érdeklődött és szemlátomást jól szórakozott azon, hogy meglepett a félmeztelen bevonulása. A világoskék sortján és a fehér edzőcipőjén kívül csak egy Red Bullos baseballsapka volt rajta, és az eddigi outfitjéből csak a fehér pólója hiányzott, amitől úgy tűnik megvált.
- Mi bajod volt a pólóddal? - vontam kérdőre még mindig a felsőtestét méregetve. Eszembe jutott az egyik pilótabuli, amikor az egyik feladatban pontoznom kellett a srácokat félmeztelenül. De bármennyire is erőlködtem, az már nem rémlett, hány pontot adtam Sebnek, de biztosan nem lehetett alacsony szám...
- Melegem volt. - rántotta meg a vállát. - 28 fokban megengedhető, ha egy pasi leveszi a pólóját, nem? vagy van ellene valami kifogásod? - villant meg a szeme kihívóan.
- A világon semmi. Csak még a végén pont az egyik kockádra lövöm a tollaslabdát és az fájni fog. - fenyegetőztem, de Seb nem bánta.
- Milyen kocka? - nézett le a hasára. - Mutasd már meg, én nem látom.
- Jó kis próbálkozás, Seb! - dicsértem meg elismerően, aztán hozzávágtam a fűben megtalált ütőket. - Készülj a harcra honfitárs!
- Te pedig fel a kudarcra! - vigyorgott és megadta a lehetőséget, hogy én szerváljak.

Egészen pontosan 11 meccs után Seb és én nevetve dobtuk le az ütőket az előszoba sarkába. Már teljesen besötétedett, de a versenyszellemünk nem engedte, hogy hamarabb véget érjen a versengés köztünk. A győzelem egyszer bennem, egyszer benne talált gazdát, és a szerencse illetve a pech is hol engem, hol őt találta meg, így estig ütögettünk a tollast, amíg végül egy győzelemmel én nem vittem az egész délutánt.
- De csak mert lány vagy. - próbálta védeni magát Seb, és pontosan tudta, hogy erre nagyon be tudok pöccenni. - Különben esélyt sem adtam volna neked.
- Ezt most te sem gondoltad komolyan. - léptem elé és leszámítva azt, hogy kicsit fel kellett rá néznem a magasságkülönbség miatt, elég fenyegető benyomást keltettem.
- De nagyon is. - húzta mosolyra a száját, miközben lenézett rám. - Esélyed sem lett volna.
- Te provokáltad ki. - vigyorogtam féloldalasan, aztán ránéztem a mellkasára és játékosan ráböktem egy pontra, majd elhúztam az ujjamat az ellentétes irányba. - Elsőre ide szerváltam. Ezt vissza is adtad.
- Ez mire jó? - akadt meg Seb szava, amikor szórakozottan húzogattam ide-oda az ujjaimat random helyekre bökve. De nem zavart meg a kérdése, tovább játszottam a játékot.

- A harmadik meccsünkben ilyen erőset szerváltam. - nyomtam bele erősen az egyik kockájába az ujjbegyemet, mire apró hangot hallatott. - És ilyen messzire. - húztam végig gyengéden az ujjamat a mellkasán, jelképezve a pályát. - És te nem tudtad visszaütni. Ezek után azt mondod esélyesem lett volna, ha nem hagyod? Seb... - állt meg az ujjam egy ponton és inkább a szemébe néztem, mintsem a felsőtestét birizgáltam. - Te egyetlen másodpercre sem hagytad magad. Csak fáj a vereség. Főleg, hogy Kimi után még tőlem is kikapsz. Egy lánytól. - sziszegtem a végére, de belülről majd szétfeszített a diadal érzése, amikor láttam Seb arcát. Nem is tudom leírni, milyen volt: egyszerre meglepett, értetlen és izgatott. Vagy valami ilyesmi.
- Egy nem semmi lánytól. - tette hozzá egy kis hatásszünet után mosolyogva.
Ezzel a válasszal meg is elégedtem, így hátrébb léptem, mert ijesztően közel álltunk egymáshoz. Észre sem vettem, hogy ennyire csökkent a távolság, ahogy belemelegedtem a játékba. Pár lépéssel hátrébb mégiscsak kényelmesebb volt.
- Ezt szerettem volna hallani. - bólintottam elégedetten. - Remélem meg is jegyezted, hogy ellenem nem érdemes kiállni semmilyen sportban.
- Mindent ilyen profin nyomsz? - érdeklődött, miközben megvakarta a mellkasát.
- Minden valamire való sportot kipróbáltam már, és egyikben sem mondhatom magamat bénának. - szegtem fel az államat büszkén. - Legközelebb mit játszunk?
- Legyen legközelebb? - kérdezett vissza felvont szemöldökkel.
