75. fejezet: Nem egyedül

Sziasztok!
Ahogy már az előzetes elején írtam, most már újabb fordulatot vesz a történet, de ezúttal vissza a pozitív irányba, ennek örülhettek :) A rész hangulata is ezt sugallja, talán már nem olyan nyomasztó és könnyebben is olvassátok majd. 
Megint kedvem lett idézettel indítani a fejezetet, ez most az aktuálisabbnál is aktuálisabb :D
Ha van kedvetek írjatok nekem most is! ;)
Jó olvasást!

A tudat, hogy van valaki, aki melletted áll csak még eltökéltebbé és erősebbé tesz téged, a kéz, ami a tiédet szorítja, jelzi számodra nem vagy egyedül.

(Nina)

Ha csak egy tizedmásodpercig is hittem abban, hogy a mai nap kemény megpróbáltatásai véget értek, akkor még magamnak sem tudok jól hazudni. Merthogy a rajtbaleset és a pályakórházban tett látogatás után még nem volt vége a mai ámokfutásnak. A futam startja után történtek miatt ugyanis hivatalos voltam a versenybírók előtt, ami újabb nyomást helyezett rám. Már előre rettegtem, hogy mivel kell ma még szembenéznem. 

- Nem lesz baj. - próbált a lelkemre beszélni Kimi. 

Nagyon jól esett a támogatása, főleg annak fényében, hogy egyáltalán nem érdemeltem volna meg azok után, ahogy viselkedtem vele a napokban. De ha eddig nem is, most tényleg ráébresztett, milyen nagy szükségem van rá. Helytállásból csillagos ötös!

- Persze, miért is lenne bármi gáz? - sóhajtottam fel. Már a poénkodás sem ment, annyira elkenődtem.

- Figyelj... - Megálltunk az FIA tanácskozóterme előtt, Kimi pedig szembe fordított magával. Rátette a kezét a sértetlen karomra. - Nem fognak megenni a stewardok, és az nem fog segíteni, ha ráparázol. Előbb úgy is visszanézik a felvételeket, ne számíts rögtön a legrosszabbra!

- Miért, mi a legrosszabb? - nyögtem fel, mert már gondolatban azon járt az agyam, vajon létezik-e 10 pozíciónál súlyosabb hátrasorolás.

- Az, ha meg sem jelensz előttük. - tért ki a válasz elől, úgy éreztem szándékosan.

- Nagyon rossz előérzetem van. Lehet ez a mai nap még ennél is szörnyűbb? - néztem fájdalmasan a bejáratra. Már mennem kellett volna, de annyira rettegtem, hogy mi fog várni rám odabent, hogy képtelen voltam megindulni. Kimi megérezte a bizonytalanságomat, úgyhogy azzal próbált bátorítani, hogy vigyázva a karomra, esetlenül átkarolt.

- Csigavér! Megvárlak, oké?

- Aha. - húzódtam el tőle nehézkesen. Félve pillantottam az FIA épületére, de nem volt mit tenni. - Most már mennem kéne....

- Minél előbb túl vagy rajta, annál jobb! - mosolyodott el biztatóan, majd odasétált velem a bejárathoz, és udvariasan ki is nyitotta az ajtót előttem. - Na nyomás!

Nagyot sóhajtottam, majd nagy nehezen elindultam a tanácskozóterembe. Nagyon tartottam attól, hogy egy ilyen komoly baleset miatt kell megjelennem a bírák előtt, de az még inkább megrémisztett, hogy rajtam kívül Lewis, Sergio és Alonso is jelen volt, és egyikük sem repesett örömében, hogy lát. Eric viszont kedvesen rám mosolygott és leplezve a feszültségét inkább a hogylétem felől aggódott, amikor válthattunk pár szót. Mellette foglaltam helyet, így sajnos pont farkasszemet nézhettem Alonsóval, aki a tekintetével szinte felnyársalt. Idegesen kapkodtam a fejemet a pilótatársaim és a stewardok között, akik időközben levetítették a rajtkarambol lassított felvételeit a kivetítőn, így mind a négyen megvizsgálhattuk, mi is történt valójában.

- Jesszusom... - suttogtam, amikor a belső kamerás felvételeket látva átéreztem a fiúk haragját felém. Kívülről totálisan úgy jött le, mintha szándékosan ráhúztam volna Lewis McLarenjére az autómat, pedig el akartam kerülni, hogy ütközzünk a kanyarbevételnél. Ezt meg is mondtam Ericnek és a bíráknak is, de Alonso és a főnöke rögtön reflektált és ezek után bármit hoztunk fel a mentségemre, mindegyikre volt valami olyan válaszuk, amivel simán rám bizonyíthatták a baleset okozását. Oké, Fernando tényleg vétlen volt az esetben, de Lewis legalább annyira hibás volt abban, hogy hátulról belém jött, mint amennyire én azért, hogy túlságosan leszorítottam a pálya szélére. De bármi is hangzott el a mi oldalunkról, a stewardok egyértelműen engem kiáltottak ki a fő bűnösnek. Amikor pedig kinyilvánították a büntetésemet, kis híján elájultam.

- MI? - álltam fel megrökönyödve.

- Nina... - suttogta Eric és finoman megfogta a karomat, hogy üljek vissza a helyemre.

- De...hiszen én szenvedtem a legnagyobb kárt! - mutattam a bekötözött vállamra.

- És te is okoztad a legtöbbet! - közölte idegesen Fernando. - Négyünk autója lett totálkáros, és az életemet veszélyeztetted!

- De akkor már tehetetlen voltam! - védekeztem elkeseredetten. - Hiszen én is csak utas voltam az autóban.

