64. fejezet: Pattanásig feszülve

Sziasztok!
Rettenetesen sajnálom a késést, de megint önhibámon kívül történt ilyen szörnyűség :/ Vihar járt felénk és tönkretette az összes biztosítékot, beleértve az internetet is. Az már csak hab a tortán, hogy képeket lehetetlen volt feltölteni a blogspotra, de mára helyreállt a rend és pótoltam!
Azt terveztem, hogy írok egy rövid élménybeszámolót előszóként, de már nincs időm rá, úgyhogy majd legközelebb :) Gondolom most úgy is inkább az új részt olvasnátok, és bár nem várhatom el, de remélem, hogy azért megajándékoztok ennyi csapás után néhány kommenttel :) Nagyon hálás lennék érte, előre is köszönöm, akik jószívűek lesznek hozzám :))
Jó olvasást! :)


(Nina)

Feszült csend telepedett ránk, miután kikanyarodtam az utcánkból. Hálás voltam a fiúknak, hogy szót fogadtak és befogták a csőrüket, mert most egy kicsit sem volt szükségem az óbégatásukra. Persze belülről nagyon is örültem a támogatásuknak, de a hálálkodást nem mostanra terveztem. Kicsit szégyenkeztem is amiatt, hogy olyan elesetten és összezúzva láttak mindketten, ráadásul egyikőjüket sem kíméltem a könnyáradatommal. Szörnyen utálok sírni, mert gyengévé tesz, de máshogy nem tudtam kiadni magamból a feszültséget és a megrázkódtatást, amit Jake-nek és elsősorban a színre lépett anyámnak köszönhetek.
Az események és egy nagy nehezen véget ért éjszaka késztetett arra, hogy ma az első dolgom legyen meglátogatni apámat, aki nyilvánvalóan hosszas magyarázattal tartozik nekem. Nem voltam odáig attól, hogy Seb és Kimi is velem akartak tartani, elvégre ez az én ügyem, nekem kell lerendezni az apámmal és bármennyire is segítőkészen és támogatva mellettem álltak a történtek után, most egyedül rajtam a sor, hogy kiálljak magamért és megtudjam a teljes igazságot a szüleimről.
- Megérkeztünk. - jelentettem be, ami az első megszólalás volt, amióta betereltem a srácokat a Porschémba. Kínos volt ez a három óra, mire Augsburgba értünk, mivel egyikőnk sem mukkant meg az egész út alatt. Amikor csak a visszapillantómban lopva rájuk lestem, mindketten folyton csak az ablakon át bámultak kifelé és nagyon úgy tűnt, hogy elmélyedtek a gondolataikban. Így hát a nagy csendet a végig szóló rádió után az én hangom törte meg.
- Hála az égnek! - fejezte ki Kimi megkönnyebbülését és rögtön ki is akarta nyitni az ajtót, de egy gombnyomással leszabályoztam a zárt. - Mi a szar van ezzel a....?
- Semmi. - vágtam közbe nyugodtan, majd amikor leállítottam a motort, hátrafordultam a meglepett fiúkhoz. - Én értékelem a támogatásotokat, és meg is köszönöm, de most szeretném ha itt maradnátok.
- Úgy érted a kocsidban? - kérdezett vissza Seb értetlenül.
- Úgy értem. - bólintottam határozottan, felváltva nézve a két barátomra. - Ez most csak apámra és rám tartozik, jobban örülnék, ha itt kint megvárnátok.
- És ha apád megkínálna minket egy hideg sörrel? Meg fogunk itt pusztulni. - keresett kiskaput a finn.
- Kims nálad ismeretlen fogalom a diszkréció? - kérdeztem rá kissé flegmán, mire ő a szemét forgatva, de megértette az indokomat. Ezután már én is vevő lettem az engedményre. - Hozok nektek sört, és a klímát is bekapcsolva hagyom, nem fogtok megpusztulni. Mindjárt jövök. - szálltam ki az autómból, majd kimért léptekkel megközelítettem a családi ház ajtaját.
Nem láttam a feljárón a bátyámék kocsiját, aminek ez esetben örültem is, mert szerettem volna négyszemközt elintézni ezt a dolgot apával. Mielőtt megfogtam volna a bejárati ajtó kilincsét, mélyen be- majd kifújtam a levegőt, csak ezután léptem be kopogás nélkül a bejárati ajtón. Már ekkor meghallottam a tévé hangját a nappaliból, így nem volt nehéz kitalálni, hol van az apám. Ennek ellenére előbb hangtalanul beosontam a konyhába, és miután kikerestem néhány behűtött sört a hűtőből, kimentem a házból és átadtam az üvegeket a fiúknak.
- Biztos, hogy azt akarod, hogy itt maradjunk? - tudakolta Seb, mire egyértelműen rábólintottam.
- Igen, azt. És leköteleznétek, ha a lovagiasságotokat most sutba tennétek a kedvemért.
- De ha ablakokat törsz, akkor nem fogok kérdezni. - figyelmeztetett Kimi komoly arccal.
- Az apámról van szó. - motyogtam tudtára adva ezzel, hogy semmi hülyeséget nem fogok elkövetni, bármennyire is dühös vagyok apára a rengeteg ok miatt.
Persze, amikor ismét bementem a házba és ott találtam őt a nappaliban kényelmesen fekve a kanapén, miközben egy régebbi motorversenyt nézett a tévében, önkéntelenül is párhuzamot vontam az ő nyugodt, kellemes délutánja és az én ingerült és feszült idegállapotommal. Rögtön búcsút is inthettem a higgadtságomnak.
- Jól érzed magad, apa? Kellemesen telik a délutánod? Hm? - estem neki rögtön, amikor nagy léptekkel besétáltam a nappali közepére. Apát szemmel láthatólag váratlanul érte a megjelenésem. Hatalmas szemekkel pattant fel a kanapéról.
- Kislányom, hát te? Hogyhogy itt vagy? Miért nem szóltál előre? - jött mindjárt üdvözölni kitárt karokkal, de ellenségesen néztem rá. - Mi bajod van, Nina? Olyan idegesnek tűnsz. - méregetett aggódóan.
- Idegesnek? - nevettem fel keserűen. - Láttál volna tegnap, akkor meg annyit bőgtem, mint még soha életemben! Meglep, hogy ideges vagyok? És az is, hogy itt vagyok és kiabálok? Megmondjam a választ a miértre? Te vagy az oka az egésznek! - mutattam rá dühösen. Már ekkor elvesztettem az irányítást a szavaim felett.
Apa érthetően döbbenten meredt rám. Csak állt egyhelyben és próbálta megfejteni, mi üthetett belém.
- Miről beszélsz, kislányom? - kérdezte aggódó tekintettel. Talán sejtette, hogy mivel fog szembesülni vagy csak szimplán meglepte, hogy a lánya kiabálva lép be a nappaliba és őt hibáztatja az idegállapotáért. Mindenesetre zavartnak tűnt.
- Rólad, apa. - fújtattam idegesen. - És arról, hogy 19 éven keresztül hazudtál nekem. Magadról, anyáról és arról a nőről, akiről múltkor kérdeztelek.
Abban a pillanatban megváltozott az arckifejezése. Pár másodpercig csak a tévéből szóló kommentátor szavait lehetett hallani a nappaliban, amíg eljutott apa tudatáig, hogy miért is pirítottam rá a megérkezésemkor. Lesütötte a szemét, majd egy nagy sóhaj után kísérletet tett arra, hogy lenyugtasson.
- Nina...ha lehiggadsz, elmondom, hogy....
- Még szép, hogy elmondod! - szakítottam félbe felháborodva. - De a fenébe is, hogy tudnék lehiggadni, amikor most tudom meg felnőttként, hogy egész eddigi életem egy hazugság volt?
- Kérlek, nyugodj meg egy kicsit, és...
- Nem nyugszok meg! - csattant fel élesen a hangom és mivel már rohadtul idegesített a lassan már őrjöngő kommentátor hangja a tévéből, felkaptam az asztalon heverő távirányítót és beledobtam a tévé képernyőjébe. Apa döbbenten nézett a szerencsétlen dobozra, majd rám. Én azonban kicsit sem lepődtem meg a kirohanásomon. A tévé végre elhallgatott, és apám is rájöhetett, hogy nem leszek képes nyugodtan kezelni a dolgot, mert miután az összetört képernyő veszélytelenül füstölögni kezdett, megváltozott a hozzáállása.
- Oké, akkor legalább ülj le! - kérte lemondó hangon. Kelletlenül ugyan, de teljesítettem a kérését. Félő volt, hogy esetleg felborítom a kanapét, ha továbbra is a düh irányítja a tetteimet.
- Követelem, hogy mondd el az egészet! Töviről hegyire! Mert azok után, hogy a szemebe hazudtad, hogy köze sincs hozzám annak a nőnek, kutyakötelességed elmondani a teljes igazságot! - követelőztem mérgesen. Apa leült mellém és maga elé meredve sóhajtott egyet. Percekbe telt, mire összeszedte a mondanivalóját.
- Először is rettenetesen sajnálom. Tudom, hogy ez nem mentség! - emelte fel a kezét, amikor látta, hogy szóra nyitom a számat. - De még mielőtt belekezdenék a magyarázkodásba, elmondod, honnan tudtad meg ezt a...dolgot? - nézett rám reménykedve.
