63. fejezet: Kaotikus éjszaka

Sziasztok!
A megrázó események után most is egy rendhagyó részt hoztam, de mielőtt megijednétek nem egy újabb emberrablás lesz a rész tartalma :D Az a rendhagyó ebben a fejezetben, hogy nincs benne Nina-szemszög...bizony :P Tehát a főhősnőnket végig két másik főszereplő szemszögéből láthatjátok, akik pedig nem mások, mint Kimi és Seb :) Azért, hogy Nina mégis ki legyen egy kicsit emelve, egyedül az ő képeit hagytam meg színesen, a többieké ugyanis szürke, mert ez passzol most a rész hangulatához. Remélem nem tartjátok majd unalmasnak a beszélgetéseket, mert most nem az egetrengető akciókra építettem fel ezt a részt, talán páran örültök is neki :P
Azt szerettem volna még, hogy a Magyar Nagydíj vasárnapja előtt még jelentkezek és rajtatok múlik, hogy még mindig ezt a történetet folytassam zsinórban, vagy szeretnétek frissítésként egy Heartbreaker részt (az is lehet, hogy mindkettőből belefér még egy rész vasárnapig). Ha szántok pár percet kommentelésre, erről is legyetek szívesek tájékoztatni!
Jó olvasást! :)  
 
(Kimi)

Egy örökkévalóságnak tűnt, mire Akka, a pilótám letette a gépet nem messze az otthonomtól Svájcban. Sietve megköszöntem a hirtelen jött készséges szolgálatát, aztán már ott sem voltam. Rohantam haza, hogy autóba pattanjak és száguldhassak a többiekhez. Amikor végre berobogtam az éjszakától csendes utcába, alaposan meglepett egy fehér Porsche látványa a házunk előtt, amit rögtön felismertem. Nina itt járt? Mi a francot akart itt? Csak nem engem keresett? Úristen, és ha itt kapták el, pont az én házam előtt? A rohadt életbe, abba!
Nem is gondolkoztam, bepattantam a Porschéba, amiben szerencsére ott fityegett a slusszkulcs. Ezek után már biztos vagyok benne, hogy itt kapták el azok a rohadékok. Ha eddig nem volt eléggé bűntudatom, akkor most kaptam még egy adaggal...
Ahogy lesüppedtem az ülésbe és beindítottam a motort, megéreztem az autóban a Nina-illatot, ettől pedig két másodpercre kikapcsolt az agyam.
- Francba, térj már észhez! - morogtam magam elé, majd rátapostam a gázra és le sem vettem a lábamat a pedálról, amíg be nem értem Walchwilbe.
Mivel fogalmam sem volt, hogy a srácok hol tartanak a mentőakcióban, fel kellett hívnom valamelyiküket. Heidire esett a választásom, de nem vette fel, így második lehetőségként Sebast hívtam, aki szerencsére beleszólt a telefonba és elárulta, hogy sikerrel jártak és Ninánál vannak. Ledobtam a telefont az anyósülésre és ismét gázt eresztettem, egészen Nina házáig, ahol gyors mozdulattal leparkoltam az autóját a feljárón, majd kiugrottam belőle és rögtön az ajtóhoz száguldottam. Nem foglalkoztam holmi udvariassággal, egyszerűen benyitottam és körbenéztem az előszobában. Halk sírást hallottam, így rögtön a nappali felé vettem az irányt, ahol meg is találtam Heidit és Sebast az egyik kanapén ücsörögve. Azaz Seb ült egyhelyben, és idegesen meredt maga elé, fél karjával átkarolva a vállára boruló és sírdogáló Heidit, aki olyan rémesen nézett ki, mint ahogy még sosem láttam. De Ninát nem láttam sehol. Sebre néztem, aki felkapta a fejét az érkezésemre.
- Hol van? - kérdeztem sürgetően. Nem volt szükséges kimondanom a nevét, mindketten tudtuk, kire gondolok.
- Fent a szobájában. - bökött a fejével a haverom az emelet felé, majd hosszakat pislogva beavatott a részletekbe. - Ne aggódj, jól van. Úgy gondoltuk jobb lesz neki most kicsit egyedül pihenni, mert eléggé magába van zuhanva. Rémes, amiken ma keresztülment. - nyelt egyet és idegesen összeszorította a száját.
- Felmegyek, megnézem hogy van. - indultam el a lépcsőre elszántan.
- Kimi, ne! - szólt rám Heidi sírástól érdes hangon. - Most hagyd nyugodtan pihenni!
- Nem érdekel, látnom kell. - sziszegtem és nemtörődve a csaj károgásával, felcsörtettem az emeletre, majd a megérzéseimben bízva rányitottam az első szobára, amit Nina hálójának gondoltam. Óvatosan beléptem, mert a szobában csend honolt. Sötét volt, és egyedül csak a nyitott ablak előtt lengedező függöny jelentette az egyetlen mozgást a szobában. De ekkor megláttam Ninát, aki összekucorodva feküdt az oldalán az ágyán, szorosan a feje alá szorítva a párnát, és nagyon halk szipogásokat hallatott. Lassan közelebb léptem hozzá.
- Nina.... - ültem le mellé az ágyra, és tapintatosan megérintettem a vállát. A mozdulatomra megrezzent, és amikor felemelte a fejét, megláttam a sírástól maszatos arcát, amit a beszűrődő holdfényben tisztán ki tudtam venni. - Te....te sírsz? - csúszott ki a számon, pedig tisztában voltam vele, hogy elég nagy ökörséget kérdeztem. De mivel még sosem láttam így Ninát, nem tudtam leplezni a megrökönyödésemet.
- Kimi.. - szólalt meg rekedtes hangon rémült arcot vágva. - Te...mit keresel....itt? - kérdezte és közben feltámaszkodott ülőhelyzetbe. Nem tudtam mire vélni a kérdését és azt se, hogy az ágy végébe kucorodott.
- Hogy mit keresek itt? - kérdeztem vissza nem leplezve a megdöbbenésemet. - Hogy kérdezhetsz ilyet? Jöttem, ahogy tudtam! Hogy vagy? - tereltem rá a témát, és felé nyújtottam a kezemet, de újabb meglepetésemre megintcsak elhúzódott, a háta már az ágytámlához nyomódott. Védelmezően a térdére kulcsolta a kezét, amikor felhúzta az ölébe a lábait. Az arca még mindig megviselt és szomorú volt.
- Miért nem vagy Finnországban, hm? - próbált szemrehányónak tűnni, de már ismertem annyira, hogy kiéreztem a hangjából a csalódottságot. - A családodnál! Ott kéne most lenned, nem itt! Miért jöttél ide?
- Hát miattad. - vágtam rá rögtön. - Amikor Heidi hívott, hogy eltűntél, nem haboztam jönni. Nem tehetek róla, hogy csak most sikerült ideérnem. Nem volt olyan rövid az út. - néztem rá őszintén sajnálkozva.
- Minek kellett egyáltalán elmenned? - szorította össze a száját, láthatóan azért, hogy visszatartsa a sírást. Még mindig nem tudtam hova tenni Ninának ezt az arcát. Szörnyű volt így látni őt.
- Ezt ne most beszéljük meg, jó? - mondtam halkan és ismét bátorkodtam hozzáérni, de egy hirtelen mozdulattal még távolabb hátrált tőlem. Elborzadva fogadtam a reakcióját. Nem tudom, mi esett ilyen rosszul utoljára, pedig az utóbbi időben volt már hasonló pillanatban részem. De most úgy tűnt, hogy Nina tartózkodik tőlem, ami nagyon rossz érzést keltett bennem. Egyszerre lepett meg és borzasztott el.
- Menj el, jó? - kérte csendesen, de ahogy rám nézett a könnyes szemeivel, tudtam, hogy nem akarja ezt. Annyira összehúzta magát a franciaágy ágytámlájának dőlve, amennyire csak lehetett, és a térdére hajtotta a fejét.
- Miért csinálod ezt? - kérdeztem és csak azért is közelebb ültem hozzá. Jó jelnek vettem, hogy ezúttal nem húzódott el tőlem, csak továbbra sem méltatott figyelemre. - Én segíteni akarok...
- Nem kell a segítséged! - emelte fel a fejét, miközben összeráncolta a homlokát. - Ha annyira aggódtál volna miattam, akkor te is olyankor segítettél volna, amikor kellett. Heidi, Seb és Heikki szerencsére nem voltak Finnországban, különben kicsináltak volna azok a szemetek. - könnyezett be megint a szeme és mintha szégyellné, hogy sír, elfordította a fejét az ablak felé.