- Te kezdted el! - mutatott rám gyűlölködve a spanyol, és bár láthatóan megpróbálta visszafogni magát, minden szikrázó pillantása eljutott felém.
- Hölgyeim és uram, a döntésünk végleges, a személyes ellentéteket a tanácskozótermen kívül rendezzétek! - állt fel szót kérve a steward-elnök. Mivel a társai is távozni készültek, mi is kelletlenül követtük őket. Szomorúan néztem magam elé, egyszerűen nem akartam elhinni, hogy tényleg ez történik velem. Rá se mertem pillantani Ericre, aki mellett lépkedve totál szégyenteljesnek éreztem magam. Nyilván ő is észrevette ezt rajtam, mert nagyot sóhajtva átkarolta a vállamat.
- Ne keseredj el ennyire, Nina, egy eltiltás még nem a világ! - próbált vigasztalni, de pechére ezzel csak rontott a helyzetemen.
- Eltiltás, Eric! Eltiltottak a következő futamtól! - hangsúlyoztam az ítéletet, ami számomra egyenlő volt a világ végével.
- Legalább lesz időnk végiggondolni, hogy ez miért történhetett. Meg kell győződnünk róla, hogy nem fog többször ilyen előfordulni.
- Soha többé nem fogok ennyire ragaszkodni egy pozícióhoz! - jelentettem ki keseregve. Persze tudtam, hogy ez mivel jár, de a frissen kiszabott büntetésem annyira lesújtott, hogy már azt se tudtam, mit beszélek.
- Akkor veszítesz a képességeidből és ezt te sem engedheted meg magadnak, és mi sem. - figyelmeztetett csapatfőnök módjára.
- És akkor...most mi lesz? - néztem rá reménytelenül. - Hiszen jövő héten már Olaszország jön! Édes Istenem, én nem fogom kibírni! - csaptam rá az arcomra a tenyeremet. Már ismét a szédülés kerülgetett, bár most egészen mástól. - El sem mehetek veletek?
- Dehogynem! - jelentette ki határozottan, majd egy pillanatra megállt a sétálásban és szembeállt velem. - Mindent meg fogunk tenni, hogy kezeljük ezt az ügyet. A legfontosabb, hogy okuljunk a történtekből, mert a hibák később tapasztalatokká minősülnek és neked újoncként ezekre nagyon szükséged van, bármennyire is tehetséges vagy. Ezt meg kell értened, Nina, és éppen ezért nem hagyhatod el magadat! - nézett a szemembe szigorúan, egyértelműen választ várva. Nagy nehezen bólintottam.
- Majd igyekszek, főnök. - ígértem meg, bár magamban simán rávágtam, hogy már most totálisan a padlón vagyok, és ennél lejjebb már aligha süllyedhetnék. De Eric támogatása jól esett, főleg, mert nem rótt meg a baleset miatt, sőt inkább azért kampányolt, hogy majd csapatként kielemezzük a történteket, hogy megértsük a dolgokat. Jobb csapatfőnököt nem is kívánhatnék magamnak, de tényleg.
Eric elköszönt tőlem néhány felettesi jó tanáccsal ellátva, mert hála ennek a csetepaténak, nem mostanában fog végezni a munkájával. Így hát egyedül araszoltam ki az FIA döntéshozó épületéből, de amint kiléptem, megláttam Kimit, ahogy a falnak dőlve várakozik. Lassan odavánszorogtam hozzá, mire kérdőn rám nézett.
- Na, mi volt? - érdeklődött, de ahogy meglátta a gyászos arcomat, rájött, hogy nem éppen jól alakultak a dolgok odabent. - Megrovás? Tízhelyes? Utolsó helyről indulás? - tippelt a lehetőségekre, mert a sokk még olyan mélyen bennem volt, hogy megszólalni sem bírtam.
- Eltiltás. - feleltem alig hallhatóan, Kimi pedig úgy ledöbbent, hogy elkerekedtek a szemei.
- Nem mondod? - csodálkozott. - Most komolyan?
- Ühüm. - szorítottam össze a számat, mert kb. úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek, aki bármelyik pillanatban elsírhatja magát. A fejemet csóváltam, mert még mindig alig akartam elhinni, hogy ez velem történt meg.
- Jól van, ezt is túl fogod élni. - karolt át együttérzően a finn, miközben elindultunk a paddockban a motorhome-unk felé. Úgy botorkáltam, mintha rongybaba lennék, de Kimi segítőkészen terelgetett.
- Lehet ennél rosszabb egy nap? - nyögtem elkeseredetten. Bár ne tettem volna!
- Hé, crash girl! - hallottunk meg mögöttünk egy nem túl barátságos hangot. Nem is kellett hátrafordulnom, hogy megtippeljem az illetőt. De Kimi megtorpant, levette a karját rólam és ellenségesen nézett szembe Fernandóval, aki még mindig forrt a dühtől és ezt nem is rejtette véka alá. - Remélem tudod, hogy ezek után nem akarlak a húsz kilométeres körzetemben látni! Felfogtad?
- Nem volt még elég a dumából, Fernando? - szólt be Kimi a spanyolnak, aki erre még inkább felidegesítette magát.
- Hozzád beszéltem? - vonta fel a szemöldökét kérdőn, majd a csapattársamat figyelmen kívül hagyva újra engem kezdett oltani. - Hé, csak nem elpityeredtél, kicsilány? A versenybírákat nem hatja meg a könny, ha egyszer ilyen őrült módjára rombolod a körülötted lévőket!
- Nem volt szándékos, mikor érted már meg? - kiabáltam, nem is törődve azzal, hogy már elfutja a szememet a könny. Egyszerre voltam ideges, dühös, elkeseredett, szégyenkező és csalódott, ezek a vegyes érzelmek pedig már kezdtek egy hullámban kitörni belőlem. Fernando viszont tovább szította a kedélyeket.
- Azt hiszed, ezt el is hiszem? Ugyan már, olyan szánalmas vagy! - nevetett fel gúnyosan. - Segíted Kimit meg Vettelt azzal, hogy engem és Lewist kiütsz a küzdelemből, mikor mi vagyunk a legesélyesebbek a vb címre, és tudjuk kik azok, akiknek savanyú a szőlő. - Ezeket a szavakat inkább Kimi felé címezte, aki fogta is az adást, mert egyre jobban összeszűkült a szeme. Ennek ellenére mégsem ő, hanem én szólaltam meg.
- Annyira öntelt disznó vagy! - sziszegtem az összes gyűlöletemet kifejezve, amit Alonso irányába érzek.
- Te meg eszement tizenéves, aki csak ahhoz ért, hogy mások versenyét tönkretegye, ha már ő maga nem tud versenyezni! - Csak úgy dőltek belőle a sértegetések, és minden szavából sütött a megvetés meg az utálat. Legalább az érzéseink kölcsönösek egymás felé. - De ne hidd, hogy ennyivel megúszod! Minden egyes pontot, amit miattad hagytam ma a pályán, be fogom hajtani rajtad! Nagyon meg fogod bánni, hogy egyáltalán a Ferrarim közelébe toltad a Lotusod orrát! Megkeserülöd, hogy egyáltalán rajthoz álltál ma! - kezdett el fenyegetőzni szikrázó pillantásokkal. Még sosem láttam ennyire dühödtnek és gyűlölködőnek.
- Most már elég lesz, Fernando! - morogta Kimi minden higgadtságát bevetve. Látszott rajta, hogy neki sem tetszik a spanyol szájjártatása, de visszafogta magát és megpróbálta finoman visszaszorítani Alonsót.
- Megemlegeted még ezt a napot, Nina! Minden egyes nap érezni fogod, hogy ez volt életed legkegyetlenebb tette, mert emlékeztetni foglak rá! - folytatta mégis Fernando, bár már elkezdett hátrálni a saját motorhome-ja felé. - Ja és nyugodtan elkezdhetsz félni! A korábbi előéletünk semmi a most következőhöz képest! Készülj fel! - mutatott rám még utoljára, majd elfordult és bemasírozott a vörösök home-jába.
Szorosan behunytam a szememet, és mélyen beszívtam a levegőt. Szóval azt hittem, már nem jöhet semmi rossz a mai nap borzalmai után? Ó, dehogynem! Alonso lett a hab a tortán.
- Nehogy elhidd neki. - mondta Kimi figyelmeztetően. - Üres fenyegetőzés. Dühében azt se tudja, milyen szavak hagyják el a száját.
- Fernandót ismerve most célul tűzte ki magának, hogy kikészítsen. - vontam le a következtetést. Bármennyire is próbáltam érdektelennek tűnni, azért ez nem volt így. - 'Asszem' vége a fegyverszünetnek.
- Nem kell tőle félned. Egy seggfej, aki csak szavakkal tud dobálózni. Ne is törődj vele! - próbálta elbagatellizálni Alonso fenyegetőzését, amit értékeltem, csak nem hittem el neki.
- Kösz, Kimi, de ezzel nem segítesz. - ráztam a fejemet csüggedten. - Alonso csak egy probléma a sok közül. Már napok óta szörnyen érzem magam, aztán elcseszem a futamomat, tönkreteszem az autót, lezúzom a karomat, és még el is tiltanak a következő hétvégétől! - soroltam fel életem jelenlegi megpróbáltatásait. Ahogy végigértem ma történteken, máris elszörnyedtem. - Nagyon rossz ember vagyok, ha ennyire utálnak az égiek! Egy roncshalmazt csinálnak belőlem. - dörzsöltem a szememet a sírással küszködve.
- Jaj, te! - húzott magához egy ölelésre, amire most olyan szükségem lett hirtelen, mint semmi másra. Nem számított, hogy sötétedik és a paddock közepén készülök összezuhanni, mert szerencsére akadt valaki, akit még nem haragítottam magamra, legalábbis annyira nem, hogy elküldjön a fenébe. És ezért most, ebben a pillanatban a lehető leghálásabb voltam neki.