- Miért is ne? - vontam meg a vállamat. - Bármiben megverlek, és tudod, imádok győzni.
- Azt majd meglátjuk. - legyintett.
- Szeretnél még egy bemutatót? - utaltam az előbbi mellkasbökdösésre.
- Minden vágyam. - simogatta a fedetlen mellkasát, mire elnevettem magam.
- Egy napra egy is elég. - veregettem vállon mosolyogva. - Még a végén rosszul fog esni a kis lelkednek, hogy folyton vesztesz, és csak ennek a kis vigasztalásnak köszönhetően alszol jól éjjel.
- És ha én szeretnék minden nap ilyen csodásan aludni? - kíváncsiskodott kisfiús mosollyal.
- Hallottad már azt, hogy nem szabad halmozni az élvezeteket, Seb? Vagy te minden nap kaptál a legfinomabb csokidból, és el lettél kényeztetve már gyerekkorodban is? Pedig ez nagyon rossz dolog... - ciccegtem helytelenítően. Seb egy cseppet sem vett komolyan.
- Azért hazakísérhetlek?
- És még udvariatlan is! - nevettem el magamat. - Kidob a házából, csak mert olyan megjegyzéseket teszek rá, ami tökéletes igaz, csak el akarja titkolni.
- Jaj, maradj már! - nevetett. - Maradhatsz itt nálam, amíg akarsz, rajtam nem múlik, tényleg.
- Az öcséd ágya úgyis elég kényelmesnek bizonyult a múltkor, de attól tartok, most kihagyom ezt a lehetőséget. - hárítottam el a komolytalan ajánlatát.
- Márpedig akkor hazakísérlek, hogy lásd, milyen udvarias vagyok. - kapta magára a ledobott pólóját, aztán előzékenyen kinyitotta az ajtót, amin keresztül diadalittasan távoztam.
Hazafelé Seb elmondta az összes udvarias jótettét, amit valaha tett, csak, hogy bizonyítsa, mennyire jóravaló fiú és igazi gentleman is. Amikor megérkeztünk a házam elé, sóhajtva ábrándítottam ki.
- Seb te akkor sem lehetnél gentleman ha ezer jó dolgot tettél az emberiségért...elvégre német vagy nem holmi angol! - piszkálódtam, nem mintha bajom lett volna a britekkel, sőt!
- Azért legalább megpróbáltam. - vonta meg a vállát, aztán zsebre dugta a kezét. Baromi ártatlan képet vágott, ami mosolygásra késztetett.
- Azért ez nem teljesen igaz... - javítottam ki magamat. - Rendes volt tőled, hogy olyan....toleráns voltál, amikor ez a hibbant nőszemély megzavarta a lelki egyensúlyomat. Mert addig egész jól alakult a délután.
- Nincs mit köszönnöd. - vonta meg a vállát még mindig zsebre dugott kézzel.
- Megsértettelek mi? - kérdeztem rá, mert nagyon passzívnak tűnt. Válasz helyett csak mosolyogva vonogatta a vállát, mire felnevettem, odaléptem hozzá és megöleltem. - Tudod, hogy hobbiból szivatlak.
- Örülök, hogy a hobbijaid közé tartozok. - mondta félszegen és továbbra is a zsebében hagyta a kezét.
- Akkor úgy mondom, tudod, hogy azért piszkállak, mert barátok vagyunk. - helyesbítettem. - És mert így kezdődött minden és ez sosem fog eltűnni köztünk. Okés?
- Okés. - adta meg magát azzal, hogy végre kivette a kezeit a zsebéből és viszonozta a baráti ölelésemet.
- Na jó éjt, Seb! - húzódtam el tőle mosolyogva. - Én gondoskodtam arról, hogy jól aludj, most már rajtad múlik, mennyire lesz nyugodt az éjszaka.
- Talán az öcsém ágyán alszok. - mondta még elmenőben, aztán elköszönt. - Neked is jó éjt!

(Sebastian)

Úgy jöttem el Ninától, hogy zsongott a fejem. Teljesen összezavarodtam. Amikor rábeszéltem magamat, hogy áthívom Ninát egy kis tollaspartira, egyáltalán nem számítottam arra, hogy a tollasozáson kívül mennyi más fog még történni.
Amikor a fa alatt a fűben fekve beszélgettünk arról, hogy igenis van egy női oldala, legszívesebben odafordultam volna hozzá és megcsókoltam volna, de nem úgy mint a bulin, hanem úgy igazán, bebizonyítva ezzel neki, hogy van aki ki tudja hozni belőle a nőt, és hiába van az orra előtt, ő nem akarja észrevenni.