- Magától az újdonsült anyámtól. - néztem a szemébe sötéten, jelezve a helyzet súlyosságát.
- Mégis hogy? - csodálkozott.
- Ez egy nagyon érdekes sztori. - mosolyodtam el őszintétlenül. - Képzeld csak el, hogy tegnap este a szomszédom, Jake nemes egyszerűséggel elrabolt amikor elmentem a...de nem is ez a lényeg! - háborodtam fel azon, hogy milyen részletesen akartam elmesélni a történteket. - Jake elráncigált egy pincébe, ahol az a nő fogadott, aki már hetek, sőt hónapok óta zaklatott, és akiről te könnyedén letagadtad, hogy történetesen nem anya, hanem ő az igazi anyám!
- Micsoda?! - rökönyödött meg. - Ez....nem lehet igaz, hogy így...
- Ahogy mondom! - néztem rá összeszűkült szemmel. - Hidd el, nekem jobban fájt, amikor értesültem róla. Testileg-lelkileg, mert nem elég, hogy a drágalátos Katrin darabokra tépte a rólad és anyáról alkotott képemet, de a bűntársa még ki is használta, hogy egy székhez kötözve hallgatnom kellett a szövegelését.
- Te jóságos isten! - fogta a homlokát elkínzottan. - Ezt nem hiszem el...
- És akkor én mit szóljak? - emeltem fel a hangomat ingerülten. - Van fogalmad róla, milyen volt ettől a szajhától megtudnom, hogy jó ideig vele csaltad anyát, és én csak egy szerencsétlenség áldozataként születtem?
- Nina, engedd, hogy megmagyará...
- Tudod, hogy milyen érzés volt, amikor úgy beszélt rólam, mintha egy darab rongy lennék? - folytattam az ordibálást, nem törődve a közbeszólásával. - A tudtomra adta, hogy már abban a pillanatban utált, amikor teherbe esett velem! És hogy rögtön a szülés után el is dobott magától!
- Kislányom, kérlek....
- Engem csak ne kérjél semmire! - csaptam rá dühösen a kanapé támlájára, amivel ismét belé fojtottam a szót. - Fel tudod fogni, mi zajlott le bennem, amikor világossá vált előttem, hogy nem az az anyám, akit a haláláig annak hittem, szerettem és gyászoltam, amikor itt hagyott? - tettem fel a kérdéseimet neki, miközben a hangom egyre jobban elcsuklott. Azok a haszontalan könnyek megint ott bujkáltak a szememben, de erőszakkal visszatartottam őket. Dühösen meredtem apámra, aki továbbra is letaglózva csóválta a fejét.
- Nem akartam, hogy így tudd meg... - szólalt meg némi torokköszörülést követően. - Azt meg végképp nem, hogy egy elrablás során! Jól vagy egyáltalán? Olyan fehér vagy... - méregette az arcomat aggódóan, de lendületesen eltoltam a felém nyúló kezét.
- Nem kell aggódnod a testi épségem miatt, a barátaim már megtették. Te csak mondd el az igazat! Ugye nem anya az, aki megszült, hanem ez a cafka, akivel kavartál a motoros éveid tetőpontján? IGAZ EZ?! - vontam kérdőre most már érthetetlenül reménykedve abban, hogy valami oknál fogva rávágja majd, hogy: dehogyis ez egy hülye kitaláció, amit az a nő beadott neked! De amikor láttam, hogy a szemét lehunyva lassan bólint, egy világ dőlt össze bennem. Ha a nőnek nem is akaródzott elhinnem az állítását, apa megerősítése után már kétség sem fért hozzá, hogy nagyon is igaz, amit az a szánalmas nőcske beadott nekem.
- Nem hiszem el, apa! - szólaltam meg hitetlenkedve. - Nem tudom elhinni, hogy ezt megcsináltad anyával!
- Nem úgy történt, ahogy most gondolod... - próbált magyarázkodni, de még képtelen voltam csendben meghallgatni.
- Annyit viszont biztosra tudok, hogy az anyám egy érzéketlen ribanc, aki képtelen volt vállalni, sőt legszívesebben megfojtott volna a magzatvízében, vagy addig püfölte volna a hasát egy gumikalapáccsal, amíg ki nem purcantam volna embrió koromban! Sőt, azt nyíltan ki is jelentette, hogy az abortusztól is te mentettél meg! Szerinted ez hogy esett nekem? - ordítottam az arcába, de közben erősen igyekeztem, hogy ne bőgjem el magamat. Éjszaka már elég volt belőle, most dühösnek és nem gyengének kell lennem!
- Kicsim, nem is hinnéd, mennyire rosszul esik nekem is ezeket hallani. - nézett rám szomorúan apa és egy eredménytelen próbálkozást tett arra, hogy a kezemet megfogva megnyugtasson. De olyan erővel rántottam el a karomat, hogy kis híján arcon csaptam. Bár ha jobban belegondolok, meg is tehettem volna. - Kérlek, beszéljük meg ezt nyugodtan! Megértem, hogy most forr benned a düh és a csalódottság, de ha meg akarod tudni, hogy miért alakultak így a dolgok és miért nem mondtam el eddig neked, akkor muszáj lesz meghallgatnod. - világosított fel, amivel sajnos egyet kellett értenem. De azért a tudtára adtam, hogy mennyire vörös előttem minden.
- Apa, én hatalmasat csalódtam benned és most iszonyatosan dühös vagyok rád! Főleg azok után, hogy direkt rákérdeztem, hogy ismered-e ezt a nőt, te pedig színtisztán tagadtál mindent!
- Meg volt rá az okom, hogy letagadjam! - emelte fel a hangját, de amikor rájött, hogy neki nincs joga ebben a helyzetben ehhez, rögtön lecsillapodott. - Azt akartam, hogy ne vedd fel vele a kapcsolatot. Amióta megszülettél, az a célom, hogy távol tartsam tőled Katrint. Elég jól ismertem ahhoz, hogy tudjam, miért is keltetted fel most hirtelen az érdeklődését. - ingatta a fejét bosszúsan.
- Mennyire ismerted jól? Az ágyban vagy emberileg? - kérdeztem rá keserűen, amit egy sóhajtással díjazott.
- Az egész akkor kezdődött, amikor az akkori csapatom indított egy akciót a szurkolóknak... - kezdett bele a sztori mesélésébe, aminek hatására visszatartottam az összes bennem morajló indulatot és inkább beletörődve hallgattam őt. - Ez akkoriban újdonság volt, és mivel akkor jól mentek a dolgok nekünk, rengetegen rajongtak értünk. A játékban Katrin és a barátai is részt vettek. Mielőtt megkérdeznéd, ő nem rajongott a motorokért, de az aktuális barátja és a haverjai igen, ezért tartott velük arra a futamra. Emlékszem, az pont a hazai versenyem volt a Sachsenringen. Ezért is volt akkora tömeg, akik jelentkeztek a játékra. Arra, hogy mit kellett tenniük, már nem emlékszek pontosan, de a győztes részt vehetett a következő versenyhétvégén mellettem. Gondolom nem meglepetés, hogy Katrin nyert. - pillantott rám szomorú szemekkel.
- De azt mondtad ő nem rajongott a versenyzésért...akkor miért nem a pasija ment el veled?
- Katrin elég meggyőző lány volt. - adta meg a választ apa és őszintétlenül elmosolyodott. - Mindig elérte a célját, akár a legaljasabb módszereket is bevetette, hogy az legyen, amire ő vágyik. És mivel akkor én is fiatal és a sikereim révén népszerű voltam, imponált egy olyan lány személyes rajongása, mint amilyen Katrin volt. A motorversenyzést ugyan nem szívlelte, de engem annál jobban.
- És arról egyszerűen elfeledkeztél, hogy feleséged és egy 3 éves kisfiad is van, akik otthon várnak rád? - csattantam fel váratlanul ismét idegesen. Ez fájt a legjobban: hogy apát házasságtörőként kellett elkönyvelnem, pedig korábban mindig azt gondoltam, hogy számára a család még a versenyzésnél is többet jelentett. Pont ezért csalódtam benne a legnagyobbat.
- Nem, dehogyis. - motyogta halkan, saját bűntudatával is küszködve. Bár úgy tűnt, ezeket a belső harcokat már megvívta magával, a nekem való elszámolás miatt ismét ráköszöntek a régi érzések. - Nagyon szerettem anyádat, ő és a bátyád jelentett akkoriban a legtöbbet. Sőt, mindent, ami a versenypályán kívül történt. De rettenetesen hiányoztak, és ezért eshetett meg, hogy gyenge pillanataimban Katrinnal voltam kénytelen enyhíteni a hiányukat.
- Te jó ég, apa! - kiáltottam fel szörnyülködve. - Ez undorító! Ugye te sem hiszed, hogy ezzel meg van magyarázva az egész?!
- Nem, persze, hogy nem. - rázta a fejét lassan és kimérten. - De az első hétvége, amikor Katrin velem volt, nagyon jól telt. Rajongással követett mindenhová, ahol megfordultam. Azt a versenyt meg is nyertem és hatalmas bulit csaptunk a csapattal egy szórakozóhelyen. Folyt az alkohol mértéken túl, mindenki önkívületben volt, és megtörtént az első dolog köztünk Katrinnal, amiből ez az egész kiindult.
