78. fejezet: Fél lábbal kint

Sziasztok!
Itt az újabb fejezet, megint eseménydúsra sikerült a tartalom, remélem tetszeni fog :) A kevés kép miatt elnézéseteket kérem, most időhiány miatt sajna nem tudok többet feltenni, de szokásomhoz híven holnap pótolom! A cím azt jelzi, hogy Nina fél lábbal már kikerült a zűrökből, de most másoknak akadnak problémái, amin neki kell majd segítenie. 
Most is örülnék, ha véleményeznétek a részt :)
Jó olvasást! :))

(Nina)

Már akkor megrohantak az emlékek, amikor megérkeztem Monza egy számmal kisebb pályájához, ami Heidi apjának irányítása alá tartozott. Nem egy nagy komplexum és korántsem övezi akkora felhajtás, mint a tradicionális F1-es pályát, de számomra ugyanolyan kedves helyszín, mint a nagytesója. Nem is én lepődtem meg azon, hogy kicsit elérzékenyülök a belépéskor, hanem Kimi, aki úgy döntött, hogy előzetes bejelentés nélkül velem tart és megnézi, mi folyik itt az Olasz Nagydíj alatt.
- Ugye nem fogsz sírni? - fürkészte az arcomat a finn. Nem nagyon tudta hová tenni, hogy hirtelen sűrűn pislogok és bárgyú vigyorral nézek mindenfelé.
- Ott azért nem tartunk. - ábrándítottam ki. - De ilyen az, ha az embert ellepik az emlékek.
- És mindjárt kiderül, hogy itt smároltál először az egyik gokartos suhanccal... - dünnyögte, én pedig felnevettem az alaptalan tippjén.
- Nem talált! Az nem itt történt... - árultam el vigyorogva.
- Na, most kíváncsivá tettél! - nézett rám érdeklődve.
- Inkább szeretnék gyönyörködni a látványban... - tértem ki a fel nem tett kérdés elől, és helyette a szállingózó embereket pásztáztam, akik szerencsére jó sokan voltak. - Olyan régen jártam már itt...
- Kb. mennyire régen? - tudakolta.
- Még törtető koromban. - vigyorogtam, ahogy az akkori önmagamra gondoltam vissza.
- Mert most már nem törtetsz... - jegyezte meg gúnyolódva a finn.
- Össze se lehet hasonlítani az akkori énemmel. De ez nem is baj...csak fura, hogy most már felérem ezt a korlátot. - fogtam meg nevetve a bejárat melletti korlátot, amit alig 8 évesen még ugrálva kellett elérnem.
- Igazad van...össze se lehet hasonlítani a gyerekkori önmagaddal. - csóválta a fejét, amikor látta, hogy diadalmasan megütögetem a korlátot, mielőtt belépnék a bejárati kapun.
Nem bántam, hogy Kimi velem tartott. Egyrészt azért, mert Antonio odáig lesz tőle, ha a nagy Kimi Räikkönen is tiszteletét teszi a gokarteseményén, másrészt pedig azért, mert így kiegyenlíthetek a délutáni programok terén, mivel most én hívtam meg őt és nem fordítva. Azaz jobban mondva nem hívtam meg, csak kijelentette, hogy jön és kész...de a lényegen nem változtat.
Őszintén örültem annak, hogy sok-sok F1-szurkoló látogatott ki Antonio gokartpályájára, kisebb tömeg hemzsegett már a bejárat után is. Többen kiszúrtak minket Kimivel és azonnal le is csaptak a lehetőségre, hogy autogramot és közös fotót kérjenek tőlünk, így beletelt egy kis időbe, mire átverekedtük magunkat a lelkes embereken és eljutottunk a gokartpálya melletti főépületbe, ahová Heidi apja kéretett engem a megérkezésem után. Amikor rátaláltunk, igencsak izgatottan és hatalmas vigyorral fordult felénk, hátrahagyva a többi beszélgetőpartnerét, akik biztos fontos emberek lehettek, mert talpig öltönyben feszítettek.
- Ciao, Nina! - köszöntött egy öleléssel. Annyira megszorongatott, hogy kis híján kiguvadt a szemem. Hiába, ezek a Ravinik csak így tudnak nyomorgatni. - Úgy örülök, hogy eljöttél!
- Ez csak természetes, Antonio, ne viccelj! - mosolyogtam rá. - Tudod, hogy imádom ezt a kis paradicsomot.
- Még szerencse! - kacsintott rám jókedvűen. Ezután siklott a tekintete Kimire, úgyhogy meglepve pislogni kezdett, de azért előrenyújtotta a kezét és izgatottan bemutatkozott a csapattársamnak.
- Remélem nem gond, hogy ketten jöttünk. - szóltam közbe a kézrázás alatt.
- Ne butáskodj Nina, újabb szívességet tettél nekem! Nagyon köszönöm! - hálálkodott és izgalmában újra megölelt. - Ne haragudj, de még kell beszélnem a többi szervezőtársammal! Addig nézzetek le a VIP szekcióba, Heidi is ott intézkedik valahol.
- Már úgy is régen láttuk. - mosolyogtam, majd amikor Antonio visszatért a munkájához, odafordultam Kimihez. - Na, vélemény?
- Heidi biztos nem a postásból jött. - kommentálta Antonio és a lánya közti hasonlóságot.
- De bunkó vagy! - röhögtem a poénján.
- De ha egyszer ez az igazság! - tárta szét a karját nevetve.
- Az tény, hogy nagy az összhang köztük. Mindketten tudnak ám pörögni.
- Az biztos. - értett velem egyet. - De még mielőtt megnézzük ezt a pörgős vöröst...még mindig áll az egyezség? - pillantott rám kérdően.
- Én nem mondtam neki semmit. - vigyorogtam.
- Az jó, mert én is csak annyit, hogy még jobban főjön a levében! - árulta el gonoszkodva.
- Szerintem rosszul esik neki, hogy nem avatom be. - vallottam be, mikor visszaemlékeztem arra, milyen fancsali képet vágott a mai beszélgetésünkkor.
- Nekem meg az esett szarul, hogy egyfolytában leugatta a fejemet, valahányszor felvilágosítottam arról, hogy nem kéne belepofáznia az életedbe. - mormogta. - Úgyhogy most itt az ideje, hogy kicsit móresre tanítsuk.
- Szerintem is ráfér. - bólogattam egyetértően, bármennyire is sajnáltam, hogy emiatt kicsit neheztel rám.
- Akkor nincs miről problémázni. Hidd el, majd rájön a tanulságra.
- Én is csak ezt szeretném. - erősítettem meg a célt mosolyogva.
Amikor beértünk a VIP szekcióba, ugyanolyan zsongás fogadott, mint kint a bejáratnál, vagy az Antonio körül összesereglő öltönyös pasik társaságában. Csak nagy nehezen szúrtam ki a sürgő-forgó barátnőmet, aki a hoszteszlányokkal tanácskozott és mint általában, a kezeivel artikulálva magyarázott a csajoknak, egészen addig, amíg fel nem tűnt neki a jelenlétünk. Gyorsan befejezte a mondókáját, aztán odahívott magához egy bárpulthoz, ahol poharakat sorakoztatott fel egymás mellé. Szkeptikusan nézett fel hol rám, hol Kimire.
- Most már mindenhová együtt mentek? - kérdezte csípősen.
- Én amúgy is jöttem volna, Kiminek meg nem volt jobb dolga. - vontam meg mindkét vállamat. Nem értettem, miért akad fenn annyira azon, hogy nem csak egyedül jöttem.
- Zavar a jelenlétem? - húzta fel a szemöldökét Kimi. Heidi grimaszolva nézett vissza rá.
- Ha már így rákérdeztél, igen, nagyon!
- Micsoda meglepetés! - ingatta a fejét mosolyogva a finn, majd dobta magát az egyik székre és a piákkal kezdett szemezni. - De azért jár nekem valami, ha már idetoltam a képemet? Kicsit száraz a torkom...
- Tölts magadnak, ha szomjas vagy! - tolt oda egy poharat elé morogva a barátnőm.
- Hé, mi a probléma? - szólaltam meg a barátaim kisebb összezördülése után. Totál nem értettem, hogy miért piszkálják egymást ilyen feltűnően.
- Az a probléma, kicsilány, hogy bunkó vendégeket nem szívesen szolgálok ki! - förmedt rám Heidi.
- Miért, apuci pincérnőnek osztott be? - csodálkozott Kimi.
- Fogd be, Räikkönen, jó? - kapta hirtelen a tekintetét a finnre. - Csak fogd be!
- Hagyd már! - löktem meg Kims karját. Nem értettem, hogy miért oltja a barátnőmet, mikor ez nem is volt a tervünk része. - Történt valami? - kérdeztem valamivel halkabban Heiditől.
- Nem, csak éppen menstruálok. - forgatta a szemét, miközben az italokkal foglalatoskodott. Sorban jöttek a hoszteszlányok és vették el tőle a tálcákat, úgyhogy sietve készítette elő a poharakat a vendégek számára.
- Na, de most komolyan... - noszogattam tovább, mert biztos voltam benne, hogy nem a női gondjai miatt ilyen ideges. Heidi nem szokott csak úgy bunkózni, nagyon nyomós oka lehet rá, hogy így viselkedik.
- Egyszerűen csak izgulok. - sóhajtotta, majd egész nyugodt hangon kezdett beszélni. - Apának sokat jelent ez a mai hacacáré és szeretnék mindent megtenni, hogy jól sikerüljön. Már nyár óta erre készül és minden követ megmozgatott, hogy a lehető legjobbat hozza ki az egészből. Én pedig szeretnék segíteni, amiben csak tudok. És nem bájologni a meghívott vendégeknek, hanem inkább intézkedni ott, ahol tudok, mint például most a piákkal. - Az utolsó megjegyzését egyértelműen Kiminek címezte, aki inkább nem is reagált, nehogy valami sértést vágjon Heidi fejéhez.
- Antonio nagyon izgatott már. - mosolyogtam, visszagondolva az apjára.
- Jó, hogy megérkeztél, mert egész idáig azzal nyüstölt, hogy hol vagy már! Persze akkor még nem tudta, hogy nem egyedül jössz és valaki fel fog tartani. - tett megjegyzést ismét Kimi jelenlétére.
- Bocs, hogy élek! - tárta szét a karját színpadiasan a finn.
- Na jó, Heidi, te is befejezhetnéd végre ezt a rosszmájúskodást! - szóltam rá a barátnőmre is.
- Te meg szólhattál volna, hogy hozod magaddal! - vágott vissza.
- Apád örült neki, hogy jött, neked akkor mi a bajod? - értetlenkedtem.
Kiminek rosszul eshetett, hogy úgy beszélünk róla egyes szám harmadik személyben, mintha ott se lenne, de inkább némaságot fogadott és csak iszogatott, míg köztünk egy kis civakodás kezdett kialakulni.
- Nem vagytok összenőve, miért kell mindig mindent együtt csinálnotok? - firtatta, amin egy kicsit megdöbbentem.
- Most komolyan az zavar, hogy Kimi is eljött?
- Leginkább az, hogy csak azért van itt, mert neked jelenésed van nálunk. - fintorgott.
- Tévedsz, az egyetlen ok, amiért itt vagyok, hogy elviseljem ezt a gonoszkodást tőled. - szólt közbe a finn, aki úgy látszik eddig bírta a szótlanságot.
- Nem úgy egyeztünk meg, hogy befogod? - rivallt rá Heidi. - Örülj, hogy egyáltalán nem paterollak ki innen! Mert képzeld megtehetem, mivel nem pincérnő vagyok, hanem a tulaj lánya!
- Na jó, ebből elég! - csaptam rá a pultra kissé idegesen. - Mindjárt jövünk! - mondtam Kiminek, majd karon ragadtam Heidit és kirángattam a pult mögül. - Hé, tudnád helyettesíteni pár percig? - szóltam oda egy hoszteszruhába öltözött csajnak, aki bólogatott, úgyhogy a barátnőmmel le tudtunk lépni a VIP-ból.
- Mit csinálsz? - háborgott Heidi, amikor benyitottam egy terembe, ahol senki sem tartózkodott, csak a gokartverseny helyezettjeinek járó díjak sorakoztak fel egy asztalon.
Futó pillantást vetettem rájuk, de nem hagytam, hogy megint megszálljanak az emlékek, Heidi felé fordultam és határozottan rákérdeztem:
- Mégis mi a jó büdös franc ütött beléd, drága barátnőm?
- Kikészítetek! - mutogatott rám hevesen. - De nem tudtok átverni! Azt hiszed nem látok a szememtől?
- Mit kéne látnod? - vágtam értetlen arcot.
- Azt, hogy együtt vagytok! Csak nem akartok erről felvilágosítani, bár nem értem miért, hiszen én úgy tudom, mindkettőtökkel elég jóban vagyok! - morogta sértődötten.