A hotelbe visszaérve csak egyre vágytam: bezárkózni a szobámba és hassal az ágyra vetődni, hogy jól kidühöngjem vagy kibőgjem magam -percenkénti hangulatingadozástól függően-, de Kimi egészen máshogy gondolta, mert amikor elkísért a szobámig, megállt az ajtóban és úgy tűnt, hogy nem akar távozni.
- Nem szívesen hagylak most egyedül. - ráncolta össze a homlokát.
- Attól félsz, hogy felvágom az ereimet? - Poénnak szántam, de Kimihez nem így jutott el az üzenet.
- Nem egy depresszív embernek ismerlek, de azért ez egy vészhelyzet. - magyarázta, majd elgondolkodva harapdálta a szája szélét. - Nem bízok benned.
- Ezen sajnos már nem csodálkozok. - biggyesztettem le a számat.
- Nem úgy értettem. - rázta a fejét, de rögtön ezután felsóhajtott. - Mindegy. Nem fogsz kirugdosni, ugye?
- Mi? - kérdeztem vissza, de ekkorra Kimi már bejött a szobába.
Majd' leszakadt a karom, mire becsuktam utána az ajtót, és majd' lerohadtak a lábaim, mire eljutottam az ágyig. Nem is zavart Kimi jelenléte, így legalább nem változtam szobaszökőkúttá. Biztos voltam benne, hogy ha most nem lenne itt, már átázott volna a párnám. Így viszont nem hazudtoltam meg önmagamat, és ahelyett, hogy sírni kezdtem volna, inkább hozzávágtam az összes jelenlévő díszpárnát a falhoz. Kimi egy ideig nézte, hogy kidühögöm magamat, és türelmesen megvárta, amíg le nem rogytam az ágyra, csak akkor ült le mellém.
- Ezzel nem oldasz meg semmit. - kommentálta az imént látottakat.
- De ez igazságtalan, Kimi! - siránkoztam fennhangon. - Mi van mostanában velem? Teljesen kifordultam magamból és ennek köszönhető minden rossz, ami mostanában velem történt!
- Nem fogok hazudni, ez igaz. - bólintott, de ezzel nemhogy vigasztalt volna, hanem még jobban letörte az amúgy is mélyponton vergődő lelkiállapotomat.
- Ezzel nem segítesz! - csuklott el a hangom, hiába próbáltam megzabolázni magamat. Kb. úgy éreztem magam, mint egy edény víz, ami éppen forr és ha nem veszik le a gázról, túlforr és kifut, mindent eláztatva maga körül. Ha egy skálán kéne mérlegelni, hogy ennek a folyamatnak melyik részénél tartok, akkor kb. már a végpont előtt járhattam valamivel.
- Jó, bocs. - fújta ki a levegőt a finn. Láttam rajta, hogy nem repes a szituért, de ő választotta, hogy itt marad, ennek pedig nyilván nem az volt az oka, hogy jót szórakozzon a nyomoromon.
- Nem hibáztatlak, igazából tényleg igazad van. - mondtam halkan, ezzel beismerve, hogy minden baj forrása én vagyok. Nem is kellett köntörfalazni, mindketten tudtuk, hogy én tehetek az engem ért borzalmakról. - Tudod, az a legnagyobb bajom, hogy saját magamnak okoztam a bajt.
- Azzal nem mész semmire, hogy magadat hibáztatod. - simított végig a hátamon vigasztalóan. Oldalra pillantottam, így láthattam, ahogy elmosolyodik. - A lényeg, hogy felismerted az okot. Ettől még nem kell folyton csapkodnod a fejedet! - szólt rám, mert épp ezzel foglalatoskodtam.
Engedelmeskedve abbahagytam saját bántalmazásomat és inkább az ágyra simuló takarót kezdtem szorongatni. Egyszerre kellett dühöt, feszültséget és csalódottságot leküzdenem, ez pedig igencsak nehéz feladatnak bizonyult. Annyi minden kavargott a fejemben, hogy legszívesebben lecsavartam volna a kobakomat a helyéről, hogy egy percre kikapcsolhassak. Már így is sűrűn szedtem a levegőt a stressztől.
- Nyugodj meg! - javasolta csendesen, a hangja pedig valahogy tényleg nyugtatóan hatott rám.
Csukott szemmel próbáltam összeszedni magam, de Kimi ezt nem várta meg, az egyik karjával magához húzott, így nekidőlhettem az oldalának. Jól esett a közelsége, leginkább azért, mert éreztem, hogy mellettem van és számíthatok rá. Ez most mindennél többet jelentett, úgyhogy ki is használtam a támogatást. Odasimultam hozzá, mire ő a kezével simogatni kezdte a hajamat. Ez így összességében elég volt ahhoz, hogy lecsituljanak a bennem forrongó érzelmi hullámok, ami most éppen jól jött. Megtöröltem a még mindig könnyes szememet, amit Kimi úgy értelmezett, hogy csak most akarok rázendíteni a bőgésre.
- Nagyon megkönnyebbülnék, ha nem sírnál! - figyelmeztetett a maga módján, amin elmosolyodtam.
- Már a pályakórházban megtörtént. Nem készülök ismétlésre. - tájékoztattam halkan.
- Az jó. Nem viselem túl jól, ha nők sírnak a közelemben. - vallotta be őszintén. Na igen, ezért van állandóan bennem az a nyomás, hogy előtte nem szeretek gyengének mutatkozni. De örültem, hogy ki is mondta, amiről én már eddig is tudtam.
- Akkor nem értem, miért maradtál itt.
- Nem foglak egyedül hagyni. - jelentette ki. Fogalma sem lehetett arról, hogy ezzel mennyire meghatott.
- Többek között erre is rájöttem ma. - motyogtam.
- Én megmondtam! - mondta ki mosolygós hangon.
- Mit? - kérdeztem vissza csodálkozva. Nem értettem miről beszél, úgyhogy el is húzódtam tőle és értetlenül bámultam rá.
- Megmondtam, hogy magadtól is rájössz. - biccentett mosolyogva. Nagyon elégedettnek tűnt.
- Mikor mondtad meg? - értetlenkedtem tovább.
- Mikor is? - tett úgy, mintha nagyon kutakodna az emlékeiben. - Ja, először a jachton, aztán a házad előtt, majd a pályabejáráson...ja és még tegnap este is.

