84. fejezet: Merre tovább?

Sziasztok!
Egy kicsit eltűntem az utóbbi napokban, kisebb regenerálódáson mentem át, ami csakis pozitív hatással lesz a továbbiakra nézve :) Elgondolkoztam a kritikákon, amik arra sarkalltak, hogy jobban átgondoljam a most következő részeket, de ez jól jött :)
Hétvégére ígértem ezt a részt, még így is korábban jött, mint terveztem, de a folytatás is rövid időn belül jönni fog. Ez a fejezet nem túl eseménydús, de lezajlik egy fontos beszélgetés, aminek több árnyalata is kirajzolódik. A kritikákra építve Nina karaktere is alakulni fog a későbbiekben (erre egy kis utalás az új fejléc, amit itt is nagyon köszönök Nellinek!), legyetek türelmesek vele :D Ha bárkinek bármi ellenvetése van a sztori bármelyik részével az jelezze minél előbb, mert lassan közeledik a vég és ha nem szeretné rossz szájízzel olvasni az utolsó részt, akkor nyugodtan panaszkodjon! Továbbra is érvényes az, hogy bárki bármilyen véleményt írhat, várom őket :)
Jó olvasást! :)

(Nina)

Talán mondhatom azt, hogy féltem is, ahogy Sebastian arcát fürkészve próbáltam rájönni, mivel fog a következő pillanatban előrukkolni. Féltem attól, hogy valami olyasmi vetődik fel, ami kettőnkkel kapcsolatos, akár a nyaralásra, akár korábbra visszavezetve. Benne volt a levegőben, hogy nem a kirándulás élményéről vagy a lassan elalvó gyerekekről fog szólni a beszélgetésünk a továbbiakban, hanem valami személyesebbről. És mivel csak kettesben ültünk a pattogó tűz körül, feltételeztem, hogy én, ő vagy mi leszünk a téma.
- Figyelj, Nina... - szólalt meg egy kis csend után. Kicsit zavartnak tűnt, ahogy még mindig a bottal piszkálta a tüzet. Az arcvonásaiból is azt következtettem ki, hogy azon gondolkozik, mit is mondjon. - Bírod még annyira, hogy belekezdjek valamibe?
- Ha attól tartasz, hogy mindjárt bebújok Winnie meg a plüsselefántja mellé, akkor nincs mitől félned. - mosolyodtam el, hogy kicsit oldjam a feszültséget. Ezen Seb is jót derült, úgyhogy bátrabban folytatta.
- Reménykedtem benne, hogy annyira azért nem fárasztott ki ez a kirándulás...
- Sportember vagyok, bírom a kiképzést. - veregettem vállon saját magamat. - Szóval?
- Lehet, hogy le fogsz ugatni, de most nem érdekel, végighallgatsz! - vigyorodott el, majd azért hozzátette. - Nem gáz, ugye?
- Mondd csak! - biztattam, mert már sikerült teljesen felcsigáznia.
- Tudom, hogy ezt már megbeszéltük. - kezdett bele végre, bár most azt kívántam, bárcsak ne tette volna. - De úgy érzem, ettől még nem zártuk le teljesen azt, ami...hát...ami köztünk történt. - nyelt egyet kínjában.
Már eltűnt a mosoly az arcáról és elég gondterhelten pillantott rám. Én is elhúztam a számat, hiszen ez még most sem kellemes téma, hiába történt hetekkel ezelőtt. Még most sem voltam büszke arra, amit tettem, és nem esett túl jól, hogy Seb megint fel akarta hánytorgatni a köztünk történteket.
- Most biztos azt gondolod, hogy mi a francot akarok még ezen rágódni. - túrt bele a hajába kínosan nevetgélve. - Igen, megbeszéltük, hogy továbblépünk ezen, és én próbálom ehhez tartani magamat...de úgy érzem, addig nem fog menni, amíg nem tisztázok veled egy-két dolgot.
- Mire gondolsz? - szóltam közbe félve. Tartottam attól, hogy olyasmit fogok hallani, ami újabb zűrbe keverhet.
- Először is arra, hogy nem szerencsés, ha együtt ökörködünk egy bulin. - vigyorgott vidáman. - A szerelőim agyonszívattak a képekkel, amiket rólunk csináltak. Nem beszélve arról, hogy totál másnapos voltam.
- Én sem úsztam meg szárazon. - emlékeztem vissza sajnálkozva.
- Na jó, ez csak a kisebbik rossz. - legyintett mosolyogva, majd rákönyökölt a térdére. - Egész másról akartam beszélni veled. Amihez egy kis komolyság is kell, szóval mostantól tényleg vegyük komolyra a figurát.
- Hallgatlak. - bólintottam, miközben magamban azon imádkoztam, hogy nehogy valami hülyeséget csináljon, ami miatt én is a poklok poklát fogom megélni ezen az estén.
- Hol is kezdjem? - nézett fel a csillagos égre elgondolkozva.
