71. fejezet: Rendezetlen ügyek

Sziasztok!
Köszöntök így mindenkit az új suliév kezdetén :) Mindenkinek, akik velem egy cipőben járnak, sikeres tanévet kívánok így előre is!
Köszönöm a türelmet, mára meg is érkezett a folytatás, aminek kicsit szomorkásabb a hangulata, de ez már nem lehet újdonság :) Nem is fűzök hozzá többet, remélem azért elnyeri a tetszéseteket és kapok pár véleményt, ha már az előző részhez is buzgón írtatok! Köszönöm :)
Képek sajnos nincsenek, amíg vissza nem kerül hozzám a laptopom, bocsánat ezért :/
Jó olvasást! :) 

(Sebastian)

Szinte már nevetnem kellett a saját hiszékenységemen. Képtelen voltam felfogni, hogy bekaptam a csalit, de rendesen és ennek köszönhetően Nina azt csinált velem, amit csak akart. Elhúzta előttem a mézes madzagot, én pedig vakon követtem őt. Úgy tűnik, már tényleg csak álom marad, hogy köztünk még ebben az életben kialakuljon több is barátságnál. Az a helyzet, hogy az éjszakai királyságomat mára romba döntötte az ellenség: maga Nina.
Ahogy visszamentem abba a kabinba, ahol együtt töltöttük az éjszakát, sóhajtva kifújtam a levegőt. A fejemet rázva szedtem fel a padlóról a pólómat, amitől még éjjel a legnagyobb hévvel szabadultam meg. Nem is vettem fel magamra, összegyűrtem és nekidobtam a falnak. Dühöngtem és csalódott voltam, mert kihasználva éreztem magamat. Én naiv azt képzeltem, hogy az a lány, akiért már közel fél éve epekedek, végre fogta a jeleket és rájött, hogy jó párost alkothatnánk ketten, erre másnapra kiderül, hogy az egész egy szánalmas kis játék része volt. Annyi igazság volt benne, hogy tényleg eljutottak hozzá a jelek - csak éppen nem volt hajlandó figyelembe venni.
Azzal sem tudtam mit kezdeni, hogy Kimi hogyan került a képbe? Tényleg van köztük valami Ninával? És én ezt eddig észre sem vettem? Vagy Heidi tényleg igazat mondott, és csak ezzel akarták felém sodorni Ninát? Kimi biztos nem ment volna bele ilyesmibe, ráadásul arról nekem is beszámoltak volna. Mivel talán ez lehetett a kulcsa annak, hogy Nina tulajdonképpen nem magát adva töltötte velem az éjszakát, nagyon furdalta az oldalamat a kíváncsiság, hogy vajon ebben Kiminek mennyi szerepe lehet. Nem is teketóriáztam sokat, végül saját magam emésztése helyett úgy döntöttem, az a leghelyesebb, ha erről megkérdezem a haveromat.
Magamra vettem a pólót és kiviharzottam a kabinból. Kimi már vezette a jachtját, egy ideje úton voltunk, bár a történtek után erősen kétlem, hogy Mallorca lenne a célpont. Én nem is bánom, ha idén nem térek vissza a szigetre, hiszen tavaly ott nyaraltunk Hannával és tekintve, hogy éppen most vettek palira egy romantikus éjszaka folyamán, semmi kedvem nem volt visszatérni egy kellemes emlékeket idéző helyszínre.
- Nem zavar, ha beszélünk? - ültem le Kimi mellé. Eszembe jutottak a buszokon és vonatokon feltüntetett táblák, amik azt hirdették, hogy nem kedvező a vezetőnek, ha munka közben zavarják.
- Dehogy. - vonta meg a vállát, majd elmosolyodott. - Tök mindegy, hogy magammal beszélek, vagy ki is mondom, amire gondolok. Úgy sem tudok annyira koncentrálni a vezetésre.
Ezen nekem is mosolyognom kellett. Bíztam Kimiben, hiszen ő mindig egyenes és őszinte volt velem. Nem hiába tartottam a barátomnak, őt a pályán kívül is tisztelem, nem úgy, mint néhány más versenytársamat. Tudtam, hogy elvárhatom tőle, hogy az igazat mondja, és ezért nem is kételkedtem a szavaiban, hiszen egyikünk sem volt a ködösítés vagy a hazugság híve.
- Szerintem gondolod, miről akarok dumálni. - pedzettem meg a témát.
- Ja, van sejtésem róla. - bólintott maga elé. Éreztem, hogy ez neki is legalább annyira érzékeny téma, mint nekem. - Kérdezz rá, már semmi értelme elhallgatni dolgokat.
- Van még olyan, ami nem derült ki ma reggel? - nevettem kínomban.
- Nem egy ideális napkezdet. - értett egyet velem.
- Bocs, de addig nem tudom megemészteni a hallottakat, amíg meg nem értem a miértjét.
- Én is így lennék a helyedben. - nyugtatott meg a vállamat veregetve. - Szépen kijátszott a kisasszony.
- Soha nem tudtam volna elképzelni róla. - ingattam a fejemet csalódottan. Nagyon bántott, hogy Nina képes volt megtenni ezt. Szerintem meg sem fordult a fejében, hogy én mennyire beleéltem magam a kettőnk ügyébe. - Tényleg miattad csinálta?
Kimi nagyot nyelt, amiből rögtön kikövetkeztettem, hogy neki is legalább annyira nehéz erről beszélni, mint nekem. Kínos volt, hogy most nem valami hülye poénon viccelődtünk, hanem egy közös barátunk csalódástkeltő őrültségét próbáljuk meg értelmezni.
- Nem tudtam róla. - vallotta be nehézkesen. Bár ebből még nem tudtam meg többet.
- De te voltál a célpont? - kérdeztem rá újra. Reméltem, hogy azt válaszolja, neki ehhez semmi köze, de értékeltem, hogy legalább nem palástolja el az igazat.
- Úgy tűnik. - mormogta. - Nézd, haver tényleg gáz ez a szitu. Most én is rohadtul érzem magam.
- Van köztetek valami? - faggatóztam tovább. Láttam rajta, hogy ő is felelősnek érzi magát a történtek miatt, és ezért ráéreztem, hogy talán éppen a kettejük kapcsolatának lehet ehhez köze.
- Hát...én se tudom, hogy igazából mi is van köztünk. - vakarta meg a tarkóját kínjában.
- De valami igen... - állapítottam meg. Nem volt ínyemre, de legalább találok rá valami okot, hogy Nina miért csapott be.
- Ja, asszem ez van. - húzta el a száját, aztán felém fordult és várta, hogy mit szólok ehhez. De még mielőtt válaszoltam volna, a vállamra tette az egyik tenyerét. - Bocs, Sebas, de tényleg ez a szitu.
- Rád nem is neheztelek. - mondtam, mire kitágultak a szemei.
- Komoly?
- Aha, azt hiszem. - vontam meg a vállamat. - Nézd, én is pasiból vagyok és pontosan tudom, hogy nem olyan könnyű ellen állni egy ilyen csajnak, mint Nina. - mosolyodtam el, és az ő mosolyából ítélve láttam, hogy ebben egyetértünk. - Ráadásul ti sokkal több időt töltöttetek eddig is együtt, simán kialakulhatott köztetek ez-az. Csodálkoztam is, hogy rád nem volt olyan hatással a közelsége, mint rám. Elég abszurdnak tartottam. De ezek szerint megint bebizonyítottad, hogy miért is vagy Jégember, öregem! - csaptam rá a vállára nevetve, mire ő zavartan mosolyogva elfordult.
- Maradj már!
- Ez az igazság! - bizonygattam nevetve.
- De most tényleg...nem is vagy rám dühös? - értetlenkedett. Elég hihetetlennek tartotta, hogy nem rontottam rá féltékenység címén. - Nem akarod beverni a képemet vagy ilyesmi?
- Ha hagyod, hogy nyerjek legközelebb tollasban, akkor megkíméllek! - tettem egy vonzó ajánlatot, mire felröhögött.
- Bal vagy jobb horogra készüljek fel?
- Barom! - löktem meg a vállát, mire ő rötyögve visszafordult a vezetéshez.
- De most ne má', hogy nem is akarsz péppé verni! - fintorgott még mindig hitetlenkedve. -Bár nem mintha félteném tőled a képemet, de azért...
- Ha sértegetsz, még meggondolom magam! - figyelmeztettem, hiszen én voltam előnyben. Simán megtehettem volna, hogy felképelem, de...egy, Kimi idősebb nálam és csaknem fogom megpofozni, kettő, okom sincs igazán rá.
- A poénkodást jobban csípem. - mosolygott pimaszul. - De kösz, haver. Értékelem a jó szívedet.
- Gondolom. - forgattam a szememet, mivel biztos voltam benne, hogy ismét csak viccelődik.