Még mindig nem esett le, miről beszél, ezért megpróbáltam visszagondolni azokra, amiket felhozott. Kimi türelmesen megvárta, amíg lassan, de biztosan megvilágosodok. Mosolyogva nézte, ahogy eltátom a számat.
- Tudtad, hogy igazad van és majd én fogok könyörögni neked, hogy bocsáss meg... - vontam össze a szemöldökömet, ahogy kifejtettem a tippemet. Ahogy megláttam az elégedett mosolyt az arcán, már tudtam, hogy eltaláltam. - Jó, figyelj. Tényleg sajnálom. Sőt...igazából azt sajnálom a legjobban, ahogy viselkedtem veled. - ismertem be szemtől-szemben is. Ezt már bevallottam egyszer magamnak is, amikor a pályakórházban ücsörögtem egymagamban, de most előtte is ki kellett mondanom. - Az a vicc, hogy én se értem magamat. - ráztam a fejet hitetlenül. - Egyszer nem tettél semmi olyat, amiből azt következtethettem volna ki, hogy csak át akarsz verni...akármiért is. Sajnálom, hogy nem hittem neked. - kértem bocsánatot a lehető legőszintébben. Szomorúan néztem rá, de ő egy cseppet sem tűnt haragosnak.
- Tudtam, hogy előbb-utóbb majd belátod...kicsit sokáig tartott. - tette hozzá mosolyogva. - De sose lehet kiszámítani, hogy éppen mi fut át az agyadon.
- Most éppen az, hogy ha visszamehetnék az időben, el se fogadnám a felkérésedet a nyaralásra. - morogtam, mert ahogy visszaemlékeztem a közös kiruccanásunkra, onnan indult ki az egész feszültségforrás a baráti társaságunkban. - Talán akkor mindez nem történik meg. Nem készülök ki teljesen tőletek, nem rágódok egyfolytában a történteken és nem foglalkozok ezekkel a problémákkal, miközben vezetek.
- Aha, és ha meg sem születsz, akkor most nem tartanánk itt. - fintorgott, amin elmosolyodtam.
- Nem akartam teátrális lenni. - vontam meg a vállamat, amelyik nem fájt.
- Már akkor is az voltál, amikor kiverted a hisztit a jachton. - emlékeztetett arra a gyönyörű veszekedésre.
- De azt azért el kell ismerned, hogy volt okom kételkedni! - emeltem fel az ujjamat.
- Nem ismerem el. Nem volt. - kulcsolta össze a karját makacsul. - Inkább neked kéne végre felnőnöd ahhoz, hogy mielőtt vádaskodsz meg egyáltalán megszólalsz, gondolkozol!
Kicsit kioktatónak hallatszott a hangja, amivel elérte, hogy teljesen elszégyelltem magam. Tudtam, hogy igaza van és ezért válasz helyett csak lehajtottam a fejemet és a kezeimmel babráltam.
- Bocs, most nem kéne ilyenekkel jönnöm. - mentegetőzött gyorsan, de amikor csak megráztam a fejemet, megint átkarolt és közelebb húzott magához. - Na...nem áll jól a szomorkodás!
A maga módján vigasztalni próbált, amin muszáj volt mosolyognom. Még mindig teljesen a baleset, majd a büntetés okozta sokk alatt álltam, de Kimi támogatása sokat javított a helyzeten. Nem éreztem magam egyedül, ami az elmúlt napok után nagyon jól jött. Megnyugtatott, hogy van mellettem valaki és ez a valaki ráadásul törődik is velem és azzal, hogy totálisan padlón vagyok. Ez jelen pillanatban nagyon jól esett tőle.
- Mire mennék nélküled? - sóhajtottam fel, de nem bánatosan, inkább hálásan.
- Van tippem, de ha kimondom, még jobban összezuhansz, azt meg én se akarom. - mosolyodott el.
Na ez volt az a pillanat, amikor megbántam, hogy azt képzeltem, egyáltalán nem is érdeklem. Visszamosolyogtam rá, hogy tudomása legyen a pozitív hatásáról, mire ő még rátett erre egy lapáttal és miután maga felé fordított, tőle szokatlan melegséggel megölelt. Először akkor tapasztaltam nála ilyesmit, amikor megjelent a szobámban azon az éjszakán, amikor Jake elrabolt. Hogy mi a közös abban az estében és ebben? Én totál kivagyok, kesergek egy sötét szobában, Kimi pedig vigasztalni próbál. És ami azt illeti, elég hatásosan teszi ezt a nemes gesztust, mert ahogy hozzábújtam, ő pedig a hátamat simogatta közben, átjárt egy szívmelengető érzés, amitől kezdett elpárologni a "rossz" a fejemből.
- Tudnod kell, hogy nem vagyok jó az ilyenekben. - mormogta, miután kicsit távolabb húzódtunk egymástól. - De zavar, ha így látlak. És nem csípem, ha el vagy kenődve. Az nem te vagy.
- Hidd el, sokat segít, hogy legalább nem szarsz le. - eresztettem meg egy vérszegény mosolyt. - Nem is csodálkoztam volna, ha egyáltalán rám se bagóznál most.
- Ne hülyéskedj! - ingatta a fejét. - Barátok vagyunk...vagy mik. És ha jól tudom, fordított helyzetben is álltunk már. - Először nem értettem, mire gondol, de aztán megerőltettem magam és így eszembe jutott az az éjszaka, amikor finn barátom holtrészegen ordítozott a házam előtt. Akkor én segítettem rajta, most pedig ő próbál túltenni engem a holtponton. Igaza van, erre valók a barátok, és mi remekül helytállunk a szerepünknek.
- De azért köszönöm... - pillantottam rá hálálkodva. - Ha nem vagy itt, lehet, hogy kiugrok az ablakon...
- Pont ezt akartam elkerülni. - villantott egy megértő mosolyt.
- Akkor ezért is hálás lehetek neked. - írtam hozzá a listához gondolatban.
- Nekem elég az is, ha mostantól jobban odafigyelsz magadra és a környezetedre is. - váltott komolyabb hangvételre. - Akkor nem lesz több galiba a pályán sem. Ennyi az egész.
- Megígérem, hogy tanulok tőled, mester! - mosolyodtam el. Már megjelent előttem a lehetőség, hogy hogyan lábaljak ki a mai bukásomból és ez egy pici derűre adott okot. - Tényleg köszönöm.
- De nincs mit. Gyere ide! - húzott magához, miután mindkét karjával átkarolta a nyakamat. - Nincs több feszkó, oké?
- Oké. - bólintottam, már amennyire ez lehetséges ölelő pózban.
- Klassz. - mondta elégedetten, majd hirtelen megpuszilta a fejem búbját. - Szeretném, ha ez így is maradna.
- Így lesz. - fogadtam meg. Nem csak neki, magamnak is tettem ezt az ígéretet.
- Akkor ezzel nem csak a te helyzetedet könnyíted meg. - kacsintott, amikor kibontakoztam az öleléséből.
- Remélem is. - harapdáltam a számat. - Jó lenne pontot tenni ennek a napnak a végére. Életem legszörnyűbb napja...
- Minél gyorsabban túllépsz rajta, annál felszabadultabb leszel legközelebb. - biztatott optimistán.
- A halálomat fogom megélni Monzában. - Még a szívem is összeszorult, ha az eltiltásomra gondoltam.
- Majd azon leszünk, hogy kíméletesen éld meg. - folytatta a lelkesítést rendíthetetlenül. - De első lépésként legjobb lesz, ha benyomod a szunyát és magad mögött hagyod ezt a karambolos hacacárét. Szükséged lesz az önerődre, a sajtó csúnyán ki fog kezdeni.
- Jaj ne! - rimánkodtam. Ebbe eddig bele sem gondoltam. Ha eddig is rühelltem a sajtót és mindent, amit összehordtak rólam a legkevesebb igazságtartalommal, akkor ezek mit várjak?
- Nyugi, ezt is megoldjuk. - tette rá a tenyerét a vállamra. - Az egész csapat ki fog állni melletted...mindenki úgy imád, mintha te lennél a csapat sztárja. - poénkodott, de el is érte a hatását, mert annak ellenére, hogy sértésként is vehettem volna a megjegyzését, inkább a pozitívumot értelmeztem, vagyis a Lotus összetartó erejét. - Na, de ennyit a lelki fröccsről. - állt fel az ágyról. - Most már nem nézem ki belőled, hogy bármi hülyeséget tennél magaddal. De azért...ezt még ellenőrzöm. - Odasétált a panorámaablakhoz, és megrángatta a kilincsét. Ekkor már szuszogva mosolyogtam Kimi alaptalan aggodalmán. Szerencsére megállapította, hogy nem tudnék kiugrani az ablakon, úgyhogy elégedetten slattyogott vissza.
- Kösz, Kims! - álltam fel én is, és most én kezdeményeztem egy ölelést. Szorosan átkaroltam a nyakát és hozzányomtam a fejemet a mellkasához. Azt akartam, hogy érezze, milyen szükségem volt most a jelenlétére.
- Jaj, maradj már! - simított végig a hajamon. Amikor pedig visszaléptem, mosolyogva nyomott egy puszit a homlokomra. Kicsit furcsálltam tőle ezt, de azért jól esett.
Megígértem, hogy nyugodtan fogok aludni, majd elköszöntem tőle, Kimi pedig nagy sokára elhagyta a szobámat. Merőben más hangulatban, mint tegnap este, hiszen akkor szinte felpaprikázva hagyott itt, most viszont meg volt győződve arról, hogy minden rendben velem és köztünk is...legalábbis felszínesen már tisztáztuk, hogy nincs harag, de az okról, ami miatt végül is kirobbant a viszály, nem beszéltünk különösebben. Nem is hiányzott volna egy olyan beszélgetés, egyelőre a mai adag is jelentősen megterhelte a megtépázott lelki világomat. De ahogy megígértem Kiminek, rögtön lefeküdtem az ágyba és minél gyorsabban megpróbáltam elaludni. Életem legsiralmasabb napjának ezennel véget vetek! Soha többet ilyet!