- Mondtam már, hogy mihelyst megtudtam, hogy bajban vagy, rögtön indultam! Én küldtem oda Heidiéket is, különben esélyük sem lett volna megtalálni téged! - magyaráztam, remélve, hogy ebből megérti, én is ugyanúgy aggódtam érte, mint a többiek. De Nina makacsul rázta a fejét.
- Ha egy kicsit is érdekeltelek volna, nem most akarnál sajnálkozni. - szipogott, a hangjából pedig csak úgy csöpögött a csalódottság. - Bebizonyítottad, hogy egy kicsit sem számítok neked. - vetette a szememre, amit már nem tudtam csak úgy tűrni.
- Hogy állíthatsz ilyet? - kérdeztem totálisan megdöbbenve és széttártam a kezemet. - Fogalmad sincs, mennyire aggódtam érted! Szerinted csak úgy poénból jöttem most ide az éjszaka közepén? Ha annyival jobb dolgom lett volna otthon, nem ugrasztottam volna rögtön a pilótámat, hogy sürgős vészhelyzet miatt most azonnal Svájcba kell repülnöm, mert bajban van az a lány, aki....a legjobb barátom. Én mindent megtettem, hogy addig is biztonságba kerülj, amíg nem tudok ott lenni és segíteni neked. Miután beszéltem azzal a szánalmas tyúkkal, rögtön értesítettem Heidit, így tudtak megmenteni! Hogy gondolhatod, hogy nem számítasz nekem semmit? - kérdeztem most már sértetten és észre sem vettem, hogy közben felemeltem a hangomat az ingerültségtől. - Szerinted csak szellőztettem a számat, amikor azt ordítottam az arcodba, hogy fontos vagy nekem? Hm?
- Ne kiabálj velem! - temette a tenyerébe az arcát és újra zokogni kezdett, de most már tartósan. Villámcsapásként ért a felismerés, hogy mekkora hibát követtem el. Hogy gondolhattam, hogy így rápirítok a saját sértettségemtől vezérelve, ha ilyen kritikus állapotban van? Egy önző seggfej vagyok!
- Ne haragudj, nem akartam kiabá... - nyúltam felé a kezemmel, hogy megnyugtassam, de hisztérikusan hadonászott felém a kezeivel, hogy távol tartson magától. Ha eddig nem döbbentem meg a viselkedésén, akkor most jól fejbevágott a csalódottság érzése. Tehetetlenül szorítottam ökölbe a kezemet. - Nina, kérlek hagyd ezt abba! - vettem halkabbra a hangerőt, de a lány csak nem akart engedelmeskedni, sírva tolta el a karomat magától és már teljesen kikuporodott az ágy szélére, hogy minél messzebb legyen tőlem. - Elég volt! - döntöttem el és mivel úgy láttam jónak, hogy megakadályozom ezt a hisztérikus kicsapongást, erősen megfogtam a karjait és visszahúztam az ágy közepére, mielőtt még a végén lebucskázna a padlóra.
- Hagyj békén! - hüppögte még mindig hadakozva ellenem, de már érzékelhetően gyengült az ellenállása és ahogy átvettem az irányítást a végtagjai felett, kezdte megadni magát. - Kimi, hagyjál!
- Nem hagylak! - vágtam rá és mielőtt még tiltakozhatott volna, az oldalánál fogva magamhoz húztam és mivel jó szorosan közrefogtam a karjaimmal, esélye se volt mozdulni. - Nyugodj meg, nincs semmi baj! - próbáltam lehűteni, mire lassan csillapodni kezdett és megadóan belesimult az ölelésembe.
Mély, elégedett levegőt vettem és egy pillanat erejéig engedélyeztem magamnak egy szusszanást. Nina csendben abbahagyta a zokogást, már csak szipogott, de mivel nem láttam az arcát, nem tudtam mit érezhet most. Én mindenesetre sikerként könyveltem el, hogy ezúttal nem húzódott el tőlem, nyugodtan hagyta, hogy átöleljem. Az előbbi csalódástkeltő reakciói után megörültem, hogy végre nem bánt meg a viselkedésével.
Mikor már jó pár perc telt el a legnagyobb csendben, megkíséreltem elengedni a lányt, aki engedelmeskedett, így magam felé tudtam fordítani. Az arca most még nyúzottabbnak tűnt, talán egy újszülött gyűrött fejéhez tudtam volna hasonlítani...bár nem mintha láttam volna babát rögtön a szülése után.
- Ne haragudj! - szólaltam meg elsőként, megtörve a csendet. - Nem akartalak megijeszteni. Gondolom, hogy most nehéz neked.
- Még sosem éreztem magam ilyen szarul. És még sosem bőgtem ennyit amióta...amióta anyám meghalt. - törölte meg a szemét, de mihelyst ezt megtette, újra könnyezni kezdett. - Vagyis akit eddig az anyámnak hittem...de most kiderült, hogy egy átkozott szajha az anyám! Hihetetlen, hogy így kell megtudnom. - hajtotta le a fejét, és egész testében rázkódni kezdett. Szükségét éreztem annak, hogy újra átöleljem. Megérzésem nem csalt, Nina ráborult a mellkasomra és úgy termelte ki az újabb könnyáradatát, amivel két perc alatt eláztatta a pólómat, de most pont ez érdekelt a legkevésbé. Én is legalább olyan szörnyen éreztem magam attól, hogy így kell látnom őt, mint ahogy Nina attól, hogy tönkretette az anyja.
- Kegyetlen és álnok ez a nő. - morogtam Nina hátát simogatva. - Elég gáz, hogy léteznek ilyen emberek.
- De a legrosszabb, hogy összefogtak ellenem! - emelte fel hirtelen a fejét. A szeméből patakzottak a könnyek le az arcán, így adta ki magából a dühét. - Jake meg ez a szörnyeteg! És teljesen kikészítettek!
- Úristen, ezt....ezt az a görény csinálta? - akadt meg a szemem az arca bal oldalán végighúzódó vágáson. Nem volt nehéz rájönni, hogy nyilván nem Nina sebesítette meg saját magát. Óvatosan hozzáértem a sebhez az ujjammal, és ekkor megbizonyosodhattam róla, hogy még mindig vérzik egy kicsit. Dühösen fújtatni kezdtem. - Ha meglátom annak a seggfejnek az ábrázatát legközelebb, össze-vissza szabdalom a fejét! Hogy képzelte, hogy bánthat egy nőt? Ráadásul így? És a szád is! - rökönyödtem meg, ahogy ráterelődött a figyelmem Nina felduzzadt alsó ajkára. - Most már biztos, hogy apró darabokra szaggatom ezt az átkozott szemétládát! - szorult ökölbe a kezem, miközben összepréseltem a számat. - Azt hiszem meg sem várom, hogy a szemem elé kerüljön, meg fogom keresni és azon a szent helyen vesz majd levegőt utoljára, azt garantálom!
- Nem fogod... - szólalt meg Nina halkan.
- Dehogynem! - erősködtem. Méghogy megússza büntetlenül ez a disznó? Ha rajtam múlik, biztos nem!
- Nem! - próbált határozott hangot megütni, de csak egy erőtlen cincogást tudott kinyögni. - Már így is véresre lett verve. Én is megütöttem, megfejeltem, megharaptam, és a többiek is alaposan bántalmazták.
- Megharaptad? - ismételtem meg kerek szemekkel.
- Amikor erőszakosan le akart smárolni. - bólogatott, de nem büszkén, ahogy én tettem volna a helyében, hanem zaklatottan. Sejtettem, hogy újra leperegtek előtte a képek, amint ez a pöcs rátapad a szájára. Én is rögtön hányingert kaptam a gondolattól is.
- Jó, most már biztos, hogy a földbe döngölöm. - határoztam el ingerülten.
- Azt akarom, hogy börtönbe kerüljön....nem akarom látni...soha, soha, soha többet! - nyöszörögte fájdalmasan, és erőtlenül nekidőlt a mellkasomnak. Elfogott a gyengeség, ahogy megsimogattam a fejét és próbáltam vigasztalni, ezzel pedig sikerült felülkerekednem a mérgemen. Sokkal fontosabb, hogy Ninát helyrerázzuk annál, hogy ellássam a köcsög baját. És ahogy látom, ez nem lesz könnyű menet.
- Ne sírj, majd megoldjuk. - nyugtattam, mert újra rázkódni kezdett az egész teste. El sem tudtam képzelni, miken mehet most keresztül lelkiekben. Nem elég, hogy a testén ennyi sebet ejtettek, belülről is bántalmazták, hála az anyja mérhetetlen gonoszságának. A sajnálatom és az együttérzésem késztetett arra, hogy felsegítsem Ninát ülőhelyzetbe és a szemébe nézzek. - De most...most jobb lesz, ha pihensz. Szükséged van alvásra, hátha akkor kicsit megnyugszol.
