74. fejezet: Fejjel a falnak!

Sziasztok!
Végre pont kerül egy kaotikus hétvége végére, amit már többen vártatok :) Na igen, a futam kimenetele nem lesz meglepetés, de nem nagyon részleteztem még pár másodpercnyi történést ilyen részletesen, szóval remélem sikerült olyanra összehozni a balesetet, hogy valóságos legyen. Ezt a részt úgy írtam meg, ahogy most elégedett vagyok vele, ami annak is köszönhető, hogy végre nem hátráltatott semmi, mivel csupa jó dolog történt: visszakaptam a laptopomat, újra több időm van a bloggal foglalkozni és a képek is visszatértek a részekbe :D Bocsi ha a futamhoz kicsit sok animációt töltöttem fel, de így talán jobban visszaidézitek a tavalyi balesetet.
Ha már baleset...tegnap volt szerencsém végre megnézni a RUSH-t, amire egy éve várakoztam. Megérte! Imádtam a filmet, annyira élethű és izgalmas és megható és Forma 1-es, hogy ahhh :)) Mindenki nézze meg aki teheti, ez az a bizonyos "moziban kell megnéznem!" film :D
Ez legyen a végszó! Kíváncsi vagyok a véleményetekre az újabb sorsdöntő fejezet kapcsán, számítok rátok! :)
Jó olvasást!


(Nina)

Sokáig forgolódtam, mire képes voltam elaludni. Miután Kimiék elvonultak, egy ideig csak bámultam a plafont, majd elvánszorogtam a villanykapcsolóig, hogy végre sötét legyen és ha már így egyedül maradtam, kihasználjam az időt az alvásra. Ez viszont közel sem ment olyan könnyen, amennyire szerettem volna. Testileg már kimerült lettem a nap végére, így nem is azzal volt a baj, hogy kényelmetlenül éreztem magam, hiszen mihelyst belesüppedtem az ágyba, a testem már szinte ordított a pihenésért, az agyam viszont nem hagyott nyugodni, mert egyfolytában kattogott. Az elmúlt napjaimon, Kimin, Sebastianon, Heidi hiányán, Michaela és Damien önzetlen támogatásán, a pályán történő alulteljesítésemen, meg úgy magamon: a testileg lelkileg összezuhant önmagamon. Mert már felismertem, hogy közel állok a szakadék széléhez és csupán egy lépésnyire vagyok attól, hogy bele is zuhanjak. Szombaton éjjel még biztonságban érezhettem magam. 24 óra múlva már kevésbé.

A futam reggelén még semmi vészjósló jellel nem találkoztam. Az egész héten a mai napon sütött ki annyira a nap, hogy nem kellett dzsekit húzni, hiszen kellemes meleg uralkodott Spában. Mivel legutóbb Magyarországon vártam a vihar után a baljós előjeleket a futamra, most nyugodtabban indultam neki a napnak. Az esős napoknak vége, meleg és napos idő van, talán végre rám mosolyog a szerencse is.
Ha a nap nem tűz egyenesen a szemembe az ablakon keresztül, könnyen elaludhattam volna, hiszen jóformán csak hajnalban kerültem a legmélyebb álmomba, és mivel volt mit kipihennem, nehézkesen tudtam kikászálódni az ágyból. A szokásoshoz képest így is késve érkeztem meg a pályára, ahol már ekkor nagy sürgés-forgás támadt, de hiába vett körül millió ember, teljesen kívülállónak éreztem magamat.
Gyorsan megráztam a fejemet, hiszen nem kéne már korán reggel negatív gondolatokkal tömni a fejemet. Ma versenyezni fogok és nem tehetem azt, hogy megvárom mi sül ki a futamból, igenis tennem kell érte, hogy legalább az autómban én irányítsam a dolgokat, ha már napok óta csak sodródok az árral.
- Jó reggelt! - köszöntem, amikor betértem a motorhome-unk ebédlőrészlegébe. A legtöbb csapattag visszaintett reggelizés közben, de mindegyikük el volt foglalva, így totál kirekesztettnek éreztem magam.
Fáradt mosollyal fordultam a kiszolgálópult felé, ahol a tegnapi segítőkész hoszteszlány már a nekem előkészített reggelivel várt. Hálásan megköszöntem a munkáját, majd letelepedtem az egyik asztalnál, ahol általában ülni szoktam. Kedvetlenül kanalaztam a müzlimet, ami az egyetlen társaságom volt jelenleg, egészen addig, amíg a bejáratnál megjelent a komplett Räikkönen-osztag. A gyerekek robogtak elöl, talpig Lotus-os szerkóban, kezükben a tegnap készhez kapott F1-es makettekkel, mögöttük a szüleik, hiszen ma már Rami felesége, Kristii is tiszteletét tette a pályán. Kimi a család után nem sokkal lépett be, miután lepacsizott néhány csapattaggal, akik üdvözölték őt. A következő pillanatban viszont már két szőke buksi jelent meg előttem, akik bezsongva ültek le az asztalomhoz. Na de jó, már megint megtaláltak...
- Sziiiaaaaa! - köszöntek egyszerre, akár az ikrek. - Mit eszel? - kíváncsiskodtak a tálamat nézegetve.
- Müzli. - feleltem, de a kedvükért feléjük mutattam a reggelimet. Mosolyogva vettem észre, hogy látva a gusztusos müzlidarabokat, megnyalták a szájukat.
- Én is ilyet akarok! - jelentette ki Titus. Már nagyjából meg tudtam különböztetni őket. Azt hiszem ő az idősebb, bár tényleg nehéz megállapítani. Szakasztott olyanok, mint a kétpetéjű ikrek.
- Nekem is ez kell! - toppantott Justuu is, majd hátrafordult és a szőke fejét nyújtogatva keresett valakit. Feltehetően a szüleit. - Apaaaaaaa! - ordított oda Raminak finnül, de ezt a szót már annyiszor hallottam, hogy sikerült megjegyeznem.
Mosoly futott végig az arcomon, amikor láttam, hogy a két finn lurkó odaszalad az apukájához és követelik azt a müzlit reggelire, amit én eszek. Szegény Räikkönen-szülők kicsit meglepetten fogadták az akaratos gyerekeket, mivel már éppen megkapták a hoszteszlánytól a reggelijüket, de így most a csajszinak plusz munkát adtak a lurkók a müzlivel. Amikor végre megkapták, amit akartak, elégedetten masíroztak vissza hozzám, és le is dobták magukat mellém az asztalhoz. Így már három müzlievő ült egymás mellett, ami egyes csapattagokat mosolygásra késztetett, mert szembetalálkoztam jó néhány jókedvű arccal. Kicsit az én kedvemen is javított a kölykök jelenléte, nem tudtam megállni mosoly nélkül azt a látványt, ahogy kanalazták a reggelijüket. Ha finoman akarom kifejezni magam, akkor még az undorító is enyhe szó az evésükre.
- Fiúk! - szólt rájuk Rami, amikor a feleségével megjelentek az asztalunknál. Kicsit mintha szégyenkeztek volna a gyerekeik evésmódja miatt, de amikor a srácok fel sem kapták a fejüket az apai szóra, Rami megcsóvált a fejét. - Hogy honnan örököltétek ezt a zsongást...? - sóhajtott fel mosolyogva, amikor leült velem szemben. - Jó reggelt, Nina! Nem zavarunk? Bocs a fiúkért...
- Dehogyis! - ráztam a fejemet. - Örülök egy kis társaságnak. - vallottam be, majd rámosolyogtam Kristiire is, aki ugyan nem értett angolul, de legalább ennyivel üdvözöltem. Valaki viszont még hiányzott a családból. - Kimi?
- Velünk jött. - fordult meg Rami, de hiába nézte a bejáratot, az öccsének hűlt helye volt. Mialatt a Räikkönen-família helyet foglalt, a finn eltűnt, és ettől egy kicsit szomorú lettem. - Ja, azt hiszem a finn tévének ad egy interjút. - jutott eszébe, amikor visszafordult felém. - Említette is, hogy nem viszi túlzásba a reggelit.
- Aha, hát jó. - húztam el a számat, kicsit sem leplezve a csalódottságomat.
Kristii ezután kérdezett valamit a férjétől, mire az finnül válaszolt, és amíg ők az anyanyelvükön beszélgettek, én csendben folytattam a reggelimet. A két Räikkönen-ivadék mellettem csámcsogva pusztította el a müzlit, majd amikor végeztek, talpraesettségüket bemutatva lazán odasétáltak a hoszteszlányokhoz, hogy kérjenek maguknak egy-egy dobozos kólát. Csodálkozva figyeltem, ahogy elégedetten a helyükre ültek, majd a szívószálaikkal kardozni kezdtek az asztalnál, miközben néha-néha belekortyoltak a kólájukba.
- Szeretitek a szénsavasat? - kíváncsiskodtam, mire Titus hajlandó volt rám figyelni.
- Nem szeretjük, imádjuk! - jelentette ki, de már indította is a következő támadást az öccse ellen.
- Nem korai nektek még ilyeneket inni? - fogtam meg az egyik kólásdobozt.
- Hé, az az enyém! - kiáltott fel Justuu, és félbehagyva a szívószálas küzdelmet, odanyúlt a kólájához.
- Hány évesek is vagytok? - tudakoltam, miközben azt figyeltem, hogy issza ki a maradékot az italából a kis srác.
- Én 9 vagyok! - húzta ki magát büszkén Titus. - Öcsi meg csak 7, háháhá! - nevette ki a testvérét, aki morcosan meredt rá.
- Nem is igaz, mindjárt 8 leszek! - vágott vissza.
- Pisis 8 éves! - csúfolódott a nagyobbik.
- Nem vagyok pisis, te nagyfejű! - folytatta a gorombáskodást a kisebb, de más szó alig hangzott el már, mert egymásnak estek és ahol érték, ott ütötték egymást.
Pár perc leforgása alatt akkora zsivaly kerekedett a két harcias kiskakas csatározásából, hogy mire észbe kaptam, már a földön birkóztak egymással. Ramiék az asztal másik oldaláról ekkor vették észre, hogy valami nincs rendben, de nem álltak a helyzet magaslatán, mert az apjuk hiába szólt rá a srácokra a legszigorúbb hangján, és az anyjuk hiába próbálta csitítani őket, a két rosszcsont rá se hederített a szüleire. Mivel én közvetlenül mellettük ültem, nem is gondolkodtam, lehajoltam és a pólójánál fogva elráncigáltam az egyik kölyköt a másiktól, mert kezdett elfajulni ez a testvéries verekedés. Már szinte az egész ebédlő őket figyelte, ki aggodalmaskodva, ki nevetve, úgyhogy szét kellett választani őket. A támadásban lévő Titust felhúztam a padlóról, hogy ne üsse meg a tesóját, de amikor erősen megfogtam a karját, már nem is ellenkezett. Kicsit azért mérgelődve nézett rám.
- Nem szabad bántani a kisebbet! - oktattam ki, fél szemmel figyelve, hogy Justuu durcásan visszaül a helyére.
- De azt mondta nagyfejű vagyok! - védekezett a bátyja felháborodva.
- Akkor sem. A tesód nem azért van, hogy elverd, hanem, hogy játsszál vele!
- De csúnyát mondott rám! - folytatta a védőbeszédét Titus.
- Te meg pisisnek nevezted, na? - tártam szét a karomat.
- Pedig nem vagyok pisis! - kérte ki magának Justuu.
- Persze, hogy nem vagy az. - simogattam meg a fejét vigasztalóan. - De te se mondj olyat Titusra, hogy nagyfejű!
- De milyen nagy feje van már! - mutogatott nevetve a másik szőke fejére, aki erre begurult, annyira, hogy átváltott az anyanyelvére és miközben ki tudja, miket mondott az öccsére, még meg is lökte a vállával.
- Titus! - szólt rá ezúttal az apja, mire a kisfiú felkapta a fejét és morcosan, de visszafordult az asztalhoz. Rami és Kristii finnül intézett hozzá pár szülői dorgálást, én pedig figyeltem a kis rosszcsont reakcióját, de ekkor valaki megbökött.
- Hé! - motyogta Justuu. - Ugye, milyen gonosz a tesóm?
- Te sem vagy egy angyalka. - mosolyogtam rá.
- De ő azért rosszabb, ugye? - pillantott rám reménykedve. - Mindig csúfol, mert kisebb vagyok.
- De máskor meg együtt játszotok. Olyankor jó, hogy van egy ilyen tesód, nem?
- Háááát...de. - felelte, majd az ölében lévő versenyautót figyelte. Ha jól láttam, az az én autóm élethű mása volt.
- Na látod. - borzoltam össze a szöszi haját.
- Nem is érdekel, hogy Titus lestoppolta Kimi bá' kocsiját. - nézegette a Lotust a kezében forgatva.
- Pedig te is azt akartad volna, ugye?
- Nekem jó a tiéd is. - vonta meg a vállát, majd a miniatűr ujjával megkopogtatta a piros bukósisakot. Ekkor mintha átvillant volna valami a fejében, hirtelen felnézett rám, majd tátott szájjal, várakozóan nézett rám. - Na! - ráncolta össze a homlokát, miközben még mindig a bukósisakot nyomogatta egyre hevesebben. - Naaaa! - szólt rám, bár nem értettem mi a problémája.
- Mi van? - kérdeztem értetlenül.
- Nem fáj? - tudakolta.
- Mi? - nevettem el magam, mert totálisan nem értettem meg, mire céloz.
- Hát a fejed, micsoda...? - forgatta a szemét, mintha egy tök egyértelmű kérdést tett volna fel az előbb.
Ahogy figyeltem az ujjacskáját, ami a makettben ülő pilóta sisakját kopogtatta, és a valamire nagyon váró arcát, leesett a tantusz. Alig bírtam visszafojtani a röhögést, de nagy nehezen kitartottam és nevetés helyett inkább hirtelen odakaptam a kezeimmel a fejem búbjához, mintha hirtelen valami éles fájdalom érte volna.