- Talán az elején... - segítettem ki, bár úgy tűnt nem örül neki, hogy megint közbeszóltam.
- Megkérhetlek arra, hogy most egy kicsit maradj csendben? Gyorsabban túl leszünk rajta, ha hagyod, hogy végigmondjam. - mosolyodott el.
- Igenis! - szalutáltam engedelmesen, majd komoly arckifejezést öltöttem magamra, hogy lássa, tényleg figyelembe veszem, hogy most fontos dolgokról fog szó esni.
Vártam, hogy belekezdjen, de nem számítottam rá, hogy ilyen gyorsan és ütemesen darálja majd le a mondanivalóját. Mire pisloghattam volna, már a megismerkedésünkről beszélt.
- Figyelj, Nina, én még tényleg nem láttam hozzád hasonló lányt és ezt veheted bóknak is. - villantotta rám azt a jellegzetes Seb-mosolyt. - A kezdetek kezdetén nagyon nem bírtál, de valamiért pont emiatt akartalak jobban megismerni. Tudtam én, hogy nem vagy te olyan Szörnyella, elvégre Kimivel hamar megtaláltad a közös hangot és aki vele ilyen könnyedén összehaverkodik, az nem lehet kispályás. Ő is mondogatta, hogy mennyire jó arc a csapattársa, és őszintén szólva mindig is zavart, hogy vele miért tudtál annyira egy húron pendülni, velem meg miért viselkedtél olyan hűvösen vagy úgy is mondhatom, bunkón.
- Egyszerűen csak nem szimpatizáltam veled. - rántottam meg a vállamat. - Idegesítettél.
- Engem pedig az idegesített, hogy nem tudom, mi bajod velem. - nevetett. - Ez hajtott, hogy kiderítsem, miért nem kedvelsz.
- És elég kitartó voltál ahhoz, hogy összehaverkodjunk. - bólogattam mosolyogva. Így visszaemlékezve már röhejesnek tűnik, hogy mennyi ideig ment köztünk az adok-kapok, aztán idővel mégis jó barátok lettünk.
- Igen, és ezt sikerként is könyveltem el. - vigyorodott el büszkén. - Csak közben nagyon felkeltetted a kíváncsiságomat. Hiába irányítottad ellenem az ismeretségünk elején az összes létező fegyveredet, tetszett a stílusod, a dumád, a lenéző mosolyod, meg úgy az egész lényed megfogott. Arról nem is beszélve, hogy kívülről sem vagy egy torzszülött. Szóval mindenhogy elnyerted a tetszésemet, ha úgy tetszik. - mosolygott.
Én is mosolyogtam, mert bár én érzékeltem mindezt a nyaralásunk alatt, csak most mondta ki, amit valójában már tudtam, vagyis sejtettem. Bár az engem is meglepett, hogy már korábban bejöttem neki, mert én a Magyar Nagydíj idején együtt töltött idő alatt kezdtem érezni, hogy ő esetleg többet érez irántam. De amit ezek után megosztott velem, még ismerősebben hangzott.
- Végül is te voltál az egyik oka annak, hogy szüneteltettem a kapcsolatunkat Hannával. - emlékezett vissza, de már nem mosolygott. Elgondolkodva meredt maga elé, hogy felidézze a gondolatait. - Mint kiderült, hiba volt. Ellöktem magamtól, mert hamis ábrándokba temetkeztem. Teljesen érthető, hogy úgy kiakadt a szülinapomon, amikor meglátott minket...abban a félreérthetetlen helyzetben. Megérdemeltem, hogy otthagyott.
- Igazából... - szóltam közbe, de megvártam amíg Seb bólint, hogy végigmondhassam. - Ebben egy kicsit én is hibás vagyok. Én javasoltam, hogy ha nem vagy biztos a kapcsolatotokban, ne vetítsd azt, hogy minden rendben...
- Viszont én szakítottam vele. - vállalta magára azt, ami tényleg az ő sara volt. - Ma már belátom, hogy hülyeséget csináltam, de akkor biztos voltam benne, hogy ez a helyes. Neked is mondtam már, hogy azért döntöttem így, mert miattad jöttem rá, hogy ellaposodott a kapcsolatunk. Persze most már tudom, hogy a megszokás és a kényelem még nem jelent ellaposodást, de akkor az volt előttem, hogy amikor veled vagyok, sokkal felszabadultabb lehetek és ettől teljesen becsavarodtam.
- Jaj, Seb, hülyeséget csináltál! - ingattam a fejemet szomorúan.
- Nem tehetek róla, hogy lekötötted a figyelmemet! - védekezett hevesen. Ez egy kissé meglepett, de nem volt esélyem reagálni, mert azonnal folytatta: - Tényleg tetszettél! Tudod, szoktuk mondani, hogy ha jó a csomag, akkor minden jól alakul a versenyeken. Én pont azt láttam benned, hogy tetszel kívülről is, belülről is, de a szülinapi bulim után nem akartam ezzel a szöveggel eléd állni, mert a barátságunkat nem akartam kockáztatni. Pedig elhiheted, hogy legszívesebben már akkor elmondtam volna, hogy számomra kicsit több vagy, mint barát. Kicsit nagyon. - helyesbített félszeg mosollyal.