- Itt maradsz? - kérdezte nagyokat pislogva. Kényszeredetten összeszorítottam a számat. Most csak az ő érdekeit kell néznem.
- Nem, hagylak pihenni. - simítottam végig a karján. - Ígérd meg, hogy megpróbálsz aludni!
- Eddig se tudtam...még mindig előttem van az egész...ahogy ott ülök és...és minden. - szipogott.
- Legalább csak próbáld meg! - győzködtem tovább, hiszen ezt kellett most tennem.
- Oké, jó. - bólogatott sűrűn maga elé nézve, majd rám pillantott. - Kimi...örülök, hogy....hogy itt vagy.
- Én csak az oka miatt nem. - motyogtam, aztán halványan elmosolyodtam. - De örülök, hogy egyben vagy.
- Hiányoztál. - vallotta be, könnytől csillogó szemmel rám nézve. Kényszeremben nagyot kellett nyelnem.
- Pihenj, jó? - húztam magamhoz még egy ölelésre, mert egyre jobban éreztem, hogy magára kéne hagynom. De azért érzékeltetni akartam vele, hogy mellette vagyok és ne féljen. Amikor elhúzódott bólogatott.
- Heidi és Seb még itt vannak? - tudakolta, és most rajtam volt a sor a bólintásra.
- Itt maradunk, ne félj! Csak próbálj meg kikapcsolni.
Nina engedelmesen letörölgette a könnyeit az arcáról, majd befészkelte magát az ágyába. A párnáját még szorosan markolta, de már nyugodtabbnak tűnt, mint amikor belépve megláttam. Miután még egyszer biztosítottam arról, hogy nem megyünk sehová, halkan kiléptem a szobából, majd nagy nehezen becsuktam az ajtót.
Leérve az emeletről már valamivel fásultabb kép fogadott a két barátomról. Heidi ha lehet még jobban sírt, mint amikor megérkeztem, és már nem csak csendben szenvedett, hanem nyöszörögve hadart is. Sebas mellette már élőhalottként próbálta bírni a strapát, olyan hosszakat pislogott, hogy már lassan leragadt a szeme.
- Mi baja van? - kérdeztem a haveromtól, amikor odaléptem hozzájuk. Heidi észre sem vett a sírástól.
- Fogalmam sincs, nem mond semmi lényegeset, csak azt hajtogatja, hogy: mekkora barom volt és tönkretette a saját életét. - vont vállat értetlenül. - De megállás nélkül sír. Ha lenne erőm, tovább kérdezgetném, de már szemernyi sincs. - sóhajtott, majd rögtön ezután elnyomott egy hatalmas ásítást.
- Menj fel, van egy vendégszoba, ott alhatsz. - javasoltam a gyűrött arcát látva. Látszott rajta, hogy őt sem viselték meg kevésbé az események, de már a fáradtság is teljesen eluralkodott rajta.
- Nem fogok aludni, amikor ilyen állapotok vannak! - mordult fel, de saját magának mondott ellent, mert ismét csak ásítani tudott. - Bakker, nem bírom már...
- Mondom, hogy menj és aludj!
- És mi lesz vele? - bökött a fejével a még mindig önkívületben lévő Heidi felé.
- Hagyd csak, majd én helyreteszem. - fújtam ki a levegőt feszülten. Nem volt túl sok tartalékom már, de Heidi is szánt rám jó pár percet, amikor szükségem volt erre. És most felkínálkozott a lehetőség, hogy visszaadjam a kölcsönt.
- Hát jó, akkor nem ellenkezek. - állt lábra nagy nehezen, aztán rátette a tenyerét a vállamra. - Kösz a mentőötletet, Kims, nélküled lehet, hogy nem találtuk volna meg Ninát ilyen gyorsan.
- Ezen nincs mit köszönni, haver. - veregettem hátba, amikor barátságosan átölelt. - Nina most már biztonságban van, ez a lényeg. Remélhetőleg alszik már. Követhetnéd a példáját, nagyon nyúzott vagy. - szemléltem meg közelebbről az arcát. - De a vendégszobában!
- Ne hülyéskedj! - húzta fáradt mosolyra a száját. - Eszembe sem jutott az ő ágyában aludni! Nem ilyenkor akarom bevetni magam.
- Azért a figyelmeztetés nem árt. - mosolyodtam el én is. - Na tedd el magad holnapra, én meg meglátom mit tehetek szegény lányért. Amúgy ha már itt tartunk...hol az edződ?
- A rendőrségen. - komorodott el az arca, majd egy újabb ásítás után elindult fel a lépcsőn. - Ha bármi van, keltsetek fel, jó?
- Persze. - biccentettem, aztán visszafordultam Heidihez, akinek viszont hűlt helye volt a kanapén.
Hirtelen kipattant a szemem és keresni kezdtem a nappaliban, de sehol nem láttam. Az ablakból viszont megláttam egy vörös loboncot loholni az utcán, úgyhogy villámgyorsan kirohantam az ajtón és utánairamodtam.
- Heidi, észnél vagy? Hová mész? - kérdeztem, amikor megfogva a karját megállítottam.
- Engedj el! Heikki után kell mennem! - visította bőgve, és nagyokat toppantott annak reményében, hogy elengedem a karját. - Kimi, engedj el, az istenért! - bömbölte, mire kénytelen voltam befogni a száját.
- Hallgass már, felvered az egész utcát! - sziszegtem, majd a rángatózását látva jobbnak láttam, ha visszavonszolom Nina házához. Végig kapálózott és hadakozott, de sikerült leültetnem a tornácra vezető lépcsőre, ahol még mindig keserves sírás közepette ráborult a lábára és továbbra is csak mondta a magáét.
- Nem hiszem el! Ez nem történhetett meg! Olyan hülye voltam, hogy hittem neki! Most mindennek vége!
- Heidi, miről beszélsz? - fogtam meg a két vállát és megráztam, hátha magához tér. Olyan elrettentő állapotban volt, talán még rosszabbul nézett ki, mint Nina, pedig ő sem volt semmi. Értetlenül figyeltem, hogy ez a lány mégis mitől akadhatott ki ennyire, amitől ilyen zaklatott helyzetbe került. - Mi bajod van?
- Mindent elcsesztem, Kimi. - zokogta és felemelve a fejét, a kezével beletúrt a csapzott hajába. - Mindent, ami fontos volt nekem, most el fogom veszíteni! Heikki úgysem fog megbocsájtani!
- Mi van? - húztam össze a szemöldökömet értetlenül. - Mit csináltál? Miért ne bocsájtana meg?
- Az a szemét mocsok kinyögte! - húzta fel az orrát dühösen, ahogy sötéten az útra meredt. - Hiába vertem össze a pofáját, neki még kegyelemdöfésként eljárt a szája! Az a rohadt, köcsög szemétláda!
- Kiről beszélsz? Jake volt az? - mondtam ki a nevét undorodva. - Mit mondott el az a rohadék?
- Hogy lefeküdtem vele! - közölte és erre újra sírógörcs jött rá, amitől beszélni sem tudott.
- Mi a büdös francról beszélsz? - kerekedett el a szemem a hír hallatán. - Te képes voltál lefeküdni ezzel a disznóval? Mégis mikor? És mi a jó istenért?
- Nem jókedvemből, elhiheted! - fordult felém idegesen. - Megígérte, hogy nem fogja bántani Ninát! Hogy leszáll róla és soha többé nem megy a közelébe! Nem zaklatja és nem dugja oda az orrát!
- Te azért feküdtél alá, mert elhitted, amit behazudott neked egy numeráért? - döbbentem le teljesen. Nem akartam elhinni, hogy Heidi képes volt ezt megtenni. Naivabb, mint gondoltam és...rettentően ostoba!
- Alkut kötöttünk, és azt hittem ennyire azért bízhatok benne. - zokogta bűnbánóan. - De ez a seggfej nem állt le, hiába tettem meg amit kért! Összeszövetkezett azzal a ringyóval és duplán terrorizálták Ninát!
- De ha nem a napokban feküdtél le vele, akkor mikor? - érdeklődtem, mert a szavaiból úgy vettem ki, ez az alkukötés már régebben történt. Heidi nyelt egy párat, majd síri hangon megszólalt.
- Amikor be akart rontani Ninához, de minket talált ott.
- MI? - tátottam el a számat megdöbbenésemben. - Amikor azt mondtad, majd te elintézed, én csak nyugodtan menjek el a grillezésre? Elhárítottál, mert azt hitted neked jobb megoldásod van! Ezt nevezed te kulturált és sima lerendezésnek? - akadtam ki teljesen és már az sem érdekelt, hogy szinte kiabálok az utcában, amikor az emberek ilyen tájt még legmélyebb álmukat alusszák, mert annyira felidegesítettem magam.