- Aúúúú, ez fáj! - siránkoztam, mire Justuu arca rögtön felderült. Persze erre Ramiék is felfigyeltek és csodálkozva figyelték, hogy miért fogom a búrámat.
- Hahahaha! - heherészett gonoszkodva Justuu, amikor látta, hogy egyre jobban fájlalom a fejemet. Annyira imádnivaló volt, hogy komolyan elhitte a szörnyű fejfájási szimulálásomat, hogy öröm volt nézni az arcát.
- Nina, jól vagy? - érdeklődött zavartan Rami. Ekkorra már nem bírtam tovább, muszáj volt elnevetnem magam.
- Persze. - nyugtattam meg a Räikkönen-szülőket, akik eddig aggódva figyelték a jelenetet. Justuu ezzel szemben csalódottan vette tudomásul, hogy ezután hiába kopogtatja az autóban lévő fejemet, az nincs kihatással az igazi kobakomra. - És még Titus a gonosz tesó! - csóváltam a fejemet mosolyogva, mire Justuu bevágta a sértődött arcát, úgyhogy odahúztam magamhoz és ismét összeborzoltam a séróját, amit viszont már kacagva fogadott.
- Úgy tűnik, van egy harmadik gyerekünk. - tűnődött Rami, a látottakat kommentálva.
- Jaj, elnézést, nem akarom bántani a fiadat. - vonultam vissza mosolyogva, békén hagyva a kisfiút.
- Ha jó példát akarsz mutatni, akkor ne is! - fegyelmezett meg a nem túl szigorú apuka. Ezt már abból is megállapíthattam, hogy miután megrótta Titust, adott neki egy csokit kárpótlásul. Nem valami következetes.
- Amúgy sem vagyok egy példakép-típus, tehát nincs mitől félned. - legyintettem, befejezve a szeleburdiságomat.
- De a fiaim már eléggé megkedveltek ahhoz, hogy felnézzenek rád. - közölte a kissé meglepő hírt. A fejével Justuu-ra bökött, aki az asztalra támasztva az állát, maga előtt tologatta az én Lotusomat, míg Titus "Kimi bá" autóját lökdöste, egészen addig, amíg felgyorsulva meg nem előzte a testvéréjét.
- Hehehehe, Kimi gyorsabb nálad! Vetted az üzenetet? - kommentálta a jelenetet, mire az egész társaságunkból kirobbant a nevetés. Egyedül Justuu vette sértésnek a támadást, de mivel a szülei és én is nagyon jót nevetgéltünk Titus szemtelen megjegyzésén, ő is csatlakozott hozzánk, így az asztalunkat jókedv lengte be. Mosolyogva néztem végig a finneken, akik elérték, hogy napok óta először felszabadultan nevessek. Ezek a Räikkönenek bizony tudnak valamit...