De tudtam, hogy nem kockáztathatok megint....hiszen egyszer már majdnem elszakadt az a vékony cérnaszál, ami a Ninánál való esélyeimet jelképezi. Most viszont újra minden rendben köztünk, én mégis olyan telhetetlen vagyok, hogy nem elégszek meg ennyivel, többet akarok....azaz csak akarnék.
Tudom, hogy nem próbálkozhatok be megint, hiszen másodjára már lehet, hogy nem bocsánata meg ilyen könnyen. Sőt, biztos vagyok benne.
Az a legnagyobb bajom, hogy pengeélen kell táncolnom. Nem léphetem át azt a határt, amit Nina igencsak feszeget. Nagyon nehéz úgy viselkednem, mint egy barát, amikor több szeretnék lenni ennél. De csak az a fontos, hogy tartsam a szintet, hiszen másképp sosem lesz több esélyem Ninánál.
Amikor a zaklatója telefonált és Nina dühbe gurult, biztos vagyok benne, hogy benne is felrémlett az, ami bennem: ismét én vagyok az a személy, aki a társaságában van, amikor megtörten lehet őt látni. Ritka alkalom az ilyen, én viszont már másodjára részesültem benne. És pontosan tudom, hogy ez megőrjíti Ninát, de én elraktároztam magamba ezeket a pillanatokat, mert igenis sokat számít, ha senki más nem látta őt ilyen érzelmi állapotban - a családján és esetleg Heidin - kívül, csak én. Ezt ő mondta, még az első alkalommal.
Amikor a tollasmaraton előtt végigmért félmeztelenül, nem tudtam nem észrevenni, hogy hogy megakadt a szeme rajtam. Tisztában vagyok vele, hogy nem vagyok egy testépítő bajnok, akinek minden izma kidagad, de mint pasinak, igenis jól esett az a pillantás, amit attól a lánytól kap, akitől minden nap ilyen pillantást vár.
De az még jobban tetszett, amikor az ujjaival felfedezte a felsőtestemet, hiszen tőle egyáltalán nem vártam ilyesmit. Egyszerre voltam meglepett, értetlen és izgatott, és igyekeztem úrrá lenni magamon, hogy Nina ne vegye észre, mennyire beindulok az érintésétől. Az ujjai futótűzként siklottak végig rajtam és az sem segített, hogy közben csábítóan mormolta a szövegét. Örülnék, ha legalább egy szóra emlékeznék belőle...
Amikor a háza előtt álltunk és megölelt, a legromantikusabb pillanatunk volt eddig. Már amelyik után nem robbant fel, mint egy időzített bomba és nem hordott el mindennek. A legszebb az volt az egészben, hogy ő kezdeményezett, amíg én passzív ellenállást tanúsítottam a zsebre dugott kezeimmel. Kíváncsi voltam, lép-e erre valamit és amikor megkaptam rá a választ egy ölelés formájában, jóleső érzés futott végig rajtam.
Ahogy hazafelé sétáltam, mosolyogtam. És megállapítottam magamban, hogy nincs még veszve ez az ügy. Különben is...esélytelenül, hátulról szép nyerni. És ha engem fel lehet valamiről ismerni, akkor az a győzelem iránti lankadatlan vágy.

(Nina)

A délutáni tollaslabda maraton miatt arra számítottam, hogy lesz egy nyugodt éjszakám, amikor egész éjjel csak pihenek, hiszen másnap előreláthatólag érkeznek az edzők gyöngyei, azaz Heidi és Heikki, hogy a Német Nagydíj előtt felkészítsenek. Így mindenképpen szerettem volna nyugodtan aludni, azonban ez meghiúsult, amikor valami monoton kopogást hallottam az ablakomon.
- Fenébe a nyári viharokkal! - fordultam át a másik oldalamra. Újabb jégeső, vagy mi a franc?
Fura volt, hogy magát az esőt nem is hallottam, csak az idegesítő kopogást. Magamra húztam a párnát, befogtam a fülemet, de csak hallottam még ezek után is.
- A rohadt életbe, már egy normális éjszakája sem lehet az embernek?! - kászálódtam ki az ágyból mogorván, és suta léptekkel az ablakhoz közelítettem.
Észre vettem, hogy nyitva maradt, így hát be akartam csukni, de ekkor esett le, hogy egyáltalán nem is esik az eső! Pislogtam párat, hátha tévedek, de még a hangját sem hallottam bármiféle csapadéknak. Megőrültem, vagy mi a fene velem? Hallucinálok?
Magamban szitkozódva visszabotorkáltam az ágyamhoz, de ekkor újabb kopogást hallottam az ablak felől. Visszafordultam és odahajoltam az ablaküveghez. Ekkor tűnt fel, hogy valaki áll az utcán és az én ablakomat dobálja valamivel! A sötétben viszont nem láttam jól, hogy ki az, ezért miután kihajoltam az ablakon, lenéztem és durván odaszóltam neki.
