83. fejezet: Páratlan párosok

Sziasztok!
Tegnap éjjel ütögettem a fejemet, amiért nem tudtam befejezni a rész végét, de sajnos megint úgy jött össze minden, hogy se időm, se erőm nem volt már úgy megírni a hiányzó részleteket. Kitartok amellett, hogy nem mehet a minőség rovására a sietség, ezért döntöttem a ma mellett. De attól még zavar, hogy nem győzök bocsánatot kérni az utóbbi időben a csúszások miatt és ez tudom, hogy nem jó. Éppen ezért folytatás nem tudom mikor lesz, nem merek ígérni már semmit :)
A mostani fejezethez csak annyit, hogy a cím árulkodó. A részben szereplő felnőtt karakterek mindegyikére vonatkozik :)
Köszönöm azoknak, akik tegnap a rész reményében meglátogatták a blogot, és elnézést, hogy nem tudtam esti mesével szolgálni :) Remélem a maival kiengesztellek titeket :)
Jó olvasást!

(Heidi)

Csodálatosan alakult az éjszaka. Az eddigi legütősebb F1-es parti mindenki számára izgalmat hozott. Elég volt végignéznem a társaságon, könnyen megállapíthattam, hogy nem nagyon maradt olyan ember, aki legalább egy koktélt ne döntött volna le. A hangulat egyre csak fokozódott, ahogy az én harci kedvem is.
- Még egy Mojito? - mutattam az üres poharamat Heikki felé, aki most már egyhuzamban fél órája mosolygott. Hiába, a pia felszabadítja a finn közömbösségét! Én úgy is jobban csípem, ha mosolyog, olvadni lehet a sármjától.
- Máris hozom! - vette el a poharat udvariasan, majd feltápászkodott a nyugágyról és a bár felé indult.
Elégedett mosollyal néztem utána. Minden úgy alakult, ahogy szerettem, illetve szerettük volna. Amióta Nina lerázott érkezés után, csak Heikkivel foglalkoztam. A többi Red Bullos srác egy ideig ostromolta őt, mondván ha a csapathoz tartozik, akkor ünnepelje velük a győzelmet, de miután a bikások rövidesen eláztak, drága finnem is úgy gondolta, hogy inkább nekem szenteli a figyelmét ma éjjel. Elmondhatatlanul örültem neki, hogy újra egy társaságban lehetünk. Nem csak mint férfi és társ, hanem mint beszélgetőpartner is hiányzott az elmúlt időben, és felüdülés volt végre dumcsizni és iszogatni vele. Persze az sem volt ellenemre, hogy olykor a fülembe suttogott, vagy a hajamat simogatta, hiszen ezek az apró intim mozdulatok is azt sugallták, hogy még ő is legalább annyira odavan értem, mint én érte. Abban maradtunk, hogy nem sietjük el az újbóli egymásra találást, bármilyen könnyedén is haladtunk a szakításunk utáni mély gödörből felfelé. Most mégis azt éreztem, hogy akár már ezen az éjszakán rendezhetjük a sorainkat.
- Egy újabb Mojito a vörös szépségnek! - jelent meg újra Heikki mellettem. Belepirultam a bókjába, hiszen ilyet már nagyon rég hallottam tőle. Persze ezt az édes megnevezést részben annak köszönhettem, hogy Heikkinek is túlzott jókedve támadt a több kör piától, de akkor is jól esett.
- Köszönöm, drága! - fogadtam el az italomat, majd miután belekortyoltam, lassan végignyaltam az ajkamat. - Direkt csinálod ezt, ugye? - vonta fel a szemöldökét, miközben a tekintete hol a számon, hol a szememem időzött el hosszabb ideig. - Nem elég, hogy egy ilyen veszettül szexi ruhában nyomulsz, még a piádat is ilyen kéjesen iszod!
- Imádom ezt a koktélt! - mosolyogtam angyalian. Ez tényleg igaz volt, de nem is akartam tagadni, hogy miért is teszek ilyen apró lépéseket Heikki felé. - De téged is, főleg amikor ilyen bókokkal halmozol el!
- Megered a nyelvem, ha rólad van szó. - mormogott mosolyogva.
- Ó igen? És milyen formában? - tudakoltam kuncogva, miközben olyan közel csúsztam hozzá, hogy a combjaink már szorosan összeértek. Heikki lenézett a lábunkra, majd miközben lassan rácsúsztatta az egyik tenyerét a combomra, felpillantott rám.
- Bárhogyan. De most nem a dumálásra gondoltam...
Amint kimondta ezt a sejtelmes mondatot, beharaptam az ajkamat a vágyakozástól. Vártam, hogy az ölébe húzzon, közel hajoljon és megcsókoljon, amivel felidézhetné azt a sok-sok érzelmet, amit együtt éltünk meg. Szinte már követeltem a testi kontaktust, és nagy erőfeszítésekbe került, hogy ne én kezdeményezzek, hiszen annyira vágytam már egy csókra tőle. De Heikki egyelőre nem tett semmit, csak nézett a szemembe.
- Hanem? - kérdeztem rá, hátha ezzel megsürgetem.
- Ez csak ránk tartozik. - húzódott kaján mosolyra az arca. Körbepillantott a bulizó tömegen, majd az eddig combomon pihenő kezével megkereste az enyémet. - Akarsz még maradni?
- Nem is tudom... - tettettem bizonytalanságot, pedig pontosan tudtam, hogy mit akarok. - Olyan jó a hangulat, élvezem a bulit! Miért ne maradnék?
- Ha érted mire gondolok... - hajolt közel az arcomhoz, hogy az orrával megcirógassa az arcomat.
- Szeretném érteni. - fordultam felé, így az arcunk már veszélyes közelségbe került egymáshoz.
- Ne húzzuk tovább, Heidi! - komolyodott meg váratlanul a hangja. Ez ugyan nem passzolt a derült mosolyához, de ez a kettősség egyenesen levett a lábamról. - Te is érzed, amit én, miért áltatjuk magunkat?
- Biztos vagy benne? - pislogtam rá, ezúttal tényleg bizonytalanul. Én biztos voltam abban, hogy vele akarok lenni, de tisztában voltam vele, hogy nem törölhetjük ki olyan könnyen az életünkből azt az időszakot, amikor külön voltunk. - Nem sürgős. És azt is elfogadom, ha nem akarsz velem lenni, mert...
- Fejezd be! - tette rá az ujját a számra. - Nem akarom ezt hallgatni. Eleget szenvedtünk már. Én ugyanúgy megsínylettem a hiányodat, mint te az enyémet. Most komolyan, miről beszélünk? - nevette el magát.
- Nem akarom, hogy úgy érezd, kötelező újra együtt lennünk. - simítottam végig az arcán. - Szeretlek Heikki, de nem várhatom el tőled, hogy visszafogadj. Ki tudja, mi játszódott le benned azóta, hogy szakítottunk... - sütöttem le a szememet elszontyolodva.
