87/1. fejezet: Oppa, Nina style!

Sziasztok!
Ne haragudjatok, de ez még csak a fele annak a résznek, amit ma szerettem volna közzétenni. Ez a hét elég nehezen indul számomra, ami kicsit rányomja a bélyegét az írásra is, de majd igyekszem magam összeszedni. Most csak ennyi telt tőlem, de a második részt megpróbálom szerdán vagy legkésőbb csütörtökön feltenni, hogy teljes legyen :)
Előre is köszönöm a türelmet! (Ne utáljatok nagyon, jó? :D)
Jó olvasást! :)

(Nina)

Koreába úgy utaztam el, hogy tudtam, mit kell tennem. Nem fogok még egyszer belesétálni a saját csapdámba, hogy aztán vasárnap megint minden ellenem forduljon. Egyszer már megtapasztaltam, milyen az, ha saját magammal cseszek ki azzal, hogy hagyom befolyásolni a hangulatomat a külső tényezőknek. Egészen addig jól állt a szénám, amíg Heidi ki nem tálalt arról, hogy az egész sztori Kimi különös viselkedésével kapcsolatban tőle indult el. Hülye voltam, hogy rögtön rápirítottam, hiszen bármekkora közbenjárása is volt a dologban, végeredményben arról nem ő tehet, hogy a finnel kicsit hanyagoltuk egymást a hétvégén. Úgyhogy még a repülőút alatt megpróbáltam békejobbot nyújtani a barátnőmnek.
- Sajnálom, hogy leugattalak! - kértem bocsánatot a lehető legőszintébben. Egy kicsit ugyan zavart, hogy belepiszkált a dolgokba, de megpróbáltam felülkerekedni ezen a béke kedvéért.
- Rendes tőled, de egy részről jogos volt. - simított végig a vállamon Heidi. - Lehet, hogy tényleg nem kellett volna belekotyognom abba, ami csak rátok tartozik, de...tudod, milyen természet vagyok. - vigyorodott el esedezve.
- Ó, de még mennyire! - nevettem fel. - Javíthatatlan, annyi biztos!
- De most tényleg csak segíteni akartam. - mutatta fel a tenyereit esküként. - Nagyon szeretlek titeket, téged is és Kimit is, és a világért se akarnék közbeavatkozni a kapcsolatotokba, közétek állni pedig végképp nem!
- Tudom, és ne haragudj, hogy azokat a szidalmakat összehordtam rád, csak egyszerűen...áh, elborult az agyam. - legyintettem, mert mással tényleg nem tudtam kimagyarázni magamat. -
- Gyakran megesik másokkal is. Veled elég gyakran. - tette hozzá gonoszkodva. Sajnos kénytelen voltam elismerni az igazát.
- Ne is mondd! - csóváltam a fejemet. - Tényleg, nem is tudom, hogy juthatott olyan hülyeség az eszembe, hogy Heikki nem is számít neked. Pontosan tudom, hogy ez nem igaz. - fordultam felé mosolyogva. - Igazából irigyellek azért, hogy ennyi kitartás van benned. Te futsz a srác után, nem pedig fordítva. De ez is csak azt bizonyítja, hogy mennyire megváltoztál az elmúlt hónapokban. Úristen, már nem is ismerlek! - löktem oldalba nevetve.
- Tény, hogy a régi önmagamon túlléptem, de ez az élet, drágám! - villantott rám egy győztes mosolyt. - Fejlődni kell, mert ha folyton egy helyben toporgunk, nem érjük el azt, amit szeretnénk. - bölcselkedett.
- Akkor te egy fejlődőképes ember vagy. - motyogtam, de persze dicséretnek szántam a szavaimat.
- Fejlődni sosem késő, kislány! - ütögette meg a hátamat biztatóan. - Csak kell egy cél, erős akarat és kitartás, hogy elérd. Ha folyton csak bizonytalankodsz és mérgelődsz, ha nem úgy alakulnak a dolgok, ahogyan szeretnéd és elvárod, akkor csak magadat hátráltatod. És még az olyan tiszta jó szándékú egyedek sem tudnak segíteni rajtad, mint én. - pislogott rám célzatosan.
- Imádom a jó tanácsaidat! - cukkoltam, megengedve magamnak egy kis komolytalanságot. - Fogadjunk, hogy zsigerből jönnek ezek a bölcsességek!
- Na de nem osztogatom ám őket akárkiknek! - emelte fel figyelmeztetően a mutatóujját. - Úgyhogy érezd megtisztelve magadat!
- Így lesz, ha egy valamit megígérsz nekem! - fogtam a kezembe az övét, amit előttem lóbált. - Legközelebb csak akkor adsz tanácsot akár nekem, akár Kiminek, akár másnak, ha előtte felteszed a mancsodat és bejelented, hogy közbeszólhatnékod van és ha kíváncsiak vagyunk a véleményedre, akkor mondod.
- Most ez komoly? - biggyesztette le a száját.
- Finomított verzióban, de komoly! - karoltam át levetve.
- Na jó, talán igazad van. - sóhajtott maga elé mosolyogva, majd megint felém fordult. - De cserébe én is kérek tőled egy apróságot. Tényleg csak egy icipici semmiséget! - A szándékát az ujjaival mért méretetekkel is érzékeltette, de valamiért volt egy olyan megérzésem, hogy csak azért bizonygatja így, mert valójában egyáltalán nem apróságról van szó.
- Megígérem, hogy megteszem! - tettem a szívemre a kezemet, mintha esküt tennék.
- Hát ilyet sem minden nap hallani tőled! - lepődött meg az elszántságomon.
- Visszaszívom, ha nem árulod el mit kell tennem! - fenyegettem meg jókedvűen.
- A feladat a következő. - próbált volna komoly arcot vágni, de a szája sarkában bujkáló mosolya rontotta az összképet. - Szépen bevallod Kiminek, hogy rettenetesen féltékeny vagy és elég nehezen viseled, hogy nem fordít rád annyi figyelmet, amennyit te igényelsz tőle.
- Mi? De hát... - kerekedett ki a szemem, amikor azt hittem Heidi befejezte. Tévedtem.
- Csak azt ne mondd, hogy nem igaz! - mutatott rám szigorúan, mire engedelmesen befogtam. Tényleg nem volt mit tagadnom... - Tehát még valami...kérdezz rá nyíltan, hogy tényleg történt-e valami azzal a csajszival, akit a buliban lesmárolt. Ne vádaskodj, nyugodtan kérdezd meg! Biztos vagyok benne, hogy nem fog hazudni neked.
- Azt hiszem ez jó ötlet. - bólogattam egyetértően. Csak ezután esett le, hogy mit is fogadtam meg az előbb. - Hé, várjunk csak! Heidi, te tulajdonképpen megint megmondod, mit csináljak! - nevettem fel.
- Fogalmazzunk inkább úgy, hogy én vagyok a belső hangod. - billentette oldalra a fejét derűsen.
- Tudod, ha nem lenne baromira igazad, most biztosan megnyúználak! - fintorogtam vigyorogva.
- Hálát adok az égnek, hogy ezúttal megúszom! - dőlt nekem diadalmas mosollyal az arcán, én pedig a most már jó hangulatomnak köszönhetően barátnőhöz méltóan átöleltem.
Azt hiszem én is hálát adhatok az égnek, amiért ilyen szerencsém van, hogy a belső hangomat ilyen egyszerű meggyőzni arról, hogy ne haragudjon rám!