- Tudom, és már ezerszer megbántam, hogy...hogy ezt tettem! - sírta el magát újra és a tenyerébe temetve az arcát ismét összeroskadt.
- Akkorát csalódtam most benned, hogy azt elképzelni nem tudod... - ráztam a fejemet magam elé meredve.
- Saahaajnálom! - zokogott fájdalmasan és amikor ránéztem őszintén megsajnáltam. - Én csak Ninát akartam megvédeni! Azt gondoltam, ha megteszem, amit ez a rohadék kér, és Nina helyett engem fektet meg, akkor majd leszáll róla és végre eltűnik az életünkből! De csak a levegőbe pofázott, amikor megígérte, hogy ezek után hozzá sem nyúl a barátnőmhöz. Egy számító seggfej!
- Ha Nináért csináltad, ez akkor is hatalmas baromság volt.
- Tudom, de akkor ez tűnt a legjobb ötletnek. - hüppögött.
- De hogy tudtad ezt magadban tartani...eddig, amíg ki nem derült? - tudakoltam, mert még én sem vettem észre, hogy Heidi időközben végig magában őrlődött. Pedig egy ilyen titkot magában tartani nem lehetett egyszerű!
- Az elején még szörnyű volt! - motyogta, amikor leküzdötte az újabb sírógörcsöt. - Mardosott a bűntudat, és rémes volt úgy Heikki szemébe nézni, hogy valami szörnyűséget tettem a háta mögött. De aztán jöttél te...és a problémád....és akkor kicsit elterelődött a figyelmem erről és ahelyett, hogy a bűntudatommal harcoltam volna, veled foglalkoztam. Azon voltam, hogy minél kevesebbet gondoljak erre a hibára.
- És elhitetted magaddal, hogy ha hallgatsz, akkor sosem fog kiderülni? - tettem fel ezt a szánalmas kérdést.
- Lehet. - vallotta be sűrű szipogások közepette.
- Istenem. - emeltem égnek a tekintetemet. - Gondolhattad volna, hogy ebbe a féregbe egy csepp jóindulat nem szorult és ha lesz alkalma, rögtön bemárt majd egy alkalmas helyzetben. Nem kellett volna megbíznod benne!
- De ezek után mit tehettem volna? - emelte fel mindkét kezét és szomorúan nézett rám. - Csak abban bízhattam, hogy nem jár el a szája.
- El sem mondtad volna Heikkinek? El akartad titkolni előle? - döbbentem le már sokadjára.
- Még nem jutottam dűlőre, de hála ennek a seggfejnek, most már kénytelen leszek neki beszámolni mindenről! És ha Heikki szakít velem....én....én azt nem élem túl! - tört rá újra a hangos sírás, és mielőtt még rájöhettem volna, hogy nem valami csöpögős szappanopera főszereplőjétől hallom ezeket a szavakat, hanem itt és most a valóságban történik a jelenet, Heidi rám borult és tovább áztatta a már így is könnytől nedves pólómat. Egy nagy és végtelenül hosszú sóhaj után átkaroltam és vigasztalóan simogatni kezdtem a hátát, de megállíthatatlan könnytenger zúdult ki belőle és folyton csak azokat a szavakat hajtogatta, amikkel már Sebast is traktálta a nappaliban.
Ha még nem volt elég mára a káoszból, kiderült, hogy nem egy áldozata van ennek a kaotikus éjszakának Nina személyében, hanem itt van még az összetört Heidi is, aki legalább annyira támogatásra szorul, mint a barátnője. Gőzöm sincs, hogy elegek leszünk-e ketten Sebbel, hogy a két szobaszökőkutat visszavarázsoljuk régi önmagukká, mert a helyzet reménytelenül bonyolódott. És olyan érzésem volt, hogy még nincs vége...

(Sebastian)

Nem kellett sok idő, hogy Nina vendégszobájába caplatva hassal ledőljek a nagy franciaágyra és álomba merüljek, mert az események hatására annyira levertnek éreztem magam, mint mostanában soha. Nem elég, hogy tegnap éjjel is alig aludtam a hőségtől, mostanra már úgy éreztem magam, mintha a szezon összes futamát egy nap alatt kellett volna végigversenyeznem. Már abban a percben kidőltem, amikor rávetettem magam a terebélyes ágyra, rögtön lecsukódott a szemem és átadtam magam az álomvilágnak.
Egy éles sikítás hangja ébresztett fel, és amikor fájdalmasan álmos képpel felemeltem a fejemet és rábámultam az ablakra, rájöttem, hogy nem sok idő telhetett el az elalvásom óta, mert még mindig sötét és éjszaka volt. Már kezdtem azt hinni, hogy csak képzelődtem és éppen visszahajtottam a fejemet az ágyra, amikor újra meghallottam azt a kétségbeesett hangot és mivel a szomszéd szobából jött, kipattant a szemem és rögtön felugrottam. Berobogtam a szomszéd szobába, ahol Nina az ágyon ülve zihálva meredt a falra.
- Nina, mi a baj? - kérdeztem és rögtön odasiettem hozzá. Szaporán szedte a levegőt, és végig csak egy pontot bámult a világoskék falon. Megfogtam a vállát nyugtatásképpen, de erre ijedten elrántotta a kezét és rémülten fordult felém. - Csak én vagyok, Nina! Ne félj! - tettem rá a kezemet az övére, ami erősen markolta a vékony takaróját. A helyzetet látva most ébredt fel, a kócos haja és a homlokán csillogó izzadtságcseppek legalábbis erre engedtek következtetni. Óvatosan lefejtettem az ujjait a takaróról és megfogtam a kezét. - Nyugi, nincs semmi baj! Csak rosszat álmodtál. Minden rendben.
- Nincs rendben semmi! - jelentette ki kétségbeesetten. - Már az álmomban is üldöznek ezek a szemetek!
- Csak álmodtad, nincsenek itt! - szorítottam meg a kezét. Olyan rémült és ijedt volt, hogy szükségét éreztem annak, hogy éreztessem vele a jelenlétemet, hátha ettől megnyugszik. - Már a rendőrségen vannak, emlékszel?
- Jake megint megtámadott... - kezdett bele az álmába zaklatottan, miközben próbálta egyenletesen szedni a levegőjét. - Rám törte az ajtót, amikor a nappaliban ültem. Megrángatott és megfenyegetett, hogy ha nem megyek el vele, itt helyben megöl. Még egy kést is előrántott a zsebéből! - magyarázta riadtan, visszaemlékezve az álomképeire. - Nagyon megijedtem, ezért hagytam, hogy elráncigáljon magával. Szinte végighúzott az úton kifelé menet. Nagyon fájt, ahogy súrolt a beton. - simított végig a karján. - Elvonszolt valami sötét és eldugott helyre, aztán követelte, hogy vetkőzzek le, én meg nem tudtam mást tenni, csak engedelmeskedtem. De akkor észrevettem, hogy már nincs rajtam ruha...és amikor felnéztem, megláttam azt a nőt, ahogy a kezében a cuccaimat fogja. És nagyon gonoszul nevetett rám, úgy ahogy nemrég is. És Jake meg nekem esett és....annyira szörnyű volt. - kezdett el keservesen sírni, miközben odabújt hozzám, én pedig szorosan átöleltem, hogy érezze, nem kell már félnie, mert biztonságban van.
- Ne aggódj, rács mögé kerülnek a rohadékok, nem kell már tőlük tartanod! - simogattam meg a haját, amikor a vállamba fúrta a fejét. Még én sem tudtam, mi lesz Jake és annak a kegyetlen nőnek a sorsa, de reméltem, hogy börtönbe kerülnek egy ilyen brutális elrablás elkövetőiként.
- Rettenetesen félek...nagyon félek, Seb! - zokogta és ha lehet még jobban belémkapaszkodott.
- De nem kell félned, itt vagyunk és megvédünk. - nyugtattam.
- És ha Jake megússza és megint zaklatni kezd? Tönkreteszi az életemet ez a barom....nagyon félek tőle. - vallotta be és ez valami olyasmi volt, ami Ninától nem igazán megszokott. Még sosem mondta, hogy fél valamitől vagy valakitől. De ez a Jake gyerek most olyan rettegést keltett szegény lányban, hogy valószínűleg ezek után reszketni fog, akárhányszor csak kilép az utcára és meglátja Jake házát. Mindent meg kell tennünk, hogy ne legyen ez a tahó Nina közelében, akkor is ha szinte lehetetlen, mivel szomszédságról van szó.
- Költözz hozzám! - mondtam ki hirtelen ötlettől vezérelve. - Legalábbis egy időre... - tettem hozzá, mert nem voltam biztos benne, hogy Nina kész egy ilyen kérésre.
- Mi? - kérdezte szipogva és elhúzódott tőlem, hogy lássa az arcomat.