- De baromira érdekel, hogy miért nem őrjöngsz és dühöngsz. - kíváncsiskodott a nyugalmamat látva.
- Téged nem tartalak hibásnak ebben. - válaszoltam az igazsághoz híven. - Elvégre nem te tehetsz arról, hogy Nina kihasznált.
- Közvetve igen... - vállalta magára a felelősséget. Na éppen ezért tisztelem, mint barátot. Meg sem próbálta elbagatellizálni a maga részét a történetben.
- De nem te csókoltál meg és feküdtél le velem majdnem, abban a hiszemben tartva engem, hogy érzel irántam valamit. - magyaráztam azt, amiért valójában bántott Nina viselkedése.
- Hát, Seb, bírlak meg minden, de...azért maradok a csajoknál. - ütögette meg a hátamat.
- Többesszámban? - vontam fel a szemöldökömet kíváncsian. Erre a visszavágásra nem számított, mert a nevetése hirtelen alábbhagyott és végül csak egy visszafogott mosolynál állapodott meg.
- Hát...abból már talán kiöregedtem. - terelte el a téma komolyságát egy viccel.
- Ne viccelj már, amióta ismerlek, a hajadat leszámítva nem változtál semmit! Ez már öt év! - mutattam rá a tényre. Kiminek nem a külseje változott, hanem a világhoz való hozzáállása. Jól emlékszek még a korábbi évekre, amikor egyik buliból ment a másikba, és a feleségéhez sem volt mindig maradéktalanul hűséges. De manapság már sokkal komolyabban viselkedik, ebben látszik egyedül, hogy idősödött.
- A hajamat leszámítva? - nézett rám kérdőn vigyorogva.
- A ralis éveidben elég szép loboncot növesztettél! - emlékeztem vissza.
- A te burád sem volt szebb kölyök korodban! - nevetett, ezzel alighanem a megismerkedésünk idejére utalva, amikor még jóval több hajjal rendelkeztem
- Még nem válaszoltál a kérdésemre. -  tértem vissza a témához.
- Csak mert nem t'om mi volt a kérdésed. - vigyorgott komolytalanul.
- Mennyire komoly ez az egész Ninával? - érdeklődtem. Bíztam benne, hogy bármennyire is magánügy, azért beszámol róla.
- Nem is kérdeztél ilyet. - tért ki a válaszadás elől.
- Nocsak, visszatért az emlékezeted? - furcsálltam mosolyogva. Maga elé nézve morgott egyet, amit jelként vettem. Ezek szerint csak nem akaródzik beszélnie Nináról. - Na, mondd már! Mondtam, hogy nem neheztelek rád, akkor mi veszítenivalód van? Haverok vagyunk, nem?
- De elég gáz, hogy te is ebben a cipőben jársz. - mondta frusztráltan.
- Igazából arra jöttem rá, hogy az is lehet, hogy csak áltattam magamat. - tűnődtem el.
- Mármint? - kérdezte kíváncsian.
- Hogy nem is voltam beleesve Ninába, csak beképzeltem magamnak, mert Heidi mindig azzal tömte a fejemet, hogy milyen jól néznénk ki együtt. - Ahogy így belegondoltam, lehetett benne valami. Végig csak az lebegett előttem, hogy tényleg jó kis párost alkothatnánk, de közben nem is biztos, hogy megvolt a kellő érzelmi kötődés Nina felé. Merthogy az ő részéről nem, az már biztos.
- Van benne ráció. - bólogatott egyetértően.
- Na és veled mi van? - noszogattam tovább, hátha még ma kinyög valamit.
- Velem ez a verzió nem nagyon fordulhatott volna elő. - nevetett rekedtes hangon. - Heidi terveiben nem szerepelt az, hogy Ninával együtt lásson. Éppen ezért nem is tömte a fejemet biztatással, mint téged.
- Pont ezt mondom! - bólintottam. - De akkor hogyan jöttél rá, hogy van valami a levegőben?
- Éreztem. - mondta ki őszintén, amin el kellett mosolyodnom. Ha Kimi érez valamit, az már nem lehet semmiség. Már az is vicces volt, ahogy kimondta. - De most ne má', hogy pont téged érdekel ez! - nevetett zavartan. Biztos azt hitte, nekem rosszul esik, hogy ezt hallom tőle, de megnyugtattam, hogy egy cseppet sem.
- Egyre biztosabb vagyok abban, hogy ez csak amolyan plátói szerelem volt. - bizonygattam.
- Az meg milyen? - röhögött fel.
- Hát úgy hallottam, hogy olyan, ami nem is létezik igazából, éppen ezért nem is teljesül be. - magyaráztam, de ahogy visszahallottam a hangomat, belőlem is kitört a nevetés. - Úristen, ez gáz!
- Én is alig hiszem el, hogy ilyenről dumálunk! - vakarta meg a fejét Kimi is.
Hagytunk egy kisidőt magunknak arra, hogy megemésszük ezt a tényt és ahogy ezen röhögtünk, észrevettem, hogy elpárolgott a dühöm, ami még megvolt, mikor a kabinban dobáltam a pólómat.
- Tehát nem dumáljuk meg. - vontam le a következtetést a folytonos terelésből. Kimi megkönnyebbülten elvigyorodott.
- Nehogy a végén még meggondold magad és képen töröljél!
- Aha, persze. - legyintettem. Nem vettem komolyan egy percig sem. - De azt azért elmondom, ha te nem vagy hajlandó semmire, hogy ha már nekem nem jött össze, talán neked több szerencséd lesz.
- Komolyan mondod? - nézett rám meghökkenve, de amikor lazán bólintottam, összevonta a szemöldökét. - Miért kéne szerencse ehhez?
- Nina olyan, mint az ötös lottó. Egy főnyeremény, de nagy mázli kell, hogy pont eltaláld azokat a számokat, amikkel megnyerheted. - vontam párhuzamot nevetve.
- Akkor lehet, hogy csalok. - húzta gonosz vigyorra a száját.
- Mindent bele! - paskoltam meg a hátát. Amikor abbahagyta a nevetést, hálásan bólintott.
- Kösz, haver. Ez sokat javít a helyzeten.
- Kell rajta javítani? - ugrott fel a szemöldököm meglepetésemnek hála.
- Most én vagyok a főgonosz ebben a történetben. - tárta szét a karját. Ja igen, Nina most rá és Heidire is fúj, amiért a háta mögött azon szövetkeztek, hogy összeboronálják velem.
- Ne vedd magadra, az egész Nina átkozott hülyesége! - morogtam magam elé. - Még mindig nem hiszem el, hogy ezt csinálta. De hát jobb későn, mint soha. Most végre kiderült, hogy nem érdemes több energiát pazarolni arra, hogy közelebb kerüljek hozzá.
Kimi nem tudott erre mit felelni, úgyhogy jobbnak láttam, ha ennyiben maradunk és hagyom vezetni. Azért megkönnyebbülten távoztam tőle. Örültem, hogy őszinte volt -már amennyire megengedte magának- és nem keletkezett konfliktus közöttünk.

(Kimi)

Valamennyire könnyített rajtam, hogy Sebas a várakozásaimmal ellentétben egy cseppet sem neheztelt rám, sőt még csak nem is kérte számon rajtam, hogy miért fűztem Ninát vele párhuzamosan, a tudta nélkül. Persze azt nem akartam az orrára kötni, hogy köztünk már korábban is szorosabb volt a kapcsolat, mint Nina és Seb között valaha is, mert most éppen eléggé le van törve, nem kell még további csalódottságot ébresztenem benne. Azt viszont nem igazán hittem el neki, hogy sosem volt szerelmes a lányba, nagyon látszott rajta, hogy csak ezzel akart könnyíteni a lelkén. Akárhogy is vélekedett a Ninával való kapcsolatépítéséről, most már engem biztatott és ezen jobban meglepődtem, mint azon, hogy nem akarta leszedni a fejemet. De hát ezért vannak a barátok, vagy mi.
Legalább ennyi jó volt a rosszban: Sebbel könnyen túltettük magunkat a kettőnket érintő problémán, de a két csaj iszonyatosan összeveszett, és fogadok, hogy német haverom is legalább ennyire dühös Ninára, aki viszont nem csak a barátnőjére, de leginkább rám fúj, hála a káprázatos fantáziájának. Ezt a kusza helyzetet nem hagyhatjuk csak úgy a levegőben, mert akkor a nyaralásból annyi maradna meg mindannyiunk emlékezetében, hogy mind a négyen összekaptunk és morogva váltunk el egymástól. Nem hagyhattam, hogy így alakuljon az így is rövidebbre sikerült vakációnk vége, úgyhogy egy hirtelen ötlettől vezérelve leállítottam a jachtomat úgy fél úton Ibiza és a spanyol tengerpart között és vártam, hogy mindhárom barátom kidugja a fejét a kabinokból és reklamálni kezdjenek. Nem is kellett sokat várnom, szinte egyszerre robogtak elém a számonkérő kérdéseikkel.