- Menj már innen, te rohadék, valaki aludni akar éjjel!
- Ninaaaaaaa! - jött a válasz, és ezt a hangot már álmomból is felismertem volna.
- Kimi?????!!!! - kiabáltam vissza és ahogy hunyorítottam, tényleg láttam, hogy hasonlít rá a fickó. - Te vagy az, Kimi?
- Én hát, bakker! - ordított vissza teli torokból. - Szerinted a kaszás jött el érted?
- Ne ordítsd már! - csitítottam, mert a szomszédban a gyerekek biztosan az igazak álmát alusszák, ahogy valószínűleg a Fischer szülők és Jake is. Bár utóbbi egy cseppet sem érdekelt. - Mit dobálsz?
- Köveket - emelkedett fel egy kar, bár azt nem láttam, mi van a kezében. - De rohadtul jól aludhattál, ha még erre sem keltél fel! Itt dobálózok már negyed órája, te szerencsétlen!
Kétség sem fér hozzá, hogy nem józan. Te jó ég, ez tényleg Kimi?
- Kimi, mit keres itt éjnek idején? - kérdeztem már-már nevetve, annyira szokatlan volt a szitu.
- Segítened kell... - kiabálta fel panaszos hangon és ekkor úgy döntöttem ideje lemenni hozzá.
Úgy ahogy voltam, sportmelltartóban és bugyiban robogtam le a lépcsőről és úgy rántottam ki az ajtót, hogy majdnem kiszakadt a helyéről. Kimi még mindig az utca szélén ácsorgott, bár elég bizonytalan lábakon, és még mindig a kezében tartott egy marék követ. Vicces lett volna a helyzet, ha nem néz olyan frusztráltan. Tudtam, hogy ez nem valami poén, mert azért ő sem olyan elmebeteg, hogy kavicsokat dobáljon a hálóm ablakára hajnalok hajnalán. Még papucsot sem vettem fel, mezítláb masíroztam le a tornáclépcsőn keresztül.
- Na végre, ember, már 'aszittem' itt fogok megrohadni. - motyogta kómás hangon és amikor odaléptem hozzá, végignézett rajtam, majd rátette a kezét a vállamra. - Embertelenül jól nézel ki így...
- Kimi... - nyögtem fel sajnálkozva. Szegény úgy be van rúgva, mint annak a rendje. - Mi a fene történt veled? Egyáltalán miért vagy itt? Tudod te, hogy amúgy éjszaka van?
- Pe'sze, hogy tudom, ne nézz hülyének! - emberelte meg magát egy kicsit, bár még mindig homályos tekintettel bámult rám. - Nina, úgy örülök, hogy látlak!
- Képzelem - forgattam a szememet, aztán mivel rájöttem, hogy így nem érünk el semmit, támaszként átkaroltam a hátát és a bejárat felé kísértem, amikor egyszer csak megtorpant.
- Héééé, a kocsim....a kocsimat! - fordult vissza és akkor megláttam egy fekete Maseratit elég fura szögben parkolva az utca szélén. Eddig fel sem tűnt, annyira lekötött Kimi felettébb szokatlan kinézete.
- Te jószagú úristen, normális vagy??? - hordtam le és köpni-nyelni nem tudtam, amikor megértettem, mit keres itt a kocsija. - Részegen vezettél? Van fogalmad róla, hogy simán elkaphattak volna a zsaruk?
- Nem érdekel, nem érdekel.... - hadarta, aztán a kezembe nyomott egy slusszkulcsot. - Tedd le!
Szóval tegyem le? Egy autót hogy lehet letenni? Ajjaj, Kimi tényleg nincs a toppon.
- Ülj le, jó? - nyomtam le a tornác lépcsőjére, és szerencsémre engedelmeskedett is.
Gyorsan odafutottam a Maseratihoz és beparkoltam vele a feljárómra. Láttam, hogy az ülésen hever egy pár vodkás és egyéb alkoholos üveg, rosszallóan meg is csóváltam a fejemet, amikor bezártam az autót és újra Kimihez siettem.
- A sárga földig, Räikkönen! A sárga földig! - szidtam le, ahogy segítettem neki feltápászkodni.
- A sárga földig, a sárga földig... - ismételgette utánam, de készségesen rám támaszkodott, ahogy bevonszoltam a nappaliba.
Ott rögtön rásegítettem arra a kanapéra, ahol a múltkor olyan jót szundikált. Kimi rögtön megmarkolta az egyik kispárnát és elkényelmesedett. A látvány megmosolyogtató volt, bármennyire is haragudtam rá a felelőtlensége miatt. Hogy lehet részegen vezetni? Ráadásul az ő városa és az enyém nem 5 km-re vannak egymástól! Simán lecsekkolhatták volna és akkor kő kövön nem maradt volna. Ráadásul akár balesetet is szenvedhetett volna! Az őrangyalának igen nehéz dolga lehetett, de minden elismerésem neki. Hálás köszönetem, amiért inkább nálam, mint az egyik árokban kötött ki.