Nem számítottam akkora felhajtásra, mint Japánban, de azért eléggé meglepett, hogy a koreai pálya és környezete mennyire unalmas és lehangoló. Még a madaraknak sem volt kedve letojni minket az égből, ami ráadásul olyan szürke volt, hogy még a nap is szart a fejünkre. Minden olyan barátságtalannak tűnt, főleg Japán után, ahol minden lépésnél belefutottunk egy-egy őrült rajongóba. Itt, Yeongamban nem kellett hasonló incidensektől tartanunk, mert az a pár szurkoló, akik az autogramosztásra ellátogattak a box környékére, olyan észrevétlenül távoztak, mint ahogy megjelentek.
Ahogy kérdezgettem a fiúkat, mind azt válaszolták, hogy már két éve ilyen unalom van itt a nem túl nagy érdeklődés miatt és ez azért a pilótákat is lehangolja, ha látják, hogy nem kíváncsiak rájuk a helyiek.
- Szarok a koreaiakra! - jelentettem ki flegmán, miután végeztünk a szignózással, de mivel már az interjúkat és minden egyebet letudtunk mára, kihasználtuk, hogy a csekély számú szurkolósokaság távozásával üresjárat alakult ki a csütörtöki délutánunkon. - Ennyi volt a mai program? - pillantottam hátra Michaelára, aki mögöttem beszélgetett az egyik Force Indiás sajtófőnökkel, úgyhogy csak egy bólintással válaszolt.
Megörültem, hogy lesz egy szabad estém, de ekkor meghallottam, hogy többen egy érdekes programról beszélnek.
- Közös vacsora, mint a politikusoknak? - kérdezte vigyorogva Daniel, amikor az ötletet tárgyaltuk.
- Nem volt még ilyen egész pályafutásom óta. - pislogott Michael is. Erre mindannyian felnevettünk, úgyhogy hozzátette: - Lehet, hogy akadt pár ilyen alkalom, csak engem nem hívtak meg egyikre sem. Hm, biztosan csak olyan kaját rendeltek, amiről tudták, hogy én úgysem eszem meg.
- Nem akarok rosszindulatú lenni, de ha az én emlékezetem nem csal, több pilótavacsorát is rendeztünk már. - jegyezte meg Jenson, akivel rögtön egyet értett Mark és Fernando is úgyhogy szegény Schumi éghetett a saját poénja következményeként.
- Jó, de vagyunk páran, akiknek még nem volt szerencséjük együtt vacsorázni ilyen nagy múlttal büszkélkedő társakkal. - emeltem fel a kezemet.
- Már csak az hiányzik az életemből, hogy veled tölthessek egy estét. - villantott felém egy bájvigyort Fernando.
- Akkor tegyük már meg ezt a szívességet neki, srácok! - indítványoztam, és mivel ekkorra már a többség is egyetértett abban, hogy más elfoglaltság híján jól hangzik egy ilyen program, kiadtuk az ott lébecoló sajtósainknak, hogy szervezzék meg a közös vacsit.