Még mindig a fülemben harsogott az a szócska, hogy "lotyó". Heikki ezzel a bóknak nem nevezhető megnevezéssel illetett nem sokkal azután, hogy kiderült a titkom a Jake-kel töltött éjszakáról. Talán a düh beszélt belőle, de engem akkor is teljesen lesújtott, hogy ilyet gondol rólam. Az motoszkált a fejemben, hogy vajon mennyiben változtam meg az ő szemében, hogy képes volt ilyet mondani rám. Féltem tőle, hogy még mindig ugyanilyen véleménnyel van rólam, csak nem akarja nyíltan kijelenteni, de egészen meglepett, amikor őszintén kitárulkozott.
- Az, hogy nélküled már nem ugyanaz az életem. - válaszolta meg a kérdésemet. Hogy bizonyítson, mindkét karjával átölelt és a homlokát az enyémnek döntve folytatta. - Szeretlek, és ez azóta sem változott. Tény, hogy csalódtam benned a Jake-ügy miatt, de a szakításunk után egyfolytában a fejemben jártál és nem tudtalak elfelejteni. Tudom, hogy csúnyákat mondtam rád... - harapta be az ajkát, talán bűnbánóan. Tessék, éreztem, hogy ide is ki fogunk kötni! - Abban a pillanatban komolyan is gondoltam. De ha korábban olyan is voltál, mint aminek elmondtalak, a közös időszakunk alatt éreztem, hogy csak én vagyok az egyetlen férfi az életedben. Ezért is akadtam ki annyira, amikor kiderült, hogy hazudtál...vagyis nem voltál hozzám őszinte.
- Féltem attól, hogy nem érted meg az okot, amiért elkövettem azt a baromságot. - vallottam be.
- Utólag megértettem. - mondta ki váratlanul, amivel egy kicsit megdöbbentett. - Miután láttam, hogy Jake hogy bánt Ninával. És azt gondolom, nagyon szép gesztus volt tőled, hogy megpróbáltad megmenteni a barátnődet ettől a féregtől. Csak a módjával voltak gondok...
- Ne is mondd... - hunytam le a szememet, csak hogy ne kelljen visszagondolnom arra szörnyű éjszakára.
- De te ehhez értesz a legjobban a munkádat leszámítva. - mosolyodott el a szemembe nézve. - Egyszerűen megbolondítod a pasikat!
Kuncognom kellett, mert minden egoizmus nélkül állíthatom, hogy ez tényleg így van. Valahogy mindig is ráéreztem arra, melyik pasit hogyan és milyen módszerekkel kell meghódítani. Nem is ellenkezhettem Heikki véleményével.
- Mostantól csak egyre akarok fókuszálni. - húztam a számat mosolyra, miközben mindkét karomat átfontam a finnem nyaka körül. - És mindent meg akarok tenni, hogy újra együtt lehessünk!
- Lehet erre nemet mondani? - csóválta a fejét vigyorogva.
- Nem ajánlom! - nevettem, majd közelebb hajoltam hozzá és ellentmondást nem tűrően rátapadtam a szájára.
Abban a pillanatban éreztem, hogy a boldogságom a tetőfokára hág. Nem érdekelt a külvilág, a bulizó nép, a strandhangulat, az üvöltő zene vagy a Mojito, csak élveztem, hogy Heikkivel lehetek. Mihelyst megcsókoltam, rájöttem, hogy az iránta érzett szerelem egy icipicit sem múlt el, sőt a hiánya valahogy még érzelmesebbé tette. Heikkivel sem lehetett ez másként, mert olyan intenzitással csókolt vissza, amivel felidézte az együtt töltött időnket. Ezek után már nem is volt kérdés, hogy merre tovább, szavak helyett is éreztük, hogy mindketten ugyanazt akarjuk.
Rekordgyorsasággal termettünk Heikki hotelszobájának hálójában, teljesen megrészegültünk egymástól. A bulitól felturbózott hangulatunk is rásegített arra, hogy fél percen belül félmeztelenre vetkőzve az ágyba zuhanjunk. Heikki is legalább olyan kanos volt, mint amennyire én szerettem volna szeretkezni vele, de amikor már teljesen belemelegedtünk az egymással űzött játékba, egy piros vészjelző okvetlenül bele akart zavarni a képbe. Eszembe jutott a legutóbbi alkalom, amikor pasival voltam és ez hirtelen kijózanított.
- Ne! - toltam el Heikki izmos mellkasát hirtelen ötlettől vezérelve, mikor már felettem támaszkodva csókolgatta a nyakamat.
- Mi? - kérdezte zihálva, majd amikor határozottan leállítottam, pislogva próbálta megkeresni a tekintetemet. - Mi van? - érdeklődött zavartan, miután felültem és teljesen megszakítottam a testi kontaktust vele.
- Heikki... - kezdtem bele szuszogva. Kikészültem a testének látványától, meg az egyéb képességeitől is, így hát nagyon nehezemre esett ép mondatokat összerakni a fejemben, kimondani meg aztán pláne.
De el kell mondanom neki. Ez kattogott a fejemben, hiába próbáltam inkább a kisördögre, mint az angyalkára figyelni. A kis szőkeség azt cincogta a fülembe, hogy ha most nem leszek őszinte vele, később még megüthetem a bokámat - és az talán végzetes lenne a kapcsolatunk jövőjét illetően. Rájöttem, hogy igaza van a kis szárnyas barátnőmnek: ha most nem mondom el Heikkinek, hogy a szakításunk alatt történt egy s más köztem és egy másik férfi között, akkor ezután újra a szememre vetheti, hogy elhallgattam előle egy fontos dolgot az újra épülő kapcsolatunk szempontjából. És mivel minden vágyam az volt, hogy újra vele lehessek, mint a barátnője, kötelességemnek éreztem, hogy itt és most -mielőtt visszaidéznénk a járásunk alatt történt sok-sok csodás közös éjszakát- kitálaljak neki a baráti nyaralás eseményeiről.
- Nem csinálhatunk semmit, amíg el nem mondtam neked valamit...valami fontosat. - néztem a félhomályban is fénylő kék szemeibe. Azt akartam, hogy lássa: őszinte leszek és ezt mindezt miatta csinálom.
- Hallgatlak... - ült fel ő is törökülésbe, miután tudatosult benne, hogy komoly dologról lesz szó. Talán titokban előre félt attól, hogy ismét előállok valami olyannal, ami megbolygatja a képlékeny kapcsolatunkat és az a helyzet, hogy talán jól is érezte.
- Heikki... - Annyira nehéz volt belekezdeni. Tulajdonképpen azt se tudtam, hogyan tálaljam neki. - Tudnod kell, hogy amíg nem voltunk együtt...nos, be kell vallanom....izé....lefeküdtem valakivel. - nyögtem ki nagy nehezen. Összeszorítottam a számat és csak vártam a reakcióját. Nem ért meglepetés, amikor azt láttam rajta, hogy az arca megrándul egy pillanatra.
- Kivel? - kérdezte, miközben az állkapcsa akaratlanul is megfeszült, mihelyst becsukta a száját.