- Úgy érted én? Már pár nap ismeretség után lefeküdtetek? Ezt nem akarom elhinni! - hüledeztem.
- Nem, akkor még csak csók volt. - közölte síri hangon. - Tudod, a mi időnkben még nem siették el a dolgot a fiatalok. Legalábbis nem történt köztük több csókolózásnál, amíg meg nem ismerték egymást rendesen.
- Mintha én minden jól ismert ismerősömmel és barátommal lefeküdtem volna! - háborodtam fel sértetten, de gyorsan el is tereltem magamról a szót. - Tehát akkor a második alkalommal már megdöntötted azt a ribancot?
- Muszáj így beszélned? - ráncolta össze a homlokát. Sosem szerette, ha túl szókimondó voltam, de ez most a legkevésbé sem érdekelt.
- Igen, muszáj! És most folytasd! - utasítottam, apa pedig egy újbóli sóhajtás után eleget is tett a kérésemnek.
- Azon az ünneplésen jót mulattunk kettesben. Katrin vonzó lány volt, én pedig túlságosan örültem az első helyemnek, így lényegében bármit tehetett velem aznap este. Ki is harcolta, hogy a következő pár futamra is velem tartson. Úgy ragadt rám, mint egy pióca. Kezdetben élveztem is a társaságát, de aztán egyre lehetetlenebb kívánságokkal állt elő. Azt akarta, hogy vállaljam fel, mint a barátnőmet és éljünk együtt ezek után. - emlékezett vissza rosszallással a hangjában. - Persze ebbe már nem mentem bele, és azt akartam, hogy ezentúl ne is találkozzunk többet. De olyan akaratos volt, hogy kikötötte, hogy ha nem fekszek le vele, kitálal Carolinnak. Megzsarolt és mivel nem volt más választásom, megtettem amit kért.
- Micsoda gyáva alak voltál! - ráztam a fejemet hitetlenül. Alig akartam elhinni, hogy tényleg saját magáról beszél. Az a Helmut Bradl, akit én ismertem eddig, sosem tett volna eleget egy ilyen alávaló zsarolásnak! De most már nyilvánvaló, hogy apám teljesen más ember volt fiatalabb korában. - Apa, ez undorító.
- Tudom, és hidd el, nekem sem volt kedvemre a dolog. - szégyenkezett fájdalmasan. - De meg akartam szabadulni tőle és ez tűnt a legkézenfekvőbb megoldásnak. Én úgy tudtam, védekeztünk, ezért nem is aggódtam. De aztán kiderült, hogy nem sikerült. És kb. 2 héttel később bejelentette, hogy terhes lett és ezek után már nem taszíthatom el magamtól. Ismét válaszút elé állított: vagy őt választom Carolin és Stefan helyett, vagy abortuszra megy és megöli a gyereket. Én meg már akkor is eléggé családcentrikus voltam és képtelen lettem volna együtt élni a tudattal, hogy egy ilyen hülyeség miatt meghal egy apróság, aki ráadásul félig az én részem. Úgyhogy megadtam neki mindent a terhesség alatt, de nem hagytam el a családot. Sikerült rávennem, hogyha nem vállalkozik abortuszra és megszül, akkor közösen élhetünk tovább, ami persze hazugság volt, de csak ezt a menekülőutat választhattam.
- És...anya tudott....erről a nőről és az egész viszonyotokról...meg rólam? - kérdeztem elhaló hangon. A düh helyét átvette az apámból való kiábrándultság és a csalódottság. Teljesen letaglóztak a hallottak.
- Igen, nagy nehezen, de elmondtam neki a dolgot. - sóhajtott és kisebb szünetet iktatott be a mondatai közé. - Nem mondanám, hogy jól fogadta, de ez érthető is volt. De nagyon szerettük egymást és mivel sosem gondoltam komolyan Katrin-nal, elnézte nekem ezt a félrelépést.
- Anyának mindig is nagy szíve volt. - préseltem össze a számat, miközben azon igyekeztem, hogy ne könnyezzek. Belegondolva az akkori helyzetébe, biztosan szörnyű lehetett neki, hogy amíg ő a 3 éves kisfiukkal éldegélt, apa a versenyei során összemelegedett egy út széli cafkával. Ezek után enyhén megdöbbentő, hogy képes volt megbocsátani neki. Ez is csak anya hatalmas szeretetét dicséri.
- És hálás is voltam neki, amiért nem hagyott el és kitartott mellettem. - ismerte el apa őszintén. Az arcára volt írva minden érzelem, amit talán akkoriban is érzett. - Azt mondta, nem hagyhatom, hogy az a pocaklakó meghaljon. Arra biztatott, hogy tegyek meg mindent azért, hogy megszülessen a gyerek.
- Egy kicsit sem volt bűntudatod? - szorítottam ökölbe a kezemet, mikor szigorúan apám szemébe néztem. - Anyában feléledtek az anyai ösztönök, miközben a te szőke libád azon siránkozott, hogy valaki megkeseríti az életét a hasában! Ez annyira szánalmas! Anya helyében én már ötször elhagytalak volna!
- Nina, fogalmad sem volt az akkori helyzetről, úgyhogy ne beszélj így! - figyelmeztetett apai szigorral a hangjában. Kicsit sem hatott meg. Szerintem igenis van jogom ilyet mondani. Elvégre miattam alakult ki ez az egész családi zűr. És csak anyának köszönhető, hogy nem lett belőle nagyobb kalamajka.
- Azt hiszed ennyivel helyre tudsz tenni? - néztem rá összeszűkült szemmel. - Anya a világ legjobb felesége és anyja volt egyben! Képtelen vagyok átérezni a helyzetét, hatalmas csapás lehetett ez neki.
- Tényleg az volt. - bólintott bűntudatosan apa. - Nehéz időket éltünk meg, de ezzel bizonyosodott be, hogy mennyire jól működünk együtt. Azt mondta, túlságosan szeret ahhoz, hogy emiatt véget vessen a házasságunknak. Ráadásul a bátyád miatt sem tehette ezt meg. És amikor megszülettél, ragaszkodott ahhoz, hogy együtt neveljünk fel téged.
- És mit szólt ehhez a nőcskéd? - vontam fel a szemöldökömet kérdőn.
- Katrinban akkor már tudatosult, hogy sosem fog megkapni és miután megszült téged, egyszerűen otthagyott a házunk előtt a születési pólyádban. Olyan váratlanul ért minket a hír, nem is tudtuk, hogy már túlesett a szülésen, mivel nem értesített engem. Mivel ezután sem jelentkezett, egyértelmű volt, hogy a mi lányunkként nevelkedsz majd nálunk. És milyen jól tettük, különben nem a mi lányunk lenne a világ legjobb női autóversenyzője. - mosolyodott el büszkén és láttam a szeretet a szemében, de nem tudtam meghatódni rajta.
- Anya nem kiabált veled, nem küldött el a francba, nem dobott ki, nem vált el tőled, nem vette el tőled Stefant, ehelyett kitartott melletted a rosszban is, és azzal törődött, hogy én rendezett körülmények között megszülessek és jó helyen nevelkedjek fel az ő gondozása alatt. - összegeztem a leghihetetlenebb tényeket, amikkel nem tudtam kezdeni. Már azzal sem törődtem, hogy néhány kósza könnycsepp kicsordul a szememből. - Miért kellett meghalnia? Biztos vagyok benne, hogy nála jobb anya és feleség nincs és nem is volt a világon. És azok után, hogy teljes szeretetben felnevelt és gondoskodott rólam, a sors elvette tőlem, ezt a romlott némbert, aki a közvetlen szülőm, pedig meghagyta a szánalmas kis életében és ráadásul még rám is küldte azért, hogy pénzt csikarjon ki belőlem? Ezek szerint azért, mert így akarta kárpótolni magát? Ezt mégis hogy fogjam fel? - kérdeztem elcsukló hangon és már nem is küzdöttem az eddig erőszakosan elfojtott erőtlen könnyezés ellen. - Tudod milyen nehéz volt anya halálát feldolgoznom, most ezzel mit kezdjek?
- Ezért nem szerettem volna, hogy bármikor is értesülj erről a múltbéli incidensről. - fogta meg a vállamat apa nyugtatólag. - Mi mindig úgy bántunk veled, hogy sose érezd másnak, csak mert nem ugyanaz a nő szült téged és Stefant. Carolin ugyanúgy szeretett téged, mint őt és saját lányaként gondoskodott rólad. És mi ezt tartottuk fontosnak, nem azt, hogy ezzel a herce-hurcával megkeserítsük az életedet. Ez olyasmi vívódás volt, mint amilyen az örökbefogadó szülőknél fordul elő. Nagy dilemma, hogy elmondják-e egyáltalán a gyereknek ezt a fontos dolgot, és ha igen, mikor. Mi úgy döntöttünk, hogy nem szükséges megtudnod.
- És hála ennek a döntésnek, anya halálának és a szívtelen ribanc feltűnésének, most jobban fáj, mintha már gyerekkoromban értesültem volna az igazságról. - vallottam be fájdalmasan.