- Ácsi! - emeltem fel a kezemet védekezően. - Először is nem vagyunk együtt Kimivel.
- Jaj, ne nézz már hülyének, én is látom, hogy... - vágott a szavamba, de én sem hagytam, hogy végigmondja.
- Heidi! Nem járunk vagy ilyesmi! Komolyan! - bizonygattam.
- Akkor meg miért titkolóztok előttem? - konyult le a szája széle most már inkább csalódottan, mint sértetten.
- Mindketten úgy gondoljuk, hogy ez csak ránk tartozik. - feleltem az igazsághoz hűen. - Ez a mi dolgunk és bocs, hogy ezt kell mondanom, de neked nincs közöd ehhez.
- De a legjobb barátnőd vagyok, Nina! - akadt fenn a kijelentésemen. - Eddig is mindent megbeszéltünk, most mi változott?
- Nem, Heidi, eddig sem voltunk teljesen őszinték egymáshoz. - ráztam a fejemet. - Gondolj csak bele, mennyi ideig titkoltad előlem, hogy a háttérben Kimivel azon fáradoztatok, hogy Sebbel összejöjjünk?
- De ha elmondtam volna, tuti megutálsz. - védekezett. - A hajón is teljesen kiakadtál rám, emlékezz vissza!
- Ha már előtte elmondod nekem, akkor nem lett volna az a brutális veszekedés. - világítottam rá, aminek hatására mintha kicsit elbizonytalanodott volna.
- Nekem most rosszabbul esik, hogy csak egyszerűen titkolózol előttem, mint amikor ordítoztunk egymással. - vallotta be szomorúan.
Egyezség ide vagy oda, ez volt az a pillanat, amikor már nem gondoltam olyan jó ötletnek, hogy ezt a piszkos játékot játsszuk Heidivel. Ő tényleg az az ember, akivel bármikor bármit megoszthattam és most láthatóan rosszul érzi magát amiatt, hogy kihagyom a dolgaimból. Megsajnáltam és ez ellen nem tudtam mit tenni.
- Jaj, nem akartam, hogy elkeseredj emiatt. - öleltem meg vigasztalásképpen.
- Csak bánt, hogy Kimi előrébb került a barátságlistádon. Pedig azt hittem az én helyem be van betonozva az élen. - mosolygott valamivel derültebben.
- Te tiszta lökött vagy! - nevettem fel.
- Akkor magyarázd meg ennek a lökött barátnődnek, hogy mi az ábra veletek! - pislogott izgatottan. Fogadjunk, hogy gondolatban már dörzsöli a tenyerét, hogy ilyen ügyesen vissza tudott kanyarodni a kiindulóponthoz. Nem adom meg neki az örömöt, úgy döntöttem.
- Ügyes próbálkozás! - nevettem ki. - De korábban kell felkelned ahhoz, hogy Nina Bradl-t átverd!
- A fenébe! - csetttintett bosszúsan a barátnőm, de amikor még ezen is csak nevetgéltem, újra bevetette a kérlelő bociszemeket. - Naaaa, kérlek szépen, mondd el!
- Szerintem már idő van! - pillantottam a falon lévő órára, ami lassan a megnyitó idejét jelezte. - És ha jól emlékszek, te olyasmiről beszéltél az előbb, hogy mindent meg akarsz tenni, hogy apukád sikert sikerre halmozzon ma!
- Hogy te milyen kis cseles vagy! - csücsörített csalódottan.
- Szeretlek Heidi, de azért betartjuk a szabályokat! - kacsintottam rá, és roppant büszke voltam, hogy helytálltam barátnőként, de azért tartottam magam a Kimivel megbeszéltekhez.
Így, hogy elmúlt a veszély, már mindketten higgadtabban tértünk vissza a VIP helyiségbe, ahol már láthatóan kevesebb ember iszogatott. Kimi még mindig a pultnál támaszkodott, bár ezúttal az unatkozó hoszteszlányok körülrajongták, így nem unatkozott. Én konkrétan már oda se fértem az előbbi ülőhelyemre, úgyhogy úgy döntöttem, hagyom a finnt a csajokkal élvezkedni, addig megkérdezem Antoniótól, hogy mi is pontosan a jelenlétem célja. De alig léptem ki a VIP szekció bejáratán, Kimi már mellettem is termett.
- Hé, csak úgy itt hagysz? - kérdezte nevetve.
- Nem akartalak zavarni. Elég jól elszórakoztattak a lányok, nem? - érdeklődtem oldalra nézve.
- A huszonéves önmagam biztos élvezné és az összeset ágyba vinné, de azok az idők elmúltak.
- Persze, mert most már olyan jófiú vagy ugye? - kérdeztem kuncogva.
- Maradjunk annyiban, hogy egy csaj társasága is elég. - villantott rám egy féloldalas mosolyt.
- Hát ez igazán megtisztelő. - csóváltam a fejemet mosolyogva.
- Bezony. - bólogatott, majd kinyújtotta a karját és egy pillanatra az oldalához húzott, mielőtt felsorakoztunk volna az Antonióra váró emberek sokasága mögé.
Mivel már közeledett a nagyszabású esemény, vagyis annak megnyitó beszéde, amit neki kellett levezényelnie, Antonio elég sietősre vette a figurát, amikor próbáltam megtudakolni tőle, hogy díszvendégként mi lesz pontosan a feladatom.
- Nem szeretnék úgy feszíteni, mint aki csak nézelődni jött ide. - közöltem vele, mielőtt még bármit mondott volna. - Akármikor itt jártam, mindig aktívan részt vettem a programokban, és most sem szeretnék bámészkodni.
- Te semmit sem változtál, drága Nina! - simított végig a karomon barátságosan. - Már gokartos korodban is ilyen kis akaratos voltál. Eszembe sem jutott, hogy a többi meghívott vendéggel csak ácsorogj itt, sokkal különlegesebb feladatot szántam neked.
- Na és mi lenne az? - pislogtam izgatottan.
- Ha elrabolhatlak, akkor megmutatom. - nézett futólag Kimire, aki csak megvonta a vállát, mialatt Antonio a karomnál fogva maga után húzott az emberek forgatagában.