- Hogy érünk még ma vissza Valenciába, ha így haladunk? - tudakolta Nina flegmán.
- Neked köszönhető, hogy már visszafelé tartunk, úgyhogy szerintem ne fűzz ehhez kommentárt. - hűtötte le Seb, mire a lány meglepetten pislogott rá. Engem is kicsit váratlanul ért, hogy a haverom így leoltotta Ninát, pedig azelőtt sosem beszélt vele így. Érezhető volt a haragja a lány irányába.
- Mégis mi a francért álltunk meg? - fordult felém Nina, miután belátta, hogy nem érdemes reagálnia Seb megjegyzésére, hiszen igaza van.
- Ráadásul a Földközi-tenger kellős közepén! - bámult körbe Heidi értetlenül.
- Ha nem fejezitek be a nyivákolást, akkor holnapig itt maradunk! - szóltam rá a két csajra erélyesen, mire azok befogták, így már nyugodtabb hangon világosíthattam fel őket a harci helyzetről. - Addig nem megyünk sehová, amíg meg nem dumáljuk ezt az egészet! Mert ez nem állapot, hogy mindenki minden baromsággal gyanúsítgat másokat!
- Ez már nem gyanúsítgatás! A fájdalmas igazság! - szónokolt Nina, mint a legnagyobb sértett ebben az ördögi körben. Legalábbis, ő maga ezt képzelte magáról.
- Mélységesen egyetértek. - fonta össze maga előtt a karját Seb, fújtatva nézve Ninára. - Eszemben sem volt meggyanúsítani téged álszentséggel, erre kiderül, hogy egy percig sem gondoltad komolyan ezt az egészet?
- Bizonyítanom kellett! - védekezett a lány. Nekem ugyan imponált a kifogása, de Sebet egy percig sem hatotta meg.
- Azt bizonyítottad, hogy mindent versenynek fogsz fel!
- Ez az életem! - tárta szét a karját Nina, mintha ezzel mindent elsimítana.
- Pont ezért kell feleségül menned magához, a Versengéshez! - gúnyolódott a haverom. - Mert mást képtelen lennél szeretni, ezt is bebizonyítottad!
Heidire néztem, aki szintén csak pislogott Nina és Seb vitatkozásán. A barátnőnket eléggé lesújtotta Seb utolsó beszólása, mert a lábát kezdte fixírozni és bűntudatos képet vágva a száját harapdálta.
- Sajnálom... - nyögte ki, amikor összeszedte a bátorságát, hogy Sebre nézzen. Aki viszont erre csak egy fejcsóválással reagált.
- Ennyivel nem lehet elrendezni egy becsapást!
- De nem csinálhatom vissza! Ne haragudj! - próbálkozott tovább Nina gyászos arccal.
- De haragszok! - csattant fel Seb mérgesen. - Basszus, azt hittem barátok vagyunk!
- Így is van! - erősítette meg a lány kétségbeesetten. - Amiket mondtam neked arról, hogy mennyire bírlak és milyen jól érzem magam, azt komolyan is gondoltam!
- Ezzel csak az a probléma, hogy már azt sem tudom, mit érdemes elhinni neked. - gorombáskodott a haverom. Nina ismét lehajtotta a fejét. Úgy látszik, csak most fogja fel igazán, mennyit ártott Sebnek azzal, hogy hagyta magát romantikus szituba bonyolódni.
- Tényleg sajnálom. - motyogta maga elé siralmas hangon. - Igazad van, tényleg nem gondoltam bele, hogy ez neked mennyire fájhat. Csak magamra gondoltam. De engem is félrevezettek! - pillantott dühösen hol rám, hol Heidire.
- Nehogy már ránk fogd, kisanyám! - háborodott fel az eddig csendben figyelő Heidi. - Ehhez nekem és Kiminek semmi közünk! Egyedül a te vagy a hibás, amiért megbántottad Sebet! Legalább vállald a felelősséget!
- Tudom, hogy elcsesztem, de az sem fair, hogy ti végig manipuláltatok! - közölte sértetten, és a tekintetéből láttam, hogy ezt inkább nekem, mintsem a barátnőjének szánja.
- Ne má', hogy még mindig elhiszed azt a marhaságot, amit a fejedbe vettél!. - ráncoltam össze a homlokomat.
- Mégis mit kéne hinnem? Egyáltalán kinek? Mindannyian átvertetek! - mutogatott idegesen.
- Igen, én mégis mivel? - tudakolta Seb felháborodva. - Csak nem azzal, hogy hajlandó voltam megcsókolni téged? Vagy mert asszisztáltam a bizonyítási akciódban? Úristen, még képes vagy rám hárítani a felelősséget? Hányszor csalódjak még benned? Nem volt még elég, hogy kihasználtál, még te vagy rám megharagudva? Hát kösz, akkor inkább kimaradok ebből a vitatkozásból. - jelentette ki sértetten, majd fogta magát és visszavonult a kabinokhoz.
Nina gyötrődve nézett utána, nagyon úgy tűnt, hogy szenved az igazságtól. Most nem neki kéne haragosan mutogatni másra, mikor gyakorlatilag miatta robbant ki ez az egész cirkusz.
- Remélem most elégedett vagy, kisasszony! - oktatta ki Heidi csúnyán nézve a barátnőjére.
- Te jobb, ha meg sem szólalsz! - vágott vissza Nina hirtelen jött felbuzdulással. - Még van képed ezek után is beleszólni a dolgaimba? Nem volt még elég?
- Most bizonyítottad be, hogy 19 éves fejjel még éretlen vagy ahhoz, hogy a saját életedet irányítsd!
- És ez feljogosít arra, hogy anyáskodj felettem? - kiabálta Nina dühösen. - Mert nem vagy se az anyám, se a nővérem, hogy helyettem dönts és irányíts!
- Mint a legjobb barátnőd, igenis megtehetem! - erősködött Heidi. - Ha már te nem látod, hogy neked mi a jó, másnak fel kell világosítani ezekről!
- Ó, és a legjobb barátnőm szerint az a jó nekem, ha erőszakos módon összeállok Sebbel, aki iránt nem érzek semmi mást, csak puszta barátságot? Ez a jó nekem?! - kelt ki magából a lány. Már lassan úgy festett, mint aki mindjárt felrobban a dühtől úgyhogy ideje volt a közbeavatkozásnak.
- Lányok, fejezzétek már be ezt a vádaskodást! Nem megyünk ezzel semmire! Higgadjatok le és nyugodtan beszéljétek meg! - tanácsoltam, de erre két pipavörös fejű csaj fújtatott felém.
- Higgadtan? - nevetett fel Nina erőltetetten. - Tudod mit? Menj a fenébe, a higgadtságoddal! Vagy tudok egy jobbat! Vidd be ezt a magát anyámnak tartó nőt a szentélyedbe és csillapítsd le a sajátos eszközeiddel, úgyis olyan jól ment már éjjel is! Engem meg hagyj lógva! - morgolódott, aztán sarkon fordult és betrappolt az egyik kabinba, hangos ajtócsapódást hallatva maga után.
- Elképesztő, hogy mit képzel magáról! - dühöngött Heidi, miután Nina eltűnt a színről.
- Van oka mérgelődni miattad! - világítottam rá az igazságra. Elvégre Heidi szinte tényleg irányította Nina életét, amihez sem, mint barátnő, sem, mint személyi edző nem volt joga.
- Igen? - akadt fenn az előbbi megjegyzésemen. - Ha jól tudom, te is ugyanúgy benne voltál abban, hogy összehozzuk ezt a két szőkét, csak közben a saját érdekeidet előbbre helyezted és ezzel mindent szépen elcsesztél! Szép munka volt, csodáld meg az eredményt! - gúnyolódott.
- Hallod magad, úgy őszintén? - ingattam a fejemet. Elképesztő, hogy miket össze tud hordani. Még a végén én leszek a hibás, amiért összevesztek Ninával. - Mi lenne ha előbb kicsit magadba néznél, mielőtt másban keresed a hibát?
- Menj a fenébe, Räikkönen! - fújtatott mérgelődve, majd nagy léptekkel ő is begubózott valamelyik szobába. Fáj az igazság, de ez van.
Szépen egyedül maradtam, és a nagy békítő ötletem is befuccsolt. Úgy látom ez a bomba még túl friss ahhoz, hogy a robbanást itt helyben feldolgozzuk. Talán jobb is lesz, ha mindenki lenyugszik és majd akkor rendezzük a dolgokat, ha már mindenféle csalódottság, sértettség és düh eltűnt a színről.