- Nagyon sajnálom, hogy Katrin megkavarta az életedet, pont ettől akartunk megkímélni. - simogatta a hátamat apásan. - Rémesen érzem magam, hogy így kellett megtudnod. Nem lenne jó, ha hatással lenne a szezonodra a továbbiakban...
- A szezonomra?! - álltam fel hirtelen. Hurrá, a nem is olyan régen látott mérhetetlen düh ismét bejelentkezett az agyamba. Már úgy is régen láttam. Kezdünk nagy haverok lenni. - Apa, te csak arra tudsz gondolni, hogy ezek után hogyan fogod teljesíteni a pályán? Normális vagy?! - ordítottam kikelve magamból. Ha eddig nem voltam a tűrőképességem határán, akkor most hatalmasat kondult a szintjelző gong! Hivatalosan is elborult az agyam, amikor megragadtam az egyik kispárnát és földhöz vágtam.
- Nina, hogy gondolhatod ezt? Én csak arra céloztam, hogy...
- Apa, neked világéletedben csak az számított, hogy a gyerekeid milyen eredményeket érnek el, soha nem az, hogy jól érzik-e magukat a bőrükben vagy kijönnek-e a barátaikkal meg ilyesmik! Te nem is gyerekeket neveltél, hanem sportolókat! És tudod mit? Emiatt büszke is lehetsz magadra, mert mindkettő utódod királykategóriában versenyzik. - mosolyogtam rá gúnyosan.
- Ne beszélj ilyen sületlenségeket! - ráncolta össze a homlokát. - Stefan és te....
- Persze, mindig így van ez! - tártam szét a karomat nevetve. - Stefan és csak azt én. Neked mindig a fiad volt a fontosabb, hogy vele mi van, ő hogyan teljesít! Az már csak másodlagos, hogy a lányod hogyan éli meg a mindennapjait, amik mostanában igen nehezek, ha érdekel! Most már értem, hogy számodra miért Stefanon volt mindig is a hangsúly. Mert ő teljes mértékben a ti gyereketek anyával. - préseltem ki magamból a lehető legfájdalmasabb tényt, amire eddig nem mertem volna felesküdni, de mindig ott motoszkált a fejemben. Persze akkor még nem tudtam, miért is kezelte apa másképp a bátyámat, de most már összeállt a kép. És rosszabbul festett, mint ahogy valaha is elképzeltem.
- Hogy mondhatsz ilyet, Nina?! - állt fel apám is felháborodva. - Ez azért már túlzás!
- Szerintem itt egyedül nekem van okom felemelni a hangomat! - mutattam rá utálkozva. A szavaimból és a nézésemből is megvetés sugárzott. - És szerintem most jobb, ha elmegyek. Hátha kiderül még egy-két számomra fájdalmas igazság. Köszönöm szépen, most ennyi is elég volt! - jelentettem ki csalódottan és nagy léptekkel kirohamoztam a nappaliból. Apám sietve jött utánam.
- Kislányom, ezt nyugodtan is megbeszélhetnénk... - próbált maradásra bírni.
- Én már minden vagyok, csak nyugodt nem! - fordultam felé idegesen. Már az is nehezemre esett, hogy ne szúrjak a mondanivalóm közé egy-egy cifra káromkodást.
- És most hová akarsz menni? - jött utánam apa, amikor már az ajtó kilincsét fogtam. - Így nem vezethetsz, még a végén baleset ér, csak azért, mert túl makacs vagy ahhoz, hogy itt maradj és megbeszéljük!
- Király, akkor most végeredményben én vagyok a hibás az idegállapotomért? - nevettem fel keserűen, aztán szomorúan a szemébe néztem. - Apa, csalódhatok benned ennél jobban?
- Ne mondj ilyet, kicsim... - nyúlt felém a kezeivel, de elfordultam.
- Hagyj békén apa, jó? Most egy ideig nem hiszem, hogy látni akarlak! - közöltem vele feldúlva, aztán nagy robajjal feltéptem az ajtót abban a biztos tudatban, hogy egy jó darabig nem fogok idejönni.

(Kimi)

Miután Nina meghozta a hideg sörünket és eltűnt a házban, Sebbel egyszerre néztünk egymásra. Kicsit röhejes szitu volt ez: Nina parancsára itt maradtunk a kocsijában, amíg  az apjával rendez le egy szép kis vitát. Bármilyen rossz hangulatban voltunk eddig, ez azért mosolygásra késztetett minket.
- Hát akkor egészségünkre! - koccintotta a sörösüvegét az enyémhez, aztán jó nagyot kortyolt belőle.
- Ja! - követtem én is a példáját, és ahogy megízleltem a sört, elégedetten nyeltem le. - Hm, nem is olyan rossz.
- Hiába, ez hazai! - büszkélkedett a haverom, miután még egyszer meghúzta az üveget. - Ez most kellett.
- Megszólalt a nagy alkoholista. - mosolyodtam el ironikusan. Természetesen vette az adást.
- Kicsit zaklatott éjszakánk volt, most jól esik lazítani. - magyarázta, majd a sörrel a kezében hátradőlt az ülésben. Észrevettem, hogy az ablakon kinézve Nina családjának házát bámulja. - Kíváncsi vagyok, mi folyik odabent.
- Nina már összetört valamit. - mondtam ki az első dolgot, amit biztosra vettem. Hiába próbálta palástolni a barátnőnk, hogy milyen baromi higgadt és semmi probléma vele, tudom milyen az, amikor valaki csak rejtegeti magában a feszültséget és ha meglátja azt, aki mindezért felelős, képes kirobbanni magából.
- Na látod azt el tudom képzelni. - nevetett fel Seb. Pár másodpercig mindketten hallgatóztunk, de nem nagyon szűrődött ki hang a házból. - Lehet, hogy illetlenség, de én nagyon kíváncsi lennék a vitájukra.
- Ja, mondjuk nekem gőzöm sincs az egészről... - méláztam el. - Csak annyit tudok, hogy ez a némber az igazi anyja.
- Komolyan? - lepődött meg látszólag a haverom. - Azt se tudtad, hogy akit meg eddig az anyjának hitt, már gyerekkorában meghalt?
- MI? - döbbentem le a hír hallatára. Szóhoz sem jutottam. Sosem furcsállottam, hogy Nina nem beszélt az anyjáról, meg azt se, hogy Németországban ő nem tartott a családi osztaggal. Meg van a válasz, hogy miért.
- Azt hittem neked is beszélt róla... - pislogott hüledezve.
- Hát úgy tűnik, nem a család a legfontosabb témánk. - húztam el a számat. - Akkor most számon akarja kérni apukát, ugye?
- Biztosan. - bólintott maga elé Seb. - Azért az nem kis semmiség, hogy gyerekkorodtól kezdve abban hitegetnek, hogy az a nő az anyád, aki felnevelt, aztán hirtelen megjelenik egy másik, aki babafotókat mutogatva bejelenti, hogy ja bocs, igazából én szültelek, csak hülye lettem volna felnevelni téged.
- Bakker, ez....kész! - vakartam meg a homlokomat. Hihetetlen, hogy Nina nem mesélt az ilyen gondjairól. Azt hittem megbízunk egymásban, de úgy tűnik, ezt nem akarta megosztani velem. Bár ő sem tud sokat az én családomról, és nem azért, mert ne bíznék meg benne... - De te...honnan tudsz ennyit? - kérdeztem Sebtől.
- Nina mesélte egyszer, amikor nálam aludt. - közölte mosolyogva, amitől nekem kikerekedett a szemem.
- Nálad aludt? Magyarországon?
- Nem, még...mikor is? Kanada után...amikor hazajöttünk, de zárva találtuk a házát, mert kiderült, hogy Heidinél maradtak, és mivel Jake akkor is erőszakoskodott Ninával, jobbnak láttam, ha nálam marad éjszakára. - mesélte hozzá hű részletességgel. És én megint úgy ledöbbentem, mint az előző kijelentésénél.
- Erről nem is tudtam. - motyogtam. - De hogy került szóba ez az egész családos téma?
- Néztünk egy zombis filmet, mivel egyikünk sem akart engedni a másiknak, így horrort választottunk. Volt benne egy autóbalesetes rész, amikor a zombik telibe találtak egy másik autót egy fiatal nővel a volánnál...vagy valami ilyesmi. És Ninának rögtön az ugrott be a látottak alapján, amikor az ő anyját gázolták el a szeme láttára. - emlékezett vissza. - Teljesen meg volt rémülve, és csak a büszkeségének köszönhetően nem sírt. Amikor átöleltem és megpróbáltam megvigasztalni, akkor bökte ki, hogy hogyan vesztette el az anyját. Azóta tudok erről, később pedig amikor zaklatták telefonon, majd megjelent ez a nő, már összeállt a kép. És Nina éjjel el is sírta, hogy milyen kegyetlenül adta be az anyja neki, hogy mi az ábra.
- Bakker, nem hiszem el, hogy én erről semmit sem tudtam! - kiáltottam fel a fejemet fogva. - Egy szóval sem említette, hogy ilyen problémái vannak! Ki tud még erről egyáltalán?
- Tudtommal a családján kívül Heidinek és nekem számolt be erről...de azt hittem, azóta veled is beszélt róla.