A reggeli jókedvem azonban gyorsan elpárolgott, amikor a délelőtti mérnöki eligazításra kellett mennem. Nem is tudom miért, de már előre görcsölt a gyomrom, ha arra gondoltam, hogy ma ki kell állnom a rajtrácsra, mikor tisztában vagyok azzal, hogy mennyire nem vagyok egyben fejben. De nincs apelláta, egy versenyzőnek félre kell tennie a magánéleti gondjait, ha a pályán van. A Forma 1-ben különösen érvényes ez a szabály, hiszen a világ legjobb pilótái ellen csak úgy veheted fel a versenyt, ha 100 %-ot beleadsz. Ez amúgy sem könnyű meló, de ha éppenséggel a csapattársad jelenti magánéleti problémád egyikét, akkor még nagyobb szarban vagy.
- Akkor megpróbálod eggyel, vagy menjünk biztosra a kettővel? - kérdezte Ayao a meeting kellős közepén.
- Hogy mi? - fordultam felé bambán.
Fogalmam sem volt, mit kérdezett, hiszen egyáltalán nem tudtam koncentrálnia a szavaira. Velem szemben Kimi ült a saját mérnökeivel és nagyon úgy tűnt, hogy megorrolt rám a tegnap esti vitatkozásunk miatt. Nem mutatta annak a jelét, hogy haragudna rám, hiszen a szokásos pókerarcával jelent meg a megbeszélésen, de most, hogy az én válaszomra várt mindenki, meglehetősen komoran nézett rám.
- Azt kérdeztem, egy kiállással menjünk, vagy inkább kettővel. - ismételte meg a versenymérnököm fáradtan. Ő is észrevette, hogy képtelen vagyok odafigyelni, de a nagykutyák miatt nem tette ezt szóvá.
- Menni fog eggyel is. - feleltem gyorsan, bár nem voltam biztos a válaszomban.
- Kimi? - fordultak a mérnökök ezúttal most a csapattársam felé.
- Nem fog menni eggyel. - motyogta egyenesen nekem címezve a véleményét.
- Tehát akkor kétkiállásos taktika. - jegyezte fel a versenymérnöke. Ennyit számít Kimi szava.
- Nina, nekünk is ezt kéne alkalmaznunk. - puhatolózott Ayao.
- Kiminek a harmadik helyről nem kell kockáztatnia. - jelentettem ki és ahogy a finn az előbb nekem, úgy most én is felé fordulva beszéltem. - Nekem viszont igen, úgyhogy egyszer fogok kiállni.
- Nem tudod megcsinálni. - csóválta a fejét lassan, enyhe mosollyal a szája sarkában.
- Nem különösebben érdekel, hogy mit gondolsz. - vontam vállat tettetett nemtörődömséggel. Persze igazából nagyon rosszul esett, hogy esélytelennek tart, de hülye lettem volna ezt mindenki előtt kinyilvánítani.
- Észrevettem. - húzta el a száját, de nem mintha bánkódna, inkább beletörődött a ténybe.
- Mi a fene folyik itt? - kérdezett közbe Eric, aki értetlenül bámult hol rám, hol Kimire. Mindketten egyszerre rántottuk meg a vállunkat, amin elmosolyodtunk, de mivel egyikünk sem érzett kedvet a megszólaláshoz, ennyiben hagytuk a dolgot. - Jó, ezt akkor már a futamra való koncentrációnak a számlájára írom. - döntötte el magában a csapatfőnök. Szegény, annyira szeret mindkettőnket, hogy igyekszik figyelembe sem venni a kialakult konfliktusunkat.
- Tehát akkor mi legyen? - kérdezte türelmetlenül a vezető mérnök, akit kicsit sem foglalkoztatott a nézeteltérésünk, csak túl akart jutni a taktika kidolgozásán. - Csak mert már nagyon korog a gyomrom. - tette hozzá elmosolyodva, mire ránéztünk a teremben lévő órára, és egyetértően bólogattunk, hogy minél előbb letudjuk a megbeszélést, annál gyorsabban mehetünk kajálni.
A mérnökeinkkel megegyeztünk, hogy amíg én megpróbálom az egykiállásos stratégiát, addig Kimi a győzelmi esélyeit figyelembe véve nem kockáztat és kétszer vesz fel majd új gumikat. Nehézkesen, de végül megszületett a mai nap futamterve, így mindenki spurizhatott az ebédlőbe.
Fél szezon alatt már megtapasztaltam, hogy ez a motorhome-unk szíve-lelke, mindenki itt tölti az idejét, ha éppen nem dolgozik. Ez most sem volt másképp, dugig megtelt az egész helyiség, élen persze a Räikkönen családdal, akik megint szívélyesen fogadtak köreikbe. Megkönnyebbülés volt velük egy asztalnál ülni, hiszen már a reggelinél is megmosolyogtattak, és ez most sem volt másképp.
- Titus, az is az ebéd része, edd meg! - utasította Rami a fiát, aki nem volt hajlandó megenni a menüjéhez kapott gránátalmát. Apa és fia ugyan finnül társalogtak, de nem volt szükséges megértenem ahhoz, hogy miről esik szó, mert a kisfiú durcáskodásából és a családfő meggyőző próbálkozásából érthetően látszott, mi zajlik le köztük.
- Én sütit akarok! - jelentette ki az idősebbik gyerek, angolul kiejtve a süti nevét. Már csak az elejtett szavakból is rá tudtam jönni, miről beszélgetnek, direkt tetszett, hogy a kedvemért a kölykök próbálkoznak angolul beszélni, ami meglepően jól ment nekik.
- Ha megeszed a gránátalmát kapsz sütit. - egyezkedett az anyja, aki ugyan egy szót sem tudott más nyelven, mint finnül, de a kérlelő pillantását elnézve valami ilyesmit mondhatott a fiának.
- Nem eszem meg, én sütit akarok enni! - makacskodott Titus és a hatás kedvéért még össze is kulcsolta maga előtt a karját. Mosolyogva figyeltem a szülei fáradt sóhajtását, majd ahogy a fejüket csóválva néznek egymásra.
- Ne hisztizz már, öcsi! - hallottunk meg egy morgós hangot. Amikor felnéztünk, láttuk, hogy Kimi csatlakozik a társaságunkhoz. Engem kicsit meglepett, mert a reggelit sem a rokonaival töltötte, és azok után, hogy a meetinget követően rögtön lelépett valahová, nem is számítottam arra, hogy ebédre megjelenik.
- Kösz Kimi bá'! - örvendezett Titus, mivel a testvérével együtt egy-egy sütit kapott a nagybátyótól.
- De akkor becsuktad a szádat! - emelte fel figyelmeztetően Kimi az ujját, mire az unokaöccse vigyorogva felemelte a hüvelykujját. Megmosolyogtató jelenet volt, ahogy Kimi egy mondattal helyrerakta a gyereket, mikor előtte az anyja és az apja képtelen voltak megfékezni a srácot. Az unokaöccseire ható tekintélyével nyilván ő is tisztában volt, mert amikor még mindig az előbb látottakon csodálkoztam, értetlenül megkérdezte. - Mi van?
- Semmi. - ráztam meg a fejemet, majd visszatértem az ebédhez.
Fura, hogy egyszer vitatkozunk, egyszer tudomást sem veszünk egymásról, egyszer pedig normális hangnemben tudunk beszélni a másikhoz. Más-más szituban történik mindegyik, de érdekes, hogy milyen könnyedén tudjuk változtatni a viselkedésünket a másik felé. Ebben a helyzetben -a családja előtt- az a minimum, hogy semlegesen beszélünk egymással és ezt anélkül is tiszteletben tartottunk, hogy előre megbeszéltük volna.
Kimi ezután az öccsével és a sógornőjével trécselt - természetesen az anyanyelvükön, hogy én egy szót se értsek. Elég kellemetlen volt, hogy velem szemben a felnőttek ültek, én meg a gyerekekkel egy sorban. Totálisan úgy éreztem, hogy ez a sors fintora.
Megkönnyebbültem, amikor jelzett az óra, és nekünk Kimivel mennünk kellett előkészülni a futamra. Ramiék még maradtak egy kicsit, hiszen ők ráérnek csak a rajt előtt a boxutcába vonulni, Kristiinek pedig a migrénje miatt az a két óra is elég lesz a nagy zajból. Így hát csak ketten álltunk fel az asztaltól és közösen indultunk el az öltözőnk felé.