(Nina)

Egy örökkévalóságnak tűnt, mire végre kikötöttünk Valenciában. Addig csak magamban őrlődtem, hol bűntudatosan Seb miatt, hol dühösen Heidi és Kimi miatt. Én is alig hittem el, hogy ez a nyaralás amilyen álomszerűen indult, olyan hirtelen vált rémálommá, de Kimivel ellentétben tisztában voltam azzal, hogy egy kis időre van szükség ahhoz, hogy megemésszük a dolgokat.
Amikor a cuccainkkal kivonultunk a fedélzetre, mindannyian szomorkásan lettünk. Egyikünknek sem volt ínyére,hogy ilyen paprikás hangulatban kell magunk mögött hagyni ezt a hajót, ahol az elmúlt napokban volt pár kellemes pillanatunk is a legfrissebb csalódások mellett is.
- Hát akkor...most mi lesz? - kérdezte Kimi. Neki volt a legnagyobb bátorsága megszólalni.
- Megpróbálom ezt a maradék időt a nyárból olyan helyen eltölteni, ahol nem próbálnak meg átvágni. - jelentette ki Seb, alighanem rám célozva a mondata utolsó feléből ítélve. - Úgyhogy hazamegyek egy kicsit Heppenheimba.
- Én azt hittem, a repülőn hazafelé meg tudjuk beszélni ezt a dolgot. - mondtam csalódottan. Abban bíztam, hogy ha kettesben leszünk, bocsánatot tudok tőle kérni, de ezek szerint ő nem szándékozik velem tartani Svájcba. Azt kell mondjam, hogy meg is értem őt.
- Ezt te sem gondoltad komolyan! - nevetett, de közben rám sem nézett. - Éppen elég volt belőled mára, nem akarom tovább hallgatni a bocsánatkéréseidet.
Nagyon csalódott voltam, amiért így viszonyult hozzám reggel óta, de ő bizonyára még nagyobbat csalódott bennem. És ami a legjobban bántott, hogy teljesen jogosan. Tényleg nem gondoltam bele, hogy ezzel mennyire a lelkébe tiporhatok, és emiatt most szinte fuldoklottam a bűntudattól.
- Akkor én meg hazamegyek. Egyedül. - közöltem a többiekkel, miután összeszedtem a hangomat. Amilyen kirobbanó formában voltam az elmúlt két napban, most még én se ismertem magamra az erőtlenségemet tapasztalva.
- Nem gondolod, hogy nekünk is lenne mit megbeszélni? - kérdezte Kimi.
- Nem gondolom, hogy egyáltalán lenne miről beszélni. - néztem rá hűvösen. Igaz, hogy bűntudatom volt Seb miatt, de mégis Kimi irányába éreztem a legnagyobb csalódottságot. Még mindig képtelen voltam felfogni, hogy végig vetített nekem arról, hogy érez irántam valamit. És hiába próbálja szépíteni, most már úgy sem titkolhatja el előlem.
- Ne csináld már ezt, Nina! - keményedett meg a hangja.
- Nem érdekelsz, Kimi. Egy cseppet sem. - néztem a szemébe határozottan, mire ő hitetlenül rázta a fejét, de nem reagált. Heidinek viszont hirtelen mondhatnékja támadt.
- Ne drámázzatok, éppen elég volt ennyi mára! Mindenki elhúz haza, Belgiumban találkozunk!
- De akkor vissza kell kuncsorognod magad Heikki mellé, mert én biztos, hogy nem tűrlek el magam mellett! - tájékoztattam, mire leesett az álla. - Jól hallottad. Úgyhogy vagy lekenyerezed a becsapott lovagodat, vagy maradj otthon!
- Edző nélkül mire mész? Már csütörtökön hívni fogsz, mert nem boldogulsz nélkülem! - mosolygott magabiztosan.
- Ki kell ábrándítsalak, szemernyi szükségem sincs rád! - grimaszoltam.
- Hát akkor hajrá! - csapta össze a tenyerét. - Akkor a viszontlátásra! - fogta a bőröndjét és színpadiasan elvonult a mólóról.
- Én is megyek. - sóhajtott Seb, majd odalépett Kimihez és baráti öklözéssel elbúcsúzott tőle. - Bocs, haver! - Ezután felém fordult, de ahelyett, hogy egy öleléssel elköszönt volna, csak a fejét csóválta, majd elindult Heidi után.
- Hát ez remek! - morgott Kimi a haverja után nézve, de aztán rám pillantott. - Most te is elhúzol, mi?
- Eltaláltad! - mosolyogtam rá, és bizonyítékul megfogtam a bőröndöm fogantyúját.
- Nina... - szólt utánam sóhajtozva, de rá se hederítettem. Egy vállrántás után ugyanúgy otthagytam, mint a többiek. Ki tudja, miért, arra számítottam, hogy utánam jön, de amikor nem tette, nyugodt szívvel indultam el a repülőtérre.

Keserű érzésekkel tértem haza Walchwilba, de amikor megláttam a kutyámat, ahogy az udvarban Joachimmal játszik, mégis elmosolyodtam. Úgy döntöttem elég volt a mérgelődésből; végül is van még pár napom a nyári szünetből, és ha állandóan csak őrlődök magamban, akkor tropára megy a mentális állapotom és cseszhetem a szezon második felét. Úgyhogy derűs arcot erőltettem magamra, amikor becsuktam a Porsche ajtaját és az egymással hancúrozó fiú és kutya felé baktattam.
- Csáó, Nina! - örült meg nekem Joachim. Rögtön felugrott Damon mellől és az öklét nyújtotta felém. Szomszédosan köszöntöttük egymást: egy öklös, egy pacsi.
- Szia, kishaver! - mosolyogtam rá, majd lenéztem a magát haptákba vágó kutyámra. - Mi a helyzet, nagyfiú? Jól viselkedtél?
- De még mennyire! - válaszolt helyette Joachim, vidáman nézve, ahogy leguggolok és megsimogatom drága négylábúm kobakját. - Figyi, Nina! Nem lehetne, hogy nekem adod ezt a kutyát?
- Mert? - néztem fel rá meglepetten.
- Csak mert már olyan jól összeszoktunk. - kulcsolta össze a kezét a háta mögött, ezzel pedig egy aranyos kisfiú benyomását keltette bennem. De attól még nem győzött meg ám!
- Három nap alatt? - vontam fel a szemöldökömet.
- Hát jöhettél volna később is! - nézett rám csalódottan.
- Ezer bocs! - kuncogtam. - De akkor biztosan jól elvoltatok!
- Ja! - bólogatott, majd ő is csatlakozott Damon kényeztetésébe, aki királyként élvezte a figyelmet. - Apát a közelébe sem engedtem! Mindent én csináltam! - büszkélkedett.
- Te egy vérprofi vagy! - veregettem hátba elismerően.
- Minek jöttél már most haza? - kérdezte szomorúan. Erre az én kedve is lelombozódott.
- Háát...nem úgy alakultak a dolgok, ahogy terveztük. - húztam el a számat.
- De azért ma még elvihetem sétálni? - pillantott rám reménykedve.
- Persze. - bólintottam engedékenyen. - Szerintem már most jobban szeret téged, mint engem.
- Remélem is! - dögönyözte meg Damon arcát, aki meglepő módon hagyta is nyúzni magát. Kezdtem féltékeny lenni. Elvégre az én kutyámról van szó, és máris jobban szereti a szomszéd fiút, mint a saját gazdáját. Jól nézünk ki. - Amúgy keresett egy bácsi. - szólalt meg Joachim újra.
- A postás bácsi? - nevettem fel poénkodva.
- Nem. - rázta a fejét nemlegesen a kis srác. - Éppen megetettem Ördögöt, amikor idejött és bekopogott az ajtódon. Ördög rögtön elkezdett ugatni, nekem kellett visszafogni. Azt hittem egy betörő, de amikor azt mondta, hogy az apukád, megmondtam neki, hogy nyaralsz. Nem baj? - kérdezte bizonytalanul, de csak azután tudtam válaszolni, hogy felfogtam, amit mondott.
- Nem, persze, hogy nem. - nyugtattam meg megsimogatva a fejét. - Szóval apa keresett?
- Igen. - erősítette meg a gyanúmat Joachim. - Azért jött el hozzád, mert beszélni akart veled. Mondtam neki, hogy én vagyok az élő üzenetrögzítőd, de kinevetett. Azt hitte, csak viccelek. - grimaszolt sértetten, amin nekem nevetnem kellett.
- Te vagy az én kedvenc szomszédom. - karoltam át mosolyogva.
- Ördög meg a kedvenc kutyusom. - simogatta meg a jószág fejét csillogó szemmel.
- Hékás, őt Damonnak hívják! - javítottam ki, de erre a kiskamasz lehurrogott.
- Az meg milyen név? Az Ördög sokkal jobban illik rá. Már tökre megszerette ezt, ne akard megváltoztatni a nevét!