Nem nagyon tudtam viszonozni tőle ezt a gesztust, hiszen bennem nagy lelkiismeret furdalást okozott az, hogy most nyíltan kijelentette, hogy anno teljesen belém habarodott. Ezt így elég fájdalmas volt megtudni, főleg hogy ezt a szöveget Kimitől is megkaptam már. Abban viszont nem voltam biztos, hogy ezt Seb is tudja-e, úgyhogy inkább elhallgattam előle. Egyelőre.
- Tudod mit nem értek, Seb? - Most az se érdekelt, hogy megint közbe szólok, egyszerűen tudnom kellett a választ. - Én egyáltalán nem az a típusú lány vagyok, aki felkelti a pasik érdeklődését. Nem hordok kihívó ruhákat, nem vagyok agyonsminkelve és nem kacérkodok azzal, hogy a csípőmet billegetem meg magassarkúban tipegek. Inkább hasonlítok hozzátok, mint sok lánytársamhoz, és így nehéz megérteni, hogy mitől leszek több, mint egy barát.
- Nem tudom, miért gondolod, hogy nem vagy hű a nemedhez...vagy nem is tudom, hogy fogalmazzak. - nevetgélt zavarában. - A lényeg, hogy te is nő vagy, és mint ilyen, igenis felkeltetted az érdeklődésemet, ahogy sok más férfitársamét is, aki éppen csak rád néz. Mi jól ismerjük egymást, ezért alakult ki bennem több, mint barátság. Ezért is örültem annyira, amikor Ibizán megmutattad a női énedet és ezzel elég szép pillanatokat okoztál nekem. - emlékezett vissza mosolyogva a nyaralásunkra.
Ekkor kezdtem el baromira pirulni. Számomra az ezzel kapcsolatos emlékek inkább zavartságot okoztak, így hirtelen azt sem tudtam, hogyan reagáljak. Ösztönösen a fűcsomóhoz nyúltam és tépkedni kezdtem a fűszálakat. Kiskoromban sokszor nyugtattam magamat ezzel és most égető szükségem volt hasonló gyakorlatra, mert kezdett egyre mélyebbé válni a beszélgetés és valami azt súgta, hogy ebből nem biztos, hogy jól fogunk kijönni.
- Volt egy olyan hiú ábrándom, hogy esetleg te is ugyanígy érzel irántam. - folytatta halvány mosollyal. - Nem is tudom...olyan szenvedélyes voltál. Persze utólag már tudom, hogy miért.
- Ne is folytasd! - állítottam le. Teljesen zavarba jöttem és már azt sem tudtam, nevessek-e vagy sírjak, annyira cikinek éreztem, hogy megint az az őrült bugyutaság kerül témába.
- Nem akarom végigjátszani ugyanazt a szöveget, amit akkor mondtam, amikor kiderült, hogy miért csináltad... - nyugtatott meg. - Csak azt hiszem ott tört meg a varázs. Akkor jöttem rá, hogy tulajdonképpen semmi esély arra, hogy köztünk több is kialakuljon.
- Sajnálom... - néztem rá szomorúan. Igazság szerint annyira gáz, hogy mással nem tudok szolgálni, de már felesleges lenne bármit is felhozni a mentségemre, hiszen azzal, hogy kiderült, mi volt az elsődleges oka annak, hogy "elcsábítottam" Ibizán, már minden létező kérdést megválaszoltam kettőnkkel kapcsolatban.
- Lehet, hogy jobb is így. - vonta meg a vállát. - Jobb annál, ha esetleg összejöttünk volna egy rövid időre, aztán csúnyán alakultak volna a dolgok és megszakadt volna köztünk minden kapcsolat. Azért is akartam rendezni veled a nyaralás után kialakult feszkót, mert akármekkora csalódást is okoztál nekem, azért nem tudtam elfelejteni, hogy barátok vagyunk, ha többek nem is. Csak az a baj, hogy egyszer-egyszer még mindig belegondolok abba, mi lett volna, ha...és ez eléggé összezavar igazság szerint. - vakarta meg a homlokát.
- Seb, ne gondolkozz ezen! - vettem át a szót. Érdeklődve figyelt rám, de hallgatott, úgyhogy most nekem kellett kiselőadást tartanom a saját álláspontomról. - Nekem fontos az, hogy kibékültünk. Nem is hinnéd, mennyire! Én jó barátomnak tartalak, és semmiképpen sem akartam neked csalódást okozni, de rájöttem, hogy nem szabad azon rágódni, mit követtünk el korábban, mert akkor sosem tudunk továbblépni.
- Így sem egyszerű. - mormogta.