- Még két perc, Nina! - hallottam a rádióból az utasítást.

Vigyorogva csuktam le a sisakrostélyomat, és izgatottan fontam rá az ujjaimat a kormányra. Ráérősen körbenéztem a pálya köré gyűlt nézőközönségen és elégedetten konstatáltam, hogy Antonio joggal lehet büszke a gokartünnepére, hiszen a F1-es szurkolók jó része kilátogatott ide és ugyanolyan lelkesen várták a rajtot, mint amennyire holnap a nagyokét fogják. Hangos kiáltások hangzottak el, amikkel a mögöttem felsorakozó gokartos mezőnyt biztatták a rajtra. Ösztönösen felvillantak bennem a múltbéli emlékképek, amikor még én öltöztem kis gokartos overallba és ültem be a kis gokartomba azzal a céllal, hogy megnyerjem a futamot a kis gokartpályán. Amikor először jártam ezen a helyszínen, a futamgyőzelem megszerzése volt kitűzött cél -ami az első lehetett volna a szezonban-, de végül a harmadik helyet sikerült megszereznem, ami így is erőn felüli teljesítmény volt a tizenkettedik helyről rajtolva. Így is életem addigi legjobb helyezését értem el, talán azért lopta be annyira magát ez a pálya a szívembe. Mindig jó emlékekkel térek ide vissza, de most mégis van bennem egy kis keserűség: felnőttem és már nem versenyzőként állhatok fel a rajtrácsra...hanem a Safety Carként szolgáló biztonsági gokartsofőrjeként.
- Felvezetőkör indul! - kaptam a parancsot, mire visszatértem a múltból a valóságba és jó erősen rányomtam a gázpedálra, hogy a gokartom felvezesse a mezőnyt a bemelegítő körre.
Nagyon megtisztelő feladatot kaptam Antoniótól. Kiugrottam a bőrömből, amikor átadott egy bukósisakot és rámutatott a biztonsági autó szerepét betöltő gokartra. Ahogy ígérte, nem csak díszvendégnek hívott el, mert pontosan tudja, hogy nekem ez a pálya többet jelent, mint egy egyszerű hely, ahová csak úgy visszatérek. Nagyon hálás voltam neki, hogy megbízott az amatőr gokartverseny felvezetőkörével, rettenetesen örültem, hogy még így F1-es versenyzőként is végigmehetek ezen a számomra nagyon kedves pályán. Igaz, gyerekszemmel sokkal hosszabbnak tűnt ez a pálya. Most, amikor ismét megláttam magam előtt a rajtvonalat jelző fehér csíkot, lerítt rólam a csalódottság, amikor félre kellett állnom, helyet hagyva az első rajtkockába beálló gokartos gyereknek, aki izgatottan ujjongott, amikor elfoglalta jól megérdemelt helyét. Nevetségesnek éreztem, hogy szomorú vagyok, amiért én nem izgulhatok a piros lámpák és a start miatt, helyette a pálya mellé kell állnom és Kimi, illetve Heidi társaságában nézőként kell követnem az eseményeket.
- Legalább beírhatod az önéletrajzodba, hogy már vezettél Safety Cartot is. - vigasztalt a barátnőm viccelődve.
- Ez inkább Safety Kart. - helyesbített Kimi, mire mindketten felnevettünk.
- De ez sem adatik meg minden versenyzőnek. - folytatta Heidi. - Élvezted, nem?
- De, nagyon is. - mosolyodtam el, de nem vettem le a szememet a célvonalon átvonatozó gokartos kölykökről.
- Ennyi. - helyeselt a barátnőm.
- Az ott nem te vagy, kicsi Nina? - mutatott Kims az egyik "versenyzőre", aki gumicsikorgatást nem kímélve előzte meg a társát az egyik kanyarban.
A közönség vastapssal díjazta a vakmerőségét, miután sikerült maga mögé utasítani az ellenfelét. Még mi is elismerően bólogattunk a manőverén, főleg hogy rögtön ezután még két gokartost lehagyott, kíméletlenül törtetve előre a sorban. Végül másodikként ért célba, mert az előtte haladót már nem volt ideje megelőzni, de legalább akkora tapsban részesült, mint az első helyezett.
- Elképesztő ez a kölyök. - ráztam a fejemet hitetlenkedve.
- Annyira nem is kölyök. - fűzte hozzá a finn, amikor meglepve tapasztaltuk, hogy a látványos akciókat bemutató versenyző egy barna hajú 7 év körüli kislány.
- Azta'! - Ennyire futotta, mert közben a lánykát néztem, aki miután levette a fejéről a sisakot, összeszorította a száját és bosszúsan nézte azt a kisfiút, aki legyőzte őt.
- Bakker! - nevetett fel Kimi. - Ez a kiscsaj a tizenkét évvel fiatalabb ikertesód!
- Ugyanúgy morog, mint te szoktál! - piszkálódott Heidi is.
- Maradjatok már! - intettem le a gyerekes barátaimat. - Ez a lány nagyon tehetséges! Láttátok miket művelt verseny közben?
Még mindig csak ámulni tudtam azon, hogy annak ellenére, milyen akciókkal jutott fel a dobogóra, az ügyes kislány csak akkor tudott az arcára erőltetni egy mosolyt, amikor az anyukája örömében agyonpuszilgatta az arcát, az apukája pedig büszkén a magasba emelte. Ekkor már valamivel vidámabban fogadta a gratulációkat, sokan dicsérték a teljesítménye miatt. Ahogy figyeltem a lánykát, elkapott valami keserű érzés, amit nem tudtam meghatározni. Csak azt tudtam, hogy most annyira, de annyira szívesen lennék a helyében.
- Nina, lennél oly szíves és vállalnád a másodiknak járó díj átadását? - kért fel Antonio, miután Kimivel megegyeztek, hogy ő az első helyezettnek fog gratulálni a kupával együtt.
- A legnagyobb örömmel! - vigyorogtam rá a pálya tulajára, majd egy társától átvettem a második helyért járó trófeát és izgatottan vártam a pillanatot, amikor átadhatom a kislánynak.
A három gyerkőc felsorakozott a dobogóra, és mosolyogva tapasztaltam, hogy a két kissrác mellett azért a kislány is mosolygott. Úgy látszik a sok gratuláció megtette a hatását. Amikor Antonio a nyakukba akasztott egy-egy koszorút, a lányka már integetett és örömmel fogadta a tapsot, ami a három legügyesebb gokartost illette. Ennél már csak akkor kerekedett nagyobb üdvrivalgás, amikor Kimi odasétált a dobogóhoz és egy férfias kézfogással gratulált a győztes kölyöknek, aki meglepetésében csak nagyokat pislogott a finnre, amikor átvette tőle a jól megérdemelt kupáját. Miután ők végeztek, rajtam volt a sor, hogy teljesítsem a kötelességemet. Mosolyogva léptem oda a dobogó második fokán álló kislány elé, aki nagy szemekkel nézett rám és legalább annyira eltátotta a száját, mint az előbbi kisfiú Kimit látva.
- Nina! - makogta meglepetésében. Ő azon lepődött meg, hogy én adom át neki a trófeát, én meg azon, hogy kiszúrtam egy német zászlót a pólóján, azon kívül, hogy felismertem a németes kiejtését.
- Hogy hívnak? - kérdeztem, mert ahhoz, hogy gratulálni tudjak neki, tudnom kellett a nevét.
- Mirjam Wernernek. - húzta ki magát. És magabiztos is. Ez a lányka egy főnyeremény!
- Gratulálok, Mirjam! Nagyon ügyes voltál! - fogtam vele kezet, majd átnyújtottam a jól megérdemelt díját.
- Köszönöm szépen! - mosolygott rám angyalian, majd a magasba emelte a nyereményét és fogsortvillantós vigyort mutatott a közönség felé, akik tapssal járultak hozzá az öröméhez.
Szerettem volna még egy kicsit beszélgetni vele, olyan különleges kislány. Van egyfajta kisugárzása, amitől az ember nem képes csak úgy keresztülnézni rajta, mert megfogja benne valami. Talán a szüleinek fogalmuk sincs, milyen tehetséges a lányuk. Így hát nem tudtam csak úgy elmenni emellett, muszáj volt váltanom pár szót az ősökkel, akik elég meglepetten néztek rám, amikor megzavartam őket a lányuk ünneplése közben a dobogós ceremónia után.
- Elnézést, nem szeretnék alkalmatlankodni. - szabadkoztam mosolyogva.
- Miénk a megtiszteltetés, kedves Nina! - örömködött az apuka németül. - Iszik velünk egy pezsgőt?
- Először is, kérem ne magázzon, nem vagyok még olyan öreg! - nevettem fel, mire a család többi tagja is csatlakozott hozzám. - Igazából azért jöttem, hogy gratuláljak a lányukhoz. - néztem rá a kicsi lánykára, aki elpirult a szavaim hallatán.
- Ó, nagyon köszönjük! Annyira büszkék vagyunk rá! - érzékenyült el az anyuka.