- De hát Damon az eredeti neve! Damon Hillről neveztem el! - kértem ki magamnak meghökkenve.
- Kit érdekel, ha nem illik rá? - rántotta meg a vállát. - Ördögnek hívjuk mostantól, jó?
- Nem jó! - ellenkeztem durcásan. Ez a kis srác lassan már azt is megszabja, hogy melyik kezemmel simogassam meg a saját kutyámat!
- Akkor nem vigyázok rá többet, amíg te nem vagy itthon és akkor megnézheted magadat! - fenyegetett meg okosan. Pontosan tudta, hogy amíg versenyzek, kell a felügyelet a kutyára, és ki mást bíznék meg ezzel, mint őt? Ebbe most jól beletrafált!
- Akkor elviszed sétálni Ördögöt?
- Ezt már szeretem! - csapott bele a tenyerembe győzedelmes mosollyal.
- Nem semmi kiskrapek vagy te kis csibész! - fintorogtam rá.
- Viszont számodra pótolhatatlan! - villantott egy széles mosolyt.
- Honnan szedsz ilyen szövegeket? - kíváncsiskodtam, mert teljesen meglepett a visszaszólása.
- A mesteremnek jó a dumája. - kacsintott, mire elöntött a büszkeség. - Viszont van egy kis baj.
- Mi?
- Elhagytam a pórázt. - vigyorgott kínjában.
- Joachim! - tátottam el a számat.
- Áh, biztos csak a parkban maradt! - nevetgélt, aztán a kutya nyakörvét fogva gyorsan elszaladt az utcán keresztül a park irányába. Még útközben visszakiabált. - Csak vicceltem, fogalmam sincs, hol van!
- Érj csak haza, te kis csirkefogó! - csóváltam a fejemet, ahogy utánuk néztem, de persze kicsit sem nehezteltem rá. Hálás voltam neki, amiért megmosolyogtatott és egy kis jókedvvel elűzte a gondolataim közül a ma történteket.
Esteledett már, de ahhoz sem volt kedvem, hogy vacsorát készítsek. Viszont semmi sem volt a hűtőben, úgyhogy éhezésre voltam utalva. Nem is bántam, mert annyira lehangolttá váltam, ahogy egyedül ücsörögtem a nappaliban egy hideg ásványvíz társaságában, hogy legszívesebben a fejemet püföltem volna a kanapén heverő párnával.
Addig agyaltam azon, hogy milyen szemét módon kihasználtam Sebet, hogy mennyire utálom jelen pillanatban Heidit, amiért mindvégig uralkodott felettem és hogy mekkorát csalódtam Kimiben, amiért képes volt hazudni nekem, hogy már zsongott a fejem, mire Joachim visszahozta Damont...akarom mondani, Ördögöt.
- Nincs póráz? - kérdeztem mosolyt erőltetve magamra.
- A-a. - ingatta a fejét bűntudatosan. - Haragszol?
- Dehogy, egy póráz nem a világ. - nyugtattam meg. - De ahogy látom, így is kifárasztottad szegényt.
Mindketten a nappaliban elnyúló cane corsót figyeltük, ahogy lihegve élvezi a padló hűvösségét.
- Nem baj, ha itt bent nyáladzik? - bökött az ujjával a jókora nyáltócsára, amit Damon...khmm...Ördög termelt az utóbbi másodpercekben.
- Hadd csorgassa a nyálát, engem nem zavar. - legyintettem. Semmi sem érdekelt már, még ahhoz sem éreztem erőt, hogy kitegyem a házból szegény blökit.
- Nekem most mennem kell. - állt fel a fotelből sajnálkozva Joachim. - Anya már akkor kiabált, hogy kész a vacsora, amikor visszafelé futottunk Ördöggel.
- Akkor siess, nem akarom, hogy miattam késd le anyukád finom főztjét! - sürgettem mosolyogva.
- Te mit eszel vacsorára? - tudakolta érdeklődve.
- Szerintem semmit. - vontam vállat kedvetlenül.
- Nálunk ma rántott hús lesz. Nem jössz át enni? - invitált meg magukhoz, amit nagyon is értékeltem, de udvariasan visszautasítottam.
- Talán majd máskor. Most van egy kis dolgom.
Joachim elköszönt - csak ötször fordult vissza az ajtóból, hogy még egyszer, utoljára megdögönyözze a szeretett kutyáját -, én pedig megetettem Damont, azaz Ördögöt, majd ledobtam magam az egyik kényelmes fotelbe és a kezembe vettem a mobilomat. Már az első pillantásra a falhoz vágtam volna, amikor szembetalálkoztam a Lotus pilótapárosával, akiket Damien kapott le a magyar dobogóünneplő-partin. A fejemet rázva figyeltem magunkat Kimivel, ahogy egymást átkarolva teli szájjal nevetünk a kamerába, egy-egy nyári koktélt a magasba emelve, de ennyi elég is volt, hogy újból felidegesítsem magamat. Így egy darabig csak forgattam a kezemben a mobilt, hogy lehiggadjak. Telefonálni akartam, de csak nagyon nehezen vettem rá magam, hogy tárcsázzam a bátyám számát. Először apáéra esett a választásom, de végül jobbnak láttam, ha Stefannal beszélek. Bizonyára már ő is tud az apámmal való vitatkozásunkról.
- Húgi! - hallottam a testvérem meglepett hangját a negyedik csengés után. - Mi a helyzet? Nem nyaralsz?
- Már nem. - köszörültem meg a torkomat. Nehezebben indult ez a beszélgetés, mint gondoltam. - Amúgy szia. Nem zavarlak ilyen késői órákban?
- Dehogy zavarsz! - nevetett. - Janine épp most altatja Bennie-t, úgyhogy mondd csak nyugodtan.
- Apa tényleg itt járt nálam? - vágtam bele mindjárt a közepébe. Értelmetlen lett volna kertelni előtte.
- Igen és telefonon is keresett vagy tucatszor. - tájékoztatott. - Nem kaptad meg az üzeneteket?
- De, csak nem vettem róluk tudomást. - ismertem be, mire kis csendszünet következett.
- Nina, nem rá haragudhatsz örökké! - szólalt meg végül. - Meddig akarsz még elzárkózni előle?
- Nem tudom.. - mondtam halkan.
- Akkor miért nem hagyod, hogy nyugodt körülmények között megbeszéljük ezt az egészet?
- Veled együtt? - lepődtem meg. Eddig úgy tűnt, ő ki akar maradni ebből.
- Persze! Egy család vagyunk és össze kell tartanunk! Nem hagyhatjuk, hogy egy ilyen nőszemély tönkretegye a családi békét! Meg kell beszélnünk. - nyomatékosított, amivel elérte, hogy beláttam egy fontos dolgot. Ha ezt a problémát nem tisztázzuk, széthullik az így is csonka családunk. Ezt nem engedhetjük!
- Tudom. - helyeseltem gombóccal a torkomban. - Én is ezt szeretném.
- Mi lenne, ha meglátogatnánk holnap? - vetette fel az ötletet a bátyám. - Úgyis már legalább egy hónapja színedet sem láttam. Hiányzol már, húgi!
- Te is nekem, bratyókám! - mosolyodtam el a telefonomat szorongatva. - Jó ötlet, gyertek el!
- Megígéred, hogy nem menekülsz el máshová és nem fogsz tévét törni? - érdeklődött és biztos voltam benne a hangjából ítélve, hogy jókedvűen mosolyog.
- Megígérem. - egyeztem bele, mert azért féltettem a széles képernyős tévémet. - Mikor jöttök?
- Holnap Bennie-t el kell vinnünk a védőnőhöz a délutáni órákban, de utána rögtön indulunk! - ígérte.
- A komplett család? - kérdeztem, mert abban bíztam, hogy most csak apával és Stefannal hármasban tartunk családi megbeszélést.
- Nem, csak apa meg én. - nyugtatott meg, aminek nagyon örültem. - Viszont most le kell tennem, mert Janine úgy tűnik nem bír el a gyerekkel. Egyfolytában bőg a kis harcos.
- Akkor ideje bevetni az apai szigort. - nevettem. - Na hajrá, apukák szeme fénye! Sok sikert!
- Köszi, húgi! Holnap találkozunk! - köszönt el gyorsan. Ezek szerint tényleg sürgős a helyzet.
Nálam viszont olyan nyomasztó csend honolt a házban, hogy még a saját hangom is furcsán hangzott, ahogy sóhajtottam. Stefannak igaza van, nem vehetem semmibe apámat, mert szükségem van a családomra és ehhez az kell, hogy elsimítsuk az ellentéteket. Most különösen hiányzik apa is és a bátyám is, mivel a barátokra nem számíthatok a nyári szünet hátralévő napjaiban. És ez már most aggasztóan hat rám...