- Nyaralni mentünk. - tértem ki az egyértelmű kérdése elől. Legalábbis egyelőre. Féltem, hogy ha meghallja Kimi nevét, egyből ideges lesz, ezért úgy gondoltam, jobb lesz előtte ismertetni a körülményeket, hátha akkor megértőbb lesz. - Kimi Ninát, Sebastiant és engem is meghívott a hajójára és ott töltöttünk pár napot...
- Seb?! - szakított félbe hirtelen. - Sebbel feküdtél le???
- Nem! - vágtam rá rögtön. Elgondolkoztam volna azon, hogy vajon miért Sebre tippelt, de inkább gyorsan magyarázkodni kezdtem. - Nagyon bonyolult helyzet állt elő. Nina féltékennyé akarta tenni Kimit, ezért rányomult Sebre, aki viszont elhitte, hogy Nina is viszonozza az érzéseit, és ennek tudatában belement a játékba. A terv sikerült, Kimi tiszta ideg lett, amikor látta a két szőkét romantikus szituban smárolni éjszaka a tengerparton...annyira, hogy egy poharat is eltört a markában. De ez most nem lényeg. - ráztam meg a fejemet. Hiába hadartam, így se tudtam eléggé kiüríteni a fejemből a sok-sok gondolatot, ezért még gyorsabban kezdtem el ecsetelni a következményeket. - Kimi agya eldurrant, visszament a jachtjára, én meg vele tartottam, mert féltem, hogy kárt tesz magában vagy a hajójában. Próbáltam a lelkére beszélni, de amikor éppen elértem volna a hatást, rajtakapta Ninát és Sebet egy ágyban és még jobban begőzölt. Megpróbáltam ismét lenyugtatni, de nem volt önmaga és...letepert. - nyeltem egyet, amikor sikerült kimondanom.
Muszáj volt levegőt vennem a sok hadarás után, ezt a lélegzetvételnyi időt pedig kihasználtam arra, hogy Heikki arcát fürkészve megpróbáljam kideríteni, vajon egy tízes skálán mennyire sikerült újra kiborítanom. A félhomályban is láttam, hogy elterelődik rólam a tekintete és a szájába harapva fújtat, de nem tűnt túl idegesnek, vagy ha mégis, nagyon jól leplezte.
- Baleset volt. - kezdtem bele a magyarázkodásba. - Ő kikészült, én pedig magam alatt voltam miattad. Könnyen ki tudott használni, mert érzelmileg kiszolgáltatott voltam a szakításunk óta. Nem szándékosan tette, én sem hibáztatom. Vagyis ha kell bűnbakot keresni, mindketten azok vagyunk. Nem szabadott volna ilyen meggondolatlanul cselekednünk. Majdnem rosszul sült el a dolog...
- Ennél rosszabbul? - szólalt meg hirtelen, amikor kérdőn rám meredt. Úristen, most jön csak a neheze!
- Nem védekeztünk. - böktem ki, Heikki pedig erre végighúzta a tenyerét az arcán. - Majdnem baba lett a felelőtlen kalandunkból. De szerencsére csak majdnem. Téves riasztás volt, mert akadozott a menzeszem, mint később kiderült, a folyamatos stressztől és önsanyargatástól. A héten derült ki, hogy nincs baba, mindkettőnk legnagyobb örömére.
- Nem hiszem el... - ingatta a fejét lassan a finnem.
- Nagyon sajnálom! - fogtam meg a kezét, miközben szomorúan megkerestem a szemét a sötétben. - Ugyanolyan bűntett volt, mint Jake-kel, de Kimi legalább a barátom.
- Barát? - kérdezett vissza meghökkenve. - Barát az, aki kihasznál, mert érzelmileg instabil vagy? És kis híján teherbe ejt, csak mert egy csaj...hééé, álljunk csak meg! - akadt meg hirtelen, majd pár pislogás után eltátotta a száját. - ...azt mondtad Nina miatt történt ez az egész?
- Igen. - bólogattam. Azt gondoltam azért emeli ezt ki, mert a Jake-es szitu is végeredményben Nina miatt robbant ki, de mint kiderült, egészen más foglalkoztatta.
- Ne már! Nina és Kimi?! - hüledezett, amikor összeállt a kép. Ekkor megengedtem magamnak egy apró mosolyt.
- Neked ez újdonság. - simítottam végig a karján, amikor még mindig próbálta felfogni az imént hallottakat.
- Hát...ez így...egy cseppet sok egyszerre az én békés agyamnak. - fogta meg a fejét teljesen transzba esve.
- Úgy éreztem, muszáj elmondanom...még mielőtt bármibe is belekezdünk. - suttogtam, majd félve feltettem a kérdést: - Mit gondolsz most rólam?
- Nem tudom. - hajtotta le a fejét elgondolkozva. - Ezt meg kell emésztenem.
- Megértem. - sóhajtottam. Hirtelen azt éreztem, hogy most jobb, ha egyedül hagyom, úgyhogy felálltam és a ruhám után nyúltam. - Én...most elmegyek, hogy ezt végiggondolhasd.
- Kösz. - bólintott, majd végignézte, ahogy felöltözök.
- Heikki. - néztem le rá, amikor az ágy mellett állva indulásra készen álltam. - Csak azért akartam elmondani ezt neked, mert ezentúl mindig őszinte akarok veled lenni. Ha újra akarod kezdeni, ha nem. De így legalább tudod, hogy bármi is történt a külön töltött idő alatt, még mindig téged szeretlek!
- Elhiszem. - állt fel váratlanul, majd egy pillanatra közel hajolt és lágy csókot nyomott a számra. - De most tényleg jobb, ha elmész.
Ezek után nehezen bár, de elbúcsúztam tőle. Helyesnek éreztem hogy kitálaltam neki és ez az utolsó jelentéssel bíró csók gondoskodott arról, hogy ne szomorodjak el. Úgy tűnik, ha a Jake-es sztorit egy idő után áthidalta a szerelmünk, akkor ezzel is meg fogunk birkózni. Én biztosan, és remélem Heikki is.
Egy valami azonban még jobban megmosolyogtatott, mint a remény: Heikki reakciója a Nina-Kimi eseményekre. El is felejtettem, hogy a drága finnem nem tud róluk, most viszont sikerült eszembe juttatnia a két barátomat. Tényleg, vajon hová tűnt ez a két jómadár?

(Nina)

Ha ezekben a késői órákban még egyáltalán működnek a matematikai képességeim, akkor talán ha jól számolom, most találtam el hetedjére a klotyóra 'hajnali rókázás' ürüggyel. Most döbbentem rá, hogy a kelleténél többet és többfélét ittam egyszerre a medencés bulin, mint kellett volna. A gyomrom szabályosan gurgulázott a rengeteg piától, amit már nem volt képes megemészteni. Azzal büntetett, hogy hugyozás helyett a hányást választotta az ürítésre, amit nem viseltem túl jól. Nyöszörögve tettem meg hetedik alkalommal az ágytól a klozetig tartó utat, majd egy jó öt perces öklendezés után visszabotorkáltam az ágyba. Pontosan tudtam, hogy néhány perc múlva ismét mennem kell, de alig éltem jelen pillanatban, és minden porcikám az alvás után vágyakozott.