- Amíg el nem rendeződik a helyzet, hozzám költözhetnél. - ismételtem meg a javaslatomat, amit könnyektől pislogva fogadott. - Nem lennél egyedül és Jake közelében sem. Ha engem tűz ki célpontjaként, nem lesz olyan könnyű dolga, mint veled. Meg tudom védeni magamat és téged is. - fogtam meg újra a kezét és nyomatékosításképpen meg is szorítottam. Bátorítva néztem a szemébe, de ő még mindig ugyanolyan összetörten nézett vissza rám. Rémesen festett, de ettől csak még jobban felébresztette bennem azt, hogy miért is vagyok belé esve. Az aggódás, amit miatta éreztem, teljesen felemésztett, és amikor abban a sötét helyiségben megláttam összekötözve és kétségbeesve, új árnyalatot vett az egész vonzalom amit iránta érzek. Ha ebből ő még mindig nem tud mire következtetni, most is érdekel, csak az a fontos, hogy biztonságban és nyugalomban legyen. És én mindent meg fogok tenni, hogy ezt biztosítani tudjam neki.
- Nem tudom, Seb... - harapott bele a szájába, és én már attól féltem, megint elsírja magát. Láttam már majdnem sírni őt, de az a zokogás, ami 1-2 órával ezelőtt fogadott, amikor megláttam, teljesen szíven ütött. Még most is fájdalmas volt látni őt így összetörve és kétségbeesve. - Arra gondoltam, hogy elmegyek apához.
- A történtek miatt? - kérdeztem rá, bár teljesen felesleges kérdés volt.
- Meg kell tudnom az igazat. Tőle is. - helyesbített, ahogy felpillantott rám. Csalódottság és keserűség volt a szemében, tisztán látszott rajta, hogy hatalmas törést okoztak neki azzal, hogy kiderült az anyja kiléte.
- Meg tudom érteni, hogy most mennyire összezavartak. - néztem rá együttérzően, önkéntelenül is eszembe juttatva egy korábbi estét. - Emlékszek még, amikor meséltél az anyukádról...biztosan nagyon szeretted. Nem ismertem, de biztos vagyok benne, hogy sokkal nagyobb szív volt benne, mint ebben a boszorkányban.
- Ne is mondd. - préselte össze a száját és lehajtott fejjel újra pityeregni kezdett. - Imádtam őt. Nekem ő volt a tökéletes anya. És most, hogy megtudtam, hogy...hogy közöm sincs hozzá....nagyon fáj. - tört ki belőle a fájdalmas sírás.
- Nem számít, hogy vér szerint nem ő volt az anyukád. Te úgy tekintettél rá, mint az édesanyádra, ő pedig úgy rád, mint a lányára. Csak ez számít és az a fontos, hogy te is szeretted, és ő is szeretett téged. - vigasztaltam, miközben magamhoz húztam és lassan ringatni kezdtem az ölelésemben. Teljesen átjárt az együttérzés, mert hacsak belegondoltam, hogy mi lenne, ha az én anyámról derült volna ki ilyen szörnyűség, biztosan én is így padlón lennék. Nem is csodálkozok azon, hogy Nina ilyen állapotban van, ha így a lelkébe tiportak. Bármennyire erős és kemény lány is ő, azért ha a gyenge pontját célozzák meg, ő is ugyanolyan gyenge és összetört szívű kislány lesz, amit a mindennapokban igyekszik gondosan palástolni az emberek és saját maga előtt is.
- Igazad van. - suttogta hüppögés közben, a fejét a vállamon pihentetve. - De azt nem tudom....képtelen vagyok feldolgozni, hogy az apám, akit ugyanúgy szeretek, képes volt születésemtől fogva hazudni az anyámról. Soha egy szót nem ejtett róla! Meg sem fordult a fejemben, hogy nem az az anyukám, aki 8 éves koromig felnevelt és egészen mostanáig annak hittem. Akkorát csalódtam az apámban...én....én azt el sem tudom mondani. - zokogta a vállamba, én meg továbbra is csak azzal tudtam nyugtatni, hogy a hátát és a fejét simogattam. Tehetetlennek éreztem magam, de tudtam, hogy most csak így tudok segíteni Ninán. Hogy itt vagyok mellette, tudva, hogy számíthat rám.
- Majd egyszer meg kell beszélnetek ezt kettesben. Biztosan nem olyan szörnyű, mint amilyennek tűnik. - próbáltam enyhíteni a látszatot, de persze nem volt egyszerű. Ha Nina apja tényleg összeállt ezzel a tyúkkal a felesége háta mögött, az már súlyos hiba. Az viszont még nagyobb, hogy eltitkolta a saját lánya elől és végig hamis tényekben hitegette, hogy ki is igazából az anyja. Hagyta, hogy egyértelműen azt a nőt tekintse Nina anyának, akire a bátyja is úgy nézett, és meg sem próbálkozott azzal, hogy beavassa a múltbéli dolgaiba.
- El fogok menni hozzá. - húzódott el tőlem Nina és amikor lenyelte a könnyeit és megtörölte az arcát, a megviseltség mellett elszántság tükröződött az arcán. - Mégpedig ma. Meg kell tudnom az igazat az anyámról.
- Persze, majd felkeresed, de ne most! - simítottam végig a karján, miközben igyekeztem lehűteni a hirtelen jött akaratosságát. - Ki kell pihenned ezt a megrázkódtatást, aztán majd beszélsz vele. De ne siesd el!
- De hát beszélni akarok vele, Seb! - csillant meg benne a megszokott ambiciózus és makacs Nina, és egy pillanatra el is felejtettem, hogy nem azzal a másával állok szemben. - Minél előbb! Már egyszer beszéltem róla a telefonálós nőről, de akkor is tagadott mindent! Hazudott, érted? Most már nem menekülhet az igazság elől! Egyszerűen tartozik nekem annyival, hogy végre elmondjon mindent, amiről eddig csak hallgatott! - jelentette ki követelőzően, a szeméből határozottságot olvastam ki. Nagyon akarta tudni az igazat és ez tisztán látszott rajta. De a zaklatottságát még nem heverte ki, így nem szabadott hagynom, hogy elhitesse magával, hogy jó ötlet rögtön belefutni az újabb csalódásba.
- Nina, nem léphetsz túl ezen az atrocitáson most rögtön! Ha már elég jól leszel és rendeződnek benned a dolgok, akkor szóra bírhatod az apukádat, de nem kell sietni. Most egyelőre az lesz a legjobb, ha...
- Nem Seb! - vágott a szavamba mérgesen. - Én már eldöntöttem, hogy elmegyek hozzá és kész! Nem tudsz megakadályozni benne! Addig is nem leszek itt, hogy azok a rohadékok megint rám támadjanak! - tette hozzá és bár igyekezett leplezni, kihallottam a hangjából a félelmet, amikor összeszorította a száját. Még retteg Jake-től és ez érthető is. El akar menekülni innen, és a legjobb ok erre az, ha az apjához megy.
- Megértelek. - sóhajtottam, aztán megszorítottam a kezét. - De akkor ígérd meg, hogy rápihensz most erre és kialszod magad. Nagyon rosszul nézel ki és a legjobb amit most tehetsz, hogy elfelejted ezt a napot egy kiadós alvással.
- Az előbb már próbálkoztam vele, de nem ment. - törölte meg a könnyes szemét. - Nem akarom újra átélni azt az álmot...annyira szörnyű volt!
- Számold a birkákat, attól tuti, hogy nem álmodsz! - javasoltam halványan mosolyogva, mire az ő arcán is megjelent egy vérszegény mosoly. Teljesen elgyengültem ezt látva, úgyhogy felé nyúltam és finoman eltűrtem a csapzott hajtincseit az arcából. Megnyugodtam, hogy hagyta. Gyengéden megsimítottam az arcát, majd elhúztam a kezemet, nehogy túllépjem azt a határt, amitől ez a szép pillanat szertefoszlana.
- Köszönöm Seb! - ölelt meg váratlanul, de már nem sírva, hanem hálálkodva. Kisebb meglepetésként ért a reakciója, de örömmel viszonoztam az ölelését. - Nagyon...jól esik, hogy törődsz velem. Most mintha kicsit megnyugodtam volna. - húzódott el és megpróbálkozott egy gyengécske mosollyal. Elaléltam a látványtól.
- Nem kell semmit köszönnöd, Nina. A barátod vagyok és mindig számíthatsz rám, ugye tudod? - simítottam végig a karján.
- Ühüm. - bólintott. - Majd számolom a barikat, hátha tudok aludni. - mosolyodott el újra.
- Ajánlom is! - emeltem fel az ujjamat tettetett szigorral, de közben nem tudtam nem mosolyogni. - Aludj jól!