- Elhiszem és hidd el, sajnálom, hogy így alakultak a dolgok. - csóváltam a fejemet csalódottan. - De ha meg tudtál bocsátani nekem, akkor szerintem igenis van értelme annak, hogy barátok vagyunk. Ahhoz, hogy ez továbbra is így maradjon, az kéne, hogy mindketten így tekintsünk a másikra.
- Neked nyilván könnyebb. - eresztette meg egy halvány mosolyt.
- Igen, viszont bennem legalább annyi bűntudat van a történtek miatt, mint amennyi kavarodás benned. - vontam párhuzamot az érzéseink között. - Én bízok abban, hogy neked is sikerül leküzdened amit érzel, és nekem is, és ha nem is maradéktalanul, de helyreállhat a kapcsolatunk. Nekem sokat jelentene... - vallottam be kicsit elérzékenyülve.
- Nekem is. - bólintott helyeselve, majd kinyújtotta a kezét felém. - Akkor ezt tekintsük fogadásnak, ha már úgy is annyira szeretjük ezeket.
- Rendben. - nevettem fel, ami egyfajta lehetőséget jelentett a zavartságból való kijutásra. Felengedve tápászkodtam fel és kerültem ki a tüzet, hogy Seb mellé ülhessek, majd amikor elhelyezkedtem, lendületes kézfogással pecsételtük meg a beszélgetésünket. - Barátok?
- Barátok! - mosolygott rám a jól bevett szokásaként, de amikor elengedte a kezemet, nevetve magához húzott és jó erősen megölelt. - Ez így valahogy jobban illik két baráthoz, nem?
- Igazad van! - helyeseltem, majd ellazulva viszonoztam Seb szorongató ölelését.
Nagyon megkönnyebbültem, hogy ezt is sikerült elérnünk. Sebnek igaza volt, hiába beszéltük meg korábban a kettőnk között történteket, kellett ez a ráadás, hogy feltegyük a pontot az i-re. Ezek után jobban megértettem, miért volt nehéz neki megbocsátania, annak ellenére, hogy sosem gondoltam volna, hogy ilyen mély érzéseket táplált irántam. De annál nagyobb volt az örömöm, hogy ezt sikerült tisztázni, hiszen most már talán mindketten lelkiismeret furdalás nélkül egymáshoz szólni.
- Most nagy kő esett le a szívemről. - fújta ki a levegőt Seb, miután elhúzódtunk egymástól. - De komolyan...ha előbb elmondtam volna ezt a sok mindent, talán hamarabb túljutottam volna a csalódáson.
- Nem számít. - tettem rá a kezemet a vállára. - De akkor ígérd meg, hogy nem lesz több ilyen meglepetésed!
- Csak akkor ha válaszolsz nekem egy kérdésre... - pillantott rám összeszűkült szemmel.
- Bármire! - vágtam rá, de mint kiderült, elhamarkodtam a választ.
- Mondd meg őszintén: elértél valamit azzal, hogy Kimit féltékennyé tetted Ibizán? - tett fel azt a bizonyos kérdést, aminek hallatán annyira lesokkolódtam, hogy hirtelen nem is tudtam, mit nyögjek ki.
- Még hogy nem lesz több meglepetés... - csóváltam a fejemet rosszallóan.
- Nina, kérlek válaszolj! - unszolt, mire sűrűn bólogatni kezdtem.
- Jó, igazából jogos a kérdésed. Sajnos azt sem mondhatom, hogy nincs közöd hozzá. - túrtam a hajamba. Ajjaj, ez még kínosabb lesz, mint az előző kör Seb zavaros érzéseiről.
- Előttem nem kell titkolnod semmit. - simított végig a karomon biztatásképpen. - Ismerem Kimit és szerintem már téged is elég jól kiismertelek. Ráadásul elég nagy szerepem volt abban, hogy...
- Nem kell tovább bizonygatni semmit! - szakítottam félbe. - Tudom, hogy elmondhatom neked és el is fogom, ha meghallgatsz.
- Miénk az egész éjszaka! - kényelmesedett el a karjára támaszkodva. És az a pimasz vigyor...tényleg ez hiányzott nekem? - Szóval...?
Egy ideig csak néztem rá, de nem türelmetlenkedett, megvárta, amíg összeszedem a gondolataimat és elkezdem kipréselni magamból a szavakat.
- A kérdésedre válaszolva: nem tudom mit értem el vele. - nyögtem ki, aztán megláttam a meglepettséget az arcán, úgyhogy nem is folytattam. - Most mi van, nem ezt vártad?
- Nem! - állította még mindig meghökkenve. - Én azt hittem, hogy volt következménye annak, hogy sikerült féltékennyé tenned Kimit. Nekem azt mondta...
- Nem akarom megtudni, mikről beszélgettek, ha magatok közt vagytok, ez nem tartozik rám. - emeltem fel a kezemet, hogy félbeszakítsam. - Nem is vagyok rá kíváncsi.