Szívszorító érzés volt belegondolni, hogy ennyi idősen az én anyukám is így reagált minden egyes sikeremre. Meg kellett köszörülnöm a torkomat, hogy ne merengjek el az emlékeimben, hanem arról beszéljek, amiért idepofátlankodtam.
- Van is miért büszkének lenni rá. - tettem a tenyeremet Mirjam vállára. - Szoktál versenyezni, Mirjam?
- Nem, csak néha, ha kedvem van. - motyogta zavarában.
- Még csak másodikba jár. - tájékoztatott az apukája. - Az iskola eléggé leterheli, így csak egy-egy hétvégén járunk el ilyesmikre.
- Pedig higgyék el, a lányuknak olyan tehetsége van, amivel érdemes lenne komolyabban foglalkozni. - néztem a szülőkre és hogy nyomatékosítsam a meggyőződésemet, tovább dicsértem a kislány képességeit. - Amit ma láttam Mirjamtól, azt csak kevesek tudják megcsinálni. Megvan benne minden, hogy sikereket érjen el ebben a sportágban. És én úgy látom, hogy ő nagyon is szereti ezt csinálni. - mosolyogtam rá Mirjamra, aki szégyenlősen pillantott fel rám. - Így van?
- Ühüm. - bólogatott.
- Hát nem is tudom... - nézett össze a két szülő.
- Én erősen javaslom, hogy hagyják versenyezni a lányukat. Örülnék, ha pár évvel később már ő lenne az ellenfelem a Forma 1-ben. - váltottam cinkos pillantást a kislánnyal, aki izgatottan lépdelt egyhelyben.
- Mindenképpen meggondoljuk. - bólintott rá végül a családfő.
- Köszönjük szépen a dicséreteket, kedves Nina! - hálálkodott az édesanyja.
- Igazán nincs mit. - ráztam a fejemet mosolyogva. - Csak ígérjék meg, hogy nem hagyják veszni a lányukban rejlő lehetőséget! - kacsintottam Mirjamra, aki továbbra is csillogó szemmel bámult rám.
- Neked meg sok sikert csajszi! - guggoltam le, hogy egy magasságban legyünk. - Ne hagyd, hogy anyuék miatt maradj le a győzelemről. Ugye te sem akarsz csak második lenni?
- Most is nyerni akartam! - mondta makacsul.
- Fogsz még nyerni, nagyon sokat. - simogattam meg a fejecskéjét. - Megígéred, hogy ha megszerezted az első győzelmedet, küldesz nekem egy képet, ahogy fogod a kupát?
- Persze, igen, persze! - bólogatott hevesen.
- Köszönöm! - egyenesedtem fel, majd ismét a szülőkre néztem. - Remélem jól fognak dönteni! Ha nem biztosak a dologban, nézzenek csak a lányukra. Magáért beszél. - mosolyogtam rá Mirjamra. - Minden jót!
Itt volt az ideje, hogy hagyjam ünnepelni a kis családot, úgyhogy tovább is álltam, de azért reménykedtem, hogy a szülők észbe kapnak és Mirjam is elég talpraesett és akaratos lesz ahhoz, hogy megvalósítsa azt, amihez a tehetsége már megvan.
- Leszerződtetted a helyedre? - érdeklődött Kimi, amikor a pálya melletti fesztiválsátrak egyike alatt megtaláltuk egymást. Átnyújtott egy poharat, amiben citromos vodka volt, úgyhogy hálásan vettem el tőle.
- Az még odébb van! - mosolyogtam, miután kortyoltam párat az italból. - De a szülei orrára kötöttem, hogy ha nem hagyják versenyezni a kislányt, akkor nagyon meg fogják ütni a bokájukat.
- Nagyon a szíveden viseled a kiscsaj sorsát. - jegyezte meg.
- Rám emlékeztet. - vallottam be. - Lehet, hogy egoistának tartasz, hogy ezt mondom, de anno én is így tűntem ki a tömegből.
- Ez nem egoizmus, csak az igazság. - vonta meg a vállát. Hm, pedig azt hittem direkt be fog szólni, ha ilyet mondok.
- Pontosan. Csak az a különbség, hogy az én szüleim nagyon is támogattak abban, amit szerettem csinálni. - emlékeztem vissza apám aktív részvételét a karrierem alakulásában.
- Apádat ismerve ez nem is meglepő. - ejtett meg egy vigyort.
- Igen, elég megszállott, de legalább neki köszönhetem, hogy idáig eljutottam. - ismertem be. - Viszont Mirjam szülei fontosabbnak tartják a sulit és a gokartot csak hobbiként szánják a lányuknak. Fel kellett világosítanom őket, hogy Mirjam nem fecsérelheti el a tehetségét egy-két amatőr versenyen, hanem komolyabban kellene űznie ezt a sportot.
- Kampányolásból ötös. - veregette meg a hátamat elismerően.
- Hát remélem ennyiből felfogták, mert már megígértettem a kiscsajjal, hogy küld nekem képet az első győzelmi kupájával! - informáltam büszkén.
- Nem is te lennél, komolyan... - csóválta a fejét vigyorogva.
- Pedig most nem magamért teszem, hanem a jövő ígéretéért. - emeltem fel az ujjamat jelentőségteljesen.
- Jó, akkor megdicsérlek! - karolt át mosolyogva. Feltartotta a poharát, amihez hozzákoccintottam az enyémet.
- Nem is volt olyan rossz ötlet, hogy eljöttél. - jegyeztem meg, miután lehúztuk a maradékot a vodkánkból.
- Szerintem sem. - mosolyodott el.
- Hé, ti már megint elvonultok ketten, engem meg csak úgy elfelejtetek? - jelent meg egy számonkérő Heidi.
- Mélységesen sajnáljuk, csak tudod azt hittük, egyedül a kölyköket kell kísérgetni itt. - gúnyolódott Kimi, aki levette a karját a vállamról, látva, hogy a barátnőm azt próbálja megfejteni, mit csinálunk kettesben.
- Neked málnaszörp járna, Jégember, akkor legalább lenne egy kis szín is az arcodban! - vágott vissza Heidi.
- Ne kezdjétek megint, jó? - oszlattam el a viharfelhőket, még mielőtt kitörtek volna.
- Van még valami dolgod itt? - fordult felém Kimi érdeklődve.
- Igen van! - válaszolt helyettem Heidi. - Apa szeretné, ha velünk vacsorázna ma.
- Tényleg? - kérdeztem meglepve. Erről úgy néz ki elfelejtettek értesíteni.
- Meg szeretné köszönni, hogy tiszteletedet tetted itt, és ezért rendez egy vacsorát nálunk néhány fontosabb munkatársával a sikeres esemény megünnepléseképpen. - magyarázta, majd bájvigyorral nézett a finnre. - Úgyhogy igazán sajnálom, Kimi, de úgy néz ki, te nem lettél meghívva.
- Szarom le! - nevetett fel, és a hangsúlyából érződött, hogy tényleg nem szívta mellre ezt a nyílt elutasítást.
- De...akkor nálatok alhatok? - kérdeztem a barátnőmet, aki rám már őszintén mosolygott.
- Persze, ne viccelj! Nem is kell az öltönyös manusokkal foglalkozni, csapunk egy csajos estét. Nézünk valami jó kis filmet, és engedélyt adok rá, hogy pattogtassunk kukoricát is...na mit szólsz? - tudakolta izgatottan.
- Hát ez nagyon barón hangzik. - csóválta a fejét Kims, én pedig alig tudtam visszatartani a vigyorgásomat.
- Persze, jó lesz! - bólogattam a barátnőm felé, aki örömében tapsolt egyet.
- Remek! Na jó, nekem még van egy kis dolgom addig, de várj meg minket, oké? Majd mi elviszünk. - nézett figyelmeztetően Kimire. Mindketten bólintottunk, úgyhogy Heidi elégedetten hagyott magunkra minket.
- Ne haragudj rá! - fogtam meg a finn vállát, aki elég morcosan nézett utána. - Csak zavarja, hogy kihagyjuk a dolgunkból és most próbál visszavágni neked ezért.
- Nagyon jól csinálja. - morogta maga elé. - Hogy képzeli, hogy csak így elrabol téged?
- Miért, te is terveztél valamit még mára? - pillantottam rá kíváncsian.
- Hát, ha már így rákérdeztél... - fordult végre felém, és milyen meglepő, vigyorgott.
- Ne is mondd, most már úgy sem kerülhet rá sor, bármit is akartál. - intettem le. Igazság szerint tartottam tőle, hogy olyannal állna elő, amire én nem biztos, hogy vevő lennék, úgyhogy jobbnak láttam, ha meg sem említi az ötletét.
- De ez akkor sem fair. - tért vissza Heidi rögtönzött meghívására.
- Majd beszélek vele. Nekem sem tetszik, hogy bunkózik veled. - vallottam be. - Az az én reszortom.
- Micsoda?! - kapta rám a tekintetét. - Te szeretsz velem bunkózni?
- Nem szeretek, imádok! - helyesbítettem vigyorogva.
- Én meg tudod mit imádnék? - vonta fel a szemöldökét kihívóan.
- Azt hiszem most nem akarom tudni. - fogtam be a száját, mielőtt még kimondhatta volna.
- Ami késik, nem múlik... - mosolygott sejtelmesen, miközben lefejtette a tenyeremet a szájáról.
Hát ami engem illet...inkább késsen.