- És te meséltél neki a te családodról? - érdeklődtem. Lehet, hogy Ninának pont az volt a baja, hogy én sem beszéltem neki a sajátomról, ezért neki sem állt kedvében megosztania velem ezeket az infókat. Vagy egyszerűen úgy gondolta, hogy semmi közöm hozzá és kész!
- Néha előfordult. - gondolkozott el nézelődve az autóban. - Áh, de azt nem fogom elfelejteni, hogy aznap mennyire ellenkezett, amikor bedugtam a kocsimba és elfuvaroztam a házamba. Az a szemétláda Jake is csak bámult, hogy miért hurcolom el a lányt. Már akkor sem állt jól a szeme annak a csávónak.
- Most meg pláne... - szorítottam ökölbe a szabad kezemet. - Remélem úgy bevágják a sittre, hogy ott rohad meg!
- De Heikki szerint most egy darabig még otthon lábadozik. Addig Nina nincs biztonságban. - mondta aggodalmasan.
- Majd beszélek azokkal a rendőrökkel, hogy csukassák már le ezt a balféket azzal a retkes p*csával együtt.
- Nem hiszem, hogy ezzel bármit is elérnél. - mosolyodott el sajnálkozva. - Felajánlottam Ninának, hogy költözzön hozzám.
- Mi? Véglegesen? - néztem rá meglepve. Azért ezt még túlzásnak és korainak tartottam, főleg, hogy még mindig a 'sehogy sem állunk' szituban vannak.
- Nem, csak egy időre, amíg Jake dutyiba nem kerül. - magyarázta és úgy tűnt elégedett az ötletével. Hát én annyira nem voltam biztos benne, hogy jól meggondolta.
- És mit mondott rá? - tudakoltam kíváncsian. Nem tudtam volna elképzelni, hogy Nina örömmel cuccolt volna össze abban a pillanatban, amikor Seb felajánlotta neki a lehetőséget. És őszintén szólva nem is reméltem.
- Azt, hogy nem tudja. - vonta meg a vállát, de nem tűnt csalódottan. - Persze, lehet, hogy nem a legjobb pillanatban kérdeztem rá, de szerintem jó lenne, ha nem élne egy ideig otthon, hiszen Jake a szomszédból simán rátörhet. Nem bízok abban a felügyelőben, aki mellé lesz beosztva.
- Szerintem nem jó ötlet ez a költözés. - mondtam ki a véleményemet, mire felvonta a szemöldökét.
- Miért?
- Egy. Nina nem fog belemenni, egyrészt azért, mert nem akar megfutamodni és elbújni, másrészt mert nálad sem lenne nagyobb biztonságban. Ha az a rohadék Ninát venné célba, tudja, hogy nálad is megtalálhatja. Te mondtad, hogy látta, amikor elvitted hozzád Ninát. Nem hülye az a szemét, fel tudná mérni a lehetőségeket.
- De akkor legalább Nina nem lenne egyedül. Lehet, hogy nem vagyok egy testépítő, de azért el tudok bánni egy ilyen kis csírával. - vigyorodott el magabiztosan.
- Azért én vigyáznék az ilyen felvágásokkal. - csapkodtam meg lazán a vállát nevetve.
- Jó, akkor ha ilyen okos vagy, te mit javasolsz? - kérdezett vissza kíváncsiskodva. - Mert az biztos, hogy Nina nem lehet őrizetlenül egyedül a házában.
- Egy kutya kell neki. - vágtam rá pár perc gondolkodás után.
- Egy kutya? - röhögött fel Seb. - Kims, most komolyan beszélünk, nem?
- Komolyan gondoltam. - biccentettem nyomatékosan. - Egy házőrző kutya kell, aki nem enged be idegeneket.
- Ne hülyéskedj már! - nevetett szórakozottan tovább. Még mindig nem hitte el, hogy komolyan mondom.
- Nem viccelek. - néztem rá mosolytalanul, amiből már levette, hogy ez most nem poén.
- De Kims, én is azért nem tartok kutyát, mert nem tudok róla gondoskodni ennyi távollétben. A nyári szünetre meg nem érdemes befogni egy házőrzőt. - rázta a fejét még mindig nevetgélve.
- Ha csak pár hétre is, de szerintem érdemes. - bizonygattam a maga igazát. - És fogadok, hogy Ninának jobban tetszik majd ez az ötlet, mint a tiéd. - vigyorogtam rá lenézően.
- Nem hiszem, hogy említette volna valaha is, hogy kutyát akar. - viszonozta a gúnyos mosolyomat.
- Én meg azt nem hiszem, hogy áradozott volna arról, hogy minden vágya nálad lakni. - vágtam vissza velősen.
- Remélem majd eljön annak is az ideje. - dőlt hátra az ülésben és a sörét kortyolgatva ismét a ház ablakai felé nézett. Látva az elmélyülését, a gondolataim már rég elhagyták a kutya-ötletet. Biztos voltam benne, hogy ugyanazon jár az agyunk.
- Ööö...megmondtad már neki? - kérdeztem rá kis habozás után. Nem szokásom túl sokat agyalni azon, amit meg akarok kérdezni, de ez most kivételes eset volt. Ráadásul piszkosul érdekelt a válasza.
- Mit? - értetlenkedett. Szemmel láthatóan nem tudta, mire célzok.
- Mégis mit? Hát azt, hogy totál belé vagy esve. - adtam a tudtára a kérdésem lényegét, mire egyből megváltozott az arckifejezése.
- Ja, szóval öööö.....azt? Hát az az igazság, hogy....öööö...még nem tudtam elmondani. - bökte ki nagy nehezen, miközben az ujjaival kezdett babrálni.
- Annyira tudtam! - forgattam a szememet. - De miért nem? Ennyire fosol tőle?
- Nem tőle fosok, hanem a reakciójától! - helyesbített komoly arccal. - Magyarországon már kész lettem volna kitálalni neki, de...
- Magyarországon? - pattant ki a szemem. Nekem erről fogalmam sem volt! Bakker! - Mégis mikor?
- Még pénteken, a kempingben. - válaszolt, amitől kicsit lenyugodtam, de az agyam továbbra is dolgozott. - De nem úgy sült el, ahogy akartam...
- Hogyhogy? - érdeklődtem leplezetlen kíváncsisággal. Baromira érdekelt, hogy mi gátolta meg a vallomásban.
- Nina egyfolytában a szavamba vágott! - nevetett fel könnyedén. - És egyszerűen nem hagyta, hogy elmondjam. Elég kínos volt, de nem tudtam mit tenni. Aztán apám meglátott minket, amikor összeölelkeztünk, és ettől még zavarba is jött. Utána már esélyem sem volt újra bepróbálkozni.
- Hát ez elég...ciki. - kommentáltam az esetet. - És mikor akarod újra...ööö...megpróbálni?
- Apa arra biztatott, hogy ne hagyjam veszni, és én sem akarom feladni. Ha eddig még mindig nem jött rá, ami tök nyilvánvaló, akkor el kell mondanom neki, nincs mese. - vonta meg a vállát mosolyogva. Én valahogy nem tudtam viszonozni a mosolygást.
- Jó, de még a közeljövőben tervezed bejelenteni, hogy 'halálosan' szerelmes vagy belé, vagy miután megnyerted a bajnokságot? - szúrtam oda neki kicsit flegmán, amire ő természetesen nevetéssel reagált.
- Először is, kösz, hogy mint a bajnokság harmadik esélyese, hiszel a győzelmemben, mégha most még siralmasan is állok. - veregette meg a vállam barátságosan. - Másrészt pedig mostanában szeretném elmondani neki. Csak...még meg kell találnom a megfelelő helyzetet és pillanatot, amikor...
- Milyen megfelelő helyzetről és pillanatról zagyválsz? - ráncoltam össze a homlokomat és észrevétlenül élesebbé vált a hangom. - Ha annyira akarnád a lányt, már rég őszintének kellett volna lenned vele!
- Megtörtént. - utalt a bulis esetre. - És ha tettekkel nem ment, hát akkor majd szavakkal fogom meggyőzni.
- Nina nem a szavakért van oda. - jegyeztem meg az igazsághoz híven.
- Ahogy tapasztaltam, a tettek sem győzték meg. - nézett rám ismét célozgatva.
- Biztos vagy benne? - vontam fel a szemöldökömet. Szerencsére fogalma sem volt arról, hogy nem a levegőbe beszélek.
- Ha majd elmondom neki, úgyis kiderül. - vonta meg a vállát magabiztos mosollyal. És nem tudtam eldönteni, hogy biztassam, hogy minél hamarabb sort kerítsen rá, vagy...szemet szúrjon az elszántsága.
Mire döntésre juthattam volna, az ajtó csapódása kizökkentett a gondolataimból. Nina viharzott ki a házból nyomában az apjával, aki elég kétségbeesett fejet vágott. De a lánya, aki inkább hasonlított egy idegbetegre, lazán feltépte a kocsiajtót és bevágódott a vezető ülésre.
- Húha, ilyen rosszul ment? - kíváncsiskodott Seb, amikor Nina már a motort indította, miközben az apja kiszaladt a ház elé. Megsajnáltam az öreget, látva a nagy sietségét. A lánya már nem méltatta sajnálatra.