- Na jó, de akkor kérlek magyarázd el, hogy miért nem értél el semmit. - tért vissza az eredeti kérdésére.
- Nem tudom, Seb. - néztem le a földre, ahol megint a fűszálakat kezdtem birizgálni. - Nem tudom, mi van velem. Az a nyaralás sok mindent megváltoztatott. Egy könnyed, laza vakációnak indult, de mégis azóta csúszott ki minden a kezeim közül. Azóta sok stressz, feszültség, és aggodalmaskodás ért, és ez csak egy újabb lapát volt arra a halomra, ami kezdi elfeledtetni velem saját magamat.
- Mi? - kotyogott közbe döbbenten.
- Igen, ez a helyzet. - nevettem fel. - Élem az életemet, de valahogy nincs rendjén. Vannak jó és rossz napjaim, amikor úgy érzem minden a legnagyobb rendben, de közben mégsem és amikor teljesen magam alatt vagyok és akkor meg pláne nem klappolnak a dolgok. Valahogy azt érzem, kicsúszott a kezeim közül az irányítás, sokszor úgy cselekszek, hogy azt se tudom, mit miért teszek és ez kezd megőrjíteni!
A szavak csak úgy szaladtak ki a számon, megint nem gondolkoztam, csak kimondtam, ami jelen helyzetben nyomta a lelkemet. Ha már az őszinteség ekkora teret nyert ezen az estén, belőlem is kikívánkoztak olyan érzések, amiket egy ideje elnyomtam magamban a látszat kedvéért, pedig akármennyire is nem veszek róla tudomást, kezd elhatalmasodni rajtam. Most már nincs mit titkolnom, hátha segít az, ha kinyögöm minden bajomat...
- Én nem is tudtam, hogy ezt érzed. - ingatta a fejét hitetlenkedve Seb. - Semmi ilyesmi nem látszott rajtad mostanában.
- Igen, mert mint mondtam, ugyanúgy élem az életemet és a jobb napjaimon képes vagyok ezekről a nyomasztó belső érzésekről megfeledkezni. Azt hiszem ez annak az utóhatása, hogy teljesen belegabalyodtam abba a kalamajkába, amit én okoztam. - ismertem be, amire eddig is gyanakodtam, de most kezdett értelmet nyerni.
- Nem igazán értelek. - ráncolta a homlokát.
- Vegyük például Kimit. - dobtam fel rögtön azt a témát, ami miatt a leginkább bosszankodtam magam miatt. - Azért akartam féltékennyé tenni, mert rá akartam világítani arra, hogy van valami köztünk. Mit értem el vele? Azt, hogy jelenleg olyan kapcsolatban vagyunk, ami több lehetne barátságnál, de mégsem valósul meg, mert nem tudjuk átlépni a határát. Azaz Kimi igen, de én nem, és azt hiszem ez kezdi megmérgezni az egészet.
- Azt hiszem értem, mire célzol. - küldött egy apró, sejtelmes mosolyt felém.
- Ó, persze, hogy tudod, hiszen te is pasiból vagy. - legyintettem fáradtan, mire Seb még jobban elmosolyodott.
- Csak kicsit furcsállom azt, hogy amikor féltékennyé akartad őt tenni, játszi könnyedséggel tepertél le és csalogattál ágyba, az se sokon múlt, hogy lefeküdjünk... - emlékeztetett. - Kimivel nyíltan és mindenféle hátsó szándék nélkül megtehetnéd, mégsem teszed...
- Az okára vagy kíváncsi? - vontam fel a szemöldökömet, mire bólogatni kezdett. - Nem tudom.
- Hogy-hogy nem tudod? - nevetett fel értetlenül.
- Tudod, volt egy barátom, akivel egy egy éjszakás kaland után romlott meg a viszonyunk. Ezt már Kiminek is elmondtam, de mindig azzal jön, hogy ne hasonlítsam össze vele. Igaza van, mert végül is ő sokkal többet jelent nekem, mint az a srác, akivel csak szimplán haverkodtunk meg egy társaságban mozogtunk. De attól tartok, hogy ha feltennénk a pontot az i-re, onnantól kezdve minden megváltozna köztünk...És ha ez rossz irányba indulna, abba nem tudnék beletörődni...
- Hé, nyugi! - karolt át, amikor látta, hogy teljesen elszomorodok. Az oldalához húzott és megsimogatta a fejemet. - Nem kell ezen ennyit parázni. Majd megtörténik az áttörés, ha jónak látod.
- Ne már, hogy tanácsokat akarsz osztogatni nekem, mikor az elébb még arról beszéltél, milyen nehéz volt túllépni azon, hogy becsaptalak! - ráncoltam a homlokomat zavartan.