Vasárnap reggel kicsit kótyagosan ébredtem fel, és érdekes módon nem is abban a szobában, ahol a hét első felében aludtam, hanem Heidi hatalmas lakrészében. A barátnőm mellettem horpasztott, a vörös haja szétomlott a terebélyes franciaágya párnáján, miközben furcsa pózban kényelmesedett el. Megpróbáltam óvatosan lekászálódni az ágyról, de már az első mozdulatomra mocorogni kezdett. Hiába, Heidinek rejtett érzékelői vannak!
- Máris reggel van? - mormogta még félig álomban.
- Aha... - erősítettem meg, majd egy ásítás után ránéztem az éjjeli szekrényen fekvő digitális órára. Amikor leolvastam a számlapját, rögtön kipattant a szemem. - Heidi! Baromira elaludtunk!

- Miért...ajjj...mennyi az idő? - fúrta bele a párnába a fejét.
- Kereken 10 óra! - rimánkodtam. Már rég a pályán kéne lennünk, erre még csak most próbálunk magunkhoz térni a tegnap este után. - HEIDI! ÉBRESZTŐ! - kiabáltam az újra elszenderülni készülő barátnőm fülébe, aki erre hangosan felsikított:
- Nem vagy normális, Nina Bradl! - bosszankodott, de azért felült az ágyon és szenvedő nyögésekkel próbálta felébreszteni magát.
- Szerintem te sem vagy az! Egyikünk se normális! - állapítottam meg, miután felkeltem az ágyból és a laminált padló helyett egy csomó popcornt éreztem a talpam alatt. - Mi a jó istent csináltunk tegnap?
Vicces, de nem sok rémlett abból, ami tegnap itt történt. Már az is meglepett, hogy itt ébredtem fel, de a padlót beterítő pattogatott kukorica maradékok és a csomó képes újság a polcokon, valamint az italos üvegek és poharak nem arról árulkodtak, hogy egy kellemes vacsora után csendesen lefeküdtünk aludni.
- Csak a szokásos. - tájékoztatott Heidi, miközben nagyot nyújtózva feltápászkodott.
- Ez alatt most mit kell érteni? - firtattam kíváncsian.
Enyhén szólva megrémisztett, hogy nem is alkoholos italokat találtam a tévéállvány mellett, hanem mindenféle gyümölcskoktélt, mint pl. maracujásat, gránátalmásat, és papajásat. Ezek szerint nem rúghattunk be...de akkor miért nem emlékszek semmire?
- Egy újabb olyan film került terítékre, amit te nemes egyszerűséggel "ez az emberiség legnagyobb szemete" címszóval illettél, és alig fél óra elteltével elkezdted popcornnal dobálni a képernyőt. Ezután következett az a felettébb fantasztikus ötleted, hogy ne alkoholizáljunk, hanem csináljunk olyan löttyöket, amiket a gyerekek szoktak osztálykiránduláskor, így előkerítettük az összes gyümölcslevet a házban és összeöntöttük őket. Ebből az sült ki, hogy három pohárral ittunk meg három perc alatt, a következő három percet pedig rókázással töltöttük a klotyón...vagyis én a klotyóban végeztem el a dolgomat, te pedig jobb híján telehánytad a kádamat. Így nekem pluszba még ki kellett takarítanom azt is, de mire visszaértem a szobába, hogy jól megcibáljam a szőke loboncodat, bealudtál. És most itt tartunk. - tárta szét a karját a disznóólra mutatva, miután részletesen elmagyarázta, hogy végül is mi zajlott le az este folyamán, amitől annyira kidőltem, hogy egy apró emlékfoszlány sem ugrik be az elmúlt órákról.
- Hát...bocs a kádért. - kommentáltam a történteket kínosan vigyorogva.
- Kapsz te még ezért! - figyelmeztetett a felmutatott ujjával, de amikor belőlem utólagosan kitört a nevetés az imént hallottak hatására, ő is csatlakozott, és egymás nyakába borulva röhögtünk a saját hülyeségünkön.
Így egy kicsit megkésve, de aztán rohamtempóban nekiálltunk összekészülődni, hiszen ebédre jó lenne odaérni a pályára. A tegnapi hányásra visszagondolva viszont úgy döntöttünk, megéri kicsit később beérni a motorhome-ba, minthogy ilyen állapotban jelenjünk meg a csapat előtt, úgyhogy egy szupergyors zuhanyzást is beiktattunk a délelőttbe.
Antonio késői reggelivel várt minket a konyhában, de sajnos el kellett utasítanunk az ajánlatát, mert már így is baromira késésben voltunk.
- Akkor legalább hadd köszönjem meg, hogy itt voltál! - ölelt meg szeretetteljesen.
- Tudod, hogy szeretek itt lenni nálatok.
- Nálunk itthon vagy szívem, akármikor jöhetsz, ha kedvet tartja. - mosolygott rám. - De feltételezem, hogy ha vége a mai napnak, hazatérsz.
- Már nagyon régen voltam otthon. Hiányzik a kutyám. - vallottam be, és mihelyst kimondtam, máris honvágyat éreztem a kuckóm és Damon után.
- Hát akkor itt az ideje, hogy egy időre elbúcsúzzunk! - biggyesztette le a száját. - Na gyere ide még egy ölelésre, bambina! - Ismét megszorongatott, így ha eddig nem ébredtem fel eléggé, most rásegített.
- Majd egyszer szívesen látlak titeket nálam! - invitáltam meg magamhoz őket. - Szólok apáéknak is, úgyis olyan régen találkoztatok már!
- Az nagyon jó lenne! - derült fel Antonio arca. - Addig is minden jót nekik és neked is, Nina!
- Köszönöm, Antonio! És a tegnapi lehetőséget is!
- Én köszönöm, hogy eljöttél és...
- Na jó, elég lesz már! - szakította félbe a hálálkodásunkat Heidi, aki eddig szó nélkül várta, hogy befejezzük a búcsúzkodást. - Apu, Ninával már rég ott kéne lennünk Monzában.
- Jó, jó, csak még valami... - Antonio visszaszaladt a nappaliba, majd egy üveg borral tért vissza, amit felém nyújtott. - Hazai olasz rizling. Neked és Kiminek küldöm, fogyasszátok egészséggel a tegnapi megjelenésetekért!
- Ó, igazán nem kellett volna. - fogadtam el a meglepetés-ajándékot. - De azért köszönöm!
- Nászajándékot nem adsz nekik? - forgatta a szemét Heidi, aki már türelmetlenül ácsorgott az ajtóban.
- Arrivederci Antonio! - búcsúztam el tőle integetve.
Heidi kicsi kocsijával indultunk el a szomszédos Monzába, ami ugyan rövid időre van Milánótól, de én már az út alatt megragadtam az alkalmat, hogy tisztázzak egy-két dolgot.
- Figyelj, látom, hogy valami nyomaszt. - néztem aggodalmaskodva a barátnőmre, aki az útra szegezte a tekintetét, mihelyst meghallotta, miről akarok beszélni vele.
- Csak a gyomrom kevereg még egy kicsit. - próbálta eltusolni a lehetetlent.
- Tudod, hogy nem erről van szó! - mondtam türelmesen. - Azt hittem tegnap megbeszéltük a dolgokat.
- Milyen dolgokat, Nina? - kérdezett vissza magas hangsúllyal. - Alig váltottál velem kettesben pár szót a gokartpályán, egyfolytában Kimivel lógtál!
- Szóval megint Kimi miatt problémázol? - sóhajtottam. - Azt gondoltam, ezt már megdumáltuk. Most is mi volt ez a beszólás a nászajándékkal? Elárulnád, mi a bajod?
- Ti vagytok a bajom! - villant rám a tekintete hirtelen.
- De miért? - értetlenkedtem.
- Az, hogy nem vagytok együtt, de mégis azt a látszatot keltitek, mintha egy boldog pár lennétek! - fakadt ki.
- Ugyan már, dehogyis! - legyintettem kínosan nevetgélve.
- De, egy kívülálló pontosan ezt látja! - erősködött.
- Egy kívülálló tudja, hogy csapattársak vagyunk és... - próbáltam magyarázkodni, de nem hagyta.
- Jaj, ne engem etess ezzel a szöveggel! - rázta a fejét. - Én eddig is láttam, hogy alakul köztetek valami, de most úgy látom, végre ti is észrevettétek és tettetek ez ellen valamit. Azt nem tudom, hogy mit, de léptetek valamerre, mert szemlátomást elismertétek, hogy több van köztetek barátságnál.
- Mi? Nem...vagyis...ne már! - habogtam össze-vissza, mert egyrészről meg akartam védeni a kis szövetségünket Heidi elől, másrészt meg nem akartam hazudni a barátnőmnek, mikor pontosan látja a helyzetet.
- De ne érts félre, Nina, nem az zavar, hogy ezt megléptétek. Nem vagyok féltékeny...mármint rád...Kimi miatt...tudod, azért, ami köztünk történt...öhm...még nyáron. - magyarázkodott zavartan, de még mielőtt eltérhetett volna a témától, megköszörülte a torkát és elhallgatott.
- Nem is gondoltam erre. - biztosítottam mosolyogva. - De akkor miért vagy ilyen feszült?
- Szívszorító érzés a közeletekben lenni és látni, hogy boldogok vagytok...még ha nem is vagytok együtt. Vagy mit tudom én, milyen kapcsolatban vagytok! - dobta a kezét a levegőbe idegeskedve. - A lényeg, hogy látszik rajtatok, hogy jól érzitek magatokat egymás társaságában. És azt látni, hogy melletted ott van Kimi, nekem meg már nincs senkim....annyira szar érzés. - halkult el a hangja.
Döbbenten tátottam el a számat, miközben annyira megsajnáltam Heidit, hogy meg sem tudtam szólalni. Elnéztem a szomorú arcát, és valahogy teljesen együtt tudtam érezni vele. Én is magányosnak éreztem magam, amikor se ő, se Kimi, se Seb, se senki más nem volt mellettem Belgiumban, és pontosan tudom, hogy ha rám ilyen rossz hatással volt a támogató emberek hiánya, akkor az érzelmesebb barátnőm ezt még nehezebben viseli. Azt is jól tudtam, hogy neki nem a barátaira van szüksége, hiszen mi itt vagyunk vele...neki egy társ hiányzik, azaz pontosabban Heikki, akivel lassan már egy hónapja szakítottak, és nem is a legszebben váltak el egymástól.
- Annyira sajnálom. - simítottam meg a karját együttérzően.
- Én is. - fogta meg a kezemet, majd egy szomorkás mosollyal fordult felém. - De nehogy azt hidd, hogy sajnálom tőled a boldogságot. Csak irigykedek rád, te lány!
- De nem kell! - vigasztaltam mosolyogva. - Gondoltál már arra, hogy beszélj Heikkivel?
- Nem. - rázta meg a fejét. - Nem vettem hozzá a bátorságot. Igazából mindig rettegek, hogy összefutunk a paddockban, vagy a boxutcában.
- Szerintem egy próbát megérne. - próbálkoztam finoman.
- Félek, hogy már szóba sem állna velem...azok után, hogy megcsaltam.
- De hát nem is csaltad meg! - emlékeztettem. - Hiszen miattam csináltad! Hogy Jake szálljon le rólam!
- Ez nem változtat a lényegen. - csóválta a fejét csalódottan. - Heikki is megmondta.
- Ez így akkor sincs rendjén. - húztam el a számat.
- Ez van, majd túllépek rajta. - pillantott rám. - De köszönöm, hogy te velem vagy.
- Ugyan már, ez csak természetes. - dőltem neki a vállának, ő pedig mosolyogva magához húzta a fejemet.