- Kimi, miért csináltad ezt? - lökdöstem meg a karját, mire kótyagos tekintetét rám emelte.
- Tudom, a sárga földig, a sárga földig... - motyogta bocsánatkérően, mire kicsusszant belőlem a nevetés.
- A világ legnagyobb idiótája vagy! Ugye, tudod? - mosolyogtam rá szelíden. Egy újabb arcát ismerem meg.
- Részeg vagyok! - ült fel hirtelen, és amikor megtántorodott, még egyszer elismételte. - Részeg vagyok...
- De még mennyire! - paskoltam meg két kézzel az arcát, ő pedig az én kezeimre tette az övéit.
- Nina, szükségem van most rád! - mondta halkan, és ami igazán meghatott, hogy a szemei teljesen szomorúan csillogtak. Annyira szép pillanat volt, hogy kis híján megkönnyeztem. De a fenébe is, Kimi részeg!
- De miért, Kims, mit csináltál? - kérdeztem halkan, mert úgy látszott ezt a kommunikációt jobban pártolja.
- Leittam magam....a sárga földig - mondta ki újra, és ekkor már tényleg erővel kellett visszatartanom a röhögést. Ha Kimi nem lett volna annyira szánalomra méltó állapotban, biztosan jót nevettünk volna ezen.
- De miért ittál? - faggattam tovább és türelmesen megvártam, míg összeszedett egy értelmes mondatot.
- Most már biztos...nem jó ez a házasság...nem bírom már - bokszolt bele a kanapé háttámlájába.
- Szakítottatok a feleségeddel? - kerekedett ki a szemem a meglepettségtől. Ha tényleg a nőjével veszekedtek, akkor legalább nyomós oka lehet a részegségre. De ez még így is elképesztő helyzet!
- Nem, de már kéne, mert ez már nem megy tovább, nem bírom, nem akarom, nem érdekel - dühöngött és mivel féltettem a kanapét, finoman eltoltam a karját, de ekkor legnagyobb döbbenetemre megfogta a kezemet.
- Bocs, hogy betörtem az ablakodat - nézett rám és ekkor már tényleg be kellett harapnom a számat, ha nem akartam a szemébe vigyorogni.
- De hát nem törted be! Örülhetsz, hogy felébredtem és most tudok neked segíteni - rázogattam a kezét, azaz a kezünket, merthogy továbbra sem engedte el az enyémet. - Most itt alszol, amíg reggelre ki nem józanodsz, oké? Nem vezetsz már sehová, nem engedem, hogy elmenj, a végén még összetöröd magadat!
- Tudtam, hogy rád számíthatok, Nina! - mosolyodott el, és ebben a pillanatban el is felejtettem, hogy nem teljesen önmaga, annyira jól esett, amit mondott.

- Ezért jöttél hozzám? - vontam fel a szemöldökömet kérdően. Valójában viszont eszméletlenül érdekelt.
- Ja - bólintott, csak azzal nem számolt, hogy nehéz a feje és kicsit előrebukott. De mivel Kimi erős, rögtön felemelte a fejét, majd csukott szemmel nevetett magán.
Vele nevettem én is, de aztán rájöttem, hogy most nekem kell erősebbnek és komolyabbnak lennem, így elengedtem a kezét és felálltam.
- Hozok neked vödröt, ha esetleg hányni támadna kedved - mentem át a konyhába és előkotortam a felmosóvödröt. Hoppá, mi ez a pókháló? A pókháló nem idevaló! Hú, de régen használtam!
Gyorsan kiszedtem a vödörből, aztán odapakoltam a kanapé elé. Kimi még mindig szédelegve ücsörgött.
- Feküdj le! - parancsoltam neki, de nem hallotta. - Azt mondtam feküdj le! - nyomtam le a mellkasát, mire belesüppedt a kanapéba. - Hogy érzed magad?
- A sárga földön... - motyogta már csukott szemmel. Befogtam a számat, hogy ne röhögjek az arcába.
- Jó, akkor fogd a kispárnát és aludj, okés? - paskoltam meg a hátát, merthogy átfordult a hasára és nyitott szájjal elkényelmesedett.
Pazar látvány: Kimi Räikkönen holtrészegen fekszik a kanapémon és eszméletlenül vicces szituba sodorta magát. Nem akartam kihasználni, hogy most én állok felette, de egyszerűen nem bírtam ki, odaguggoltam a fejéhez és odasúgtam az arcába.
- Kimi, mondd, hogy én vagyok a legmenőbb csaj, akit ismersz!