- Pofa be, Seb! - szólta le a haverunkat, amikor hátranézett és tolatni kezdett. - Minél gyorsabban elhúzunk innen, annál gyorsabban vége lesz! Húzd arrébb a fejed!
- Nina, állj már meg! - ordította az apja a kocsi mellől és rémülten nézett be az ablakon. Nos, a rémületet pár másodperce felváltotta a zavartság, amikor az én fejemmel találkozott az ablak túloldalán.
- Kösz a sört! - intettem neki hálálkodva, mivel más mondanivalóm nem igazán akadt. És időm sem volt többre, mert Nina már ki is farolt az utcára és jó erős gázt adott az útra kiérve.
- Szerintem jobb lenne, ha most már engednél vezetni. - szólaltam meg célozgatva. A Porsche 130-cal száguldott ott, ahol a sebességhatár 70-et engedett meg.
- Az én kocsim, én vezetek, és kösz a fel nem tett kérdésedet, remekül vagyok, nincs szükségem pótsofőrre! - darálta Nina vezetés közben. Előrehajoltam, így tisztán láttam a dühtől kipirosodott arcát.
- Nem vezethetsz ilyen őrült módjára! - nyúltam előre a kormányhoz, de ekkor lökdösődni kezdett, és az autó össze-vissza sodródott a kettőnk kormányzásától.
- Kimi, engedd el a kormányt! - kiabált rám, fél kézzel a karomat csapkodva.
- Jézusom, életveszélyesek vagytok! - vészmadárkodott Seb az utat figyelve.
- Állj meg, hallod? Állj meg! - szóltam rá erélyesen a lányra, aki még mindig fél kézzel engem próbált eltávolítani a vezetéstől, fél kézzel pedig a kormányba kapaszkodott.
Addig-addig nyújtózkodtam előre, míg sikerült átvennem az irányítást és rá tudtam kényszeríteni Ninát, hogy szálljon le a gázpedálról. Mintha az egész úttest fellélegzett volna, amikor a Porsche hirtelen megállt az út szélén. Megkönnyebbülten lazítottam el a szorítást a kormányon, Nina pedig nagyokat fújtatva jutott levegőhöz.
- Szállj ki! - kértem higgadtan, Nina pedig kicsit morogva, de kikászálódott az autójából. Az ajtó hangos becsapásával és egy szúrós tekintettel jelezte, hogy cseppet sem lelkesedik az ötletért. - Nem érdekel, így nem vezethetsz.
- Szegényebb lenne a világ nélküled, mi? - kérdezte flegmán, amikor bedobta magát hátra Seb mellé.
- Az anyósülés még szabad. - mutattam az üresen maradt helyre elöl, elengedve a fülem mellett az előbbi sértését.
- Inkább hátraülök, akkor nem kalimpálsz megint bele a képembe. - morgolódott és amikor már a vezetőülésből hátrafordultam hozzá, sértetten összefonta maga előtt a karját. - Most meg mit bámulsz? Inkább indíts, szeretnék még ma hazaérni!
- Ha nem pofázol így, már rég elindultam volna. - pirítottam rá felingerelve. Nem tetszett a hangnem, amit velem szemben használt. Elvégre én közbeavatkozok, mielőtt életveszélyes közúti balesetet okozna, erre még neki áll feljebb?
- Akkor befogom a pofám, ha Kimi Räikkönen azt akarja! - fintorgott a visszapillantóba nézve, én meg úgy döntöttem nem válaszolok, csak a szememet forgatva betettem a kulcsot az autóba.
- Francba.
- Most meg mi van? - kérdezték egyszerre a németek hátul.
- Én sem vezethetek. Az előbb ittam. - csaptam rá idegesen a kormányra. Nina gúnyos vigyorát, amit a visszapillantóból láttam, fényképezni kellett volna. Abban a pillanatban kiugrott a kocsiból.
- Akkor hiába volt az egész hősködés! Milyen kár, pedig egy akciófilmbe is elment volna! - nevetett megjátszottan, amikor mindketten kiszálltunk az autóból és megálltunk az út szélén. Díjnyertes vigyorral nézett rám.
- Miattam csinálod ezt? - kérdeztem sziszegve, közelebb hajolva hozzá.
- Nem minden rólad szól, Kimi. - sziszegte vissza flegmán, majd kikerülve visszaült a vezető ülésbe. Ezt már én sem hagytam annyiban, megkerültem az autót és beszálltam az anyósülésre. - Ki mondta, hogy ideülhetsz? - nézett rám szikrázó szemekkel Nina.
- Az sem érdekel, ha egész őt alatt rugdosol, de hogy én nem ülök innen vissza hátra, az biztos. - kötöttem ki figyelmeztetve. - És ha már annyira sietős a dolgod, nem kéne fennakadnod, hanem indíthatnál is.
- Parancsára, uram! - préselt ki magából egy kényszeredett mosolyt, miközben elindította az autót. Szegény Porsche, milyen huza-vonának van kitéve...
A visszaúton ismét nem szóltunk egymáshoz. Olyan síri csend uralkodott az autóban, ami még kínosabb volt, mint idefelé jövet. Nina már okosabban vezetett, de az arcát látva még mindig tombolt benne a düh. Seb megértően csendben maradt, és mivel nekem is volt okom a mérgelődésre, inkább én is az ablakon át nézelődve próbáltam újra lehiggadni. Azt reméltük, ha megérkezünk Walchwilba, majd nyugi vár, de amikor leparkoltunk a feljárón, ismét síró és kiabáló hangokra lettünk figyelmesek.

(Heidi)

Ninának igaza volt. Persze, hiszen a legjobb barátnőm és pontosan tudja, mitől tudok kikapcsolni. A kemény erőnléti edzés mellett a főzés tudott a legjobban lenyugtatni. És ezt alig negyed óra főzőcskézés után át is éreztem, mert ahogy összevágtam a zöldségeket és a húst, máris arra terelődött a figyelmem. Direkt egy nehezen elkészíthető fogást választottam, hogy minél lassabb és továbbtartó művelet legyen az elkészítés. Húzni akartam az időt, hogy ne kelljen gondolkodnom és szembenéznem a gondokkal. De ha már elméletben nem jelentkeztek a problémák, a gyakorlatban két lábbal lépett be a házba. Az ajtó nyitódására felkaptam a fejemet, a szívem rögtön heves dobogásba kezdett, miközben a húst klopfoltam.
- Szia. - köszönt tartózkodóan Heikki, amikor halkan betette maga után az ajtót.
- Szia. - szólaltam meg erőtlen hangon, de rögtön fel is szisszentem, amikor a finnemet figyelve véletlenül rácsaptam a kézfejemre. Bár Heikki elég elgyötört arccal lépett be, erre a jelenetre halvány mosoly kúszott fel az arcára. - Én...én csak ebédet főzök. Nina mondta, hogy főzzek. Szeretek főzni. Ja, hiszen te is tudod. Bocsi. - habogtam össze-vissza zavaromban, amikor Heikki közelebb jött a konyhapulthoz és az összevágott zöldségekre irányította a figyelmét.
- Tudom. - mondta mély hangon, majd nagy nehezen rám emelte a tekintetét. - Nem akartalak zavarni.
- Te sosem zavarsz. - mosolyodtam el és ahogy az arcára néztem, melegség futotta el a testemet.
- Gondolom tudod, miért jöttem. - nézett rám komolyan. Rögtön le is hervadt a mosoly az arcomról.
- Igen, persze. - hajtottam le a fejemet és megint a húsnak szenteltem a figyelmemet. - Heikki...sajnálom...
- Tudom. - vágott a szavamba, de a hangja nyugodt és megértő maradt. - Én is sajnálom, Heidi.
- Te csak ne sajnálj semmit! - dobtam le a klopfolót a pultra. - Én vagyok a hibás, egyedül én! - mutogattam magamra, miközben már éreztem a könnyeket a szememben. - Kérlek, Heikki, hallgass meg!
- Azért jöttem. - felelte kimérten.
- Meg kell magyaráznom... - töröltem meg a kezemet egy konyharuhában. - Nem úgy történt, ahogy gondolnád.
- Kímélj meg a részletektől. - kérte fojtott hangon.
- Őszinte leszek veled. - néztem a szemébe. - Mindig őszinte voltam veled. Egyedül ezt nem akartam elmondani neked.
- Kíváncsian várom, hogy miért. - dugta zsebre a kezét.
- Az én ötletem volt. Én ajánlottam fel. - kezdtem bele a magyarázkodásba nehezen.
- Mikor? - kérdezett közbe a finnem.
- Emlékszel arra a délutánra, amikor grillpartit tartottunk? - néztem fel rá, és sajnos szomorúan vettem tudomásul, hogy a szeme megvillant. - Kimivel beszélgettünk Ninánál. - folytattam már a könnyeimmel küszködve. - És Jake ránk tört. Ninát követelte, beszélni akart vele. Vagy mást, Kimi szerint. Megmondtuk neki, hogy Nina nincs itt és kipateroltuk. De Kimi azzal fenyegetőzött, hogy agyonveri, ha még egyszer meglátja. Meggyőztem, hogy menjen el hozzátok, én majd beszélek Jake fejével.
- Vagy inkább a farkával. - szorította ökölbe a kezét Heikki bosszúsan.