Ugyan az éjszaka alig aludtam, mert hol Heidin, hol Seben, hol Kimin járt az eszem, mégsem néztem ki mosott rongyként, amikor reggel tükörbe néztem. Csak a fásult arcom tudatta velem, hogy pocsékul érzem magam, de szerencsére nem telt ilyen gyászosan a napom első fele.
Joachim anyukája, Beate ragaszkodott ahhoz, hogy ma náluk ebédeljek, mivel a kisfia köpött, hogy eléggé magam alatt voltam tegnap este és ennek tetejébe - ami leginkább kiborította az anyukát - még nem is vacsoráztam. Úgyhogy kénytelen-kelletlen, át kellett rongyolnom a szomszédba, ahol kellemesebben töltöttem el az időt, mint amire számítottam.
Fischerék ugyan csak ebédre hívtak meg, de végül délutánig náluk maradtam, mert a meghitt családi ebéd után a két gyerkőc ragaszkodott hozzá, hogy eddzem őket egy kicsit teniszben, mert amióta Jake-et eltiltották tőlük az elrablásomról értesült szülők, nem játszott velük senki a család hátsó udvarrészében kiépített profi teniszpályán. Fischer-anyuka aggodalmaskodott is, miközben a csemetéi ádáz párharcát figyeltük.
- Én még mindig alig tudom elhinni, hogy ilyenre képes volt. - csóválta a fejét maga elé meredve Beate. - Olyan kedves és jóravaló fiúnak ismertük meg. Mindig remekül bánt a gyerekeinkkel.
- Kezdetben én is egy barátságos szomszédnak tartottam. - motyogtam, bár olyan kínosan érintett ez a téma, hogy szerettem volna minél gyorsabban továbblépni ezen. De a szomszédnő olyan empatikus volt velem szemben, akár a kölykeivel. A finom ebéd után ez a minimum, hogy beszélgetek vele.
- De mégis hogyan jutottatok el odáig, hogy képes volt elrabolni? - hitetlenkedett tovább.
- Azt hiszem az ismertségemet akarta kihasználni. - feleltem közömbösen. Elvégre ez volt az igazság.
- Férfiak! - horkant fel, amin mindketten kuncogtunk. - Általában fordítva szokott lenni...gazdag pasikért vannak oda a lányok, de persze a te esetedben egész más a helyzet.
- Nem véletlenül nem akartam híresztelni, hogy mivel is foglalkozok. - emlékeztem vissza az első itteni heteimre, amikor még a szomszédok előtt is ködösítettem a Forma 1-gyel kapcsolatban.
- Pedig nem minden város mondhatja el magáról, hogy két ilyen kivételes hírességet tart számon a lakosok között. - utalt rám és Sebastianra mosolyogva. Sajnos én nem voltam képes visszamosolyogni, amit rögtön kiszúrt. - Mi a baj, édesem, nem érzed itt jól magad?
- Dehogynem, szeretek itt lakni. - erőltettem végül magamra egy kis derűt. - Csak mostanában nem éppen történnek velem jó dolgok.
- Az elrablásodra gondolsz, ugye? - feltételezte, de persze nem csak erről volt szó. Viszont amikor látta, hogy elkedvetlenedve az ujjaimmal kezdek babrálni, együttérzően megsimította a karomat. - Elhiszem, hogy ez komoly megrázkódtatás volt számodra. De ne aggódj, Jake elköltözik és akkor már nem fogsz tartani tőle.
- Elköltözik? - fordultam Beate felé meghökkenve. - De hát bántalmazott, nem tartóztatják le?
- Drágám, mivel téged nem látott a rendőrség, és nem is emeltél vádat ellene, ráadásul őt is 8 napon túl gyógyuló sérülés érte, nem fog börtönbe kerülni. - informált, mire egy pillanatra görcsbe rándult a gyomrom. - De ne aggódj, visszaköltözik Angliába.
- Mégiscsak összejön neki a Chelsea-s álma? - kuncogtam. Jake minden vágya az volt, hogy az angol focicsapat edzője legyen, és nyíltan ki is jelentette, hogy ehhez rám is szüksége van. Önző seggfej!
- Nem hinném, hogy ezek után bárhol is edzősködhetne. És nyilván arra sincs esélye, hogy a barátnője legyél. - állapította meg a tényeket.
- Fél éves munkáját tette tönkre. - csóváltam a fejemet, mintha sajnálnám a srácot. De közben nagyon megnyugtató volt a tudat, hogy hamarosan elhúz a közelemből és nem kell mindennap gyomorgörccsel küszködve ránéznem a házára, valahányszor kinézek az ablakomon.
- Kitartó lehetett, ha ennyire közel akart kerülni hozzád. - bólogatott elismerően Beate. - De kíváncsi lennék, mi tartott vissza attól, hogy engedj a hatásának. Talán akkor nem történik ilyen szörnyűség.
- De Jake szó szerint terrorizált! - mondtam visszaemlékezve. - Kezdetben szimpatikus is volt, de később teljesen rögeszméssé vált. Ráadásul nem is az esetem.
- Akkor milyen az eseted? - mosolyodott el kíváncsian. - Már ha nem vagyok túl tolakodó...
- Nem, dehogy. - legyintettem mosolyogva. - Igazából nincs is esetem. Én inkább a haverlány típus vagyok. Jó a kapcsolatom a fiúbarátaimmal, de nem közeledünk egymáshoz másképpen.
- Ez furcsa. - tűnődött. - Már csak azért is, mert egy ilyen nagyszerű lány, mint te, biztosan felkelted a fiúk érdeklődését. Szerintem az én fiam már most fülig szerelmes beléd. - bökött a fejével mosolyogva Joachimra, aki éppen megnyert egy játszmát a húga ellen és úgy ünnepeltette magát, mint a focisták. Szegény Winnie duzzogva csoszogott oda az anyukájához, akit már akkor elöntött a szülői szeretet, amikor a kislánya lebiggyesztett szájjal belemászott az ölébe.
- Anyuci, a batyi csalt! - panaszkodott. - Mindig túl messze üti, hogy ne érjem el! DIREKT! - hangsúlyozta kikerekedett szemekkel. Vérig volt sértve, amiért a testvére -szerinte csalással- legyőzte.
- Biztosan nem szándékosan tette. Ezt így kell játszani, picúrom. - vigasztalta Beate a lánykát.
- De ez nem ér! - morcoskodott továbbra is Winnie. - Én mikor nyerek, ha nem hagyja?
- Gyakorlat teszi a mestert, kicsilány! - oktattam ki mosolyogva, mire rám emelte nagy kék szemeit.
- De akkor segítesz? Nekem is segíts, ne csak a batyinak!
- Neked is segítek. - ígértem meg, mire a hatéves kislány belecsapott a kinyújtott tenyerembe. - Erről van szó! Na menj szépen, és mutasd meg, mit tudnak a csajok, ha mérgesek!
- Én már csaj vagyok? - pislogott előbb rám, majd az anyukájára.
- Ha ki mersz állni a bátyád ellen, akkor csaj vagy! - biztattam, mire gyerekesen rám vigyorgott.
- Hallottad, anyuci? Csaj vagyok! - szegte fel az állát, mire az anyukája nevetve megölelte a kislányát, aki ezután visszamenetelt Joachimhoz a pályára. - Most majd meglátod, milyen ügyes csaj vagyok, batyikám!
- Jó hatással vagy a gyerekekre. - jegyezte meg Beate, miután jót nevettünk a két csemetéjén, akik ismét harcba szálltak egymással. - Örülök, hogy téged is úgy megszerettek, mint Jake-et. Nagyon kedvelték azt a fiút, imádtak vele játszani. És az az igazság, hogy szükségük is van valakire, akikre számíthatnak, mivel sajnos a munkánk miatt kevés időt tudunk együtt tölteni. - sajnálkozott szomorúan.
- Nagyon jó gyerekek, élvezet velük lenni. - mosolyogtattam meg a büszke anyukát.
- Még lényegében te is gyerek vagy, kis szívem. - simogatta meg a fejemet, amitől egy kicsit meghatódtam. Azokra az időkre emlékeztetett, amikor még anya vigasztalt így annak idején. - Biztos vagyok benne, hogy a szüleid büszkék rád. Nem mindennapi csajszit hoztak a világra.
A szüleim említésére elszorult a torkom, és válasz helyett csak elfordultam. A szomszédasszony rögtön ráérzett, hogy valami baj van.
- Ó, ne haragudj, édesem, rosszat mondtam? - fürkészte az arcomat aggódóan.
Amikor ránéztem, láttam benne valami olyat, amit nagyon régen tapasztaltam. Valahogy visszacsöppentem a múltba, amikor anya faggatott a suliról, vagy a gokartedzésen történtekről és ettől valahogy megnyíltam Beate felé.