- Te vagy a legmenőbb csaj, akit ismersz - felelte készségesen, kicsit keverve a szám-személyt, de én ezzel is megelégedtem. Mosolyogva adtam megpöcköltem az orrát, mire felmordult, de én csak kuncogtam.
- Reggelre józanodj ki, barátom! - köszöntem el tőle, de már nem reagált. Valószínűleg már be is aludt.

(Kimi)

Fájdalmas zajokra ébredtem reggel. Milyen reggel is ez? Milyen nap van? Fú, basszus, rohadtul nem tudom. Kinyitottam a szememet, de már ez is olyan megerőltető volt, mint az, hogy amikor az agyam bekapcsolt "ébren van" állapotba, rögtön megrohant egy ismerős fejfájás. Bakker, másnapos vagyok?
Ahogy pislogva farkasszemet néztem egy ablakkal, rögtön megállapítottam, hogy nem otthon vagyok. Hiszen akkor be lenne húzva a sötétítő és nem vakítana ez a rohadék nap korán reggel! Elfordultam volna a másik irányba, de ekkor meg egyenesen egy kispárnába nyomódott a fejem. Morogva eldobtam a francba, de nyilván valaminek nekiesett, mert éles hang ütötte meg a fülemet. Felszisszentem, ahogy a fejem újra lüktetni kezdett.
- Kimi! - kiáltott fel egy ismerős hang nem is olyan messziről. Én ismerem a hang gazdáját és rémlik, hogy nem is olyan régen hallottam is őt hozzám beszélni. Nina. Nina az!
- Kimi, tönkreteszed a házamat! - nevetett a hang és ekkor már láttam is Ninát, aki egy topban és rövid sortban visszaállított egy állólámpát. Elidőzött rajta a tekintetem. Miért van itt?
- Nina? - préseltem ki magamból a nevét, mire felém kapta a fejét. Elmosolyodva rám nézett és idejött.
- Na mi van, Mr. Sárga Földig, jól vagy már? - érdeklődött én pedig elmosolyodtam. Már emlékszek, és biztos vagyok benne, hogy beszéltem vele nem is olyan régen. De mikor? És egyáltalán...
- Mit keresek itt? - kérdeztem, amikor vettem a fáradtságot és körülnéztem a szobában. Ez Nina nappalija!
- Idejöttél! - adta meg a választ rögtön. - Az éjszaka közepén ott találtalak az utca szélén egy marék kaviccsal a kezedben, amivel a hálószobám ablakát dobáltad. Rémlik valami?
- Egészen homályosan - vigyorodtam el, majd megtöröltem a szememet. Mikor kinyitottam, Nina mosolygó arcával találkoztam. - Már megint itt aludtam?
- Szereted ezt a kanapét - nevetett. - Jól aludtál legalább?
- Az biztos. Mindig itt kéne ébrednem, amikor részeg vagyok.
- Szóval emlékszel, hogy be voltál rúgva? - csillant fel a szeme, érthetetlen okokból. - A sárga földig rémlik?
- Ismerős - hümmögtem, aztán feltornásztam magam ülő helyzetbe. - Az az utolsó kép, ami bennem van, hogy összetörtem egy vázát. Lila volt, ha jól emlékszek. Ja, asszem az volt.
- Nem tudom mi volt előtte, én csak annyit tudok, hogy idejöttél és én voltam olyan kedves és rendes, hogy befogadtalak - magyarázta jókedvűen. Rámosolyogtam és megpaskoltam a kanapét magam mellett.
- Gyere, ülj ide!
- Rendes tőled, hogy megengeded, hogy a saját kanapémon üljek! - nevetett, de azért törökülésbe mellém helyezkedett. - Azért örülök, hogy már jobban vagy. Éjjel eléggé ki voltál ütve. Még sosem láttalak ilyen részegen.
- Nem is szoktam ennyire túlzásba vinni - morogtam az orrom alatt. Felrémlett előttem, amikor Jennivel veszekszünk, de igazából az azt megelőző jeleneten vesztettem el a fejemet. Biztosan azért húztam el otthonról, mert undorodtam az egész helyzettől. Ezt sosem fogom neki megbocsátani.
- Azt mondtad, a feleségeddel volt valami - tért rá tapintatosan a dologra, de nem akartam válaszolni.
- Az most már mindegy - mondtam végül mégis valamit, mert ennyivel azért tartozok neki. - Kösz a kijózanító alvásért - néztem rá mosolyogva. - Nem tudom, mit hordtam össze neked éjjel, de bocs mindenért. Sajnos egyetlen szavamra vagy tettemre sem emlékszek.
- Megértem - hajtotta le a fejét elgondolkozva.
- Hé... - tettem a kezemet a combjára, de amikor felkapta a fejét, inkább a vállára simítottam a tenyeremet. - Tudtam, hogy rád számíthatok.