(Heidi)

Nagyon szeretem Ninát, jobb barátnőt nem is kívánhatnék magamnak. Értékelem, hogy próbált támogatni, de fogalma sincs, mennyire szenvedek a magányosságtól. Neki még nem volt olyan kapcsolata, ami sokáig tartott volna, vagy tele lett volna szerelemmel. Nekem pár hónapig megadatott ez a lehetőség Heikkivel, amit sikeresen elcsesztem, csak mert a barátnőmet akartam megvédeni egy szarházitól. Vagyis enyhén szólva is tönkretettem a kapcsolatomat. Igen, magamnak köszönhetem. De akkor is fáj. Méghozzá baromira.
- Mi ez a világfájdalom az arcodon, vörös?
Morcosan pillantottam fel a cappuchinómról Kimire, aki szórakozottan mosolygott le rám. A pillantásommal próbáltam jelezni, hogy hagyjon lógva, de nem vette az adást, hanem helyette ledobta magát az asztal túlsó felére.
- Tömd a fejedet és ne szólj hozzám, jó? - kértem ingerülten, mert már azzal sikerült felidegesítenie, hogy olyan disznó módon kezdte el a szájába lapátolni az ebédjét, mint az alsós kisgyerekek.
- Má' megint pipa vagy rám? - kérdezte és csak azért is csámcsogott.
- Még mindig. Hogy lehetsz ilyen disznó? - pirítottam rá, látványosan undorodva az étkezési módszerei láttán.
- Bocs, muszáj táplálkoznom. - fejezte ki magát valamivel szebben, mint ahogy eszik. - Szóval mi a bajod velem?
- Muszáj itt enned? - tértem ki a kérdése elől. Semmi kedvem nem volt most a hülye beszólásaihoz. Mert ha bele is kezdek, hogy mi a problémám, tuti nem tudna komolyan beszélgetni velem.
- Mé', látsz itt más ebédlőt is? - pislogott rám ártatlanul. El kellett mosolyodnom az angyali arcát látva.
- Miért nem keresed meg a Kicsi Ninádat, ő biztosan szívesen nézi a kaját a szádban. - gúnyolódtam.
- Ő most Erickel randizik. - tájékoztatott. - Szóval...elárulod még ma, hogy miért bunkózol velem, vagy találjam én ki?
- Kimi, ejtsük már ezt a témát! - emeltem égnek a tekintetemet.
- Nem. - mondta határozottan. - Eddig jól megtudtunk lenni egymás mellett. Sz'al kell lennie egy oknak, amiér' állandóan rám förmedsz. Úgyhogy ki vele!
- Nem fogok semmit mondani. - dőltem hátra a széken tüntetően. Engem ugyan nem vesz rá semmire, amíg ilyen ocsmány módon zabál!
- Na jó, akko' majd én találgatok... - határozta el, és minő meglepetés: még mindig csámcsogott. - Tudom én mi a te legnagyobb bajod, Heidi.
- Na és mi, te nagyokos? - fintorodtam el. Ha azt hiszi, hogy belelát a fejembe, akkor nagyot fog koppanni.
- Az, hogy veled ellentétben Nina most jó bőrben van. Jól érzi magát, pedig nem kis zűrök vannak a háta mögött. Téged még mindig az zavar, hogy nem úgy történtek a dolgok, ahogy te azt előre megtervezted. - bökött felém a villájával.
- Ne hülyéskedj már, Kimi! - háborodtam fel. Tessék, azt sem tudja mi miatt vagyok kiakadva és csak osztja az észt! - Én örülök a legjobban, hogy Nina talpra állt! Szó sincs arról, hogy irigykednék rá emiatt.
- Akkor más miatt irigykedsz... - szűkült össze a szeme gyanakodva.
- Megint csak tévedsz. - nevettem fel. - Fogalmad sincs arról, mi nyomaszt és nem is azért ülök most itt, hogy kitaláld. Inkább azon tanakodj, hogy mivel vágsz vissza a kérdezősködésemért.
- Ezek szerint nem felejtetted el... - húzta gonosz mosolyra a száját.
- Én betartom a szavamat! - szegtem fel az államat büszkén.
- Király. Most pont van is egy jó ötletem arra, hogy mivel törleszthetsz.
- Ó, tényleg? Hát kíváncsian várom! - könyököltem rá az asztalra érdeklődve.
- Ezzel nem csak magadnak teszel jót, hanem a barátnődnek is. Úgyhogy plusz munka, plusz elégedettség.
- Na ki vele, Kimi! - türelmetlenkedtem.
- Ideje elnézned a bikákhoz. - közölte sejtelmesen, mire bennem megállt az ütő.
- Nincs semmi keresnivalóm ott! - jelentettem ki határozottan.
- Dehogyisnem. - erősködött mosolyogva. - Kerítsd elő a bajtársadat!
- Milyen bajtársamat? - kérdeztem vissza. Nem csuklott meg a hangom, pedig kis híja volt. Kezdtem megijedni Kimi ötletétől, mert nagyon baljósan kezdődött.
- Sebről beszélek. Egyelőre. - vigyorgott féloldalasan.
- Muszáj tőmondatokban beszélned? - ripakodtam rá türelmetlenül. - Megesz az ideg, ha nem vennéd észre!
- Elmondom mit akarok. - vette komolyra a szót. - Keresd meg a kölyköt és beszéld már meg vele, hogy ütközzenek Ninával. A futam után vagy valamikor. A lényeg, hogy ne húzza már a száját, hanem dumálják meg a dolgot Ninával, mert ez már nem okés. A kicsilányt is zavarja a dolog és biztos forrásból tudom, hogy Sebas sem élvezi a szitut.
- Ezt én is tudom, Kimi. - sóhajtottam. - De nem értem, hogy nekem ehhez mi közöm? Már lemondtam arról, hogy Nina és Seb valaha az életben összejöjjenek! Szerintem már te sem reménykedsz ebben! - néztem rá összeszűkült szemmel.
- Én csak azt akarom, hogy ne legyen feszkó. - magyarázta.
- Akkor miért nem te beszélsz a kisherceggel? - értetlenkedtem. - Haverok vagytok, vagy nem?
- Ha én beszélek vele, abban semmi izgalmas nincs. - mosolyodott el. Nagyon gyanús nekem ez a kijelentés.
- Na jó, bökd már ki végre, hogy mit óhajtasz, mert még visszavonom a felajánlásomat! - siettettem, ami meghozta a kellő hatást, mert bizalmasan közelebb hajolt az asztal felett és halkan beszélni kezdett.
- Nem azon van a hangsúly, hogy beszélned kell Sebbel. Hanem, hogy elő kell kerítened.
- Nem értelek. - ráztam a fejemet.
- Versenyhétvégén egy külsős számára csak egy út vezet egy pilótához. Mégpedig a személyi edzőjén keresztül. - árulta el gonoszkás vigyorral.
Amikor ezt kimondta, a szívem gyorsabban kezdett dobogni és hirtelen úgy éreztem, kiszáradt a szám.
- Fe...felejtsd el! - mondtam halkan, miután összeszedtem a hangomat.