- Komolyan gondoltam amiket mondtam, így azt is, hogy fontos vagy nekem, szóval ha arra van szükséged, hogy a Kimivel való zűrös kapcsolatotokban támogassalak, akkor megpróbálok ennek eleget tenni. - vont a meg a vállát, majd felsóhajtott. - Bár ne gondold, hogy olyan jó érzés, hogy arról kell cseverésznem veled, hogy a haverommal miért nem akarsz lefeküdni. Nem is tudom, hogy ennek örülnöm kéne vagy sem.
- Igazad van, tök gáz az egész szitu. - álltam fel hirtelen nevetve. Ekkor vettem észre, hogy az érzelmi hullámaim addig csapkodtak bennem, hogy már a könnyem is kicsordult. Így most gyorsan letöröltem őket a szemem sarkából, majd nyeltem egyet, hogy összeszedjem magamat. Annyira megalázóan éreztem magam, hogy jobbnak láttam lezárni ezt a beszélgetést. - Figyelj, Seb! Hálás vagyok, amiért tisztázni tudtuk a dolgainkat, meg azért is, hogy most meghallgattál, de ezeket talán tényleg nem veled kéne megbeszélnem.
- Hááát...meglehet. - eresztett meg egy egyetértő vigyort.
- Ne is mondj semmit, zűrös vagyok kívülről, belülről! - ismertem el, félig könnyezve, félig nevetve. Magam sem tudtam, miért vált ki ez a beszélgetés ilyen kettős reakciót belőlem, de már csak ezért is elérkezettnek láttam az időt arra, hogy véget vessünk ennek a társalgásnak.
- Nem baj. - állt mellém, majd mosolyogva átölelt. - De hidd el nekem, hogy ha te magadban elrendezed a dolgokat, akkor körülötted nem lesz ennyi zűr. A feszültséget te magad generálod, és ezzel a nyomással nem csak magadra hatsz, hanem a környezetedre is. Gondolkozz el azon, hogy mit akarsz és meglátod, hogy akkor minden sínre kerül majd.
- Kösz a biztatást! - mosolyodtam el, bár az összképet zavarta, hogy közben szipogtam a makacs könnyektől. - Tényleg jól esik. De azt hiszem most már jobb, ha követjük a kölykök taktikáját.
- Én benne vagyok! - nyomott el egy ásítást. - Te akarsz a kishölggyel és az elefánttal aludni, vagy legyek én a második plüss a sátorban? - kérdezte szórakozottan.
- Megválaszoltad a kérdést...
- Ez van. - tárta szét a karját, majd ahelyett, hogy elindult volna a sátorba, odalépett hozzám és a karjaiba zárt. - Na, most már nyugodj le, jó? Nincs semmi gáz. Alszol egyet mindenre, és holnap frissen ébredve egyből mosolyogni fogsz!
- Lopom az optimizmusodat! - csóváltam a fejemet, amikor elhúzódtam tőle.
- Hátha ezzel átadok egy kicsit. - nyomott egy puszit a fejemre, ami kicsit váratlanul ért, de tulajdonképpen jól esett. - De most már tényleg menjünk aludni. Nem bocsátanám meg magamnak, ha ebédre nem vinnénk haza a gyerkőcöket.
- Főleg, ha az anyuka minket is ebéddel vár hálából a mai kirándulásért!
- Akkor meg pláne! - vigyorgott, majd annak a sátornak a bejárata elé lépett, ahol Winnie aludt. - Aludj jól, Nina!
- Neked is jóéjt, Seb! - mosolyogtam rá, majd behúztam a cipzárt a másik sátorban, miután bemásztam.
Nagyot sóhajtva helyezkedtem el a békésen alvó Joachim mellett. Miközben azon igyekeztem, hogy a lehető legcsendesebben bújjak bele a hálózsákomban, azon kattogott az agyam, vajon miként könyveljem el ezt a kezdetektől fogva rossz előjeleket mutató beszélgetést. Sikernek, mert Sebbel végre pontot tettünk a köztünk történt összes létező dolog végére? Kudarcnak, mert most, hogy tudom, Seb miattam szakított Hannával és mégsem valósulhatott meg az, amiért erre a lépésre szánta el magát, még nagyobb lelkiismeret furdalásom lett? Vagy inkább megvilágosodásnak, mert el tudtam mondani valakinek a bennem kialakult összezavarodottságot és ez a valaki képes volt arra, hogy megnyugtasson és rávezessen arra, hogy csak akkor rendeződhet minden, ha bennem is helyére kerülnek az apró részletek? Ahogy így végiggondoltam, mindhárom lehetőségnek van értelme, azzal a különbséggel, hogy az első kettő már egy lezárt ügy, a harmadik viszont még várat magára. Vagyis nem magára, hanem rám. Rám, és arra, hogy végre lépjek saját magam érdekében.

Sebnek igaza volt. Másnap reggel tényleg frissen ébredtem, és mosolyogtam, amikor a nap megtisztelt minket a fényével. A gyerekek ugyan nem lelkesedtek azért, hogy véget ér a családi hagyománnyá vált kirándulásuk, de engem és Sebet is csábította az anyukájuk által beígért ebéd és mivel mindannyiunknak korgott már a gyomra, mire kiértünk az erdőből, végül egyikünk sem panaszkodott, amikor a szomszédasszony kész terülj terülj asztalkámmal várta a kiránduló csapatunkat a Fischer-házban.