- Hányszor voltál kint, amíg nem voltam itt? - érdeklődött Kimi, aki ekkor jelent meg újra a szobában.
- Háromszor... - suttogtam, a biztonság kedvéért pedig még az ujjaimmal is mutattam a számot.
- Ügyes vagy! - dicsért meg a fejét csóválva, majd odaült mellém az ágyra és kinyújtotta a tenyerét. - Na ez majd segít a makacs gyomrodon. Vedd be!
- Mi a szar ez? - grimaszoltam, amikor megláttam a tablettát a kezében.
- Extra veszélyes kokain. - válaszolta, de rögtön el is röhögte magát. - Szerinted? Hányáscsillapító. Vedd már be! - nyújtogatta felém a tenyerét, de mindannyiszor elhajoltam előle. - Nina, ne csináld már!
- Nem tudok semmit befogadni! - nyögdécseltem, de a beszédtől megint hányingerem támadt. Mindent kihá.... - Ennyit tudtam kimondani, máris rohannom kellett a wc-re, ahol ismét jó adagot adtam ki magamból. Amikor végeztem, zombiként csoszogtam vissza az ágyig, ahol arccal lefelé leborultam a paplanra. - Nem bírom már.
- Akkor hajlandó vagy végre bevenni ezt a szart? - türelmetlenkedett Kimi, aki érthető módon kezdett ideges lenni, mert már egy órája folyamatosan hánytam a klotyójába, és nem hagytam aludni.
- Nem marad meg semmi bennem, nem érted? - siránkoztam, de már megint görcsbe rándult a gyomrom és a veszélyt előre megérezve inkább önkéntesen bevonultam a mellékhelyiségbe.
Baromira elegem volt már a szüntelen rókázásból, de egyszerre nem jött ki az összes pia, amit magamba döntöttem az éjszaka alatt. Mivel nem csak egyfélét, hanem legalább tízfajta koktélt összeittam, okkal rendetlenkedett a gyomrom, most pedig szenvedhettem a folyamatos bugyborékolástól a gyomromban. Mihelyst úgy éreztem, hogy kicsit jobb, feltápászkodtam a wc-től és ráborultam a mosdókagylóra, de mögöttem Kimi előrenyúlt a kezével és egy mozdulattal a számba tömte a fehér bogyót. Nagy ijedtségemben hirtelen le is nyeltem.
- Na azért! - mondta elégedetten, amikor látta, hogy a tabletta lement a torkomon. - Nem azért caplattam le az éjszaka közepén a recepcióra, hogy a felsőtestemet mutogassam a recepciós csajszinak. Most már jobban leszel, nyugi. - mosolyodott el, amikor látta a tükörben a szenvedő arcomat.
- Nagyon bírnám, ha igazad lenne. - suttogtam magam elé. Csak így mertem beszélni, mert féltem, hogy ha megerőltetem a hangszálaimat, a gyomrom is újra életre kel.
A következő fél órában a következő körre várva a klozet padlóján ülve -vagyis inkább félig fekvő-félig összegubózott pozícióban- álltam készenlétben, miközben Kimi is ott virrasztott a mosdókagylónak támaszkodva. Csodák csodájára a gyógyszer tényleg hatott, a gyomrom rakoncátlansága csillapodott és lassan már nem is éreztem az életre kelt italok kergetőzését odabent.
- Jó lesz. - közöltem Kimivel, aki már félig aludt álló helyzetében, de erre azért feleszmélt.
- Akkor nyomás aludni! - fogta meg a karomat, mert látta, hogy a rongybaba szerep miatt aligha tudok még pár lépést megtenni.
Miután a segítségével sikerült betámolyognom az ágyba, már ösztönösen összekucorodtam, ami azt jelentette, hogy a lábamat felhúztam a hasamig, a karommal pedig átöleltem a térdemet. Remegve próbáltam kényelmes pozíciót keresni magamnak, de Kimi megkönnyítette a helyzetemet, amikor óvatosan átölelt és közelebb húzódott. Nagyon jól esett a közelsége, bár még tartottam tőle, hogy bármelyik percben rázúdítok egy kellemetlen meglepetést.
- Nem fogsz lerókázni? - kérdezte kuncogva, mintha csak a gondolataimban olvasott volna.
- Igyekszek. - sutyorogtam minden erőmet összeszedve.
- Helyes. Lehetne, hogy megint olyan nyugisan alszol, mint ezelőtt úgy két órával? Baromira örülnék legalább pár öklendezésmentes percnek...
- Bunkó... - szuszogtam már csukott szemmel.
Még hallottam azt a mosolygós mormogást, amit egy kiengesztelő hátsimogatás követett, de ezután megfogadtam a jó tanácsot, és inkább álomba merültem.

Legközelebb akkor tértem magamhoz, amikor meghallottam Kimi járkálását a szobában. Igazából az ébresztett fel, hogy belerúgott a bőröndjébe és emiatt hangosan káromkodni kezdett. De ha ez nem történik meg, talán átalszom az egész napot. Így is teljesen letaglózott, amikor ránéztem a mobiljára, ami délután fél egy-et mutatott. Ez pedig egyúttal azt jelentette, hogy lekéstem a délelőtt fél tizenegykor induló zürichi gépemet.
- Áááááá! - ordítottam, amikor az ágyban ülve tudatosult bennem mindez.
- Jó délutánt Csipkerózsika! - jelent meg Kimi a szobában egy sporttáskával a kezében. Amikor meglátta, hogy tátott szájjal bámulok a semmibe, nevetve felhorkant. - Mi a probléma? Nem a herceg ébresztett fel, hanem az a b*zi nap? Ja, megesik...
- Rohadtul elaludtam! M'ért nem keltettél fel hamarabb? - fordultam felé, mit sem törődve a humoros megjegyzésével.
- Mégis mikor kellett volna felkelteni? - vonta fel a szemöldökét szórakozottan. - Két órája még a legmélyebb álmodban nyöszörögtél. Szerintem ha akartalak se tudtalak volna felébreszteni.
- M'ér' nem pofoztál fel, vagy valami? - ráztam az öklömet idegesen.
- Nem bántok nőket. - nézett rám lesújtóan. - Főleg nem azokat, akik végigrókázzák az éjszakát. Szükséged volt az alvásra, barom lettem volna, ha felébresztelek. Végre csend volt: nem nyávogtál részegen és nem nyöszörögtél kómásan.
- Legalább a te nyugalmad megvolt, mi? - forgattam a szememet, majd visszazuhantam az ágyba. - Ajj, teljesen szét vagyok zuhanva.
- Ilyen az, amikor az ember másnapos. - vonogatta a vállát a finn mosolyogva, miközben pakolászott a táskáiba. - Veled is megtörtént már nem egyszer, nem t'om mire fel vagy így meglepve.
- Miért hagytad, hogy így leigyam magamat? - tudakoltam.
- Nem vagyok az apád, hogy megtiltsam. Különben is olyan jól szórakoztatok Sebbel...
- És te általában mindig csak kívülről nézed, hogy mi milyen jól szórakozunk Sebbel... - jegyeztem meg kissé gúnyosan, mire Kimi rám kapta a tekintetét.