- Azért remélem most nem alvással akarsz felkészülni. - szólalt meg Kimi egy rövidebb kínos csend után.
- Pedig szívesen megtenném. - mosolyodtam el. Valójában bármit megtettem volna egy kis szunyókálásért. Ebben a pár napban -túlzás nélkül állíthatom, hogy- feleannyit nem aludtam, amennyi pihenésre szükségem lenne. Így a verseny előtt pedig különösen...
- Megint nem volt elég az éjszaka az alvásra? - érdeklődött.
- Ha az ember feje nem nyugszik le, akkor bizony nem. - sóhajtottam, visszagondolva arra, hány órát hánykolódhattam ébren a sötétben.
- Mindig mondom, hogy túl sokat agyalsz. - jegyezte meg kicsit gúnyosan.
- Mert mindig van min. - vágtam rá dacosan.
- De csak azért, mert mindig teszel róla, hogy legyen min. - bővítette ki a mondatomat, amivel tovább folytatta a piszkálódást.
- Mert mindig történik valami! - bukott ki belőlem, mert labilis idegállapotomnak ez a csiki-csuki már túl sok volt. Ezt Kimi tudtára is adtam, mielőtt reagálhatott volna. - És most nehogy benyögj valami okosat, mert esküszöm felpofozlak!
- Úgysem tennéd. - nevetett ki. Erre megálltam és harcias tekintettel felnéztem rá. Kíváncsian várta, mit akarok mondani ezek után.
- Lehet, de ha szemtől szemben nem is, a pályán képen töröllek! - jelentettem ki kihívóan.
- Nem hiszem, hogy ellenem kéne tuningolnod magad. - vonta fel a szemöldökét.
- Legalább lesz, ami hajtson a futamon! - fújtattam. Már kezdett felmenni bennem a pumpa.
- Csak ne a harag. Abból nem sülhet ki semmi jó. - ingatta a fejét rosszallóan.
- Te csak ne félts engem, Kimi! - böktem meg a mellkasán.
- Akkor vigyázz a bőrödre! - bökött vissza. Bár mosolygott, azért láttam, hogy komolyan gondolja. - És vegyél vissza ebből a hirtelen jött harciasságból! Gáz lenne, ha megint morogva jelennél meg a sajtótájékoztatón.
- Ne aggódj, úgy sem jutok el az első háromig.... - húztam el a számat.
- Így biztos nem. - célozgatott a már porrá lett harci kedvemre. - De a kockás zászló sem egy rossz célpont.
- Viszont nem is a maximum. Én pedig nem adom alább. - bizonygattam inkább magamnak, mint neki. Éreztem valami reménysugárt arra, hogy össze tudom kaparni magam a futam kezdetére és minden erőmmel azon voltam, hogy megkapaszkodjak ebben a szalmaszálban. - Úgyhogy küzdeni fogok, amíg bírom!
- Csak ne lépd túl a határaidat! - figyelmeztetett okoskodva a finn.
- Kösz a tanácsot, de inkább foglalkozz magaddal, Spa királya! - eresztettem meg egy mosolyt, amikor megérkeztünk az öltözőink elé. Egy pillanatra még megálltam, mielőtt benyitottam volna a sajátomba. - Csak aztán nehogy magad mögött találj! Találkozunk a célban!
- Remélem is. - intett Kimi, mielőtt mindketten elvonultunk volna a saját pihenőnkbe.

Rövid mentális felkészülésemnek hála a rajtrácson már kellőképpen versenyképesnek éreztem magam, és ez magabiztosságot adott a rajt előtti percekben. Az autóban ülve lenyugodtam és igyekeztem a levegővételem közben szemrevételezni az első kanyart, hogy felmérjem, milyen esélyeim vannak innen előretörni.
- Előtted mindenki közepes gumin. - tájékoztatott Damien, aki ahelyett, hogy a bal első gumi melegítőpaplanjával foglalkozott volna. Még mindig szükségét érezte annak, hogy edzőhelyettesemként az utolsó pillanatokban is támogasson, egyfolytában infókkal traktált. - Csak a két Nico kezd keményeken.

- Mintha érdekelne. Nem ellenük fogok versenyezni. - jelentettem ki, egyenesen az előlem rajtoló autókat figyelve.
- Nagyon elszánt vagy. Mint mindig. - tette hozzá mosolyogva.
- Pedig kicsit tartok ettől a maitól. - vallottam be kétkedve. El kellett ismernem, hogy nem éreztem 100 %-osnak magam, ezért kételyek támadtak bennem. Amiket nagyon igyekeztem figyelemre sem méltatni.
- Spa kemény pálya, de meg fogsz birkózni vele. - csapkodta meg a vállamat biztatóan, már amennyire ez ment, tekintve, hogy már az autóban préselődtem.
- Nem a pályával van a baj. - csóváltam a fejemet magam elé meredve. - Hanem magammal.
- Kérem! - nyújtotta ki a kezét felém.
- Mit? - Értetlenül néztem hol rá, hol a tenyereire.
- Hát mit, a világrengető gondjaidat! - forgatta a szemét, mintha nekem is legalább annyira egyértelműnek kellett volna lennie, mint neki. - Add csak ide!
- Lehet, hogy bizonytalan vagyok, de gyogyós még nem! - nevettem fel.
- Pofa be és add már a problémáidat! - utasított ellentmondást nem tűrően, miközben továbbra is felém nyújtotta a kitárt tenyereit. - Ide velük! Majd a futam után visszakapod őket, addig ellesznek itt nálam!
- Bolond gomba volt reggelire? - kérdeztem a nevetéssel küszködve.
- Nem érek rá egész nap... - tettetett türelmetlenséget.
- Hát jó, ha ez segít... - mentem bele még mindig nevetgélve. Úgy tettem, mintha az összes gondom-bajom egybegyúrtam volna a kezemben, majd ezt egy pakkban átadtam Damiennek, aki a tenyerébe fogta őket -azaz a nagy semmit- és az overalljának a mélyére süllyesztette. Ezt látva hangosan felröhögtem, de a szerelőm elégedetten leporolta a kesztyűbe bújtatott mancsait.
- Probléma megoldva. - közölte büszkén.
- Hivatalosan is őrültnek tüntetlek ki. - hálálkodtam, miközben összepacsiztam vele.
- Mindent a kedvenc pilótánkért! - kacsintott, majd közelebb hajolva odasúgta: - De nehogy elmondd Iceman-nek!
- Tudok titkot tartani. - mosolyogtam vissza.
- És vezetni is, méghozzá piszok jól! - dobott felém egy újabb önbizalom löketet. - Úgyhogy nyomd csak neki, és ne hozz szégyent ránk!
- Értettem, főnök! - emeltem a tenyeremet a fejem mellé szalutálásképpen.
Lehet, hogy Damien lökött és dilinyós, de egy valamihez nagyon ért -még ha nem is a munkájához-: a bátorításhoz! A felvezető körömben a lelkesítő szavai jártak a fejemben, és az, hogy ha más, vagy jelen helyzetben én nem is, de a szerelőim és a csapatom teljes mértékben hisz bennem, akkor nem engedhetem, hogy kárba vesszen ez a futam, csak azért, mert minden más eddig elvette a figyelmemet a vezetéstől. Hiszen ez az életem, az álmom, amit mindig is szívvel-lélekkel csináltam, és ha profi akarok lenni, akkor igenis külön kell választanom a magánéletet a versenyzéstől. Ez a legnagyobbak egyik ismérve, és ha egy szeretnék lenni közülük, be kell bizonyítanom mindenkinek, elsősorban persze magamnak, hogy történjék bármi a pályán kívül, én képes vagyok arra, hogy az autóban ülve mindent kihozzak magamból, kizárva minden mást. Csak a harc számít, a küzdelem, és a győzelem. Ezért vagyok itt, és ezt kell szem előtt tartanom a mai versenyen is.
- Nina, felkészültél? - térített vissza a gondolataim világából a versenymérnököm.
Lassan felsorakoztunk a rajtrácsra, már csak az utolsó másodpercek választottak el a rajttól. Jenson már elfoglalta a helyét a pole-ban, és mögötte a többiek is sorban beálltak a saját rajtkockájukba.
- Igen. - válaszoltam a rádión, amikor beparkoltam a nyolcadik pozicióba. Páros oldal, porosabb ív, előttem olyan kemény ellenfelekkel, mint Lewis, Maldonado és Alonso. Kemény menet lesz, de készen állok rá.
- Mindent bele, kicsilány! Tedd oda magad! - sorolta el szokásos biztatását Ayao, éppen mielőtt jelt adtak arra, hogy az utolsó autó is elfoglalta a helyét a rajtrácson.