- Nem tudom eléggé megköszönni, hogy vállaltátok ezt a kiruccanást a gyerekeim kedvéért! - hálálkodott egyfolytában Beate, miközben mi a srácokkal együtt habzsoltuk a rántott húst és a többi finomságot, amit elénk pakolt.
- Semmiség, asszonyom! - legyintett Seb - Mi is ugyanúgy élveztük, ahogy a gyerekek.
- Így van! - helyeseltem. - Nekünk is jól esett ez az aktív pihenés.
- Nagyon örülök ennek! - tette össze a kezét mosolyogva az anyuka - Annyira sajnáltam szegénykéimet. Az apjuknak az utolsó pillanatban kellett elutazni, egy halaszthatatlan üzleti megbeszélés jött közbe. Az üzletemberek élete manapság ilyen, rohanás és munka. De magamról is panaszkodhatnék. Felnőtt létemre viszolygok a sötét erdőtől. Beleborzongok, ha csak arra gondolok, hogy ti a fák között éjszakáztatok...
- Aggodalomra most már semmi ok! - nyugtattam meg, majd mosolyogva összenéztem a két gyerekkel - Mi egy picikét sem féltünk, ugye?
- Nem ám! - rázta a fejét hevesen Winnie, majd megsimogatta a mellette ülő plüss elefántja buksiját is. - Még Emma sem ijedt meg, amikor egy bagoly huhogott! Nagyon bátrak voltunk ám!
- Büszke vagyok rád, kicsim. - pislogott szeretetteljesen Beate a kislányára.
- Joachim pedig egy igazi kiscserkészként segített nekünk eligazodni és tábort ütni. - dicsértem meg a fiút is.
- Hiába, az apjára ütött! - büszkélkedett most a fiára az anyuka.
- Remek srácaik vannak, asszonyom. - mosolygott Seb. - Remélem egyszer majd engem is ilyen utódokkal áld meg a sors.
- Biztos vagyok benne, hogy így lesz. De jut eszembe, nemrég olvastam rólatok egy cikket, amiben az állt, hogy a nyáron egészen összemelegedtetek. - nézett felváltva rám és Sebre, de a pillantásunkból rögtön következtetni tudott. - Bár nekem nyilván semmi közöm ehhez!
- Nem erről van szó. Csak semmi valóságtartalma nincs. - helyesbítettem.
- Pontosan. - helyeselt Seb is. - Sok időt töltöttünk együtt nyáron, de semmi olyan nem történt, amit az újságok megírtak. - jelentette ki, majd olyan pillantást küldött felém, ami biztosított arról, hogy nem fog több szó esni erről a témáról.
- Rendben, én ezt tiszteletben tartom. - bólintott Beate. - Jól tudom, hogy nem szabad mindent elhinni a szalagcímeknek. Különben is, ez a ti dolgotok, ez se rám, se a sajtóra, se másra nem tartozik.
- Én már úgyis elígérkeztem valakinek... - pillantott le Seb a természetesen mellette helyet foglaló Winnie-re.
- Micsoda? - tettetett meglepettséget az anyuka a lányára nézve.
- Ő lesz a férjem! - jelentette ki Winnie.
- Múltkor még apádhoz akartál feleségül menni!
- De apu öreg! - ráncolta össze a homlokát a kislány. - És különben is, neki már van felesége! Te vagy!
- Így van. - bólintott a szomszéd asszony, én meg igyekeztem elfojtani az egyre szélesebb mosolyomat.
- Szóval, mikor jön haza a ház ura, hogy áldását kérjem a lányára? - kérdezte viccelődve Seb, majd az ölébe ültette a kislányt, aki nagyon élvezte a rá irányuló figyelmet.
Ilyen jó hangulatban telt az ebéd további része, legalábbis Winnie, az anyukája és Seb részéről. Én viszont kiszúrtam, hogy Joachim feltűnően csendes, úgyhogy mihelyst végeztünk a desszerttel, hozzá szóltam.
- Meg kellene sétáltatni Damont. - jegyeztem meg csak úgy mellékesen.
- Szívesen elviszem. - mosolyodott el, majd mintha kutya kötelessége lenne azonnal a pórázért nyúlni, már indult is az előszobába.
- Én is veled tartok, ha nem bánod. - tettem a vállára a kezét, még mielőtt meglógna előlem.
- Végül is te vagy a gazdája! - vonta meg a vállát. - Akkor menjünk!