- Beszélni akartam vele. - bizonygattam már zokogva. - Azt hittem, szót tudok érteni vele, de már félig részeg volt, teljesen le akarta inni magát. Meg akartam kérni, hogy kerülje el Ninát és ne merje fenyegetni, de rám sem hederített. Kijelentette, hogy neki Nina kell a tökéletes életéhez és nem fogja békén hagyni, amíg a barátnője nem lesz!
- De hát ez nem is rólad szólt, Heidi! - háborodott fel.
- Hanem a legjobb barátnőmről! - kiabáltam nyomatékosan. - Nina nem tudta lerázni Jake-et, én pedig csak azt szerettem volna, ha nem keseríti meg többé az életét.
- És ezért felajánlottad neki magadat, mi? - rázta a fejét szánakozó mosollyal.
- Nem volt más választásom! - temettem a tenyerembe az arcomat. A könnyeim már megállás nélkül folytak, csak úgy, mint tegnap éjjel. Újra átéltem azokat a pillanatokat Jake-nél és ez újra felzaklatott.
- Hagynod kellett volna, hogy Kimi elintézze! - csapott rá ököllel a pultra. - Vagy szólhattál volna nekem is!
- Kiminek nem volt tiszta a feje akkor. - emlékeztem vissza és jelentőségteljesen néztem Heikki szemébe.
- De én még mindig ott voltam! A húst sütöttem, a fenébe is! - nevetett a fejét fogva. - A húst sütöttem többek között neked, amíg te az alatt a szemét alatt vonaglottál! Nem hiszem el, Heidi!
- Egy kicsit sem élveztem! - bizonygattam hisztérikus sírásba kezdve. - Egy percig sem! Azt akartam, hogy vége legyen, hogy ne bántsa többé Ninát és csak ez lebegett a szemem előtt! Én tudom, mennyire idegesítette Ninát az a tapló, folyton ott loholt a nyomában! Tennem kellett valamit, hiszen a barátnőm!
- És mert nő vagy, szerinted ez az egyetlen megoldás a dolgok elrendezésére? - nézett rám kérdőn.
- Nem láttam más lehetőséget. Azt hittem csak ezért vágyik Ninára. - keseregtem csalódottan.
- És te kárpótoltad ezért...gyönyörű! - ingatta a fejét lenézően.
- De csak a jószándék vezérelt, Heikki! Nem csaltalak meg! - léptem közel hozzá és mivel nem ellenkezett, odapréselődtem a felsőtestéhez. - Ne haragudj rám, én csak jót akartam!
- Mi volt ebben a jó? - morgolódott, de előzetes várakozásaimmal ellentétben nem ért hozzám.
- Azt hittem, betartja az ígéretét és leszáll Nináról! De ez a hazug állat ezek után képes volt elrabolni és megkínozni szegény lányt! Szánalmas gazember! És még belém is rúgott egyet, amikor kiköpte ezt a disznóságot! - dühöngtem Heikki mellkasába fúrva a fejemet. A pólója már kezdett nagyon elázni.
- Ő legalább őszinte volt velem. - mondta halkan. - Tudod, nem is az fáj a legjobban, hogy megcsaltál. Mert ez megcsalás, akárhonnan nézzük, Heidi! Az a legnagyobb baj, hogy hazudtál. Legalábbis elhallgattad előlem.
- A mi érdekünkben! - néztem fel rá kisírt szemekkel. - Azért, hogy ne álljon közénk egy ilyen semmiség!
- Semmiség? - tolt el magától hirtelen. - Neked ez lehet, hogy semmiség, de nekem elég ahhoz, hogy befejezzem veled.
- Mi? Heikki, ezt nem teheted! - tört rám az újabb sírógörcs.
- Ha te megtehetted, akkor én is. Ezen nincs mit megbeszélni. - közölte velem jeges hangon, amitől rögtön meghasadt a szívem.
- Nem tehetjük ezt ennyi idő után! Kérlek, ne haragudj rám! - könyörögtem sírva. Nem sajnáltam a könnyeimet. Érte nem.  
- Menj innen! - lökött el magától. - Rád se bírok nézni. Mégis hogy tehetted ezt? Azt hittem boldogok vagyunk.  
- Azok is voltunk és még mindig az vagyok veled. - magyarázkodtam és ismét oda akartam bújni hozzá. - Értsd meg! Szeretlek!  
- Ezt nehéz elhinni a történtek után. - tolt el magától ismét, ami szintén egy döfés volt a szívemnek.
 - Kérlek...nem szakíthatunk!  
- Már miért ne? - nevetett fel őszintétlenül. - Megcsaltál. És én nem járok olyan lotyókkal, akiknek pár hónapig vagyok jó.  
- Nem vagyok...lotyó. - tört ki belőlem a zokogás.  
- Akkor miért csaltál meg? - kiabálta az arcomba csalódottan.
- Mert nem volt más választásom! - ismételtem meg, amit már korábban is mondtam. De ezzel megint nem győztem meg.
- Persze, jó kifogás! Tudod mit? Akkor most nekem sincs más választásom! Ne is keress többet, jó? És ha lehet a nyári szünet után is kerülj el! Látni sem bírlak. - nézett végig rajtam olyan stílusban, amit egyszerűen nem vártam volna tőle.

- HEIKKI! - ordítottam sírva, amikor az ajtó felé indult. - Ne menj el! Nem hagyhatsz itt!
- Akkor csak figyelj! - szólt vissza, majd egy hatalmas csattanással becsapta az ajtót.
Zokogva borultam le a földre, összegörnyedve temettem az arcomat a tenyerembe. Vége, mindennek, és mindez azért, mert túl naiv voltam! Tönkretettem az első komoly kapcsolatomat egy meggondolatlan ajánlattal. És az a férfi, akit eddig szerettem és ő viszontszeretett, most már látni sem akar. Azt hiszem már nincs értelme semminek. Semmi, ami eddig az életemet jelentette...


(Nina)

Hálát adtam a sorsnak, amiért rendőrmentes övezetet biztosított a hazafelé úton, mivel egész végig úgy száguldozhattam, ahogy jól esett. Kimi is uralkodott végre magán és nem szólt bele a vezetésembe, és direkt tetszett, hogy puffogott az anyósülésen. Legbelül tudtam, hogy egyáltalán nem érdemli meg, hogy így bánjak vele, de még tartozott nekem és ezt a viselkedésemmel a tudtára is adtam. 
Megkönnyebbülten szálltam ki az autóból. Az volt a tervem, hogy hazaküldöm a fiúkat, hogy végre kettesben maradhassak Heidivel, akivel jól kinyavalyogjuk magunkat, megebédelünk, aztán végignézzük az összes kedvenc filmünket, hogy eltereljük a figyelmünket minden létező problémáról. Azokkal csak másnap akartam foglalkozni. Mára elég volt az apával való rendhagyó veszekedésem, amitől még mindig tomboltam belülről. Amikor azonban beléptem a házba, a konyhapadlón egy hisztérikus állapotban lévő Heidi fogadott.
- Istenem, Heidi! - guggoltam le hozzá rohamtempóban, amikor láttam, hogy sírva fekszik a földön és már levegőt alig kap a zihálástól. Nagy nehezen felsegítettem ülőhelyzetbe, kapkodva kezdett lélegezni. - Mit művelsz itt? Normális vagy?
- Heidi, te jó ég! - aggodalmaskodott Seb is, amikor lehajolt mellénk.
- Megvesztél?! - emelte fel Kimi a Heidi mellett heverő dobozkát. Mindannyian szemügyre vettük, akkor tűnt fel, hogy altató van benne. - Meg akarod ölni magad?
- Nem....vettem be....egyet sem! - szólalt meg Heidi rekedtes hangon. - Erős maradtam.
- Jól tetted! - öleltem magamhoz a barátnőmet, aki úgy ernyedt el a szorításomban, mint egy haldokló beteg. - Miért csináltad ezt? Mi történt?
- Heikki...szakított velem! - zokogta a vállamba.
- Sejtettem... - mondta Kimi komor képpel.
- De hát miért? - kérdeztünk rá egyszerre Sebbel. Kimi és Heidi együttérző pillantást váltottak egymással.
- Lefeküdtem Jake-kel. - húzódott el a barátnőm, miközben a sírástól fuldokló hangon magyarázkodni kezdett. - Miattad, Nina. - nézett rám fájdalmasan. - Azért, hogy Jake leszálljon rólad és örökre békén hagyjon!
- Istenem! - könnyezett be az én szemem is. Annyira büszke lettem a barátnőmre, mint még soha ezidáig! Szorosan magamhoz öleltem és nyugtatólag simogattam a fejét. - Nagyon nagy hülyeséget csináltál!
- Tudom, de csak békét akartam körülötted...körülöttünk. Aztán mégis magam alatt vágtam a fát. - kesergett.
- Nem hiszem el, hogy Heikki ezért szakított veled! - rázta a fejét hitetlenkedve Seb.
- Én meg azt nem hiszem el, hogy ezért majdnem begyógyszerezted magad! - rázogatta idegesen az altatós üveget Kimi. - Heidi, te ennél sokkal okosabb vagy!
- Okos voltam, és nem vettem be. - törölte le a könnyeit a barátnőm halványan mosolyogva. - Arra gondoltam, hogy akkor még rosszabbat tennék magamnak, mint amilyen helyzetben most vagyok.