Hétfő. Mindenki utálja, ez alól én sem voltam kivétel. De a mai hétfő nem is kezdődött olyan siralmasan, ahogy vártam. Oké, alig éltem túl a reggelt - és a felismerést, hogy most mégis mihez fogok kezdeni, hiszen rögtön utazunk tovább Olaszországba, számomra pedig ezzel egy rémálom veszi kezdetét -, de amikor az összecsomagolás alatt végiggondoltam, hogy mit kéne tennem, már határozott elképzelésem volt arról, milyen lépéseket fogok megtenni annak érdekében, hogy újra a régi önmagam és ne egy állandóan nyöszörgő, önsajnáló balek legyek.
A magammal folytatott beszélgetést kopogás zavarta meg. Éppen az utolsó táskám pakolásával foglalatoskodtam, de amikor kinyitottam az ajtót, már biztos voltam benne, hogy ez várhat egy ideig.
- Szép jó reggelt! - mosolygott rám derűsen Kimi.
- Neked is! - üdvözöltem hasonlóan mosolygósan.
- Látom, sikerült összekaparnod valahonnan magadat! - nézett végig rajtam elégedetten.
- Fogjuk rá! - vontam vállat.
- Király. Akkor esetleg bekapcsolhatnád végre a telefonodat, mert van, aki nagyon kíváncsi rád. - cammogott be a szobámba, a kezében a mobiljával. Értetlenül néztem utána.
- Ki az? - érdeklődtem, mire meglengette előttem a telefonját.
- 57 hívás, 22 SMS. - közölte elképedve. - Tippeld meg, ki az, aki ennyit képes termelni egy éjszaka alatt?
- Biztos, hogy nem ő volt. - ráncoltam a homlokomat.
- Kapcsold csak be a tiédet...majd koppansz. - jósolta meg, mint aki nagyon biztos a maga igazában.
Mivel már nagyon felcsigázott, bekapcsoltam a mobilomat, ami már talán péntek óta lemerülve fekszik itt az éjjeliszekrényemen. Meglepetésemre rögtön felugrott egy ablak a nem fogadott hívások és olvasatlan üzenetek tömkelegével. Tátott szájjal figyeltem az illető nevét, aki legalább annyiszor zaklatott telefonon, mint Kimit. Még én se nagyon akartam elhinni, hogy egyáltalán keresett. Csodálkozva pillantottam fel Kimire, aki mosolyogva bólogatott. Tudtam, hogy mire céloz, de én azért kicsit tartottam ettől.
- Hívd fel! - javasolta, amikor még mindig tétováztam, a kezemben nyomorgatva a mobilomat.
- De... - hezitáltam, de a finnt nem érdekelték a kifogásaim.
- Kicsi Nina, ne legyél már ilyen beszari! - parancsolt rám ellentmondást nem tűrően.
- Jó, jó... - mondtam sietve, majd tárcsáztam az illető számát. Meg sem lepődtem, amikor az első kicsengés után felvette és rögtön ezután meghallottam azt a jellegzetes hangot, aminek hallatán el kellett tartanom a telefont a fülemtől.
- NINA! Te hanyag és felelőtlen nőszemély! Utállak, érted?
Nem is tudtam eldönteni, hogy nevessek-e vagy sírjak, hogy megint hallom a károgását. Annyira hiányzott!
- Neked is szép reggelt, drága barátnőm! - köszöntöttem, miközben elvigyorodtam. Kimi elégedetten konstatálta, hogy létrejött a telefonos kapcsolat.
- Jaj istenem, te lány, esküszöm megfojtalak, amiért kikapcsolva hagytad a telódat! - fenyegetőzött szokásához híven, de én ezen is csak mosolyogni tudtam. - Tudod te mennyire aggódtam érted? Majd' megbolondultam, hogy nem tudok rólad semmit! Még ez a hülye finn sem akart tudósítani!
Ha Kimi hallotta volna, mit mond a barátnőm, biztos morogni kezdett volna. Ezt elkerülve inkább németre váltottam, úgy kezdtem el mentegetőzni a telefonba.
- Nyugi, nincs semmi bajom. Igazából...
- De jól vagy? Nem sérültél meg? Olyan rémisztő volt az a becsapódás! Jaj istenem, ugye nem tört el valamid? - kezdett el aggodalmaskodni, nem is törődve azzal, hogy félbeszakított, amikor válaszolni akartam.
- Nem, Heidi, ne aggódj, jól vagyok! - csillapítottam le, bár nagyon jól esett, hogy annak ellenére, milyen haragban váltunk el egymástól legutóbb, ilyen transzba esett miattam. - Kicsit beütöttem a vállamat, de semmi komoly, csak pár zúzódás...
- Zúzódás?! - ismételte vissza Heidi cincogva. - Atya ég! Nagyon csúnya? Nagyon fáj?
- Kinézetre nem szép látvány, de bekötötték, szóval nem kell állandóan bámulnom. - Ahogy beszéltem róla, rápillantottam a karomra fonódó kötésre. - Tényleg nem súlyos, csak egy kicsit fáj.
- Szent ég! - szörnyülködött. Még a telefonon keresztül is hallottam, milyen mélyet sóhajtott. - Nina, most annyira cefetül érzem magam. Ott kellene lennem melletted! Most mégis elválaszt vagy 500 km minket!
- Ne parázz, akadt helyettesed a hétvégére. - somolyogtam. - De azért baromira hiányzol!
- Te is nekem, kicsilány! - közölte szomorúan. - Szerintem nekünk el kellene beszélgetnünk egy kicsikét...
- Van benne valami. - bólogattam, bár ő ezt nem láthatta. Ekkor viszont eszembe jutott valami. - Figyu, otthon vagy?
- Aha, itt Milánóban! Miért? - kérdezte, de meg sem várta a válaszomat, rögtön tudta, miért érdeklődök erről. - Óóó, most Monza jön! - lelkesedett be, de aztán fél másodperc alatt megváltozott a hangszíne. -Vagyis, ó-ó máris Monza jön...Olvastam a híreket.
- Kicsit több szabadidőm lesz. - fogalmaztam a legszalonképesebben, amit az eltiltásomról mondani tudtam.
- Akkor akár tehetnél felénk is egy kört. - invitált meg hozzájuk, azaz hozzá és az apjához. - Apa biztosan örülne neked, hogy rólam ne is beszéljünk...
- Nagyon szívesen elmegyek! - örültem meg az ötletnek. - Már úgy is hozzáfogtam a bocsánatkérő-turnémhoz.
- Ó! - csodálkozott Heidi. - Ki volt az első jelölted?
- Az a hülye finn, akit említettél. - közöltem mosolygós hangon, majd lopva Kimire néztem, aki a temérdek cuccomon szörnyülködött. - Most is éppen itt téblábol a szobámban. Ma utazunk Olaszországba.
- Hozhatod őt is, még vele is van egy kis megbeszélnivalóm! - A hangja gyanúsnak tűnt, de inkább nem kérdeztem rá konkrétumokra.
- Majd megkérdezem róla. - ígértem. - De akkor ne zaklasd többet jó? Megőrült a rengeteg hívásodtól.
- Én meg attól, hogy nem tudtam, mi van veled! Annyira féltem, hogy nincs, aki összekanalazzon!
- De, akadt valaki, aki elég jól végezte a dolgát. - néztem megint Kimire, aki most már türelmetlenül toporgott arra várva, hogy befejezzük a trécselést. Mivel németül folyt a duma köztünk a barátnőmmel, még csak nem is tudott hallgatózni. - Most leteszem, jó? Majd hívlak, ha megérkeztünk Itáliánóba!
- Ajánlom is! Különben a hajamat fogom tépni! - mérgelődött, amin nevetnem kellett. - Vigyázz magadra addig is! Egy darabban akarlak idehaza látni!
- Parancsára, úrnőm! - mondtam engedelmeskedve, majd gyorsan elköszöntünk egymástól. Kimi megkönnyebbülve sóhajtott, amikor kinyomtam a mobilt.
- Ahhoz képest, hogy fel se akartad hívni... - csóválta a fejét mosolyogva.
- Hiába, már nagyon hiányzik az a parancsolgatós lénye! - tettem zsebre szórakozottan a telefonomat.
- Legalább kivirultál. Sokkal jobb rád nézni, ha mosolyogsz. - pöccintette meg az orromat jókedvűen.
- Barátok hatása. - vontam vállat, mintha semmiségről lenne szó, pedig valójában ez lett a hétvégém egyik legnagyobb tanulsága. Sokkal nagyobb szükségem van rájuk, a barátaimra, mint gondoltam. És ha vissza akarok találni a helyes útra, elengedhetetlen, hogy rendbe hozzam velük a kapcsolatomat. Ez lett az első és legfontosabb teendőm a képzeletbeli listámon.