Nem akartam rosszindulatú lenni, csak úgy kicsúszott a számon. Rögtön meg is bántam, hiszen a finn tök rendes volt, hogy törődött velem az éjszaka közepén is, amikor 'se hall-se lát részeg' játékot űztem. Most mégse mogorván nézett rám, hanem vigyorogva.
- Élvezet volt titeket nézni. Mint két gyerek, komolyan. Úgyis tudtam, hogy ez lesz a vége. Csak arra nem számítottam, hogy ilyen produkció következik a nagy bulizás után. Ha ezt tudom, már előbb kicsavarom a kezedből a koktélospoharat. - mutatta fel figyelmeztetően a mutatóujját.
- Bánhatod, hogy nem tetted meg! - néztem rá összeszűkült szemmel.
- Nem bánom. - vigyorodott el. - Így legalább volt okom arra, hogy a szobámba cipeljelek.
- Disznó. - csücsörítettem gúnyolódva.
- Hé, én nem így hálálnám meg a fáradozásaimat... - húzta sejtelmes mosolyra a száját.
- Ki fog neked hálálkodni? - néztem körbe a szobában, nemlétező tartozók után keresgélve.
- Te, kicsilány! - mutatott rám önelégült vigyorral az arcán. - Megígérted, hogy meghálálod.
- Én nem emlékszek ilyenre. - szegtem fel az államat tiltakozóan.
- Mert a részeg éned meggondolatlan volt. - kacsintott diadalmasan. - Sokkal tartozol nekem kicsi Nina, és én könyörtelenül be fogom hajtani rajtad.
- Hurrá, alig várom! - emeltem égnek a tekintetemet, majd csukott szemmel visszadőltem az ágyba. Nem elég, hogy későn kelek, másnapos vagyok, lekéstem a hazafelé tartó gépemet, még Kimi is ilyen hülyeségekkel traktál.
- Én is. - heherészett. - De előbb teszek még egy szívességet neked.
- Mégpedig? - nyitottam ki a szememet kíváncsiskodva.
- Hazaszállítalak, de csak mert ilyen szörnyű állapotban vagy. És nem hisztizel amiatt, hogy kihasználtam az alkalmat, hogy megint együtt aludjunk. - tette hozzá gonoszkodva.
- Ha lenne erőm hisztizni... - sóhajtottam lustán. Még nyújtózkodni se nagyon bírtam, nemhogy hisztizni.
- Mondtam már, hogy csípem, ha másnapos vagy? - huppant le mellém az ágyra váratlanul. Hiába fordultam el, hogy ne kelljen bámulnom az önelégült arcát, a karomnál fogva felrántott ülőhelyzetbe, így pedig már muszáj volt morcosan ránéznem. - De csak azután, ha ugyanabban az ágyban ébredsz fel, amelyikben én. - toldotta meg egy újabb gonoszkás megjegyzéssel.
- Remélem most elégedett vagy. - csóváltam a fejemet mosolyogva.
- Az vagyok. - bólogatott, majd magához húzott és nyomott a fejem búbjára egy puszit. - De ha nem öltözöl fel most rögtön, még meggondolom magamat és hazarepülés előtt még beiktatok egy jobb programot. - húzogatta a szemöldökét kajánul, mire hozzávágtam egy párnát.
- Tíz perc és mehetünk! - ugrottam ki az ágyból, majd kuncogva elsasszéztam a fürdőbe, hogy a bikinimet lecseréljem valami rétegesebb öltözékre.

A visszaút alatt Kimi részletesen elmesélte, milyen kalandokat éltem át a bulin. Lesújtva hallgattam, hogy Sebbel úgy őrjöngtünk, mint a banketten a kamaszok, ráadásul Németországot meg a kolbászt éltettük, miközben a koktélos poharakkal táncot lejtettünk a medencében. Egy élmény volt értesülni minden baromságról, amit elkövettünk a német haverommal, de az még "jobban" esett, hogy Kimi annak ellenére kiröhögött a részeges csínyeim miatt, hogy az éjszaka másik felét az ápolgatásommal töltötte. Titokban ezért hálás voltam neki, mert fogalmam sincs, hogy magamtól mikor kerültem volna ágyba. Heidi is felszívódott valamikor a buli folyamán, róla viszont még reggel sem kaptunk semmi infót. Amíg Kimi magángépén utaztunk, próbáltam párszor felhívni, de nem volt kapcsolható, ami kicsit bosszantott, de eszem ágában sem volt tovább zaklatni. Csak annyiban reménykedtem, hogy olyan nyomós oka van a tőle szokatlan csendre, amivel megnyerhetem a fogadást.
Kimivel úgy köszöntünk el az utazás után, hogy legközelebb ismét csak a versenyhétvégén találkozunk. Nem tudom, hogy ő mit gondol ezzel kapcsolatban, de amióta úgymond megállapodtunk ebben a köztes kapcsolatban, szabadidőnkben alig csinálunk valamit. Szívesen rákérdeztem volna, hogy mit tervez erre a szabad hétre, de mivel épp tartozásban vagyok, inkább óva intettem magam a téma felhozásától. Úgyis tudom, hogy könyörtelenül ki fogja használni az állítólagos ígéretemet valami hálára, és jobb, ha erre lelkiekben felkészülök.

A szabad hetemet azzal kezdtem, hogy megint egy komplett hálaáradatot kellett a segítőkész kis szomszédomra árasztanom. Joachim már nyár óta nevelgeti a kutyámat, amíg én a világ másik végében versenyzek, és ezt sosem tudom eléggé megköszönni neki. Ő persze a legnagyobb örömmel vigyáz Damonra, -vagyis ahogy ő nevezte még legutóbb, Ördögre-, de engem már most nyomaszt, hogy lassan többet van a blökimmel, mint én.
- Az a csoda, hogy még nem szólít "gazdinak". - húztam el a számat, miközben Damon fejét simogattam.
A nappalinkban lazítottunk egyik délután. Joachim a fociedzés után már megszokásból hozzám jött, hiszen amikor nem vagyok itthon, az az első dolga a programjai után, hogy megeteti Damont és elviszi sétálni. Remek alkalom volt, hogy egy kis csokival megháláljam neki a legutóbbi pár napot, amíg a kutyámról gondoskodott. Így legalább volt mire fognom az apró kis bűnözést, mert tévézés közben kedvet kaptam egy kis nassoláshoz, úgyhogy egyik kezemmel csokit tömtem a számba, a másikkal pedig a kanapé mellett ücsörgő kutyát simogattam.
- Majd arra is megtanítom. - mosolygott Joachim, aki ugyanolyan ráérősen majszolta a táblacsokit, mint én. - Pacsit adni már tud és a leültetést is gyakoroljuk. Tök okos, nagyon gyorsan tanul.