- Az igazi anyámra most derült fény. Ő raboltatott el Jake-kel. - kezdtem bele a nyomasztó őszinteségbe, de Fischer-anyuka már ekkor a szájához kapta a kezét. - Amikor apám fiatal és sikeres volt, összeszűrték a levet, én meg házasságon kívüli gyerekként jöttem a világra. Persze anyámnak nem kellettem, csak úgy eldobott magától. - Még mindig elszörnyedtem a nő szívtelenségén, de igyekeztem nyugodtan beszélni. - Apám ekkor már házasságban élt azzal a nővel, aki felnevelt. Nem a vér szerinti anyám volt, de úgy gondoskodott rólam, mint a bátyámról, akit ő szült. 8 éves koromban hagyott itt minket, ezután évekig nem tudtam túltenni magam a halálán.
Bármennyire is akartam, nem tudtam visszafogni a szememben megjelenő könnycseppeket. A szipogásom egyre gyakoribbá vált. Beate együttérzően a hátamat simogatva próbált vigasztalni.
- Jaj, drágám, ez szörnyű lehetett neked. Hiszen még kislány voltál.
- Igen, nagyon is. - bólogattam a könnyeimmel küszködve. - Egész életemben abban a hitben éltem, hogy ő az anyám. Nem is kételkedtem ebben, hiszen nagyon szeretett és jelét sem mutatta, hogy nem a vér szerinti lánya vagyok. De most, hogy felnőttem és tulajdonképpen ismertté váltam, az igazi anyámnak eszébe jutott, hogy anno szült egy kölyköt és mivel pénzszűkében áll, én meg bevallom, elég jól keresek a versenyzéssel, gondolta, ideje megismerkednem vele. Ugyanolyan kegyetlen módon került erre sor, amilyen érzéketlenül lemondott rólam.
- Édes Istenem... - csóválta a fejét. - Hát milyen anya az ilyen?!
- És az apám képes volt 19 éves koromig eltitkolni előlem az igazságot! - sírtam el a legnagyobb bánatomat. - Utálom ezért, és nem tudom, hogy képes leszek rá, ezután ugyanúgy tekinteni rá.
- Drágaságom, megértem, hogy haragszol rá, de ő az édesapád. - próbált a lelkemre beszélni, ahogy megsimogatta a hajamat. Letöröltem a könnyeimet és igyekezte úrrá lenni az elkeseredésemen. - Biztos oka volt rá, hogy ne mondja el neked az igazat. Hiszen a lánya vagy, csak meg akart óvni.
- De akkorát csalódtam benne!
- Értem, szívem, persze! De mindenki megérdemel egy második esélyt. - bölcselkedett, amit próbáltam tudomásul venni. Pár percig elgondolkoztam ezen a dolgon és be kellett látnom, hogy igaza van. Reagálni viszont nem tudtam a tanácsára, mert a két gyerkőc közeledett felénk.
- Miért pityeregsz? - tudakolta Winnie, aki a fejét oldalra döntve kereste a tekintetemet.
- Nincs semmi baj. - nevettem fel, mert annyira aranyosan nézett rám a kék kiskutya-szemeivel, hogy elűzte minden bánatomat. - Oké, jól vagyok!
- Képzeld, én győztem! - szorította ökölbe kis mancsait a lányka hatalmas vigyorral az arcán.
- Ügyes voltál, húgi. - veregette meg a bátyja a hátát elismerően, de amikor ránéztem, cinkosul mosolygott rám. Kacsintottam egyet büszkeségem jeléül, amiért hagyta nyerni a húgát.
-  Na gyerekek, akkor ennyi mozgás után biztosan megéheztetek! - csapta össze a tenyerét az anyukájuk. - Ki akar egy kis Fischer-féle palacsintát uzsonnázni?
- Nyamiiii! - visított fel a két lurkó egyszerre, amin mi felnőttek, jót derültünk.
- Te is eszel, ugye Nina? - nézett rám reménykedve Beate.
- Anya palacsintája a legfincsibb a világon! - büszkélkedett Winnie ujjongva.
- Meg kell kóstolnod, még biztosan nem ettél ilyen jót! - bizonygatta Joachim is.
- Ne haragudjatok, de ezt most passzolnom kell. - vontam meg mindkét vállamat bocsánatkérően. Frau Fischerre pillantottam, aki mosolyogva bólintott. Sejtette, hogy meggyőzött a második esély szövegével.

Kicsit feszengve álltam az ajtóban, amikor apa és Stefan megjelentek a házam előtt. Fogalmam sem volt, hogyan köszöntsem az apámat, így hát amikor nagy mosollyal megálltak előttem, először a bátyám nyakába csimpaszkodtam.
- Jaj, húgi, már megint egy hónappal öregebb vagy! - poénkodott Stefan azon, hogy milyen régen látott.
- Téged is öregít ám az apaság, bratyókám! - paskoltam meg a vállát nevetve az ölelkezés után.
- Nem csak öregebb, de napról napra szebb is lesz. - szólalt meg apa a szemembe nézve. A szülői bókján mosolyognom kellett, de kellett néhány másodperc, hogy odalépjek hozzá és megöleljem.
- Kösz, apa. - karoltam át a nyakát. - És bocs a tévéért. - tettem hozzá még zavartan nevetgélve.
- Ugyan már, hiszen legalább annyi idős volt már, mint te. - fogadta el a bocsánatkérésemet szintén nevetve.
- Kösz szépen. - grimaszoltam. - Ezek szerint tényleg egy öreg lányod van.
- Öreg, de az enyém. - puszilta meg az arcomat apukásan. - És szeretnivaló a modora ellenére is.
- Na jó, elég már a leminősítő bókokból! - morogtam, mire családom férfitagjai nevetésben törtek ki.
Betessékeltem őket szerény otthonomba, ahol megkínáltam őket egy kis sörrel. Vérbeli németekhez híven söröztünk, apám már poronty koromban az eszembe véste, hogy miután betöltöm a 18-at, muszáj minimum egy üveg hazai sörnek a hűtőmben lennie. Persze az alkoholizálás a versenyzésen kívüli életemre korlátozódott, apa ugyanis szigorúbban vette a gyermekei egészségét, mint a normál apukák, mivel éppenséggel két sportolót nevelt fel. Néha haragudtam rá, amiért gyakorlatilag egy csapatfőnök szigorával bánt velünk, de hálás is lehettem neki ezért, hiszen nagyon sokat köszönhetek neki abban, hogy most ott tart az éltem ahol. Minden pozitív és negatív tény értelmében. Éppen ezért akartam helyrehozni az apa-lánya kapcsolatunkat.
- Figyelj, apa! - kezdtem bele a bocsánatkérésbe, amikor leültünk a nappaliba és a kezdeti "hogy vagyunk?" kérdés után rátértünk az összegyűlés okára. - Először is tényleg sajnálom a tévédet, tudom, hogy mennyire szeretted! - nevettem fel, majd ők is ugyanígy tettek.
- Másért nemigen kell elnézést kérned. - mondta apa bűnbánó hangon, miután elült a nevetés.
- Nem lett volna szabad úgy üvöltöznöm veled. - ráztam a fejemet. - Elvégre az apám vagy.
- De ilyen a vérmérsékleted. - mosolyodott el, én pedig egyetértően rábólintottam.
- Én azért kicsit megijedtem, amikor megjelentem apánál és a nappaliban képernyődarabkák hevertek szanaszét. - szólt közbe Stefan nevetve, én meg kínomban a tenyerembe temettem az arcomat.
- De viccet félretéve. - térített vissza minket apa az eredeti témához. - Nem tudom elmondani, mennyire röstellem, ahogy meg kellett tudnod az igazságot. Álmomban sem gondoltam volna, hogy Katrin felkeres téged, és igazából reménykedtem is benne, hogy sosem kell megtudnod, hogy az én ifjúkori botlásomnak köszönhető, hogy a világra jöttél.
- Kössz.. - húztam el a számat, de apa gyorsan kijavította magát.
- Nem úgy értettem. Úgy gondoltam, hogy semmit nem számít, hogy az a nőszemély szült téged. Te nem egy egy éjszakás kaland szüleménye vagy, még ha ez is történt....
- Azta...dejó. - hümmögtem. - Nem tudsz jól fogalmazni, apa!
- ...hanem azért születtél meg, hogy legyen egy kislányom, aki nemcsak engem nyűgöz le, hanem egy fél világot az istenadta tehetségével. - folytatta az apám átszellemülten. Mosolyogva hallgattam, ahogy rólam beszél. - De nem akarom, hogy azt gondold, hogy számomra is ugyanazt a Ninát jelented, aki megszégyeníti az autóversenyzés férfi képviselőit! Mert te az én kislányom vagy, akkor is, ha versenyzel és akkor is, ha itt sörözünk és nagyon büszke vagyok rád!