- Ezt mondtad éjjel is - mosolyodott el féloldalasan. Pontosan úgy, ahogy én szoktam. Hm.
- Nem is csalódtam benned - karoltam át és szórakozottan magamhoz húztam. - Kis jegyesem.
Nina elnevette magát, és a vállamra hajtotta a fejét. Kicsit lelkiismeret furdalásom van, hogy semmire sem emlékszek abból, hogy hogyan kötöttem ki nála, de jó tudni, hogy a tudatalattim még részegen is józan maradt: tudta, hová kell mennem.
- Csináltam ebédet - kászálódott ki az ölelésemből Nina, és mosolyogva felhúzott a kanapéról.
- És a reggeli? Az másnaposoknak nem jár?
- Másnaposoknál az óra nem jár! Fél egy van, Kimi! - mutatott az órára, majd a kezemet húzva odavonszolt az asztalhoz. - Tessék, egyél! - mutatott a tányérra, amiben ismeretlen eredetű étel állt.
- Ez mégis mi a....?
- Nem kérdez, eszik! - utasított ellentmondást nem tűrően, bár egy apró mosoly megjelent a szája sarkában.
- Asszem amúgy sem lehet sok kérdésem a főnökasszony házában. - pillantottam fel rá somolyogva.
- Egyetlenegy sem. És most kebelezz! - adta a kezembe a kanalat, én pedig nem is ellenkeztem, a mosolyomat elfojtva nekiláttam az ebédnek.

(Heidi)

- Szerinted Nina számít most ránk? - kérdeztem Heikkit az autóban, amikor éppen elértük a Walchwil táblát.
- Fogalmam sincs, de én szóltam Sebastiannak. - vonta meg a vállát és továbbra is az utat figyelte.
- Ninánál az nem elég, ha szólok neki, mert hajlamos felháborodással megkérdőjelezni, hogy miért állítok be hozzá, amikor szünete van! - legyintettem mosolyogva. - De most csak ráér, és csak komolyan veszi, hogy edzenie márpedig kell, hiszen jön a német hétvége és neki már a GP2-ben is ez volt a legfontosabb esemény az évben.
- Sebastiannal sem lesz másképp. - bólogatott Heikki. - Gondolom a németeknek egy csomó közös programja lesz együtt, így majd Nina és Seb is sok időt tölthetnek egymással....
- ...ez pedig azt is jelenti, hogy nekünk is több időnk lesz ellógni mellőlük. - fejeztem be a mondatát és lelepleződött, mert rögtön elmosolyodott. Vigyorogva nyomtam az arcára egy puszit. - Szeretlek, mondtam már?
- Kábé egymilliószor....csak ezen a héten. - fordult felém mosolyogva és végigsimított a combomon, amitől rögtön végigfutott rajtam a bizsergés. Imádtam, ha hozzám ér, csak ettől még jobban beindultam tőle.
- Tudod, mit? - kulcsoltam össze az ujjainkat. - Ha Nináék ma jól viselkednek, és nem lesz gondunk velük, akkor hagyjuk őket nyugodtan aludni a házukban, mi pedig kivehetnénk egy szobát egy panzióban.
- Te kis boszorka! - ingatta a fejét elismerően. - Imádom, hogy mindig kitalálod a gondolataimat.
- Csak, mert borzasztóan szeretlek! - bújtam oda hozzá és nagy cuppanósat adtam a szájára, mihelyst leállította a motort Nina garázsának feljáróján. Szerencsémre rögtön viszonozta és a puszit csókká mélyítette.
- Én is szeretlek, Heidi! És pontosan tudod, hogy legszívesebben itt és most letepernélek. - suttogta a számba.
- De nem lehet! - húzódtam el tőle kegyetlenül, majd kinyitottam az ajtót. - Vedd fel az edző álarcodat, mostantól kemények vagyunk, érted?
- Olyan kemény, mint a....
- Mint a beton. - fejeztem be a hasonlatát kevésbé perverz szóval a végére. Elvigyorodott, majd megfogta a kezemet, úgy csengettünk be Ninához. Meglepetésemre rögtön ajtót nyitott, de még nagyobb meglepetésemre még mindig úgy nézett ki, mint aki most ébredt fel. Kócos haj, fehér top, bugyi. Katasztrófa!
- Áááá, de jó, hogy itt vagytok! - köszöntött minket kicsit ironikusan. - Alig vártam, hogy betoppanjatok és már a pillantásotokkal megizzasszatok!
- Neked is szép jó napot, drága barátnőm! - ölelgettem meg és csak azért is adtam egy nagy puszit az arcára, hogy ő nagyon is ellenkezett. A háta mögött ekkor vettem észre egy nyúzott arcú, de mosolygó finnt.