- Tudom, ezért választottam őt. - bólogattam büszkén, majd egy szeretetteljes pillantást vetettem a négylábúmra, akit fura módon egész jól lekötött a tévé. Éppen a bátyám legutóbbi motorversenyét néztem vissza, de amikor Joachim váratlanul beállított, lestoppoltam a felvételt. Damon azért kitartóan várta, hogy folytatódjon a futam, hiába állt a kép. - De irigykedek rád. - folytattam kicsit szomorkásan. - Azért vettem a kutyát, hogy legyen egy szövetségesem az olyan...khm...kellemetlen emberek ellen, akik ostromolni akarnak.
Nem akartam a gyerek előtt leszólni Jake-et, hiszen ők nagyon jóban voltak, amíg az a görény el nem költözött innen. Nem lett volna jó Joachimnak ócsárolni azt az embert, akivel a legtöbb szabadidejét töltötte és amolyan pótbáty volt számára. - Tényleg, tudsz valamit Jake-ről? - érdeklődtem óvatosan.
- Elhúzott Angliába. - rántotta meg a vállát, mint akit egyáltalán nem érdekel, mi van a volt szomszédjával. Ez eléggé meglepett, főleg amikor tovább szapulta a csávót. - Már egy ideje felénk se bagózott. Az edzésekre se járt el, és az sem érdekelte, hogy a húgomnak teniszedzéseket ígért. Amióta te ideköltöztél, állandóan veled akart lógni, mi meg kikerültünk a képből. Nem is bánom, hogy lelécelt. Nem is olyan jó arc, mint hittük.
- Dettó. - bólintottam egyetértően.
- Különben is, most már te vagy a haverom. - húzta pajkos mosolyra a száját. - Ugye?
- Persze, tesó! - öklöztem össze vele nevetve. - Ennyit csak megér az, hogy vigyázol a blökimre.
- Ő is a haverom. - ugrott oda a kutyához vigyorogva. - A barátaim tiszta irigyek, hogy ilyen kutyám van. Azt hiszik az enyém! Nekik meg csak beagle meg foxie van!
- Aztamindenit! - csóváltam a fejemet. Vicces, hogy egyes gyerekeknek az a legnagyobb problémája az életben, hogy a társának nem aranyos, hanem kemény házőrző kutyája van. De irigylem őket...
- Szijasztok... - jelent meg egy váratlan látogató az ajtóban.
Meglepetten néztünk rá a szomorú hangulatban lévő Winnie-re, aki a szemét törölgetve csoszogott be a nappaliba, amikor meglátta, hogy itt beszélgetünk a tesójával.
- Már megint bőgsz? - forgatta a szemét Joachim.
- Nem bőgök! - vágott vissza durcásan a húga, de a szeméből csak úgy potyogtak a könnyek.
- De bőgsz! - erősködött gonoszkodva a nagytesó. - Most már itt is ezt a hisztit kell hallgatni?
- Hagyd már békén! - kértem finoman a kissráctól, majd felálltam a kanapéról és arrébb tereltem a kutyámat, aki még mindig a lábamnál lebzselt. - Mi a baj? - guggoltam le a pityergő kislány elé.
- Apa nem is szeret minket. - közölte sírós hangon.
- Hogy mondhatsz ilyet? - kerekedett ki a szemem. Ha egy gyerek ilyet mond, azt nem kell is kell komolyan venni, de azért meglepett ez a kijelentés. Tudom, hogy jó a kapcsolatuk az apjukkal, éppen ezért nem is értettem, mi válthatta ki a lányban ezt a csalódottságot.
- Azokat a pingvinembereket szereti, akikkel egész nap jópofizik. Mi már egy picikét sem számítunk neki. - panaszkodott, miközben a könnyeit nyeldeste.
Nem igazán értettem, mire gondol, de biztos voltam benne, hogy ez csak valami gyerekes felfogás, és vajmi kevés köze van csak a valósághoz.
- Megint elutazik a hétvégén. - segített ki Joachim, aki még mindig a csokiját eszegette komótosan.
- Munkaügyben? - érdeklődtem. Amennyire ismertem Gerdet, az élete nagyrészt a munka körül forgott. És mint kiderült, jól is tippeltem.
- Ja, már megint csak a meló. - rázta a fejét bosszankodva a kissrác. - Pedig úgy volt, hogy ezen a hétvégén elmegyünk kempingezni. Szokásos program, minden évben kint vagyunk két napot az erdőben és sátorban alszunk, meg ilyesmik. Most meg a melója miatt befuccsol az egész.
- De megígérteeeee! - tört ki a bömbölés Winnie-ből. Aha, szóval ez bántja annyira a kislányt.
- Miért nem mentek anyuval? - kíváncsiskodtam, de ezzel még jobban kiborítottam szegénykét.
- Anyu nem tud kempingezni! - morogta dacosan. - Utál kint lenni az erdőben még nappal is! Tiszta félős!
- Akkor miért nem halasztjátok el a sátrazást apuval? - vetettem fel egy újabb ötletet, de ez sem aratott nagy sikert.
- Én most akaroooook! - makacskodott sírva a kislány. - Alig vártam, hogy hétvége legyen és most mégse megyünk. Ez nem igazsááááág!
- Jövő hétvégén meg már rossz idő lesz. - közölte Joachim.
- De ha apu nem ér rá, akkor nincs mit tenni. - simogattam meg Winnie fejét. Sajnáltam szegényt, hiszen át tudtam érezni a helyzetét. Az apa figyelme fontos egy gyerek életében, és sajnos én sem mindig bővelkedtem benne a gyerekkoromban. Sőt, még most sem túlzottan.
- Apu sose ér ránk. - siránkozott panaszos hangon, miközben hozzám dőlt.
Megpróbáltam megvigasztalni, de semmi sem hatott. Hol az apját szidta, hol kesergett, hogy az anyukája miért túl félős az erdei éjszakázáshoz, hol pedig csak csendben sírdogált, amiért a tervezett program meghiúsult. Joachim már valamivel érettebben fogta fel ezt a dolgot, úgyhogy csak tehetetlenül figyelte a húga hisztijét, amikor egyszer csak felcsillant a szeme és izgatottan rám nézett.
- Nina, te ráérsz hétvégén?
- Háááát...nincs futam, meg semmi betervezett program. - gondolkoztam el. Aztán rájöttem, miért is kérdezi.
- Nem akarsz sátrazni velünk?
- Nem is tudom...ez családi hagyomány, nem? - néztem felváltra a két gyerekre.
- De apa örülne, ha Winnie nem lenne ilyen szomorú. És most, hogy Jake-re már nem számíthatunk, te eljöhetnél velünk! - ötletelt a kissrác izgalmában. - Na, benne vagy? Tök klassz lenne!
- Igeeeeen! - lelkesedett be az ölemben kucorgó Winnie is. - Óóó, gyere velünk! Olyan jóóó lenne!
Az a helyzet állt elő, hogy két gyerkőc akart bociszemekkel rávenni egy hétvégi programra. Olyan édesen meredtek rám, és olyan aranyosan kérleltek, hogy minden határozottságom eltűnt a süllyesztőben.
- Jó, legyen! - adtam be a derekamat, mire a két kisszomszéd hangos nevetésbe kezdett. Elkezdtek ölelgetni, ami elég váratlanul ért, de azért örültem a jókedvüknek. Inkább nevessenek, mint sírjanak!