- Így igaz! Betegre aggódtam volna magam érted, ha valami történik veled! - szorítottam meg a karját.
- Ne haragudj rám, Nina! - fonta a nyakam köré a karját sírva.

- Dehogy haragszok! Te vagy a legeslegjobb barátnő a világon! - szorítottam magamhoz könnyezve.
- Inkább egy szörnyű barátnő. - dorgálta saját magát csalódottan.
- Túlteszi magát rajta. Kellesz neki, Heidi. - simogatta a hátát Seb vigasztalva.
- Nem olyan hülye, hogy egy ilyen nőt, mint te veszni hagyjon. - nyugtatta Kimi is a maga módján.
- Olyan rendesek vagytok velem, srácok! - húzódott el tőlem Heidi és mosolyt erőltetve magára megtörölte sírástól maszatos arcát. - Nem is tudom, mire mennék nélkületek!
- Együtt átvészeljük ezt az egészet, jó? - fogtam meg a kezét bátorítólag.
- Én beszélek Heikkivel. - határozta el magát Seb.
- Én meg....én meg veszek neked egy vodkát szerelmi bánatra. - ajánlotta fel Kimi ferde vigyorral, mire egyszerre nevettük el magunkat.
- Kösz Kimi, de nem pártolom az alkoholizálást. - hárította el már derűsebben a felkínálást Heidi.
- Egy próbát megért. - vonta meg a vállát a finn, de azért mosolyogva viszonozta a hálásan közelebb húzódó barátnőm ölelését.
- Nekem vannak a legjobb barátaim. - pislogott a könnyeit szárítgatva, ahogy végignézett rajtunk. - Köszönöm, hogy számíthatok rátok! Imádlak titeket!
- Mi is téged. - mosolyogtam rá, majd egy csoportos ölelést kezdeményezve a fiúkkal együtt bebizonyítottuk neki, hogy mi igenis itt leszünk neki, akkor is, ha Heikki nem bocsájt meg neki. Márpedig ez nem történhet meg, mert mindhármunknak lesz közbenjárása az ügyben. Ebben már most biztos vagyok.

Az előző éjszaka után ismét nehéz napon voltunk túl. Seb elment, hogy Heikkit észhez térítse, mi pedig Kimivel egészen késő estig azon fáradoztunk, hogy összekanalazzuk a darabokra széteső barátnőmet. A gondolatra, hogy Heidi kis híján benyugtatózta magát, elfogott az aggodalom, így addig mellette maradtam, amíg el nem aludt a vendégszobámban. Mielőtt még elszenderült volna, megígértettem vele, hogy hazamegy Olaszországba az apjához, mert ha Heikki itt van a közelben, addig nem lesz képes talpra állni. És azt sem akartuk, hogy egy-egy gyenge pillanatában esetleg odamenjen könyörögni a finn edzőhöz, mert azzal most nem sokat érne. Kimivel meggyőztük, hogy jobb lesz, ha időt hagy Heikkinek és magának is, hogy túltegye magát az én elrablásomon és a szakításon is. Mindketten arra biztattuk, hogy hazájában, Milánóban tudja ezt a legjobban megtenni, és szerencsénkre a barátnőnk meg is fogadta a tanácsunkat. Megbeszéltük, hogy másnap délelőtt repülőre tesszük és otthon marad egy darabig. Elalvás előtt rábólintott az egyezségre.
- Csatlakozhatok? - emeltem fel a fejemet Kimi hangjára. A teraszon ültem, egy jéghideg narancslé társaságában. Már majdnem teljesen besötétedett, és a levegő is kellemesen enyhe volt. Tökéletes idő egy kis gondolkodásra. Amíg a drága barátom meg nem zavart a magányomban. Sörrel a kezében várt a válaszomra.

- Úgy is le fogsz ülni, nem? Te mindig csak a saját fejed után mész. - válaszoltam kimérten, egy pillanatra sem nézve rá. A kényelmes napozóágyon törökülésben ülve kortyolgattam a narancslét és a fákat bámultam.
- Mert ezt tartom jónak. - felelte, és ahogy vártam, lehuppant a mellettem lévő másik napozóágyra.
- Már tapasztaltam. - bólogattam még mindig a fák felé.
- Tudom, hogy haragszol még rám. Megbeszélhetnénk végre? - kérdezte feszülten.
- Eddig nem rajtam múlt. De ma nem akarok erről beszélni. Elég volt mára a vitákból. - fordultam felé jelentőségteljes pillantással.
- Nem is állt szándékomban veszekedni. - ráncolta össze a homlokát.
- De én attól tartok, képes lennék rá. - erősködtem.
- Akkor holnap? - érdeklődött türelmetlenül.
- Most miért lett hirtelen olyan sietős? Már megint le akarsz lépni? - tudakoltam felháborodva.
- Nem, csak szeretném végre megdumálni, hogy miért vagy velem ilyen bunkó! - adta a tudomásomra a problémáját. Az arcát látva elég feszültnek nézett ki és tényleg szeretett volna túllenni ezen a beszélgetésen.
- Sajnálom, de ma nem megy. - rántottam meg a vállamat.
- Nem bírom, hogy ezt csinálod. - mérgelődött.
- Holnapig még kibírod. Hacsak nem akarsz már ma elmenni. - vontam fel a szemöldökömet.
- Itt maradok veletek. - közölte ellentmondást nem tűrően. - De örülnék, ha holnap eljönnél velem.
- Hová? - néztem rá meglepve.
- Finnországba. - felelte halványan mosolyogva.
- Mégis miért? - nevettem fel megrökönyödve.
- Kapsz egy kutyát. - válaszolt kurtán. A szemében láttam a huncutságot, tudtam, hogy élvezi, hogy meglep.
- Nekem nem kell kutya! - ellenkeztem nevetve. Hiába akartam haragosnak tűnni, simán megnevettetett a felajánlása. - Nem megyek sehová. Főleg nem Finnországba!
- Kell neked egy kutya. - közölte nyomatékosan. - Házőrzőnek. Hogy megvédjen Jake-től, ha mi nem vagyunk a közelben. Szükséged van rá, hacsak nem akarsz ideiglenesen Sebhez költözni.
- Eszem ágában sincs elköltözni sehová! - jelentettem ki eltökélten.
- Már előre tudtam. - vigyorodott el diadalmasan. - Éppen ezért kell neked a kutya.
- Ebben tévedsz, nekem nincs szükségem holmi négylábúra, hogy körülugrálja a házamat! Nem is tudnék gondoskodni róla! - vetettem fel az első ellenérvemet.
- A nyári szünetben lesz időd foglalkozni vele, az az idő pont elég, amíg Jake-et lecsukják. Ha utána úgy döntesz, hogy nem kell, akkor visszaadod. Megértem, ha nem akarsz hosszútávra, pedig hidd el megéri.
- És ehhez miért Finnországba kell mennem? Itt is van kutyamenhely! - értetlenkedtem.
- Ismerek egy jó tenyésztőt, aki németjuhászokat tart. Mert neked németjuhász kell, az jó házőrző. - magyarázta és a tekintetével meggátolt abban, hogy közbeszóljak. - Te is tudod, hogy kell a kutya, hogy biztonságban érezd magadat! Ezek a jószágok nem engednének senkit a házad közelébe. És amíg Jake nem kerül el láb alól, addig nem lennél veszélyben. Ez a legjobb és leggyorsabb megoldás.
Ahogy végiggondoltam az ötletet, beláttam, hogy tényleg nem is rossz kezdeményezés. Bevallottan féltem és tartottam Jake-től, hogyha megint feltűnik és esetleg feltett szándéka, hogy újra elraboljon, egy kutya meggátolhatná abban, hogy a házamba törjön. Bármennyire is akartam ellenkezni, Kimi ötlete igencsak jó megoldást kínált.
- Igazad van. - sóhajtottam beletörődve. Kimi széles vigyorral veregette vállba saját magát. - Fejezd ezt be!
- Tudom, hogyan kell rád hatni, kicsi Nina. - bokszolt bele a vállamba szórakozottan. - Akkor megegyeztünk?
- Muszáj Finnországba menni egy kutyáért? - vontam fel a szemem kételkedve.
- Muszáj. - nézett a szemembe ellentmondást nem tűrően. Ahogy mondta, pontosan tudta, hogyan érheti el nálam a kívánt hatást. - Na?
- Oké, legyen! - tártam szét a karomat tehetetlenül. - Mikor megyünk?
- Elfuvarozzuk Heidit a repülőtérre és ha már ott vagyunk, mi felszállunk a finn járatra. - vágta rá rögtön.
- Te már előre kitervelted, mi? - néztem rá ferdén.
- Reménykedtem benne, hogy benne leszel. - vigyorgott elégedetten.
- De a haragom elől nem menekülsz. - figyelmeztettem mosolyogva. Az egy dolog, hogy sikerült meggyőznie a kutyás dologban, de még kicsit sem felejtettem el a felettünk lebegő, pirosan villogó vészjelzőt.
- Alig várom, hogy utolérjen. - húzta pimasz vigyorra a száját, amivel kiérdemelte, hogy rálöttyintsem a narancslevem felét.