- Räikkönen, téged mi szél hozott erre? - tettem csípőre a kezemet kérdően.
- Passzát. - felelte és az hitte, humoros, csak pont nem volt az.
- Hagyd, másnapos. - kelt a védelmére Nina nevetve.
- Ezt már első pillantásra észrevettem. - csóváltam a fejemet, mire Kimi felvillantotta kimis féloldalas mosolyát. - És mégis hogy kötöttél ki éppen Ninánál?
- Ez egy hosszú történet. - vakarta meg a fejét, Nina pedig mellette kuncogni kezdett. Mint valami szövetséges testvérek, akik el akarják titkolni az anyjuk elől, hogy éjjel kiszöktek és békát nyúztak a tóparton.
- Nekem van időm. - dobtam le a táskámat az egyik fotelbe, és várakozóan néztem a finnre.
- Nekem meg nincs kedvem róla dumálni. - komorodott el az arca. Női érzékeim szerint ez a Jégember most álcázza magát, és ott legbelül valami nyomja a szívét. Úgy érzem, közbe kell lépnem.
- Nina, szedd már össze magadat, indulunk edzeni! - tapsoltam a barátnőm arcába, aki megmerevedett.
- Mi? De hát....most jöttetek!
- Pont azért jöttünk, hogy eddzünk, úgyhogy kapkodd magad, kislány, öltözz és gyere! - parancsoltam.
- Heidi! - toporzékolt durcásan, de amikor szúrósan néztem rá, a szemét forgatva felsóhajtott. - Menj a fenébe, te hibbant nőszemély! - vágta hozzám, de azért szépen felmasírozott az emeletre.
- Engem is be akarsz fogni? - fonta össze a karját maga előtt Kimi.
- Nem, veled más terveim vannak. - közöltem vele, majd Heikkire néztem. -  Szívem, ugye nem probléma, ha most rád hagyom a két jómadarat? Mármint ezt a durcigépet és Sebet is?
- Elbírok én kettejükkel! - bólintott mosolyogva a finnem, mire elégedett bólintottam. Nina ekkor robogott le a lépcsőn, szerencséjére már sporttrikóban, tapadós rövidnadrágba és sportcipőben. - Akkor menjetek!
- Te nem jössz? - nézett rám Nina kíváncsian.
- Nem, most Heikkire vagy bízva, vili? Fogadj szót neki, és lehetőleg ne piríts rá, úgy mint múltkor! - figyelmeztettem, mire a barátnőm és a finnem összenéztek. Van még köztük egy kis feszkó, tudom jól.
- Kims, veled mi lesz? - fordult Nina a másik finn felé, aki továbbra is egy helyben ácsorgott.
- Ő itt marad! - válaszoltam helyette határozottan és rápillantottam, hogy még véletlenül se próbáljon meg ellenállni. Csak elhúzta a száját, de nem tanúsított semmiféle ellenállást. Jófiú. - Jó edzést!
- Meglesz. - morogta Nina, aztán miután váltottam egy futó csókot Heikkivel, kimentek a házból.
Kimi rögtön méregetni kezdett. Nyilván fogalma sincs, mit akarok tőle és miért állunk most ketten a nappaliban.
- Miért vagy itt Kimi? - kérdeztem tőle sokkal kedvesebben, mint ahogy az előbb diktátor módjára intézkedtem. Kimi is vette a lapot, rögtön arra az arcára váltott, amit a ritkább pillanatokban láttam tőle.
- Elcsesztem. - válaszolta kurtán, de a fáradt sóhajából kiérződött, hogy ennél sokkal többről van szó.
- Na, mesélj, te szerencsétlen! - ültem le az egyik kanapéra és magam mellé invitáltam. - Na, gyere már!
- Van más választásom? - dobta le magát mellém, aztán végighúzta a tenyerét az arcán.
- Nem nagyon. - mosolyogtam, de ahogy megtámasztotta a karját a térdén, láttam, hogy nincs mosolyognivaló. - Kimi, most őszintén, mondd már el!
- És ha nem akarom? - fordult felém felháborodottan. - Ez csakis az én magánügyem, nem kell beszélnem róla!
- De te is tudod, hogy jobb, ha valakivel megosztod a problémáidat. - fűztem tovább szelíden. - Hadd segítsek, ha már abban nem tudtalak meggátolni, hogy lerészegedj!
- Nem tudom... - bizonytalankodott, amit nem nagyon szokott, de nem az első, hogy így látom.
- Kimi, tudod, hogy nekem mindent elmondhatsz. - simítottam végig a karján, mire lassan rám nézett és halványan elmosolyodott. - Na, ki vele, Jégember, adj ki mindent magadból! - biztattam és ahogy a szemébe néztem, tudtam, hogy már nyert ügyem van.