- Nem. Most, hogy összekapartad Ninát, ideje tenned valamiért magadért is. - erősködött.
- Nem fogok beszélni vele, Kimi! - sziszegtem.
- De fogsz! - keményedett meg a hangja. - Megígérted, hogy kérhetek tőled bármit, hát akkor most ne futamodj meg!
- Ilyet nem kérhetsz tőlem... - ráztam a fejemet ijedten.
- De. - bólogatott. - Én figyelmeztettelek, hogy kegyetlenül ki fogom használni a lehetőséget, de te annyira kíváncsi voltál, hogy rám hagytad. Most már nem léphetsz vissza.
- Nem tudom megtenni. - suttogtam elkeseredetten. - Még csak a szemébe sem tudok nézni, Kimi!
- Hát majd fogsz! - rántotta meg a vállát. Na ezzel sikerült újra kihúznia a gyufát.
- Lehet, hogy te ezt ilyen könnyen veszed, de nekem a volt szerelmemről van szó! - ripakodtam rá mérgesen.
- ...volt szerelmem, blablabla, ó, hogy oda ne rohanjak... - figurázta ki a szavaimat.
- Te egy utolsó szemét vagy, Kimi Räikkönen! - pattantam fel sértetten az asztaltól.
- Lehet, de legalább premier plánból nézhetem végig, ahogy csúfosan elbuksz az újabb ígéretedben. - húzódott gonoszkás mosolyra a szája.
Elérte, hogy megálljak még egy pillanatra, pedig nagyon gyorsan faképnél akartam hagyni. Tudta, hogy maradásra tud bírni egy ilyen elejtett megjegyzéssel, és utáltam magam azért, hogy engedelmeskedtem a ki nem mondott utasításának. Összeszűkült szemmel meredtem rá, míg ő derült arccal várta a válaszomat.
- Nem fogok elbukni. Még egyszer nem. - jelentettem ki határozottan.
- Ezt már szeretem. - vigyorgott rám büszkén, de én inkább eltipliztem, ahelyett, hogy álljam a diadalittas tekintetét.

(Nina)

- Figyelmeztetlek, Jerome! Ha nem jössz előre minimum hat helyet a futam alatt, szégyent hozol a 10-es számú Lotusra! Ugye ezt te sem akarod? - fontam össze a mellkasomon a karomat.
- Ígérem, Nina, hogy mindent kihozok a kicsikédből. - bólogatott engedelmesen a tesztpilóta, mire én büszkén biccentettem felé.
Az Olasz Nagydíj futamának startja előtt engedélyt kaptam arra, hogy kimenjek a rajtrácsra és elmondhassak pár jó tanácsot a helyettesemnek, aki már szemlátomást unta, hogy folyton elismételtetem vele a mai feladatait.