Szorosabban ráfűztem az ujjaimat a kormányra, és nagyot nyeltem, ahogy a műszerfalamról lassan a célegyenes feletti lámpasorra vándorolt a tekintetem. Kigyulladt az első, a második, majd az ötödik piros lámpa is, aztán pedig olyan hirtelen tűntek el, amilyen gyorsan véget ért a versenyem.
- Kiugrott! - kiabáltam önkívületben, amikor megláttam Maldonado Williamsét hamarabb elindulni, mint mindenki másét.
- Próbálj magadra koncentrálni, Nina! - hadarta Ayao a rádióban, de csak utólag hangzott el a fejemben a mondata, mert a Lotusom meglódult és meg sem állt az első kanyarig. Ami pedig ezalatt lezajlott, az olyasmi, amit soha, de soha nem élnék át még egyszer.
Minden olyan gyorsan történt; elstartoltam és rögtön támadásba lendültem. Lewis előttem nem jött el olyan jól a helyéről, így könnyedén odaférkőztem mellé, viszont a mellettem kakaskodók miatt egészen kiszorultam a pálya bal oldalára, akaratlanul is leszorítva Lewist az aszfalt szélére. Két lehetőségem volt: visszafékezek és hagyom, hogy előttem forduljon be az első kanyarba, ezzel saját magamat is hátráltatva, hiszen ezalatt a mellettem autózók is megelőznek, vagy harcolok a pozícióért.
Aztán oldalra pillantottam és a McLarent látva felidéződtek bennem Lewis szavai, amiket a hungaroringi futam után tanácsolt: Legközelebb legyél egy kicsit bevállalósabb és akkor majd te nyered meg a csatát! Ha a határon táncolsz egy kis agresszivitással, máris sokkal többet érsz el!
Több sem kellett, döntöttem. Nem fogom hagyni, hogy szépen eltáncoljon mellettem, igenis harcolni fogok a helyért, és ha kell ehhez kockáztatok. Úgyhogy ahelyett, hogy a kanyar közeledtével beletapostam volna a fékbe, még inkább a gázra léptem, így egy kis kiszorítással a McLaren elé tudtam kerülni. Örülni a félsikernek azonban nem volt lehetőségem, mert az első kanyar már az orrom előtt volt...és esélyem sem volt bevenni. A legszűkebb ívről képtelenség volt bekanyarodni, de megpróbáltam a lehetetlent és rátapostam a fékpedálra, hiába tudtam előre, hogy ezzel annyi a gumijai állapotának. Viszont nem is az első kerekeim miatt aggódhattam, hanem az autómért és magamért. Mert amikor megkíséreltem úgy helyezkedni, hogy beférjek a kanyarba, hátulról erőteljes lökés ugrasztotta meg az autót és csak akkor láthattam, hogy elindult a láncreakció, amikor rápillantva a visszapillantómra láttam, hogy Lewis autója felmászik az enyémre. Csak azt érzékeltem, hogy hiába rángatom a kormányt, az E20 teljesen megvadult és ment a maga útjára. A következő pillanatokat már csak utasként éltem meg.

Azok után, hogy a McLaren ráakaszkodott a Lotusomra, már tudtam, hogy nem fogok tudni bekanyarodni. Az autóm csak száguldott előre, én pedig a lélegzetemet is visszafojtva csak reménykedtem abban, hogy károk nélkül eljutok a bukótérig. Nem így lett, sőt. A horror még csak ekkor kezdődött: mivel Lewisszal összeakadva tehetetlenül sodródtunk a többiek felé, elkerülhetetlen volt, hogy belefussunk valakibe. Nekem több félnivalóm volt, mivel én vezettem a kétfős vonatunkat, míg Lewis hátulról könyörtelenül tolt előre. Rémülten figyeltem az előttem bekanyarodó társakat, akikhez egyre közelebb kerültem. Éppen egy Sauber és egy Ferrari ment fordult volna be egymás mellett, amikor már megfagyott az ereimben a vér: előre láttam, hogy most jött el a veszély tetőpontja.

Egyszer csak nekimentem a Saubernek, amitől megugrott az autóm, főleg mivel mögöttem a McLaren összepréselt, így esélyem sem nyílt arra, hogy elkerüljem az ütközést a Ferrarival. Innentől kezdve még homályosabbá vált a kép, csak annyit érzékeltem, hogy a levegőben vagyok az autómmal együtt, majd néhány kemény csattanás után átrepülök a bukótérbe és onnantól kezdve már hiába nyomtam tövig a fékpedált, egyenesen beleszáguldottam a gumifalba. A fejem felett törmelékek szálltak, közben pedig forgott az egész világ előttem, egészen addig, amíg neki nem nyomódtam a falnak. Akkor végre lelassult minden, de én még mindig behúzott nyakkal, remegő kezekkel és sűrűm lélegzetvétellel meredtem magam elé. Hallottam a mentő- és a biztonsági autó hangját, a nézők hitetlenkedő morajlását, majd a gumifalon átugró pályabírók kapkodó kiáltásait, de még mindig mozdulatlanul ültem az autóban. Az egész testemet átjárta a rettegés, miközben még mindig az imént történtek hatása alatt álltam.
- Jól vagy? - hallottam meg egy pályabíró hangját, de csak másodpercekkel később sikerült ráeszmélnem, hogy elém hajol és a bukósisakomat fogva próbál észhez téríteni. Még a sisakrostélyomat is felnyitotta. - Eszméleténél van. - kiáltotta az egyik társának, aki ekkor már a másik oldalamon próbálkozott a kormány kiszedésével. - Nina, ki tudsz szállni? - ismételte meg a pályabíró, amire egy bólintással tudtam reagálni.

Csak akkor éreztem valamiféle fájdalmat, amikor felegyenesedtem és kiléptem az autóból. A jobb vállamba iszonyú fájdalom fúródott bele, miközben a szédülés is elfogott, de talpon tudtam maradni, csak kicsit botorkáltam a betonon.
- Ott a mentő, odakísérlek! - tette rá a kezét a hátamra az előbbi pályabíró, majd a mentőautóhoz kezdett terelni, de biztosítottam arról, hogy egyben vagyok és egyedül is eltalálok oda.
- Jól vagyok, még élek. - hadartam gyorsan, bár inkább a mondatom második fele számított igazán, hiszen egy óvatlan pillanatban még az is eszembe jutott, hogy esetleg itt és most vége az életemnek és a falba fúródva veszek utoljára levegőt. 
De amikor először képes voltam körbenézni a bukótérben, láttam, hogy nem voltam ezzel egyedül. Alonso még mindig ott ült az összeroncsolt Ferrariban és bár körbevették az autóját a pályabírók, mozdulatlan maradt. Nem is tudom milyen érzés fogott el, talán a bűntudat vagy az, hogy az egyik pilótatársam megsérült miattam, de arra lettem figyelmes, hogy a lábaim megindulnak és a pályabírót magam mögött hagyva egyenesen a Ferrarihoz araszoltam.
- Fernando! - kiáltottam szinte hisztérikusan, amikor megláttam, hogy a spanyol riválisom lassan, imbolyogva száll ki az autójából. A segédkező pályabírók a karjánál fogva támogatták ki a Ferrariból, de úgy tűnt meg tud állni a lábán. Odamentem hozzá, hogy én is megbizonyosodjak arról, jól van-e, de ekkor valaki meglökte a vállamat.
- Normális vagy, Nina?! - rivallt rám Lewis, akiből a sisakján keresztül is áradt a düh. - Hogy képzelted, hogy ilyen életveszélyesen leszorítasz a pályáról? Van fogalmad róla, most mit műveltél???
- Én...csak el akartam kerülni, hogy... - próbáltam meg felhozni valami a mentségemre, de ekkor Fernando is csatlakozott hozzánk és ő sem tűnt kevésbé nyugodtnak. - Fernando! Jól vagy? - tudakoltam, mert őszintén aggasztott, hogy esetleg attól lett valami baja, hogy átrepültem a feje felett.
- Te... - sziszegte dühösen. - Te ütődött, hülye gyerek! - üvöltötte magából kikelve, majd ahogy közelebb lépett felemelte a kezeit és a mellkasomnál fogva meglökött, amitől csak még jobban megszédültem. - Húzz el a közelemből, te rajtgyilkos!
Még éppen hallottam az utolsó szavát, ami csak még jobban fejbevágott, pedig már így is alig álltam a lábamon. Miután meglökött, hátratántorodtam, és hirtelen émelyegni kezdtem. Úgy éreztem kevés a levegő a sisakban, de hiába kapkodtam utána, egyre jobban leszállt a köd előttem. Csak arra voltam képes, hogy belekapaszkodjak a legközelebbi dologba, ami jelen esetben Lewis karja lett, mert utána már elvesztettem az irányítást a testem felett.