- Hú, és tudod még mi lenne a jó? - pislogott rám nagy kék szemeivel Winnie. - Ha Sebi is jönne!
- Seb?! - kérdeztem vissza kicsit értetlenül. Nem voltam benne biztos, hogy jó ötlet együtt sátrazni, főleg mivel Szingapúrban olyan durván kiütöttük magunkat egymás társaságában.
- Lécci, lécci, lécci! - kérlelt vékony hangon a kislány. Én pedig nem tudtam ellenállni a győzködésének.
A kezembe vettem a telefonomat és gyors üzenetet írtam Sebastiannak.
,,Hétvégére van programod?"
Biztos nem lehetett túlzottan elfoglalt, mert öt percen belül megkaptam a választ.
,,Mi legyen?"
,,Sátrazás a két kis szomszédommal. A kiscsaj téged akar. Vállalod?"
,,A kedvéért simán! "
,,Oké. Szombat este nálam találkozunk."
- Lebeszéltem vele. - közöltem Winnie-vel, aki erre a nyakamba ugrott.
- Júúúúj, de jó! - visította felhőtlen boldogságában. - Hú, megyek is pakolni! Még Emmának is össze kell szednem a cuccait! Szija! - integetett mosolyogva, mielőtt kiviharzott volna az ajtón.
- Ki az az Emma? - fordultam kérdőn Joachim felé.
- A rikító rózsaszín plüsselefántja. - fintorgott, mire elnevettem magam. - Most két napig be lesz sózva, és nem lehet vele bírni. De kösz, hogy elvállaltad! - hálálkodott.
- A segítségedért szívesen. - vontam vállat mosolyogva.

Szombat este kempingezésre készen vártam Sebre. Most, hogy már a közös program kapujában álltam, kezdtem parázni attól, hogy milyen lesz kettesben lenni a gyerekek társaságában. Két buli alkalmával már sikerült újra összecsiszolódnunk, mint barátok, de most mégis bizonytalanság tört rám. Szingapúrban jól becsíptünk és fogalmunk sem volt arról, mit művelünk, ráadásul ott egy jókora társaságban szórakoztunk. Most pedig a gyerekeket leszámítva ketten leszünk, és valami azt súgja, ez más lesz, mint a legutóbbi összeröffenéseink.
Szerencsére még mielőtt jobban belebonyolódtam volna a kétségeimbe, Seb kopogtatott az ajtón. Mosolyogva állt a küszöbön, jókora adag cuccot és jókedvet hozott magával.

- Szóval sátrazunk? - vonta fel a szemöldökét kihívóan.
- Úgy tűnik. - mosolyogtam rá, majd arrébb tessékeltem, hogy kiférjek a csomagjaimmal. - A kislány beléd van zúgva, vagy nem tudom, de mindenáron azt akarta, hogy te is velünk tarts!
- Majd meghálálom neki, hogy szombat esti programot intézett nekem.
- Ne mondd, hogy nem lett volna jobb programod! - néztem rá "ne viccelj már" arckifejezéssel.
- Azt nem mondom, de szeretem a váratlan meglepetéseket! - villantotta ki fehér fogait.
- Remélem az erdőben senki nem akar majd meglepni. Gondolok itt a medvére meg egyéb kedves állatokra...
- Majd leütöm, ha bedugná a fejét a sátorba! - nevetett fel. - Elvégre én leszek a rangidős pasi, nem?
- Az ügyeletes cuki kislány pedig a nyakadba fog ugrani, előre figyelmeztetlek! - szóltam előre, mielőtt bekopogtam volna a Fischer háznál.
- Szeretem, ha szeretnek. - vont vállat mosolyogva. - Úgyhogy jöhet bármilyen támadás, nem bánom.
Persze ekkor még nem tudta, mire számíthat. Mihelyst kinyitották az ajtót, Winnie odasprintelt elénk és rögtön nekiesett Sebnek. A német haverom már felkészülten várta a kislányt, szóval nem érte nagy meglepetés, amikor megölelgette őt is, majd engem is. Joachim valamivel visszafogottabban üdvözölt minket, Fischer anyuka viszont rengeteg jótanáccsal ellátott a gyerekeivel kapcsolatban, miután legalább ezerkétszázszor megköszönte, hogy elvisszük kempingezni a srácokat.
Hosszas hálálkodás után végül sikerült elindulnunk a közeli erdőbe. Még nem sötétedett be annyira, hogy ne tudjunk tájékozódni, de már most nekiálltunk ideális helyet találni a kempingezéshez.
- Mondjatok valami irányt! - noszogattam a kölyköket, akik eddig is elöl meneteltek, de ahelyett, hogy vezettek volna valamerre, körbe-körbe mendegéltünk.
- Arrafelé szoktunk menni! - mutatott egy irányba Joachim, és választ sem várva megindult.
- Nem is! - ellenkezett Winnie és csak azért is másfelé kezdett el lépkedni. - Ott van a törzshelyünk!
- Most akkor merre akartok menni? - kérdezte Seb. Mi csak álltunk és értetlenül figyeltük, hogy a gyerekek ellentétes irányban akarják megtalálni a táborhelyet.
- Arra! - erősködött Joachim a szerinte megfelelő irányba mutogatva.
- Erre! - hívott minket Winnie, aki szintén kitartott a saját igaza mellett.
Az egyetértés esélytelenné vált, úgyhogy ideje volt felnőttként a kezembe vennem az irányítást.
- Akkor válasszuk az arany középutat! - indultam meg egyenesen északi irányba.
Seb rögtön velem tartott, a két gyerkőcnek viszont még meg kellett győznie magát, hogy nem azt fogja csinálni a társaság, amit ők diktálnak. Ezután Joachim mellettem lépdelve segített tájékozódni, Winnie addig mögöttünk kiharcolta, hogy Seb a nyakában vigye, aki roppant odaadó volt a kislánnyal szemben és

teljesítette is a kívánságát. Egészen addig sétálgattunk a szürkületi erdőben, amíg el nem értük a Zug-tó partját. Nem is számítottam arra, hogy ide fogom irányítani a társaságot, de úgy tettem, mint aki tökéletesen tisztában van vele, hogy ez volt a célpont. A tapasztalt kiránduló Joachim és Winnie nagyon meglepődtek, mert állításuk szerint eddig mindig az erdő sűrűjében sátraztak. De hamar kiderült, hogy annyira nem bánják a tóparti táborhelyet.
- Fiúk, mi lenne ha ti felállítanátok a sátrat? - vetettem fel az ötletet, mert miután lepakoltunk, hirtelen sok-sok feladat várt ránk.
- Menni fog, ugye öcsi? - fordult Seb Joachim felé, aki egyetértően felemelte a mancsát.
- Klassz, akkor mi összedobjuk a kaját, jó Winnie? - mosolyogtam rá a kislányra.
- Júhú, jó! - tapsikolt boldogan. - Hoztunk mályvacukrot, ugye sütünk? Ugye, ugye, ugye?