Miután elköszöntünk a család többi tagjától, valamint Sebtől, Damonnal kiegészülve hármasban indultunk el a közeli parkba. Joachim gyakorlott mozdulatokkal vezette a kutyámat, már jobban bánt vele, mint én. Kicsit irigykedve figyeltem, ahogy magához hívja, megsimogatja a fejét, pacsit kér, majd ismét hagyja szaladni. Bármennyire is szerettem Damont, be kellett látnom, hogy én csak elméletben vagyok a gazdája, gyakorlatilag Joachim látja el az összes feladatot, ami egy kutya neveléséhez tartozik.
- Nagyon értesz a kutyák nyelvén. - mondtam, amikor leültünk egy padra, mert Damon éppen a nagy dolgát végezte, mi meg türelmesen vártunk rá.
- Szeretek vele foglalkozni. - nézte kitartóan a kutyát, mintha olyan érdekes lenne az a folyamat, ahogy kitojja magából a tegnapi kutyatápot.
- Látom. És tudom, hogy már ezerszer megköszöntem, de még mindig hálás vagyok, hogy gondoskodsz róla.
- Nem tesz semmit. - rántotta meg a vállát. - Szívesen teszem.
- Azt hittem Damon felvidít, de nem úgy látom... - fürkésztem az arcát aggodalmaskodva. - Miért vagy így elkenődve?
- Nem vagyok... - állította makacsul.
- Ne próbálj megvezetni, látom, amit látok. Mondd csak, mi a baj! Talán apukád miatt bánkódsz?
- Azt már megszoktam, hogy a munkájának él. - mondta közömbös hangon.
- Akkor anyukáddal van bajod? Vagy a húgoddal? - faggatóztam tovább.
- Nem, nem. - rázta a fejét, de csak azért se árulta el, mi nyomasztja.
- Akkor mi? A suli? A foci? A barátaid? - soroltam fel a további tippjeimet, de egyik sem talált. Utolsó lehetőségként már csak egy valaki jutott eszembe. - Esetleg az, hogy Jake lelépett?
- Igen! - jelentette ki váratlanul, amin megdöbbentem. De mielőtt kérdezhettem volna bármit is, már morogni kezdett. - Csak úgy faképnél hagyott minket, miközben azt ígérte, hogy majd olyan focistát farag belőlem, akiért kapkodni fognak az edzők! A húgomnak megfogadta, hogy mire harmadikban úsznia kell majd, megtanítja úszni. A szüleim cserébe mindenben kisegítették. Azt hittem haverok vagyunk, erre csak úgy lelép, és még csak meg se mondta, miért. A nővérétől tudtuk meg, hogy elköltözik. Szerinted ez mi, ha nem bunkóság?
- Igazad van, Joachim. - simogattam meg a fejét együttérzően. - Azt hiszem félreismerted Jake-et. Nem az az ember, akinek elsőre mutatja magát. Belülről egy aljas féreg. Megértem, hogy csalódtál benne.
- Te tudod, miért ment el? - nézett rám kíváncsian. Jaj, ne!
- Van róla sejtésem, de nem számít. - intéztem el a választ gyorsan. Joachim emlékeiben Jake maradjon meg az a rendes, segítőkész szomszéd és barát, aki annak idején együtt játszott vele. Semmi szükség arra, hogy ilyen mocskos dolgokat tudjon meg egykori játszótársáról. - El akart menni, hát elment. Ez van.
- Damon biztos nem hagy majd el, ugye? - mosolyodott el, amikor a kutyusom a dolga végeztével odasomfordált a kis sráchoz és megnyalta a kezét, amikor Joachim odanyújtotta felé.
- Ő biztosan nem. - helyeseltem, miközben élvezettel néztem, ahogy a blökim és kis játszópajtása örülnek egymásnak.
A sétáltatás további részében már nem is láttam Joachim szomorkodását. Kiderült, hogy Jake felszívódása miatt mérgelődött, most éppen azért, mert a kiránduláson ő is mindig tiszteletét tette. Nem húztam tovább a témát, mert a kis srác is túllépett rajta, engem meg aztán végképp nem érdekelt ez az utolsó szemét. Felőlem ott rohad meg, ahol akar, nekem csak az a fontos, hogy jó messze van tőlem.
Amikor hazaértünk, nem volt szívem elküldeni Joachimot, így hagytam, hogy az udvarban játszanak Damonnal, ezalatt én lepakoltam a sátrazós cuccaimat. Éppen a hálózsákot csomagoltam vissza a helyére, amikor a telefonom pittyegni kezdett. Ekkor jutott eszembe, hogy itthon hagytam, így rögtön ugrottam is a hangjelzésre, mert felkeltette a kíváncsiságomat. Először furcsán néztem, amikor egy képet kaptam két nagyon ismerős öltözetű figuráról, de amikor elolvastam a hozzá kommentált szöveget, mosolyba szaladt a szám.
,,Ezek vagyunk mi. Szerinted...?" 
Sokáig mosolyogtam a képen, de a a rövid, tömör, de lényegre törő véleményen még jobban. Gondolatban csak annyit tudtam válaszolni, hogy alig várom, hogy találkozzunk. A minivel és a valódi Kimivel is.