Kimi segített összepakolni a maradék cuccomat, aztán lekísért a hallba. Tömeges gyülekezés alakult ki a szálloda előterében, szinte az összes pilóta és csapattag, aki itt szállt meg, most szándékozott kijelentkezni. Legkésőbb csütörtökre mindenkinek ott kell lennie Monzában, de ahhoz képest, hogy mi versenyzők mennyire el szoktuk húzni a helyszínre utazást, most mindenkinek mehetnékje támadt. Olaszországban még vénasszonyok nyara van, meleg és napsütéses az idő, és a maradék két napba még belefér egy kis lazulás a késő nyárban. Nem is csodálkoztam, hogy senki sem akart tovább itt maradni a hideg, esős és szeles Spában. Kivéve persze a mindig különcködő Kimi Räikkönent.
- Biztos, hogy nem jössz? - kérdeztem, mert őszintén szólva kicsit csalódott lettem, amikor közölte, hogy nem tart velem Heidihez. Persze erős oka volt a maradásra.
- Megígértem a kölyköknek. - vont vállat, miközben zsebre dugta a kezét. - Most egy darabig nem megyek majd haza...mármint Espoo-ba. Úgyhogy ma még ökörködök velük egy kicsit, hadd örüljenek a fejüknek. Veled meg legkésőbb csütörtökön úgyis találkozunk.
Megértően bólintottam. Természetesen tisztában voltam vele, hogy a család az első és azt is jól tudtam, hogy Kimi nagyon szereti az unokaöccseit, ráadásul ő legalább meg tudja zabolázni őket, ha már a szülei képtelenek erre. Ráadásul a kis csirkefogók meg is érdemlik, hogy a nagybátyó foglalkozzon velük...én már kevésbé. Ezért kicsit elszontyolodtam, de azért tiszteletben tartottam a döntését.
- Egyébként meg szerintem rátok fér egy kis barátnős izé. - mosolyodott el. Lefordítva ez valami olyasmit jelenthetett, hogy szívesebben hagy minket kettesben Heidivel, hogy újra rendbe hozzuk a dolgainkat.
- Szerencsére ő is vevő erre. - bólogattam mosolyogva. - Legalább ő hajlandó megbeszélni a dolgokat... - Érezhetően Sebastianra utaltam, ezt nem is kellett kimondanom. Ekkor, a sors fintoraként éppen a honfitársam lépett ki a liftből az edzőjével és miután végigjáratta a szemét a tömegen, észrevett minket is. Őszintén meglepődtem, amikor mondott valamit Heikkinek, majd a bőröndjeivel együtt odamasírozott hozzánk.
- Sziasztok! - köszönt közömbösen.
Én rögtön zavarba jöttem, de Kimit cseppet sem frusztrálta a helyzet, elfogadta Seb kéznyújtását és szokásukhoz híven összeöklözéssel üdvözölték egymást. Váltottak pár szót arról, hogy Kimi milyen gyorsan lelépett a verseny utáni hivatalos sajtótájékoztatóról, majd Seb felém fordult.
- Hogy vagy? - érdeklődött, bár nem látszott rajta, hogy aggódna az állapotom miatt. Totálisan érzelemmentes maradt az arca. Nem is tudtam eldönteni, hogy örüljek-e a kérdésének, vagy inkább érezzem magam szarul, amiért ilyen idegen hangon beszél hozzám.
- Tűrhetően. - vontam meg a vállamat, hogy érzékeltessem, nem vagyok túl feldobott, de azért olyan lestrapált sem, mint tegnap. Sokat segített a hosszú alvás és Kimi lelki fröccse is.
- Mi történt a válladdal? - szúrta ki a bekötözött karomat. A fehér géz éppencsak kilátszott a kabátom alól.
- Egy kicsit beütöttem. Nem vészes. - ráztam meg a fejemet.
- Az jó. - bólintott, megeresztve egy halvány mosolyt. - Elég horrorisztikusnak látszott az én autómból.
- Megélni sem volt jobb. - szorítottam össze a számat. Nem nagyon akaródzott visszagondolnom a balesetre. - Ráadásul most van három srác, akik nagyon dühösek rám.
- Lehet, hogy kegyetlenség ilyet mondani... - vakarta meg a fejét tűnődve. - ...de azért ezzel sokat segítettél nekem!
Kimi rötyögni kezdett, és Seb is elmosolyodott. Én csak a fejemet ingattam, bár egy gyengécske mosolyt kipréseltem magamból.
- Nem állt szándékomban ilyen módon, de azért legalább tettem valami jót is érted.
- Aha, annak a Sebastiannak, aki világbajnok akar lenni. - bólintott, miközben a mosoly már lefagyott az arcáról. - És nem annak a Sebastiannak, akivel anno teniszeztél az udvarban.
Nagyon ütött a megjegyzése, ahogy különbséget tett magáról, mint versenyzőről és mint magánemberről, és sajnos el is jutott hozzám az üzenete. Lehet, hogy hálás, amiért lenulláztam Alonsót és ezzel neki, mint a címvédőnek segítettem, de barátként még nem köszörültem ki a csorbát. Lassan bólogattam, hogy jelezzem: vettem az adást.
- Bocs, de most mennem kell. - készülődött induláshoz Seb. Intett egyet, aztán visszasomfordált Heikkihez, aki közben elintézte a kijelentkezését, így már el is hagyhatták a hotelt. Kicsit csüggedten néztem utána, amit Kimi is észrevett rajtam.
- Nyugi, előbb-utóbb kiheveri. - tette a vállamra a kezét.
- Kezdem úgy érezni, hogy ebből inkább utóbb lesz. - sóhajtottam, de még mielőtt elkezdtem volna ezen keseregni, inkább elővettem a plasztikkártyámat és odasétáltam a recepcióhoz.
Gyorsan lerendeztem a formális dolgokat, aztán a csomagjaimmal és Kimivel együtt kisétáltunk a parkolóba, ahol az az autó várt rám, amivel elutazok Brüsszelbe, ahonnan repülővel továbbmegyek Milánóba.
- Hát...akkor majd Monzában találkozunk. Jó mulatást a fiúkkal! - kívántam minden jót mosolyogva.
- Nem kell félteni őket. - csóválta a fejét a finn. - Te meg lelkizd ki magad Heidivel!
- Ehh, hát ettől félek. - kuncogtam. - De azon leszek, hogy elsimítsuk a konfliktusokat. Hátha megértem, miért akarja irányítani az életemet.
- Ha eljutsz idáig, már sikeres volt az akció. - nevetett gúnyolódva, aztán figyelmeztetve felmutatta az ujját. - Olaszban már nem lógó orral akarlak látni! Úgyhogy remélem helyrekalapál az az idegbeteg vörös!
Nevetnem kellett a beszólásán, főleg mivel tudtam, hogy bár alapvetően bírja a barátnőmet, azért néha kikészíti Heidi viselkedése. Ez a rengeteg hívás meg SMS biztos betette nála a kaput.
- Én bízok benne. - mutattam fel a hüvelykujjamat optimistán.
- Én is. - erősítette meg mosolyogva. - Na de most már indulj, mert ha lekésed a gépedet, nem tudsz ellazulni. Márpedig szükséged lesz energiára, mert nem fogjuk hagyni, hogy csak úgy ellébecold az időt hétvégén, ha már nem kell vezetned!
- Na ne, ugye nem készülsz valamire? - csodálkoztam fintorogva, mire Kimi sokat sejtetően elvigyorodott.
- Majd meglátod... - veregette meg a vállamat, aztán búcsúzóul baráti ölelésben részesített, mielőtt sürgősen elindultam volna a szomszéd városba.