- Ahhoz kéne tábortűz is. Tábortűzhöz meg tűzifa. Ki akar cserkészesdit játszani? - kerestem újabb jelentkezőket egy újabb feladatra.
- Én, én, én! - emelte magasba a kis kezét Winnie.
- De te segítesz nekem, és különben sem mehetsz el egyedül. - ráztam a fejemet elutasítóan.
- De szeretnék tüzifát szedni! - akaratoskodott. - Akkor majd a batyi eljön velem!
- Muszáj? - nyögött fel Joachim, akinek láthatóan nem volt kedve még egy kört az erdőben bóklászni.
- Csináld a sátrat, én majd megyek a kisasszonnyal! - vállalkozott Seb, mire Winnie örömujjongásban tört ki.
- Megint felveszel? Léccike! - nyújtózkodott bociszemekkel nézve Sebre, aki persze nem tudott ellenállni a kislányos bájnak.
- Na gyere, kis cserkészbarátom! - kapta fel a karjába a lányt nevetve, majd eltűntek az erdő sűrűjében.
- Azt hiszem, a húgodnak nagyon hiányzik apátok. - jegyeztem meg sátorépítés közben. Ez a kislány totál rámászott Sebre, akit talán most apapótléknak néz. Legalábbis a mellékelt ábra erre engedett következtetni.
- Nem is csoda, apa alig van itthon. - motyogta Joachim, miközben gondosan felépítette a sátor vázát.
- Nem könnyű a felnőttek élete. Munka munka hátán. - Közhely, de igaz.
- De a húgi még ragaszkodik apához. Én már megszoktam, hogy nincs ott a meccseimen és nem tudom elmesélni neki, ha ötöst kapok matekból, amiből nem vagyok zseni.
Kicsit megsajnáltam szegény fiút, pedig ő maga egyáltalán nem sajnáltatta magát, csak elmondta a fájó igazságot. Az arcán nem látszott szomorúság vagy keserűség, közömbösen fejezte ki, hogy tulajdonképpen nincs is apja. Ezek után már nem is lepődtem meg annyira Winnie viselkedésén.
Miután a "cserkészek" visszatértek hozzánk, nem is teketóriáztunk sokáig a tábortűzrakással, hiszen már kezdett beesteledni, és ezzel együtt a levegő is lehűlt. Seb kezelte a tüzet, míg én feltűztem a nyársakra a mályvacukrot, hogy a két gyerek kedvére sütögethesse őket. Nagyon családias hangulat telepedett a kis társaságunkra, de ha másért nem is, Winnie boldogságáért megérte. Valamiért meghatott az, ahogyan
önfeledten nevetett, valahányszor Seb az ölébe ültette és megcsikizte, vagy én a kérésére a feje fölé emeltem a mályvacukrot, hogy ő a szájával elkaphassa, amikor véletlenül elejtem. Joachim közben sulis sztorikat mesélt, így a hangulat is egyre derültebbé vált. Amikor elfogyasztottuk az összes szendvicset és mályvacukrot, amit erre a napra szántunk, kezdett csillapodni a két gyerkőc energiája, úgyhogy elérkezettnek láttam az időt, hogy beosszuk a két sátrat magunk között.
- Winnie, akarsz Sebbel aludni? - kérdeztem a kislányt, aki hevesen bólogatott. - Akkor ketten maradtunk, tesó! - mosolyogtam rá Joachimra, aki belecsapott a tenyerembe, jelezve, hogy felőle is oké a dolog.
- Emma álmos! - közölte Winnie, és ezt bizonyítva felénk mutatta a pink elefántját, aki ugyan elég éber állapotban volt a szeme alapján, de a kislány nem így gondolta. - Elaltatom, jó?
- Helyes! - bólintottam, és igyekeztem nem túlságosan vigyorogni a jeleneten, amikor Winnie a plüssét a karjában tartva bemászott a sátorba és jó éjszakát kívánva behúzta maga után a cipzárt. - Ez de aranyos! - fordultam Seb felé, aki ugyanolyan mosollyal díjazta a rajongója gondoskodását az elefántról, mint én.
- Úgy látszik, rólam már meg is feledkezett. - biggyesztette le a száját viccelődve.
- Nézz oda, féltékeny! - löktem meg a vállát nevetve.
- Mondtam, hogy bírom, ha bírnak engem. - vonogatta a vállát vigyorogva.
- Ha minden lány rajongóddal találkoznál, már körbe lennél puszilgatva. - hecceltem tovább, de egy kicsit sem bánta.
- Winnie egy személyben kitesz egy seregnyi rajongót! - nevetett.
- Odavan érted, ez nem kérdés. - bólogattam mosolyogva. - Éppen arról beszéltünk Joachimmal a sátorépítés közben, hogy apahiánya van és biztos téged szemelt ki arra, hogy kiélje a rajongását az apja iránt. Ugye, öcsi? - fordultam Joachim felé, de lefagyott a mosoly az arcomról, amikor láttam, hogy a kissrác kifejezéstelenül bámul maga elé. - Hé, gáz van?
- A-a. - rázta a fejét, de közben feltápászkodott és a másik sátorhoz indult. - Én is benyomom a szunyát, nem gond?
- Nem, menj csak! - mondtam, de kicsit aggodalmaskodva néztem, ahogy becipzározza a sátor ajtaját. - Valami rosszat mondtam? - néztem értetlenül Seb felé.
- Passz. - rántotta meg a vállát. - Az is lehet, hogy csak egyszerűen álmos.
- Lehet. - sóhajtottam, bár én egyáltalán nem így gondoltam. - És te nem vagy álmos?
- Én? - kérdezte nevetve. - Annyira azért nem fáradtam el!
- Múltkor Szingapúrban se nagyon akartál elfáradni. - emlékeztem vissza az afterpartira.
- Annyira király volt az az éjjel! - gondolt vissza mosolyogva. - Rég nem éreztem magam annyira jól. Fura, hogy éppen veled szórakoztam...
- Hát igen. - nyeltem egyet. Valahogy éreztem, hogy efelé fogunk kilyukadni. - Én is élveztem azt az estét. De legközelebb kicsit visszafogom magam az ivászatot illetően. Kicsit megbántam, hogy annyi koktélt magamba döntöttem. - vallottam be kínosan. Azt vártam, hogy jól kiröhög, de meglepett, hogy teljesen komollyá változott az arca.
- A visszafogottság nem nyerő. - mondta, miközben a tüzet piszkálta egy bottal.
- Ezt most miért mondod? - kívánkozott ki belőlem a kíváncsi kérdés.
- Én is az voltam. - pillantott fel rám. - És ami azt illeti...rohadtul megbántam.
Nem is tudom, hogy a hangsúlya, a szavai, a pillantása vagy esetleg mind egyszerre okozta, de hirtelen megváltozott a hangulat és a korábbi fesztelen jókedv után most sokatmondó csend állt be köztünk. És sajnos azt is tudtam, hogy ez a csend előbb-utóbb újra megtelik hanggal és őszinte szavakkal. Azt azonban még én sem sejtettem, hogy az őszinteség ekkora formát fog majd ölteni ezt a bizonyos csendet követően...