- Jaj, apa... - legyintettem, de azért könny szökött a szemembe, amivel elárultam magamat.
- Nagyon szeretlek, kislányom! - állt fel, hogy meg tudjon ölelni. -  Ugye, tudod?
- Tudom, apa. Én is szeretlek. - bújtam oda hozzá, és úgy döntöttem, nem szégyellem a könnyeimet.
- Családi ölelés, és engem meg kihagytok? - kérdezte csalódottan a bátyám.
- Gyere ide, bratyókám! - tártam ki a karomat felé, hogy összeálljon a Bradl-hármas.
Olyan megkönnyebbültség áradt szét bennem, amikor egyszerre öleltem át az apámat és a bátyámat, hogy alig tudtam visszatartani a zokogást. Igaza volt Frau Fischernek, a család a legfontosabb és ha róluk van szó, mindenképpen megérdemelnek egy második esélyt. Biztos voltam benne, hogy túl tudunk lépni a sérelmeinken, és ezután majd helyreáll a családi béke.

Könnyebben ment, mint gondoltam. Miután végre megbeszéltünk mindent az üggyel kapcsolatban, a szokásos beszélgetés vette kezdetét. Persze ezt a szokást talán egyedül a mi családunkban kell egyértelműnek érteni, merthogy biztos nem mindennapi téma más hétköznapi családoknál, ha a versenyzés kerül szóba. Apa bizonyított, és mielőtt Stefan versenyeiről kezdett volna áradozni, a Magyar Nagydíjról faggatott és különösképp érdekelte, hogy csapaton belül hogyan oldottuk meg a pályán történt viaskodást.Ezen nagyon meglepődtem, mert nem igazán nézte a futamaimat, de most nagyon is kíváncsiskodott a magyar versenyről, úgyhogy visszaemlékezve meséltem neki a történtekről. Persze ezután a bátyám sem vesztegette a szavait, amikor én kérdeztem őt a nyári versenyeiről, úgyhogy hamar egymás szavába vágós eszmecsere vette kezdetét, amíg egy csengetés meg nem zavarta a traccspartit.
- És Marc? Marc hányadik lett? - tudakoltam kíváncsiskodva, de Stefan az ajtó felé intett.
- Csengettek, húgi. - tájékoztatott.
- Ajj már! Ki lehet az ilyenkor? - álltam fel méltatlankodva a kanapéról. - Lehet, hogy a postás, kicsit későn szokott ideérni. - találgattam, ahogy az ajtóhoz caplattam.
Már bőven esteledett, és tippem sem volt, ki akar tőlem ilyenkor bármit is. De amikor kinyitottam az ajtót, enyhe sokkot kaptam az illetőtől. Kimi állt a bejárat előtt, a fél karjával a falat támasztva. Miután kiábrándultam a hirtelen jött arculcsapásból, egy szó nélkül be akartam csukni az ajtót az orra előtt, de gyors reflexszel a küszöbre tette a lábát.
- Nananana! - szólt rám, de amikor látta, hogy így képtelen leszek becsukni az ajtót, felnézett rám. - Szerintem tudod, miért jöttem.
- Felesleges volt idejönnöd. - közöltem vele hűvösen. Egy pillanat alatt képes volt a szórakozott hangulatomat tönkretenni a megjelenésével.
- Nem hiszem. - állította határozottan, majd amikor kiszúrta, hogy lopva hátranéztem, kíváncsiskodni kezdett. - Van nálad valaki?
- Semmi közöd hozzá. - morogtam udvariatlanul.
- Ki van nálad? - pattant ki a szeme, és a nyakát nyújtogatva megpróbált belesni az ajtórésen.
- Senki! - förmedtem rá. - Ha csak ellenőrizni jöttél, akkor viszlát! - léptem vissza az előszobába, de ekkor a kémlelésből visszaterelődött a figyelme rám és még mielőtt rácsukhattam volna az ajtót, megfogta a karomat és kirántott a ház elé. - Mit csinálsz? Engedj el! - sikítottam hisztérikusan.
- Jól vagy, Nina? - hallottam bentről apám hangját.
Kimi a tekintetével parancsolt rám, úgyhogy mérgesen szuszogva, de visszaszóltam a bentieknek.
- Minden oké. Egy perc és jövök. - kiabáltam be, majd becsaptam az ajtót. - Mit akarsz? - kérdeztem flegmán Kimitől.
- Beszélnünk kell! - köszörülte meg a torkát.
- Jé, szerintem meg nem! - tüntettem fel az arcomon egy álvigyort. - Úgyhogy kár is, hogy fogyasztottad a benzint, mert felesleges utat tettél meg idáig! Na szia!
- Nem! - rivallt rám, amikor vissza óhajtottam menni a házba. A keze megint a karomra fonódott, úgyhogy muszáj volt megállnom. - Nina, nagyon nagy félreértésben vagy.
- Nem érdekelsz. És az se, amit próbálsz beadni nekem. - fontam össze a karomat tiltakozóan.
- A francba már, nem azért jöttem ide, hogy ilyen kifogásokkal gyere! - mérgesedett be, de nem nagyon hatott meg. - Még mindig abban a hitben élsz, hogy végig csak színleltem?
- Eléggé úgy fest a dolog. - bólogattam. - De ne aggódj, már túltettem magam rajta.
- Nekem nem úgy tűnik. - jelent meg a vigyor a szája sarkában.
- Már mondtam, hogy nem vagyok kíváncsi rád! - ismételtem meg ingerülten. - Megengeded, hogy az apámmal és a bátyámmal töltsem az estét?
- Szóval az apádék vannak itt? - vonta fel a szemöldökét kérdőn.
- Látod, olyan rendes vagyok, hogy ezt is elárultam. - veregettem vállon magamat. - Különben meg ne viselkedj úgy, mintha féltékeny lennél, nem kell már a szerepedet játszanod!
- Nem játszottam, mikor fogod már fel végre? - ragadta meg mindkét karomat hirtelen, amitől meghűlt bennem a vér és ijedten vártam, hogy mi következik. De nyilván Kimi is érezte, hogy megfagytam, mert magához tért a felindultságából és lassan elengedett. - Bocs.
- Nem kell bocsánatot kérned. - léptem hátrébb biztonságos távolságba. - Csak hagyj békén, jó? Nem érdekelsz, se az, hogy eljöttél ide, se az, hogy mit akarsz beadni nekem. Már úgysem tudok hinni neked.
- Ha apád nem lenne ott bent és nem hallgatózna a saját meg a tesód fülével is, bebizonyítanám, hogy nincs igazad. Meg a hülye ördögöcskéknek sem a fejedben. - bizonygatta magabiztosan. Adott esetben mosolyogtam volna, de most csak hidegen néztem rá.
- A bibi az, hogy apa nagyon is itt van. És mivel szeretném vele és a bátyámmal tölteni az estét, anélkül, hogy rabolnád az időmet, örülnék, ha végre elmennél és nem háborgatnál!
- Addig nem megyek el innen, amíg el nem hiszed, hogy nem hazudtam neked. - jelentette ki akaratosan.
- Nekem tök mindegy, de én bemegyek. - fogtam meg a kilincset. - Mondtam már, hogy nem vagyok kíváncsi rád.
- Miért nem hagyod, hogy elmondjam az én verziómat? - fordított vissza maga felé.
- Mert nem érdekel. - közöltem vele az igazságot.
- De engem nagyon is érdekel, hogy egy hazug senkinek gondolsz!
- Az már a te problémád! - vontam vállat.
- A mi problémánk! A tiéd és az enyém! - erősködött. Egy hajszál választotta el attól, hogy kiabáljon, de gondolom apám miatt nem akarta ezt megkockáztatni.
- Kimi, világosan elmondom még egyszer: nem ér-de-kel! - szótagoltam el lassan és érthetően, mire felmordult.
- Bakker, esélyt sem hagysz, hogy megmagyarázzam! - háborgott, de amikor látta, hogy hajthatatlan vagyok, lassan kifújta a levegőt. - Jó, akkor elhúzok. De ennek itt nincs vége, remélem tudod! - mutatta fel az ujját figyelmeztetően. A fejemet rázva elmosolyodtam, amire már nem reagált, úgyhogy köszönés nélkül beléptem az előszobába és amint láttam, hogy visszarobog az utca szélén álló kocsijához, becsuktam az ajtót magam mögött.
Ahogy visszasétáltam a nappaliba, az ablakból pont láttam még, ahogy elhúz a fekete Maseratival. Sóhajtva dobtam le magam a bátyám mellé a kanapéra. Kérdezgették, hogy mi történt meg ki volt az, de csak szótlanul ráztam a fejemet. Már megint az esély...Kimi is azt akar? De minek? Biztos, hogy mindenkinek jár második esély?