Megkönnyebbülés volt magam mögött hagyni Spát és egyben Belgiumot. Nem jó dolgok történtek velem itt ezen a hétvégén és azzal, hogy a repülőgépem felszállt, megpróbáltam itt hagyni ezeket a rossz emlékeket.
Volt valami abban, hogy a szürke és esős országból egészen a napsütötte és meleg Olaszországba vitt az utam, még el is mosolyodtam, amikor megérkezve a milánói repülőtérre szinte belefutottam a késői olasz nyárba. És persze a barátnőmbe, aki a várakozóban rohant felém, mihelyst kiszúrt a tömegben.
- Végre itt vagy! - ugrott a nyakamba, én pedig mosolyogva öleltem magamhoz rég nem látott edzőmet.
Egy darabig így ölelkeztünk, bár ha rajtam múlt volna, már rég elengedtem volna, hiszen Heidi fullasztó ölelése ugyanúgy kiszorította belőlem a szuszt, mint általában. Mégis örültem a barátnőmnek, hiszen amikor legutóbb láttuk egymást, nem túl szépen váltunk el. Most viszont mintha mi sem történt volna, úgy vigyorogtunk, miután nagy nehezen elhúzódtunk egymástól. - Jaj, de örülök, hogy itt vagy! Annyira hiányoztál, drága!
- Te is nekem, tyúkanyó! - viccelődtem, mire Heidi morcos fejet vágott, de amikor rájött, hogy igazam van, elkezdte csóválni a fejét.
Segített utánam vonszolni a sok-sok pakkot, amit magammal hurcoltam idáig, majd a napsárga Smartjába pakoltuk az összes cókmókot. Régen láttam ezt a kis járgányt, de ezt elmondhattam magáról Olaszországról meg Milánóról is, hogy a Ravini-villát már ne is említsem. Talán három éve járhattam utoljára Heidi apjának otthonában, ahol időnként a barátnőm is éldegélt, ha éppen ahhoz és nem a belvárosi lakásához volt kedve.
A család otthona a külvárosi részben foglalt el egy jókora helyet, hiszen a terebélyes villájukhoz minden tartozott, amit ember az otthonához kívánhat: hatalmas, rendezett udvar, virágoskert, úszómedence, teniszpálya, sőt még egy olyan garázs is, ahol Mr. Ravini, -vagyis Senior Ravini, ahogy az olaszok mondják- azokat a gokartokat tartja, amik a gokartos pályafutása során megmaradtak emlékbe. Szóval bármelyik ablakon néz ki az ember, biztosan valami elképesztő dolgot lát.
- Helló, apa, megjöttünk! - kiabált Heidi, amikor beléptünk a villa első számú ajtaján.
Már a hallban rácsodálkoztam arra, hogy itt vagyok, nagyon régen fordultam már meg ebben a házban. Körbenéztem, mintha először járnék itt, miközben Heidi már tovább cipelte a csomagjaimat és tovább ordítozott a hatalmas előtérben, hátha az apja meghallja, hogy megérkeztünk. Ráérősen körbejártam az előszobát, majd átmasíroztam a szintén nagy ebédlőbe, ahol rátaláltam Antonióra. Kicsit meglepődtem, hogy előbb összefutottam vele, mint a lánya, de azon még jobban, hogy pizzasütés közben zavartam meg.
- Bon Jorno, Nina! - köszöntött felderülve, majd a fehér ingének ujját feltűrve rögtön odalépett hozzám és jól megölelgetett, mint régen látott kedves ismerősét. Nevetve fogadtam az üdvözlését, mindig is bírtam az olaszos temperamentumát.
- Ciao, Antonio! Jó újra látni! - mosolyogtam rá kedvesen.
- Téged is! Már megint annyit nőttél, mióta utoljára láttalak! - mért végig csodálkozva, amin kuncognom kellett. Antonio már pisis korom óta ismer, így mindig rácsodálkozik, amikor újra lát és én már megint idősebb vagyok valamennyivel.
- Régen volt, az biztos. - értettem egyet, mert már idejét sem tudtam, mikor találkoztunk legutóbb. - De most úgy tűnik maradok pár napot nálatok. Szükségem van egy kis feltöltődésre.
- A legjobb helyen jársz, aranyom! - villantotta ki hófehér fogsorát, majd barátságosan átkarolta a vállamat. - Képzelem, most milyen jól fog esni egy kis regenerálódás. Nem volt könnyű hétvégéd Spában, jól látom?
- A nem könnyű túl enyhe kifejezés. - biggyesztettem le a számat. - Rémes volt, és szeretnék minél hamarabb túl lenni rajta.
- Ez a jó hozzáállás, bambina! - mosolygott rám büszkén. - Ne aggódj, ebben a környezetben se-perc alatt túlteszed magad a történteken. Heidi majd gatyába ráz, ebben biztos vagyok!
- Én is, Antonio! - nevettem, majd a készülő pizzákra mutattam. - Felcsaptál szakácsnak? Nem virágzik eléggé a pálya?
- Ó, dehogyis, a pályával minden rendben! - nyugtatott meg derűsen. - Sőt, ezen a hétvégén rendezünk amatőr futamokat olyanoknak, akik a Forma 1-re jönnek, de szívesen kipróbálnák magukat a gokartban is.
- Ez remek ötlet! - lelkesedtem. - Biztos sokan részt vesznek majd rajta!
- Arra gondoltam, felkérlek díszvendégnek, ha már úgy adódott, hogy kényszerszabadságon leszel. Mit szólsz?
- Szívesen elmegyek. - fogadtam el az ajánlatot mosolyogva.
- Ó, hát ez remek! Köszönöm! - rázta meg a kezemet örömködve. Hiába, egy pálya tulajdonosa hivatalosan is meghálálja, ha valakivel üzletet köt.
- De csak akkor, ha nekem is sütsz egy szelet pizzát! Farkaséhes vagyok! - néztem a félkész pizzákra, amelyek láttán összefutott a nyál a számban. Azt hiszem tegnap este és ma reggel is kihagytam az étkezést.
- Jaj, persze, már folytatom is a sütést! - kezdett el kapkodni, amiért eszébe juttattam a félbehagyott munkáját.
- Jaj de jó itt a hangulat! - jelent meg Heidi az ebédlővel egybekötött konyhában.
- Ciao, la mia bambina! - puszilta meg a lányát Antonio.
- Apa, fél órája jöttem el itthonról. - nézett furán Heidi az apjára, aki továbbra is nagyon lelkesen dolgozott a pizzán.
- Tudom, de attól még örülök, hogy itt vagytok mindketten! - mosolygott ránk szeretetteljesen Mr. Ravini.
Heidi a szemét forgatta az apja örömén, de azért láttam rajta, hogy ő is ugyanúgy élvezi a helyzetet, mint ő.
- Na gyere, drágám, hagyjuk Don Antoniót sütögetni! - fogta meg a karomat, majd magára hagyva a ház urát, kikísért a teraszra.