- Rendben. - feküdt vissza, és már az oldalára is fordult. - Seb! - szólt utánam, amikor már a küszöbnél jártam. - Az ajtót...azért öhm...nyitva hagynád? Tudom, hogy hülyeség, de...
- Nyitva hagyom. - bólintottam mosolyogva, és ahogy kérte, nem csuktam be magam után az ajtót.
Ahogy kiléptem a szobából, egy csepp álmosságot nem éreztem, hiába vonszoltam úgy a testemet, mintha rögtön elhagyna minden erőm. Lemasíroztam az emeletről, hogy beszéljek Heikkivel és lássam, Kimi mire jutott Heidivel. A nappaliba érve viszont senkit sem láttam, így egyből rosszat sejtettem. Aztán meghallottam a beszélgetést a ház előtt, úgyhogy kimentem az ajtón és meglepetésemre Kimit és Heidit a lépcsőn ülve találtam. Finn haverom átkarolta Nina barátnőjét és bár halkan beszélt hozzá, Heidi nem válaszolt, csak nyöszörgött. Közelebb mentem hozzájuk, és amikor észrevették a jelenlétemet, rögtön fel is egyenesedtek.
- Te mér' nem alszol? - kérdezte szinte szemrehányóan Kims.
- Nina felébresztett... - közöltem velük, de meglepődöttségüket látva hozzátettem. - Rémálma volt és sikoltozott, úgyhogy felriasztott. De nyugi, most már semmi gáz, veszély elhárítva, Nina megint alszik.
- Én nem is hallottam, hogy sikított. - csóválta a fejét a finn értetlenül.
- Mit álmodott? - kérdezte sírástól rekedtes hangon Heidi. Már azon is csodálkoztam, hogy meg tudott szólalni.
- Jake-ről. - tettem zsebre a kezemet, amit ökölbe szorítottam. - Az a szemétláda rátámadott a házában, elvonszolta egy sötét helyre és jóformán meg akarta erőszakolni. Az a szipirtyó meg a ruháit tartotta a kezében, ezért Nina meztelennek érezte magát. Teljesen kikészült, mert valóságként fogta fel.
- Bakker, ha ilyen rémálmai lesznek, akkor sokáig nem fogja tudni túltenni magát ezen a megrázkódtatáson. - meredt maga elé Kimi. - És legalább megnyugtattad, hogy itt vagyunk és nem kell félnie?
- Persze, hogy megnyugtattam! - jelentettem ki sértetten. - Miután hagytam, hogy beszélje ki magát az anyjáról és a sérelmeiről, meg is nyugodott. Mondtam, hogy számolja a bárányokat és akkor fog tudni aludni.
- Micsoda javaslat! - horkant fel a haverom.
- Most mi van, legalább elaludt, ez a lényeg nem?
- Én is megígértettem vele, hogy alszik, aztán mégis felébredt. Akkor a te bazi nagy ötleted sem lesz túl hasznos, ha 10 perc múlva felvisít a rémálmából. - zsörtölődött, ami egy kicsit azért rosszul esett.
- Nem értem, miért bosszankodsz ezen! - ráncoltam a homlokomat. - Ugyanazt akarjuk, nem? Hogy Nina végre nyugodtan aludjon! Tökmindegy, hogy mivel bírom rá, a lényeg, hogy sikerüljön.
- Ugyanazt...ja. - emelte égnek a fejét. - És miért nem mentél vissza aludni? "A veszély elhárult". - ismételte meg az általam emlegetett mondatot, mintha kicsit gúnyos hangsúllyal keveredve.
- Most már nem vagyok álmos. Mi van veletek? - böktem a fejemmel Heidire, aki újra szótlanságba burkolózott és Kimi vállának dőlve siránkozott magában. - Mi a baja?
- Várja vissza az edződet, hogy elbeszélgethessen vele. - közölte kisebb hatásszünet után, amikor furcsa pillantást váltottak Heidivel.
- Hogyhogy nem jött még vissza? - csodálkoztam. Már jó ideje, hogy elvitte a rendőrségre a két senkiházit.
- Passz. - rántotta meg a vállát Kims. - Mára már így is elég gond van, direkt jó ez a kis csend.
- Nina el akar menni az apjához. - jelentettem ki, mert éppen eszembe jutott. A haverom hirtelen rám nézett.
- Azért, hogy kibökje az igazságot arról, hogy egy ribancból jött a lánya? - kérdezte, mire bólintottam.
- Mégpedig ma akar menni.
- Esélytelen! - nevetett fel keserűen. - Nem megy sehová ilyen állapotban! Még ki sem heverte az elrablását, máris bele akar esni egy újabb csalódásba? Nem fogom hagyni, hogy elmenjen! Ez csak poén volt, ugye?
- Nem. - közöltem vele komoly arccal. - Én is ugyanígy győzködtem, de eltántoríthatatlan.
- Frászt! Akkor majd én mondom a szemébe, hogy nem mehet el és kész! - morogta ingerülten.
- Nem tilthatod meg neki, hogy mit csináljon! Felnőtt és az apjától meg nem tarthatod vissza! - szóltam rá figyelmeztetve. Oké, hogy aggódik Nináért - én is -, de csak nem gátolhatjuk meg a szabad akaratát.
- Ilyen állapotban nem megy sehová! - jelentette ki határozottan.
- Nem vagy az apja, Kims, hogy megtiltsd neki! Az apjához megy, nem az ördöghöz! És ha engem kérdezel, lehet, hogy jót is tesz neki, ha rögtön túlesik ezen. - próbáltam Nina szemszögéből nézve a helyzetet és ezzel önkéntelenül is a pártját fogtam. - Különben is, biztos vagyok benne, hogy jobb lesz neki az apjával feldolgozni a történteket, mint velünk. Elvégre ő az apja, aki történetesen az okozója ennek az egésznek!
- Nem érdekel, szerinted mi a jó, Seb! - mordult fel és mérgesen nézett rám. - Ha én úgy látom, hogy Nina nincs olyan állapotban, hogy készen állna erre a beszélgetésre, akkor nem engedem, hogy elmenjen!
- Nem uralkodhatsz felette, értsd már meg! - néztem rá szigorúan. - Egyébként meg úgy döntöttem elmegyek vele.
- Mit csinálsz? - kerekedett ki a szeme döbbenten. - Neeem! Nem mész sehová, ahogy Nina sem!
- De igen! - közöltem vele elszántan. - Ha Nina úgy dönt, hogy menni akar, akkor én is vele megyek.
- Miért mennél te vele? - kérdezte szinte már nevetve. - Semmi közöd a kettejük ügyéhez!
- Nem is akarok részt venni a beszélgetésükben. Csak elkísérem. - magyaráztam, majd hozzátettem. - Tudod, azért, hogy nehogy azok a balfékek út közben elkapják újra....ha esetleg még nincsenek rács mögött.
- És ha elmész vele, mit csinálsz ott? Nézed, ahogy Nina leordítja azt a pár szál hajat is az apja fejéről, majd megdicséred, hogy milyen ügyes volt, hogy így kiállt magáért? Ne röhögtess már, haver! Nekünk nem kéne belefolynunk ebbe. Ez Ninára és az apjára tartozik. Családi ügy. - tette hozzá nyomatékosítva az álláspontját.
- Tudom, és ahogy mondtam, nem fogok odakotnyeleskedni. - ismételtem meg, ha már elsőre nem értette. - Addig max megnézem az unokaöccsét, vagy elbeszélgetek a bátyjával. Nem vagyok számukra idegen.
- Nekem akkor sem tetszik ez az ötlet. - fonta össze maga előtt a karját és rosszallóan méregetett.
- Nem érdekel, ha Nina elmegy, akkor elkísérem. - kötöttem az ebet a karóhoz és álltam a tekintetét, bármiért is nézett rám ilyen szigorúan. Nem gondoltam volna, hogy még köztünk is feszültség alakul ki ennyi kaotikus esemény után, de tévedtem. Ráadásul ilyen piti ügy miatt? Ez a mai éjszaka hatása, úgy hiszem.
- Helló... - jelent meg Heikki zsebre tett kézzel leszegett fejjel. Mindannyian félretettük az eddigi gondjainkat és kíváncsian néztünk fel rá. Pontosabban mi ezt tettük Kimivel, Heidi viszont felugrott és rávetődött az edzőmre.
- Heikki! Végre itt vagy, már úgy aggódtam érted! - borult rá a mellkasára és a változatosság kedvéért megint eleredtek a könnyei. Furcsállottam viszont, hogy a finn nem ölelte át olyan szerelmesen, mint általában, sőt tartózkodóan el is tolta magától a lányt. - Heikki! Én úgy sajnálom! Beszéljük meg!