- De vigyázz, vele nem lehet úgy rajtolni, mint egy doromboló cicával! - mutattam a drága autómra.
- Tudom, tudom, úgy kell bánnom vele, mint egy vérszomjas tigrissel! - bólogatott ismét.
- De azt talán még nem mondtam, hogy... - jutott eszembe még valami, de ekkorra Jerome-ból már kitört a felháborodás.
- Nina, mindent elmondtál, amit kell! - szakított félbe nevetve. - Megígértem, hogy nagyon fogok vigyázni a kocsidra, és mindent megteszek, ami tőlem telik. Csak kérlek, ne ismételd el még egyszer a menetrendet! - tette össze mindkét tenyerét könyörögve.
- Na jó, de nem árt, ha még egyszer elismételjük... - kezdtem hozzá, persze csak poénból, de Jerome már így is meggyötört arccal mentette ki magát a beszélgetésünkből azzal az ürüggyel, hogy elfelejtett megkérdezni valami fontosat Ayaotól.
Még mielőtt továbbálltam volna, végigsimítottam az E20-son és a vigyorgásom kissé alábbhagyott, amikor ismét tudatosult bennem, hogy sajnos én ma nem ülhetek autóba. A szívem összeszorult valahányszor csak belegondoltam, hogy ha Spában nem vagyok annyira erőszakos, most versenyezhetnék a kedvenc pályámon...de ezeket a rossz gondolatokat igyekeztem elűzni a fejemből, hiszen a közös ebédünk alkalmával Ericnek megígértem, hogy ezek után csak előre fogok tekinteni és nem rágódok többet a Belgimban történteken.
Miután elbúcsúztam a drágaságomtól, előrébb sétáltam a rajtrácson, hiszen a másik Lotust is illene köszöntenem a start előtt. Próbáltam derűsebb arcot vágni a séta közben, de a mosolyomat lefakaszotta, amikor meghallottam egy gúnyos hangot a hátam mögül.
- Ha már az autójával nem tud, akkor saját magával kerül mások útjába!
Gyorsan megfordultam, és nem kellett csalódnom, amikor feltűnt, hogy Alonso Ferrariját tolják előre a tizedik rajtpozíció felé. A szerelői is finoman kérték, hogy álljak félre, de Fernando persze nem hagyhatta szó nélkül a helyzetet.
- Na mi van, crash girl, megfogadtad, hogy ma is akadályozol valamilyen módon az előremenetelben? - nézett ki a cockpitből. Mikor válasz helyett csak egy grimaszt vágtam hozzá, felbátorodott. - Ja hát igaz is, mára más élvezetben nem igazán lesz részed! De sebaj, így egymagadban feleannyira sem vagy veszélyes, mint a roncsoddal!
- Seggfej... - sziszegtem, mert csak nem tudtam szó nélkül hagyni a sértegetését, pedig nagyon próbáltam uralkodni magamon.
- Mit mondtál? - kérdezett vissza nevetve. - Ja, bocs biztos nem te szólítottál. Hallod, ahogy ezrek skandálják a nevemet? Na ők annak örülnek, hogy ma nem szállsz harcba és így biztosan nem fogsz kiütni rögtön a rajt után. De tudod mit? Összehozok egy dobogót és majd neked ajánlom, jó?
- Meg sem érdemled, hogy ezek az emberek neked szurkoljanak! - szorítottam össze a számat idegesen.
- Legalább többen vannak, mint te, az egyszemélyes rajongótáborod egyetlen tagjaként! - válaszolt egy negédes mosollyal.
- Menj a fenébe, te rohadék! - szűrtem a fogaim közül, majd mielőtt még hallhattam volna a reakcióját, gyorsan előrerobogtam két rajtkockával arrébb, ahol Kimi támaszkodott neki a pálya széli betonkerítésnek.
- Mi a baj? - kérdezte, amikor látta, hogy forrok a dühtől.
- Ez a szemét állat már megint kihozott a sodromból! - fortyogtam, bár megpróbáltam olyan halkan mérgelődni, hogy rajtunk kívül más ne hallja.
- Ne törődj vele! - ölelt át a fél karjával. - Amúgy hogy érzed magad?
- Pocsékul. - biggyesztettem le a számat. - Annyira szeretnék én is rajthoz állni.
- Tudom. Ez egy szar helyzet. - bólogatott együttérzően.
- De majd a pitwallról szurkolok neked! - próbáltam mosolyogni.
- Ezt el is várom! - viszonozta a mosolyomat, de a következő pillanatban már a mérnöke szólította. - Asszem idő van...
- Sok sikert, Iceman! - csapkodtam meg a vállát biztatóan, mire egy hálás vigyort küldött felém, mielőtt beült volna az autójába.
Lassan visszamasíroztam a boxba, majd egy fülessel a fejemen elfoglaltam a helyemet a pitwallon. Ayao-val egymásra mosolyogtunk, természetesen megint mellé kerültem. Megegyeztünk abban, hogy Kimire kell majd összpontosítanom, főleg a rajtját kell kielemeznem, hiszen a start utáni manőverekben kell fejlődnöm, ebben egyetértettünk a főnökkel is. Így amikor a mezőny előtt kigyulladtak, majd elaludtak a piros lámpák, minden agysejtemmel a 9-es számú Lotusra koncentráltam.
Nagyon izgalmasan alakult a rajt, azt sem tudtam melyik kamerát figyeljem, annyi minden került előtérbe. A tifosik megőrültek, mert Massa legyűrte Jensont a második helyért, de mi inkább azért örültünk, mert Kimi a rajtnál rögtön két pozíciót javított és már Seb mögött vonatozott, aki meg Michaelt vette célba, majd egy körön belül meg is előzte. Fél kör múlva viszont idegesen csaptam le a pitwall asztallapjára, amikor azt kellett végignéznem, hogy Alonso elhúz Kimi Lotusa mellett. A tizedik körben ráadásul lélegzetvisszafojtva figyeltem, hogy a finn olyan vehemensen ment rá az egyik kerékvetőre, hogy az autója felágaskodott. Nekem rögtön a spái esetem jutott eszembe, amikor velem ugyanígy kezdődött meg a becsapódási folyamat, de szerencsére Kimi az irányítása alatt tudta tartani a gépet, így nem történt semmi komoly. Néhány körrel később támadó pozícióba került és Nicót előzte meg, majd szép lassan menetelt előre. Különösen az utolsó etapban gyújtotta be a rakétáit, sorra hagyta faképnél az ellenfeleket, így végül alig 3 tizeddel Michael előtt az ötödik helyen futott be a célba, míg Jerome sajnos nem váltotta be az ígéretét és ahelyett, hogy legalább a tizedik helyre behozta volna az autót, csak a 13. helyen végzett.

Ennél is rosszabbul járt viszont szegény Sebastian, akinek másodjára mondta fel a szolgálatot a generátora. Amikor láttam, hogy a versenytáv háromnegyedénél a Red Bullból elszáll az élet, eszembe jutott a valenciai kiesésünk, amikor mindketten ugyanattól a technikai gigszertől estünk el a győzelem, de legalábbis a dobogó lehetőségétől, így nagyon megsajnáltam, amikor láttam, hogy csalódottan csoszog vissza a garázsba a boxutcán keresztül.
- Hé, azért jól mentél, csapattárs! - csaptam bele Kimi tenyerébe, amikor visszaért a boxba.
- De nem ez volt az, amire vágytunk. - húzta el a száját. - Mindegy. Te azért tanultál legalább ma valamit?
- Persze, minden egyes spéci mozdulatodat ellestem. - vigyorogtam rá.
- Még a végén elversz a saját trükkjeimmel! - nevetett fel.
- Hidd el, Szingapúrban ellátom a bajodat! - böktem meg a mellkasán.
- Az még odébb van, kicsi Nina! - húzott magához, hogy összekócolhassa a hajamat.
- Hé, ezt most miért kellett? - néztem rá csúnyán, miközben próbáltam visszaigazítani a loboncomat.
- Valahogy le kell törnöm a harci kedvedet! - vigyorgott bárgyún.
- Jobb ötleted nem volt erre a nemes célra? - fintorodtam el.
- Van még egy s más a tarsolyomban. - villantott rám egy féloldalas Kimi-mosolyt.
- Kímélj meg a célozgatásaidtól, kérlek! - legyintettem színpadiasan.
- Egy feltétellel. - hajolt közelebb, hogy a fülembe súghasson valamit. - Ma csinálsz nekem olyan löttyöt, amitől sugárba rókáztatok tegnap a lökött vörössel!
- Hát ezt meg honnan tudod? - kerekedett ki a szemem a csodálkozástól.
- Vannak informátoraim, kicsi Nina! - vigyorgott rám diadalmasan.
- Na jó, de ha összedobom az innit, megígéred, hogy elárulod? - pislogtam rá reménykedve.
- Megígérem! - húzott magához, majd nyomott egy puszit a fejemre. - Bocs a hajadért. De nekem így is bejön. A kócos az szexi. - próbálta kompenzálni az összekuszálódott hajszálaimat egy mosollyal.
- Nem győztél meg. - ábrándítottam ki.
- Azt majd neked kell, hogy megigyam azt a förtelmet, amit kreálsz nekem! - tért vissza az iménti megállapodásunkra.
- Alig várom, hogy lássalak rókázni. - csücsörítettem kárörvendően.
- Alig várom, hogy a csalódott képedet bámulhassam. - vágott vissza, majd a kötelezettségeire hivatkozva faképnél hagyott.

(Kimi)

- Ez minden? - kérdeztem Ninától, aki mindössze két szatyor gyümölcslét adott a kezembe.
- Most csak ennyit tudtam beszerezni. Remélem elég lesz. - mosolygott rám angyalian. Tudja ám hogy mivel kell lekenyerezni.

- És a mixerkedéssel is olyan jól haladsz, mint a főzéssel? - érdeklődtem, hiszen volt szerencsém megtapasztalni, milyen ínyencségekre képes.
- Tudd meg, hogy Heidinél egyedül csináltam gnocchit! - szegte fel az állát büszkén.
- És fogadjunk, hogy már mesterszakáccsá koronáztad magad! - nevettem ki, de erre megsértődött.
- Igenis büszke vagyok rá, hogy el tudtam készíteni! - makacskodott. - Sajnálhatod, hogy nem ettél belőle, most nem mondanád ezt.
- Csak viccelek, te hülye. - karoltam át a vállát szórakozottan.
- És még le is hülyéz...tudod mikor csinálok neked löttyöt! - dobta le magáról a karomat.
- Elnézést kérek, mesterszakács kisasszony! - adtam be a derekamat. - Na, így már jó?
- Tökéletes. - vigyorgott önelégülten, és amikor ismét kísérletet tettem arra, hogy átkaroljam, már nem ellenkezett.
Jókedvűen léptünk be a hotel bejáratán, de amikor elhaladtunk a bár mellett, Nina megtorpant.
- Az...az ott nem Seb? - pislogott egy, a bárpultnál gubbasztó srác felé.
- De. - erősítettem meg a gyanúját.
- Szegény... - húzta el a száját. - Remélem nem akarja leinni magát.
- Nem olyan ő. - próbáltam eloszlatni a felesleges aggodalmát. Aztán eszembe jutott, hogy mire kértem Heidit és már kezdtem érteni, miért ül ott a kölyök. - Akarsz beszélni vele? - kérdeztem Ninától.
- Hát...nem is tudom. - harapdálta a száját. Kétkedve nézett a bár felé, majd felpillantott rám.
- Menj! - vettem le róla a karomat. - Most biztosan nem fog elhajtani.
- Biztos? - kételkedett még mindig.
- Mondom. Én addig felmegyek. - böktem a fejemmel a lift felé.
- Kívánj sok sikert! - kérte, miközben már egy lépést tett a bár felé.
- Na hajrá! - mutattam felé a keresztbetett ujjaimat, aztán megvártam, míg odaér a bárhoz. Remélem Seb nem lesz olyan hülye, hogy elcseszi. Csak ebben bízhatok.