Lesétáltunk a medencéhez, amit igazi mediterrán hangulat lengett körbe a napozóágyakkal, a napernyőkkel és a növényekkel együtt. Ráadásul kellemesen meleg volt az idő, minden adott egy kis lazuláshoz. Heidi még egy-egy frissítő üdítőt is hozott magával, amikből nagyokat kortyoltunk, mihelyst ledobtuk magunkat két egymással szemben álló napozóágyra.
- Ti aztán tudtok élni. - nyúltam el a kényelmes ülő-fekvőalkalmatosságon.
- Mégis hiába mondtam, hogy ne Svájcba költözz, hanem ide Milánóba! Itt télen-nyáron nyár van! - büszkélkedett. Teljesen odáig volt a városért, és ezt soha nem is rejtette véka alá.
- Most rám is fér egy kis derű és napsütés. - emeltem az arcomat az ég felé. - Spában olyan szörnyű volt az időjárás, hogy akaratlanul is a hangulatomhoz passzolt.
- Olaszország jót fog tenni neked, hidd el! - terült el ő is a napozóágyán. - Meg az is a hasznodra fog válni, hogy nem stresszelsz, hogy rögtön autóba kell ülnöd egy ilyen katasztrófa után.
- Ezen még nem is gondolkoztam. - tágultak ki a szemeim. Fura, de eszembe sem jutott, hogy milyen lesz újra vezetni, ha folyton az a pillanat jár majd a fejemben, amikor átugratok Alonso autója felett és belesodródik a falba. Te jó ég, nehezebb lesz, mint gondoltam!
- Nem is kell. Kihevered, nincs miért idegeskedned. - zárta le a témát a barátnőm. Hittem neki, mert nem akadt más választásom. Heidi pedig egészen más vizekre akart evezni, mert új témát dobott fel. - És jobb, ha már most túlesünk egy fontos beszélgetésen. Gondolod, hogy tudsz egy kicsit rám is koncentrálni, nem csak a hamarosan frissen kisült pizzára? - vonta fel kérdőn a szemöldökét, mire röhögni kezdtem.
- Persze, mondd csak! - biztattam. Komoly arcot varázsolt magára és már a tekintetével is követelte, hogy én is tegyek így. Azonnal befejeztem a nevetést. - Bocs. Szóval?
- Az a veszekedés, Kimi jachtján...nagyon nagy hiba volt. - nézett a szemembe, hogy érzékeljem, miért is kell ilyen komolyan hozzáállnom ehhez a beszélgetéshez. Megértettem a célzást, úgyhogy folytatta. - Nem akartam ilyen csúnyán összeveszni veled, és nagyon bánom, hogy úgy kiabáltam meg vádaskodtam. Nem volt szép tőlem.
- Én is sajnálom, hogy így alakult. - mondtam ki őszintén. - De nagyon kiborított, hogy a hátam mögött azon ügyködtetek, hogy összehozzatok Sebbel!
- Azóta rájöttem, hogy valószínűleg én is így tettem volna a helyedben. - bólogatott megértően.
- Tényleg? - Ez egy kicsit meglepett.
- Aha. Sosem gondolkoztam el azon, vajon a te szemszögedből milyen lehetett ez az egész. És joggal érezhetted azt, hogy átvertünk, amiért titokban szervezkedtünk Kimivel.
- Na látod, pont ez volt a baj! - mutogattam rá hevesen. - Hogy rólatok abszolút nem hittem volna, hogy ilyet csináljatok! Mindkettőtökkel elég jó kapcsolatban vagyok ahhoz, hogy őszinték legyünk egymáshoz, nem?
- De, igazad van. - hajtotta le a fejét. Talán elszégyellte magát? Jé, mi történt Heidivel?
- Viszont azt sajnálom, hogy olyan idiótán viselkedtem! - kértem bocsánatot, hogy egyenlítsek. - Kiminek igaza volt, tök gyerekesen reagáltam. Oké, ezt el is ismerem, néha tényleg előjön belőlem az a bizonyos gyerekhiszti.
- Tudom. - nézett fel rám mosolyogva a barátnőm. - Még benned van a gyerek valamennyire. Ezért is érzem úgy sokszor, hogy terelgetnem kell téged.
- De már elmúltam 18, Heidi. - világítottam rá nyugodtan.
- Ez tény és való. - emelte fel a kezét védekezően, bár egyáltalán nem támadásnak szántam az előbbi kijelentésemet. Csak emlékeztettem rá. - De valljuk be, ez az év nagyon nagy változást hozott az életedbe. Újév után Forma 1, a költözés Svájcba, aztán ez a közös kaland együtt a cirkuszban...annyi minden történt hirtelen, és én nagyon boldog vagyok, hogy én is részese lehetek mindennek. - ismerte be őszintén.
- Jaj, ne hülyéskedj, te vagy a legjobb barátnőm! - nevettem fel. - Tök természetes, hogy te is velem járod a világot!
- Azért ez nem minden barátnőnek adatik meg. Úgyhogy szerencsésnek érzem magam, hogy ilyen csajszival áldott meg a sors! - kacsintott vigyorogva, mire csak zavartan legyintettem. - De komolyra fordítva a szót, nekem olyan, mintha a húgom lennél, Nina. Szinte veled élem a napjaimat és úgy szeretlek, mintha a testvérem lennél! - vallotta be elérzékenyülve. - Ezért is esik meg az, hogy anyáskodok feletted, mert én azért kicsit idősebb vagyok és jobban meg tudom látni, hogy mi a jó neked. Csak az a baj, hogy néha túlzásba viszem, mert teljesen elkap a hév, és akkor nemhogy segítek neked, de még tönkre is teszek mindent körülötted. - törölte meg a szemét, mert már a sírás fojtogatta.
- Jaj, Heidi! - ingattam a fejemet, pedig valójában teljesen meghatott, ahogy arról beszélt, milyen fontos vagyok neki. Odamásztam hozzá és szorosan megöleltem a most már pityergő barátnőmet.
- Annyira bánt, hogy így kicsesztem veled, Nina! - zokogta a vállamba, ahogy hozzám bújt. - És majdnem megőrültem, amikor átértékeltem a dolgokat és rájöttem, milyen önző módon akartalak összehozni Sebbel!
- Önző módon? - ismételtem meg értetlenül. Kicsit eltoltam magamtól, hogy lássam az arcát, amikor megmagyarázza ezt a dolgot.
- Amikor még minden rendben volt köztünk Heikkivel, azt gondoltam, ha ti is egy pár lesztek Sebbel, olyan jó lenne minden. A két pilóta és a két edzője, mint két szerelmespár. Olyan álomszerű lett volna. - árulta el azt a vágyát, amit meg akart volna valósítani. Kerek szemekkel bámultam rá, hiszen sosem tett semmilyen célzást ilyesmi elképzelésre.
- Hát...ez nem nagyon fog megvalósulni. - nyögtem ki, mivel mást nem igazán tudtam ehhez hozzátenni.
- Tudom, és erről is csak én tehetek. - kezdett újra sírdogálni. - Most már sikerült az én kapcsolatomat is tönkretennem. Nem is értem, minek akartam beleavatkozni a tiédbe.
- Nekem nincs semmilyen kapcsolatom. - ráncoltam a homlokomat.
- Akkor minek nevezed azt, amit ketten műveltek Kimivel? - nézett rám fürkészőn.
Teljesen váratlanul ért a kérdése, nem is gondoltam, hogy a finnre célozgat, végig arra tippeltem, hogy a Sebbel való soha létre nem jött kapcsolatomra utal. Egy értelmes válasz nem jutott az eszembe, csak tátogni tudtam, de azért kinyögtem valamit.
- Nem művelünk semmit...most miért kérdezed ezt?
- Jaj, nem hiszem el, hogy még ezt is nekem kell megmagyaráznom! - temette az arcát a tenyerébe.
- Mit? - kerekedtek ki a szemeim a kíváncsiságtól.
- Csak ezek az élettelen zöldek nem veszik még észre, hogy már régóta alakul köztetek valami. - sóhajtotta, a mediterrán növényekre pillantva.
- Nem tudom miről beszélsz... - ráztam hevesen a fejemet.
- Nina, tudod mit, te nem csak gyerekes, hanem még vak is vagy! - szidott le a barátnőm, de nem mondhatta túl komolyan, mert közben mosolyogva csóválta a fejét.
- Ezért van szükségem rád, mint pótanyára! - vigyorogtam rá, hátha ezzel felderítem.
- Vigyázz mit mondasz, mert a végén megint belelovalom magamat a szerepbe és mindent elrontok köztünk! - figyelmeztetett komoly tekintettel.
- Ne hülyéskedj, köztünk már egy elromolhatatlan testvéri kapcsolat létezik! - legyintettem nevetve.. És tudod milyenek a jó tesók! Akik állandóan veszekednek és sosem értenek egyet a másikkal...
- ...mégis ugyanúgy szeretik egymást. - fejezte be az általános igazságot Heidi.
- Pontosan. - vágtam rá mosolyogva, a barátnőm pedig ismét a nyakamba ugrott és újabb öklendeztető ölelésben részesített.