- Mi volt a rendőrségen? - szólt közbe Kimi tématerelésképpen. Pedig én kíváncsi lettem volna, miért indult be ilyen hisztérikusan Heidi. De persze most fontosabb volt, hogy megtudjuk, mi lett azzal a két szeméttel.
- Előzetesben vannak. - köszörülte meg a torkát Heikki és arrébb lépett, ami a barátnőjének igencsak rosszul esett, mert összegörnyedve pityergett a járdán. Az edzőm pillantásra sem méltatta.
- Azonkívül? - tudakolta a másik finn, meglehetősen feszülten. - Börtönben rohadnak életük végéig?
- Sajnos nem. - komorodott el még jobban Heikki arca.
- Miért, b*szki? - akadt ki Kimi. - Talán nem terrorizálták szét szegény lányt? Ezek a barmok hagynák, hogy az utcán szaladgáljanak ezek az elmebetegek? Még a végén újra megtámadják! És ha Nina rosszabbul járt volna? Ezek a rohadékok még arra is képesek lettek volna, hogy kinyírják!
- Testi sértésért vannak előzetesben. - magyarázta Heikki higgadtan. - A nőt szinte biztos, hogy távoltartási végzéssel eltiltják Ninától, ha ezt ő is igényli.
- Ha ő nem is, majd mi igen. - szóltam közbe határozottan.
- És azzal a féreggel mi lesz? - érdeklődött Kimi. - Őt legalább börtönben tartják?
- Nyolc napon túl gyógyuló sérülést okoztunk neki. - húzta el a száját az edzőm. - Most azonnal nem fogják lecsukni és mivel az én vallomásom édeskevés ahhoz, hogy börtönbe menjen, egyelőre hagyják otthon lábadozni. Egy személyi felügyelőt fognak kiküldeni hozzá, aki ellenőrzi.
- Hát ez klassz! - mordultam fel. - Ez az állat képes lesz azt a balekot is eltenni láb elől, ha tudja, hogy bármit megtehet Ninával, nem kerül börtönbe ha a határokon belül marad!
- Ez a seggfej azt se tudja, hol vannak a határok. - szuszogott idegesen Kims.
- Ráadásul még fizetnem is kellett a sérüléseiért, miután bevallottam, hogy a nagy részét én okoztam. - közölte bosszankodva Heikki, majd lopva rápillantott Heidire.
- Én is adtam annak a szerencsétlennek és többet is kapott volna, ha nem rángatsz el onnan! - sírta el a sérelmét a barátnője. Már őszintén sajnáltam őt is Nina mellett, teljesen kikészítette a mai éjszaka.
- Ne aggódj, kapott még egyet a pofájába, amiért megfektetett. - húzta fel az orrát idegesen a finn.
- Mi van? - kerekedett ki a szemem. Jake megfektette Heidit? Azt a mindenit! - Te lefeküdtél ezzel a barommal?
- Fejezd be, Seb, jó? - nézett rám szigorúan Kimi, jelezve, hogy nem most kéne kérdezősködnöm erről.
- De hát...bakker, ez azért... - hitetlenkedtem még mindig és hol Heikkire, hol Heidire pillantottam. Most már érthető volt a köztünk lévő távolságtartás, és megértettem az edzőm felettébb szokatlan hűvösségét is a barátnője felé.
- Szerintem most az lesz a legjobb, ha mindannyian eltesszük magunkat holnapra. Nehéz napunk volt. - nzett végig rajtunk Heikki, aztán fellépett a lépcsőre és elindult befelé. Már megszokásból is követtem, és Kimi is talpra állt. Heidi viszont olyan irammal rohant a bejárat - vagy inkább a palija - felé, hogy mindannyiunkat meglepett.
- És velünk mi lesz? - kérdezte Heikki pólójába kapaszkodva. A finn összevont szemöldökkel nézett le rá.
- Mi lenne? Te is alszol és én is. - rántotta meg a vállát könnyedén.
- Meg akarom magyarázni! - nézett fel rá könnyes szemmel. Ahogy Kimivel összenéztünk, egyetértettünk abban hogy olyan, mintha egy szappanopera középébe csöppentünk volna bele.
- Holnap... - rázta le a barátnőjét a finn, aztán belökte az ajtót és betessékelte Heidit. - Én most inkább...hazamegyek. - vakarta meg a fejét zavartan.
- Jól teszed, haver. - csapkodta meg a vállát Kimi.
- Szerintem is. - biccentett Heikki köszönésképpen, aztán elindult vissza az utcára.
Heidi könnyben úszva próbálta visszatartani, de Kimivel együttes erővel betuszkoltuk a nappaliba. Közös megegyezés alapján úgy jött ki, hogy Heidié lett a vendégszoba, ahol előzőleg én aludtam, Kimi és én pedig lent a nappaliban pihentünk le. Hiába próbáltuk meggyőzni egymást, hogy nyugodtan aludhat a másik otthon, ragaszkodtunk ahhoz, hogy ha csak a nappaliban is, de itt éjszakázzunk. Bármilyen eshetőségre felkészülve.

(Kimi)

Szinte szemhunyásnyit sem aludtam, pedig kellett volna. Sebas megtette helyettem is, úgy horpasztott, mintha egy hete nem aludt volna. Én viszont csak bámultam a plafont az éjszaka maradék részében, ami inkább csak a hajnali órákat töltötte ki és agyaltam. Ez vicces, mert utálok agyalni, de képtelen voltam kikapcsolni az agyamat. Egyfolytában gondolkoztam és ettől már szinte megőrültem. Nem is csoda, hogy amikor egy rövidke alvás után felébredtem, egy kispárnát találtam az arcomon. Nyilván ebbe akartam belefojtani mindent, amit ki akartam törölni az agyamból egy kis relax kedvéért. Hát...úgy tűnik sikerült.
- Fiúk... - ébresztett fel teljesen egy rekedtes hang. Rögtön felkaptam a fejemet és felültem a kanapén. Kisebb meglepetés ért engem és az ébredező haveromat is, amikor Ninát láttuk meg a nappaliban állni. - Jó reggelt! - köszönt halvány mosollyal az arcán.
Nem tudtam hova tenni a megjelenését. Egyáltalán nem volt kétségbeesett, zaklatott vagy hisztérikus állapotban. Nem reszketett, nem sírt és nem szipogott. Az arca kipihentségről árulkodott, amitől megkönnyebbültem; ezek szerint legalább ő tudott aludni az éjszaka folyamán. De nagyon furcsának találtam, hogy szinte egyáltalán nem lehetett észrevenni rajta, hogy mit élt át tegnap éjjel. Az arcán már alig lehetett látni a sebeket, gondolom a női praktikáknak köszönhetően sikerült elfednie őket, egyedül a száján lévő kis sérülés és a még sírástól vöröses szeme alapján tudtam, hogy ez tényleg az a Nina, akit tegnap két bűnöző karmai közül rántottunk ki.
- Nina...öhm...jól nézel ki. - mértem végig tetőtől talpig. - Sokkal jobban...
- Kösz. - biccentette félre a fejét, de nem mosolygott. Összenéztem Sebbel, aki szintén nem jutott szóhoz, bár ő inkább örült Nina megjelenésének, mert széles mosoly futott égig az arcán.
- Azta, még hányszor fogsz lenyűgözni ebben az életben? - kérdezte elismerően. Ninának láthatóan tetszett a bók, mert elmosolyodott.
- Sírással nem megyek semmire. - rántotta meg a vállát, amin megint nem tudtam eligazodni. Lehetetlen, hogy máris továbblépett! Egy alvás még nem józanítja ki az embert egy ilyen megrázkódtatásból.
- Hé, azért ez fura. - álltam fel, hogy jobban szemügyre vegyem a lányt. Meglepetésemre ugyanaz a határozott, magabiztos és erős Nina állt velem szemben, akit eddig is ismertem. A tegnapi megdöbbentő látványa után a mostani viselkedése még jobban ütött. Fogalmam sem volt, mi ütött belé hirtelen.
- Tegnap még az volt a fura, hogy sírtam. - emlékeztetett rosszallóan a tegnapra, amikor megrökönyödtem azon, hogy sírni látom. Való igaz, tényleg nem tudtam úgy kezelni a látványt, ahogy kellett volna.
- De most...mi ez a színjáték? - kérdeztem rá, mert rettenetesen zavart, hogy megpróbál ugyanolyan erősnek mutatkozni, mint amilyen alapból. Mintha meg akarná játszani magát előttünk. Nem tetszik ez nekem...
- Nincs semmiféle színjáték! - vágta rá, hangjából pedig elfojtott düh érződött ki. - Egyszerűen nem akarok már keseregni. A tegnap már a múlt és nem akarok leragadni azon a...szörnyű élményen.
- De nem tehetsz úgy, mintha semmi sem történt volna! - emeltem fel a hangomat értetlenül.