(Kimi)

Rajtkarambol, Safety Car, lassú körözések az első körben. Ez Spában nem újdonság, a korábbi években is volt már ilyenben részem itt, de ez a mostani egészen máshogy érintett. Mert amikor újra megérkeztünk a célegyenes után az első kanyarhoz, a bukótérben megláttam a roncsokat, beleértve a másik Lotust, amit egészen idáig Nina vezetett.
- Mi történt vele? - kérdeztem rá a csapatrádión, mert az E20 nagyon durván összetört és az sem jelenthetett jót, hogy a gumifalban magányosan ácsorgott. Azért próbáltam nem rögtön a legrosszabbra gondolni.
- Tömegbaleset, öt autó is megsérült, négyen kiestek, de rengeteg a törmelék a pályán, még legalább három körig bent maradt a biztonsági autó. - tájékoztatott a kevésbé fontos infókról. Ettől annyira bepipultam, hogy keményen rápirítottam a rádión keresztül.
- Azt mondd, hogy Ninával mi van, b*meg!
- Ő idézte elő az egész karambolt. - válaszolta, majd hadarva hozzátette. - De Alonso és Hamilton is benne volt a buliban, ez nekünk jót jelent a világbajnokság szempo...
- Leszarom a vébét! - vágtam a szavába, mert már totál kiakadtam a hülyeségétől. Van fontosabb is, amiről informálhatna, nehogy már Alonsóval meg Hamiltonnal jöjjön, ember!- Nina kiszállt az autóból?
- Igen, úgy tűnt, hogy egyben van, de elvitte a mentő. - válaszolt végre a kérdésemre, de ezzel nemhogy megnyugtatott, hanem tovább idegesített.
- Mi az, hogy elvitte? Megsérült vagy mi? Érthetően beszélj, bakker!
- Nem tudjuk, Kimi, de nyugodj le! Te állva maradtál, és innentől kezdve a versenyünkre kell koncentrálnunk, úgyhogy maradj higgadt! - szólt rám abban a reményben, hogy most majd k*va jól megfegyelmez, de nem jött össze.
- A rohadt életbe, Mark, ha nem mondod meg, mi történt a lánnyal, esküszöm kiállok a fenébe! - zsaroltam meg, mire végre hajlandó volt készségesen választ adni.
- Ninát és Alonsót is elvitték, csak biztonsági vizsgálat, nem kell aggódnunk! Ezek után eszedbe ne jusson őrültséget csinálni, mert kellenek a pontok. Még két kör, és újra-rajt, koncentrálj! - figyelmeztetett versenymérnök módjára. 
Én pedig úgy döntöttem, inkább teszem a dolgom, bár ez rohadt nehezen ment, mert egyfolytában azon kattogott az agyam, hogy Ninával valami nem lesz oké. Sajnos beigazolódott az, amitől paráztam: ilyen idegállapotban nem tudott úgy vezetni, ahogy kellene és meg is csinálta a hülyeségét. Csak remélhetem, hogy nem lesz gáz.
Kemény menet volt a verseny további része, de sikerült behoznom az autót a harmadik helyre. Volt pár egész jó előzésem, és jól is jöttem ki a dolgokból, csak Jenson és Sebas tudott előttem végezni, akiket már csak azért sem tudtam utolérni, mert piszok gyorsaságuk mellett még ráadásul egy cserével is végigmentek. Eszembe jutott a délelőtti mérnöki taktika-meeting, ahol Ninával ezen vitatkoztunk. Igaza volt, tényleg az egy kiállás lett a nyerő.
A harmadik helynek normál esetben sem örültem volna, hiszen innen is rajtoltam, tehát semmit sem haladtam előre.

Ez gáz, főleg mivel Spában mindig úgy érzem, hogy nyernem kell. Ez a pálya fekszik nekem a legjobban, most mégis csak ennyire voltam képes az autóval együtt. De ezen felül is túl ideges voltam ahhoz, hogy bármiféle jókedv jelét mutassam a dobogón. Sportszerűen gratuláltam az előttem végző srácoknak, és elejtettem egy mosolyt is az őrjöngő közönség felé címezve, de már alig bírtam ki a hátralévő időt, amit a kötelezettségekkel kellett végigszenvednem.
A hivatalos sajtótájékoztatót úgy leszartam, ahogy volt, elővettem a mobilomat és sietve írtam egy SMS-t Ericnek, hogy mi a helyzet Ninával. Egy nem túl biztató válaszban visszaüzent, hogy a lány még mindig a pályakórházban van, pedig Fernando már visszatért azóta. A főnök is nagyon ért ám ahhoz, hogy felcseszze mások agyát. El is érte, hogy amikor már az anyanyelvű interjúknak nekikezdtünk, én három mondatban elmondtam, hogy semennyire nem vagyok elégedett a mai nappal, aztán felálltam és elhúztam onnan. A rohadt faggatózás ráér később is, a csapattársam leépült, és muszáj látnom őt.
Visszamentem a motorhome-ba, ahol gyorsan lecseréltem az overallt egy fekete pólóra meg egy térdgatyára és már 
siettem is a pályakórházba. Szerencsére nem volt túl messze és gyorsan odaértem. Elég nyomasztó ez a hely, ezt már tapasztaltam korábban is, de most még inkább idegesített az itt is érezhető kórházszag. Csak mentem előre a folyosón és idegesen kapkodtam a fejemet egyik ajtóról a másikra. Hol a francban lehet?
- Hé, Iceman! - hallottam meg egy ismerős hangot. Amikor odafordultam az irányába, felismertem Nina szerelőbrigádjának egyik tagját, aki az egyik ajtóval szemben ücsörgött egy széken. - Te is miatta jöttél, mi?
- Nem, csak gondoltam benézek, hátha ilyen barmokkal futok össze, mint te. - morogtam gorombán. Sértésnek szántam, de nem vette magára, mosolyogva paskolta meg a mellett lévő széket. Kelletlenül leültem rá. - Mi van Ninával? - érdeklődtem, igyekezve visszafogni magam. Az előbb is tökre visszhangzott a mély hangom a falak között.
- No para, minden oké lesz vele! - legyintett, de ezzel elérte, hogy újra felidegesítsem magam.
- Mi az, hogy no para?! Hülye marha! Minek vagy egyáltalán itt? - kérdeztem, mert totál nem értettem, mit keres itt.
- A srácok egy ilyen marha nélkül is elvannak. - fintorgott, majd a térdére támaszkodva felsóhajtott. - Hibásnak érzem magam azért, hogy Nina idekerült.
- Mi? - hökkentem meg. Ez most váratlanul ért. Azt hittem, csak ki akarta húzni magát a munka alól.
- Pénteken alaposan lerészegedtünk. - bólogatott maga elé, miközben a száját harapdálta. - Csak segíteni akartunk a lányon, totál padlón volt. Annyira szétesett, hogy még edzősködtem is neki, de úgy érzem, inkább csak ártottam neki.
- Felelős is vagy, amiért olyan idióta voltál, hogy elrángattad inni! - erősítettem meg ingerülten, amitől a srác még nyomorultabbnak érezhette magát. Látszott is az ábrázatán, hogy ez erős ütés volt neki.
- Tudom, és tök hülyén érzem most magam. - fogta a fejét szégyenkezve. Már kezdtem megsajnálni.
- De végső soron nem te vagy az oka annak, hogy itt kötött ki. - mormogtam, amitől mintha megkönnyebbült volna.
- Igen, ezt azért én is tudom.
- Akkor most már elhúzhatsz, majd én megvárom! - próbáltam elküldeni, mert a sajnálkozása csak még inkább azt sugallta, hogy Ninával komolyabb baj történt, és ettől csak még jobban befeszültem.
- Nem. - jelentette ki határozottan. - Amikor Barcelonában füstmérgezést kaptam, ő ugyanúgy ott ült a kórterem előtt. Pontosabban elaludt, de a lényeg, hogy aggódott értem. És most én is aggódok miatta.
- Üdv a klubban. - támasztottam meg én is a fejemet elkomorodva.
Nem is szóltunk többet egymáshoz, csak ültünk és bámultunk ki a fejünkből. Ez a várakozás idegölő.