- Ezt pont te mondod?! - nézett a szemembe szokatlanul hűvösen. Ha eddig nem lepett meg a viselkedése, most padlót fogtam tőle. És a legrosszabb az volt, hogy látva a rideg arcát, menthetetlenül magamra ismertem. Meg persze az, hogy a tekintetéből ki tudtam olvasni, hogy mire is célzott burkoltan.
- Nina, ezt ne most... - kértem fojtott hangon.
- Mit ne? - kérdezett közbe Seb kíváncsian. Mindketten figyelmen kívül hagytuk a kérdését.
- Most fontosabb dolgom is van. - közölte Nina és felszegte az állát. - Elmegyek apámhoz Augsburgba.
- Nem mehetsz el! - ellenkeztem.
- Miért is nem? - tette csípőre a kezét lázadóan. Nem értettem, miért csinálja ezt, de nagyon idegesített. - Szabad akaratom van, Kims, nem gátolhatsz meg abban, hogy elmenjek hozzá.
- Mint a barátod igenis visszatarthatlak. - szúrtam közbe szigorúan. - Hiába mutatod, hogy olyan rohadt jól vagy, biztos vagyok benne, hogy még mindig a történtek hatása alatt állsz és..
- Mit tudsz te arról, mit érzek belülről? - szegezte nekem a kérdést ingerülten. Nagyon rosszul esett, hogy így beszél velem azok után, hogy segítettem rajta és tegnap a kezdeti ellenségeskedés után éreztette velem, hogy igenis szüksége van rám. Ráadásul bevallotta, hogy hiányzok neki. Most már nem tudtam kiigazodni rajta.
- Csak nem akarom, hogy belesodord magad rögtön egy másik megrázó élménybe. - mondtam visszafogva a valódi véleményemet. - Nem most kéne beszélned az apáddal. Te is csak tegnap tudtad meg az igazat.
- Pont ezért fogok elmenni hozzá! - jelentette ki határozottan. - Nem érdekel tetszik-e vagy sem neked, Kimi. De... - lépett közel hozzám és bizalmasan a szemembe nézett. - Nem felejtettem el, hogy tartozol még nekem egy magyarázattal!
Olyan hűvösen és keményen nézett rám, hogy szinte rá se ismertem. Mi történt vele? Azzal a Ninával, aki tegnap még ott zokogott az ölelésemben? Ki ez a lány, aki úgy viselkedik, mintha ő lenne a Stonehenge, akit senki és semmi nem tud ledönteni a lábáról? Elborzasztott a viselkedése és a kellemetlen meglepetéstől nem is tudtam reagálni rá. Csak álltam a határozott és méregető tekintetét, de nem szóltam vissza.
- Milyen magyarázattal? - kíváncsiskodott megint Seb és odalépett hozzánk.
- Semmilyennel! - vágtuk rá Ninával egyszerre a barátunk felé fordulva, majd amikor visszaterelődött a figyelmünk egymás arcára, ugyanolyan bizalmas pillantást váltottunk, aminek az volt a lényege, hogy van még egy lezáratlan dolgunk egymással. Ennek szerintem kettőnk közül én örültem kevésbé...
- Hát jó. Akkor megyünk? - fordult Seb Nina felé, aki elszakította a tekintetét rólam és a honfitársára nézett.
- Még szép! - felelte könnyedén, és mintha mi sem történt volna, ivott egy pohár narancslevet, majd felvette a slusszkulcsát a konyhapultról. Heidi ezt a pillanatot választotta ahhoz, hogy leballagjon a lépcsőről. A barátnője szeme alaposan kikerekedett a látványára. - Te jó ég! Heidi! - ölelte át lendületesen a legjobb barátnőjét és nem tudtam rejtegetni a csalódottságomat, amikor megláttam, hogy Nina arca megtelik érzelemmel, ahogy ölelgeti Heidit. Aki viszont sajnos a történtek után elvárhatóan ramatyul nézett ki.
- Jobban vagy már, drágám? - kérdezte rekedtes hangon Ninától, aki vigasztalóan a haját simogatta.
- Összeszedtem magam. - felelte, majd ellépett Heiditől és végigmérte. - Jesszusom, siralmasan nézel ki.
- Megvan rá az okom. - biggyedt le a szája, és lopva rám pillantott. Egyértelmű bólintással jeleztem neki, hogy nem most fogjuk beavatni Ninát a barátnője szerelmi életének válságába.
- Majd megbeszéljük, jó? Együtt túltesszük magunkat mindenen. - nézett rá Nina szeretetteljesen a barátnőjére, aki pislogva megpróbált mosolyogni. - Most elmegyek, beszélek apával. Te pedig főzhetnél valami ebédet, hátha felvidulsz tőle egy kicsit. - próbálta jobb kedvre deríteni Heidit, aki most már rendesen mosolygott.
- Jó, jó, oké, főzök. - bólogatott gépiesen és igyekezett visszatartani a könnyeit. - Finomat főzök, ígérem!
- Ezt el is várom a legjobb szakácsomtól! - puszilta meg Nina jókedvűen Heidi arcát, aki válaszul barátnős ölelésben részesítette.
Ahogy így néztem a két lányt, rájöttem, hogy nincs itt semmiféle színjátszás. Nina egyedül engem tüntetett ki a hűvösségével. És bármennyire is nehéz volt megemészteni, el kellett fogadnom, mert baromira meg volt az oka rá. Nekem viszont tippem sem volt, mivel fogom megoldani ezt a helyzetet.
- Seb, jössz? - fordult Nina a haverunk felé, aki már bevetésre készen állt az ajtónál. - Akkor induljunk!
- Én is megyek. - fogtam meg Nina vállát, aki értetlenül nézett rám.
- Nem kell egy egész kíséret! Maradj itt és vigyázz Heidire.
- Nem kell rá vigyázni, boldogulok egyedül is. - vetette közbe a lány nem túl meggyőzően.
- A számból vetted ki a szót. - fordította a maga javára a barátnője mondatát, amit egyenesen nekem szánt. Ezt abból szűrtem le, hogy az arcomba mondta és figyelmeztetően nézett a szemembe. Vettem a célzást, csak nem akartam tudomásul venni.
- Nem érdekel. Ha Sebas veled megy, én is megyek. - jelentettem ki ellentmondást nem tűrően.
- Márpedig én megyek. - közölte Seb.
- Márpedig akkor én is. - kontráztam rá és választ várva Ninára néztem, aki először idegesen fújtatott, de aztán mélyet sóhajtott.
- Jó'van, akkor gyertek! - rántotta meg a vállát, aztán a kocsikulccsal a kezében kiment a bejárati ajtón. Sebbel szó nélkül követtük az autójához. Nina otthonosan feloldotta a zárat a fehér Porschén, majd kinyitotta a vezetőülés ajtaját.
- Nem vezethetsz! - toltam el az ajtótól.
- És miért nem? - tudakolta sértetten.
- Azért, mert még nem vagy olyan állapotban, akkor sem ha próbálod nem ezt mutatni.
- De vagyok olyan állapotban! - erősködött és szigorúan nézett rám. - Ha akarsz jönni, utas maradsz!
- Kiminek igaza van, Nina. - állt mellém Seb, és ő is odalépett hozzánk. - Majd én vezetem a kicsikét.
- Nem, én vezetek. - hárítottam el a felajánlkozását.
- Én vezetek! - toppantott türelmetlenül Nina. - Vagy beszálltok a kocsiba és hagytok vezetni, vagy itt hagylak titeket a fenébe! Választhattok!
- Rendben, akkor beülök melléd. - engedett Seb, de rögtön rákontráztam.
- Enyém az anyósülés, kölyök. - toltam el az ajtótótól.
- Fejezzétek be! - csattant fel ismét Nina most már nem türelmetlenül, hanem idegesen. - Mindketten hátra ültök! Nekem egyikőtök sem fog kotyogni vezetés közben! Ajánlom, hogy kussba legyetek, vagy kiraklak valamelyik útszélen! Értettétek? - kérdezte, miközben a tekintete ide-oda cikázott rajtunk.
- Oké. - bólintottunk egyszerre Sebbel, beletörődve a sorsunkba. Bár ahogy egymásra néztünk, simán lejött, hogy egyikünknek sem tetszik az ötlet. De megadóan ledobtuk magunkat a hátsó ülésekre, miközben Nina elhelyezkedett és beindította a motort. Mielőtt még elindult volna, váratlanul hátrafordult.
- És fiúk...szeretném, ha ezután hazamennétek és magamra hagynátok. - nézett ránk kérlelően.
Mindketten bólintottunk, de amikor elindultunk, elég volt egy pillantást váltanunk Sebbel, hogy tudjam: egyikünk sem vette komolyan Nina kérését.