(Nina)

Lassan nyitogattam a szemeimet, de az erős fénytől csak pislogni tudtam. Amikor viszont végre nagy nehezen magamhoz tértem, nagyon megijedtem. Már egyáltalán nem a pálya tárult elém, hanem egy kórházi szoba. Körbenéztem és kis híján leszédültem az ágyról, amikor tudatosult bennem, hogy hová kerültem.
- Jaj istenem! - nyöszörögtem, ahogy megtapogattam a fejemet. A mozdulatommal viszont elértem, hogy a jobb vállamban ismét rám köszönjön a fájdalom. - Bakker... - sziszegtem, majd a bal kezemmel lassan megtapogattam a fájó pontot, vagyis inkább pontokat. Akárhol érintettem az ujjammal a bőrömet, mindenhol fájt, és ettől nagyon megrettentem. Mi történt velem?
De senkitől sem kaptam választ, hiszen egyedül voltam a szobában. Barátságtalanul néztek rám a vakítóan fehér falak, miközben a szememet szinte kiégette a szemközti lámpa. De egy teremtett lelket nem láttam, akármerre fordultam. Egymagamban voltam és ez nagyon nyomasztott. Egyes-egyedül egy kórházi szobában, egy ágyon fekve, miközben a vállam iszonyúan fáj és még mindig élénken látom magam előtt, ahogy a Lotusom felágaskodik és átrepül Alonso Ferrarija felett, majd az oldalánál fogva belesodródik a gumifalba. A szemem előtt peregtek le a képek, és ez olyan hatást idézett elő bennem, amitől nem tudtam eldönteni, hogy még mindig ott ülök-e az autóban, vagy már kiszabadultam a törmelékek közül.
Te rajtgyilkos! - visszhangzottak a fejemben Fernando szavai, amitől egész testemben megremegtem.
- Mit tettem? - suttogtam magam elé, miközben a torkomban már egyre jobban duzzadt az a fránya gombóc, ami az embereket sírásra készteti. De én nem akartam sírni, hiszen azt a gyengék csinálják, én pedig erős lány vagyok. - Dehogy vagyok az! - mondtam ki hangosan, majd a tenyerembe fúrtam az arcomat.
Miért is lennék erős? Hiszen itt ülök magatehetetlenül egy kórházi szobában, tök egyedül, a vállammal nincs minden rendben és siránkozok azon, hogy életem legbrutálisabb futamán vagyok túl.
Nem vagyok erős, egy cseppet sem. Egy idióta vagyok, aki csak ennyit tud. Tönkretenni a saját és társai versenyét, majd lesérülve keseregni azon, hogy milyen szánalmas ember valójában. Mert képtelen volt arra, amire a profik: úgy autóba ülni egy futam előtt, hogy minden agysejtjükkel az előttük álló versenyre koncentrálnak. Én elbuktam a vizsgán, de csúfosan. Hiába beszéltem be magamnak, hogy meg tudom csinálni, nem voltam rá képes. Most pedig itt vagyok, egyedül és nyöghetem a futam...nem, tulajdonképpen az egész elcseszett hétvégém végeredményét.
Mi történt velem? Hiszen Magyarországon még sziporkáztam az időmérőn és a versenyen is! Olyan jól vezettem, mint a szezonban még egyszer sem azelőtt, vagy talán csak Bahreinben...meg esetleg Kanadában. És igaz, hogy végül be kellett érnem a harmadik hellyel, de végülis eredményes voltam...és célba értem. Most meg egy hónappal később a következő versenyen mi a helyzet? Elcseszett időmérő, elcseszett futam, eredménytelen hétvége, plusz hatalmas kár az autóban és bennem is. Mind lelkileg, mind testileg...
Szóval mi történt velem? Mert valami megváltozott, és nem kétséges, hogy velem van a baj. Csak magamnak köszönhetem, hogy ide kerültem...egy kórházszagú szobába, fájó vállal és megroggyant lelki egyensúllyal, most már egyértelműen a szakadék alján. De mi vezetett oda, hogy egyáltalán a közelébe kerültem és hagytam, hogy fejest ugorjak a gödörbe?
Megpróbáltam visszaemlékezni mi történt azóta, hogy a Hungaroringen befutottam a célba. Hogy miért éppen odáig mentem vissza az emlékeimben? Mert ott még minden rendben volt velem, és tudtam versenyezni. De ahogy egyre jobban elmerültem a velem történtekben, annál jobban magamba zuhantam.
Azon a napon Kimi megcsókolt az afterpartin, és ezzel egy hullámot indított el kettőnk között. Három nappal később Jake elrabolt, és egy sötét helyiségben szembesültem azzal a ténnyel, hogy nem is az az igazi anyám, akit addig a pillanatig annak hittem. Még ugyanazon a napon kiderült, hogy az apám 19 évig hazugságban nevelt fel a nem vér szerinti anyám közreműködésével, és ezzel együtt az is világossá vált, hogy a bátyám valójában csak a féltestvérem. Néhány nappal ezután újra Kimi borította meg a lelki egyensúlyomat azzal, hogy bevallotta, már egy ideje többet érez köztünk barátságnál. A legnagyobb pofont viszont akkor érkezett, amikor a nyaraláson minden elromlott köztem és a barátaim között. Olyan titkok derültek ki, amikkel nem tudtam megbirkózni és emiatt ellenem hangoltam mindenkit. Eltaszítottam magam mellől azt a három embert, akik jelenleg a legjobb barátaim, és akikre eddig mindig számíthattam. Mi történt ezután? Mindhármukat elűztem magamtól: Sebet becsaptam, Heidit lebecsméreltem, Kimit pedig megvádoltam olyannal, amiről most már tudhatnám, hogy nem tett meg. Sajnáltam magamat, amiért kialakult ez a haragos viszony, miközben én tehettem erről...és valójában mindenről. Az egésznek, annak, hogy idáig eljutottam, csakis egyedül én magam vagyok az oka. És ez minden másnál jobban szíven ütött.
- Annyira sajnálom! - siránkoztam hangosan, magamnak címezve a szavaimat. Már azt se bántam, hogy könnyezni kezdtem és a mellkasom is rázkódni kezdett a rám törő sírástól. A feszültség, amit már napok, hetek óta tartogattam magamban, most ilyen úton jött ki belőlem és bár nagyon fájt az ok, amiért ez a sok feszkó felgyülemlett bennem, de megkönnyebbülésnek éreztem, ahogy a sírással mindez kijön belőlem.
Átkoztam magam, amiért Heidi nem volt itt velem egész hétvégén. Mert hiányzott, elviselhetetlenül hiányzott, és a hiányát minden egyes nap érzékeltem, csak igyekeztem tudomást sem venni róla.
Átkoztam magam, amiért kegyetlenül és öncélúan átvertem és megaláztam Sebastiant, aki mindig olyan kedves és barátságos volt velem, és bár sosem fejezte ki igazán, ami egyértelmű volt, én idővel megéreztem. Nem érdemelte volna meg, hogy ilyen csúnyán elbánjak vele, és emiatt még mindig mardosott a bűntudat.
De amiért a legjobban átkoztam magam, az az volt, ahogy Kimivel viselkedtem. Nem tudtam hová tenni a vallomását a nyári szünet elején, és ez odáig vezetett, hogy képes voltam próbára tenni őt, amiből viszont mindketten vesztesen kerültünk ki. Nem tudom biztosra, hogy mennyire mondott anno igazat és őszintét, de azt igen, hogy sosem bántana szándékosan. Ő, aki ezen a héten akkor is úgy viszonyult hozzám, amikor én figyelemre sem méltattam vagy ha igen, bunkón viselkedtem vele. És az, hogy ennek is én vagyok a fő okozója, volt az, ami leginkább elszomorított. Mert ma nem csak versenyzőként buktam el, de barátként is.
- Jaj istenem, miért sírsz?
Nagy nehezen elvettem a szemem elől a tenyeremet, amikor meghallottam egy idegen hangot. Egy ápolónő jelent meg a szobában, kezében valami cuccal és aggódva sietett oda hozzám. Gyorsan letöröltem a könnyeimet, mert így közönség előtt már cikinek éreztem a sírást. Megpróbáltam összeszedni magamat.
- Nagyon fáj a vállam. - nyögtem ki nagy nehezen, csak hogy eltereljem a figyelmet a hüppögésemről.
- Elhiszem, csúnyán megsérült a balesetben. - tájékoztatott, majd odatelepedett a jobb oldalamra, hogy szemügyre vegye a vállamat. Ekkor vettem észre, hogy már nem az overallomban, hanem egy rövid ujjú fekete pólóban ücsörgök, a versenyruha és a tűzálló kezeslábas egészen a derekamig le volt tolva. - Ugye nem ijedtél meg nagyon, hogy nem találtál itt senkit?
- Nem. - hazudtam, mert sokkal inkább másra voltam kíváncsi. - De...hogy kerültem...ide?
- Nagyon szédültél a pályán, és elájultál. Lewis Hamiltonra borultál rá. - mosolyodott el, mintha ez olyan megkönnyebbülést jelentene nekem.
- Miért ájultam el? - kérdezősködtem tovább, miközben a nővérke szép lassan feltűrte a pólóm ujját. - Hiszen csak egy kicsit émelyegtem.
- Agyrázkódást kaptál, amikor az autóddal nekicsapódtál a gumifalnak. - magyarázta a munka közben.
- Jesszusom, ne már! - szörnyülködtem. - De hát...nem is fájt a fejem, csak szédültem egy kicsit.
- Az agyrázkódás nem a beütődés pillanatában teljesedik ki, ezért érezhetted úgy, hogy minden rendben.
- Fernando meglökött... - emlékeztem vissza homályosan. - Ellökött...és nem tudtam megállni.
- Akkor ájultál el. - fejezte be az elgondolásomat a nővérke, majd kérte, hogy nézzek rá a vállamra. - És emiatt fáj itt annyira. - mutatott azokra a csúnya zöld és kék foltokra, amelyek a vállamon éktelenkedtek.
Szinte sokkot kaptam a látványtól, csak tátogni meg szuszogni tudtam. Rémülten figyeltem, ahogy az ápolónő elővesz egy masszívnak tűnő fehér anyagot, amit jó szélesre kiteregetett. - Ne aggódj, semmi komoly, csak zúzódás. Örülhetsz, hogy nem esett komolyabb bajod. - Ekkor felemelte a karomat, belőlem pedig kiszakadt egy kétségbeesett ordítás.
- Áááá, ez nagyon fáj! - nyöszörögtem, mire a nővér finoman visszaengedte a testem mellé a karomat.
- Nyugalom, teszek rá egy szorító kötést, akkor majd nem kell mozgatnod. - nyugtatott meg, miközben már tette is, amit elmondott. - Azért fáj annyira, mert pont az izomzatod felett keletkeztek a zúzódások. Így nem is a vállad, hanem a felkarod sérült meg komolyabban. Szerencsére a vállcsontod a helyén van, kutya baja.
- És Fernando? - érdeklődtem a spanyol felől. - Őt is behozták?
- Igen, de vele nem történt semmi komoly, már ki is engedtük. Ne aggódj érte! - mosolyodott el, majd befejezte a kötést. - Egy darabig viselned kell a szorítókötést, hogy ne fájjon a karod. A foltok miatt ne aggódj, azok idővel elmúlnak.
- És az agyrázkódás? - pislogtam még mindig attól félve, hogy hátravan a komoly, lesújtó hír az állapotomról.
- Pihenésre van szükséged. Sok, sok pihenésre. - hangsúlyozta figyelmeztetően. - Ajánlom, hogy ma aludd ki magad, egy ilyen nap után muszáj regenerálódnod.
- De akkor nem tartanak bent, ugye? - kérdeztem reménykedve. Már a hideg is kirázott ettől a helytől.
- Nem, akár már most távozhatsz. Ha gondolod, felkötöm a kezedet, úgy kényelmesebb. - ajánlotta fel a kartörésekhez használatos nyakbakötős módszert, de már eszem ágában sem volt tovább itt maradni és ilyenekkel pepecselni.
- Nem, köszönöm, inkább mennék. - kászálódtam le az ágyról, bár a karomat nehezebben tudtam mozgatni, mint reméltem. Fájdalmasan fel is szisszentem, de azért fel tudtam tápászkodni valahogy. - Köszönöm az ellátást!
- Minden jót, Nina! És vigyázz magadra legközelebb!- kísért ki a nővérke, végre az utamra engedve.

(Kimi)

Már vagy egy órája ücsöröghettünk itt, amikor egy ápolónő megjelent és bement abba a szobába, ahol állítólag Nina van. Lecsaptam a sietős nőre, de csak annyit árult el, hogy tényleg Ninát kezelik ott, viszont nem kell bemennem, mert nemsokára kiengedik. Ehhez képest újabb fél óra telt el, és Nina még sehol.

Egyre őrjítőbb volt a várakozás és minél többször néztem rá a mobilomra az idő múlását figyelve, annál idegesebb lettem. Mit szaroznak már ennyi ideig? Ilyen komoly baj történt? Nina súlyos állapotban van? Vagy mi a pokol van már, hogy nem képesek mondani róla valamit?
Az sem segített, hogy Damient időközben hívták a szerelőtársai, hogy azonnal jöjjön vissza, mert szükség van rá az autók szállításra készítéséhez, a srác viszont csak a negyedik telefonhívás után volt hajlandó végre lelépni, addig itt nyöszörgött és siránkozott mellettem, hogy mennyire nem akarja itt hagyni Ninát, de amikor századszor is elmondtam, hogy én itt maradok és menjen már a dolgára, eljutott az agyáig az üzenet és bár totál leépülve, de azért elhagyta a pályakórházat.
Azt hittem könnyebb lesz majd, hogy egyedül idegeskedek, de nem lett az. Minden egyes perc csiga lassúsággal telt el, és minél tovább ücsörögtem itt kint, annál rosszabb előérzetem támadt. Amikor meghallottam egy falakon áthatoló ordítást, tudtam, hogy ez csak Nina lehet. Hallottam, hogy szenved és ez még inkább aggasztott. Már nem is bírtam egy helyben ülni, felálltam és a fogamat csikorgatva lépkedtem a folyosó egyik falától a másikig, miközben azt vártam, mikor jön már végre ki az a szánalmas nővér.
Ez akkor történt meg, amikor nem is számítottam rá. De nem egyedül jött, Nina is kilépett az ajtón és miután a nővér valami jókívánságokat regélt el neki, megtörten vizsgálgatta a bekötözött karját. Először észre sem vett.
- Nina! - szólaltam meg, mire felkapta a fejét. Annyira gyászos volt a tekintete, hogy belém fojtotta a szót.
Megállt egy helyben, és nagyon úgy tűnt, hogy most nem tudja mit tegyen. Én tettem meg az első lépést, odasiettem hozzá és végignéztem rajta, hogy minden oké-e vele, vagy sem. A tekintetem először megállapodott a vállán, amit fehér géz vett körbe egészen a felkarjáig. Szorosan az oldalához szorította, és láttam rajta, hogy fájlalja.
- Mi történt vele? - kérdeztem, minden higgadtságomat összeszedve.
- Zúzódás. - motyogta alig hallhatóan, majd lehajtotta a fejét. - Magamnak köszönhetem...
- Dehogyis! - vágtam rá gyorsan, majd ezután inkább az arcát kezdtem fürkészni. - Az a lényeg, hogy egyben vagy.
- Nem. - rázta a fejét lassan. Az arca teljesen elszomorodott, nagyon esetlennek tűnt. - Minden az én hibám...érted? Minden...ez is...meg minden. - Halkan beszélt, de őszintén. Felemelte a fejét és könnyes szemmel rám nézett. - Kimi...annyira sajnálom!
- Nyugi, nincs semmi gáz. - nyugtattam meg, de mivel rájöttem, hogy szavakkal úgy sem érek semmit, inkább kinyújtottam a karomat és magamhoz öleltem. Még sosem éreztem, hogy valakinek ekkora szüksége lett volna erre, de ahogy Nina rádöntötte a fejét a vállamra, egyszerűen tudtam, hogy most nem hagyhatom egyedül.