Nem igazán akadt eddig olyan csütörtöki nap, amikor este 6-kor már a hotelben flangáltam, de ez a koreai hétvége már ekkor rendhagyóan indult. Mivel az interjúkhoz és az autogramosztáshoz hasonlóan a pályabejárást és a mérnöki eligazítást is gyors tempóban letudtuk, ilyenkorra már levedlettem minden csapatlogós cuccot magamról és a saját ruháimban közelítettem meg a hotel éttermét, ahol ugyanolyan pangás fogadott, mint máshol ezen a környéken. A pilótákon kívül egy teremtett lelket nem találtam a hatalmas étkezőben, de annál jobban örültem, hogy a Japánban átélt rajongói nyomás után most nyugodt körülmények között tudunk kikapcsolódni a kötelező körök után. Semmi extrát nem vetített előre ez a vacsora, csupán egy jó hangulatú, közös estére készültünk.
Amikor megérkeztem, már jó néhányan helyet foglaltak a hosszú, étkezésre előkészített és megterített asztalnál. Elmosolyodtam a pilótatársaim láttán, hiszen így civilként nem mindegyikük tűnt fel rögtön első látásra. Sehol egy overall, szponzorlogókkal teletűzdelt póló vagy baseballsapka, a csapat külső ismertetőjegyeitől mentes öltözetben feszítettek a srácok, olyan feelinget adva ezzel az estének, mintha nem is autóversenyzőkből álló mezőny, hanem egy átlagos baráti társaság gyűlt volna össze egy laza
összeröffenésre. Egyetlen apróság árnyalta csak a képet azontúl, hogy Kimire nem számíthattunk ma este. Ha nem akartam volna észrevenni, akkor is feltűnt volna, hogy Sebastian és Fernando a pályán kívül is megtartották a tisztes távolságot. Csak én látok túl sokat ebbe a helyzetbe, vagy tényleg szándékosan ültek az asztal két ellentétes felére, a lehető legmesszebb egymástól? Mindenesetre érződött, hogy amióta Seb megnyert egyhuzamban két futamot, szorosabbá vált a küzdelem a világbajnokságért, így senki sem csodálkozott azon, hogy a két bajnokaspiráns kimondatlanul is a tudtunkra adták, hogy nem szívesen jópofiznának egymással.
Számomra nem volt kérdés, hová üljek, mert mihelyst szétnéztem a teremben az érkezésemkor, megláttam egy levegőben kalimpáló kezet, amivel Seb jelezte, hogy van még mellette egy szabad hely.
- Ez itt a német küldöttség? - érdeklődtem az anyanyelvünkön, mert feltűnt, hogy a két Nico és Timo is a közelünkben ült. Michaelt ugyan nem láttam, de így is látványosan egy helyre gyülekeztek a honfitársaim.
- Néha muszáj fitogtatnunk a nemzeti fölényünket. - kacsintott rám vidáman Seb, miután leültem mellé.
- Szóval nálad ez jelenti a pszichológiai hadviselést? - vontam fel a szemöldökömet gyanakodva.
- Most nem igazán értem, mire gondolsz. - rázta a fejét értetlenül.
- Egyszer egy német miatt már nagy nyomás nehezedett a Forma 1-re...ironikus módon pont ő nincs itt. - néztem körbe a társaságon, ahonnan Kimin kívül Michael volt az, aki nekem is hiányzott a köreinkből.
- Úgy látszik, második karrierjében sem fog részt venni ilyen vacsorán. - viccelődött.
- De ha itt lenne, biztosan hozzánk csatlakozna. - mutattam a körülöttünk csoportosuló honfitársainkra. - Az azért már jelentene valamit, ha Michael, aki maga a F1-es vb címek megtestesítője, hozzád ülne közelebb, ugye?
- Ó, milyen szép is a női gondolkodásmód! - sóhajtott fel színpadiasan. - Bocs, de attól tartok az én agyam nem forog ennyire...bonyolultan.
- De az csak számít valamit, hogy nem Fernando közelébe ültél... - gyanakodtam tovább.
- Még az sem. - ingatta a fejét mosolyogva. - Igazság szerint nem is vettem észre, hogy ott ül, én automatikusan ide ültem le. Különben is most nem tűnik ki annyira, mert nem piros póló van rajta.
- A bika pedig a pirosra indul be... - jutott eszembe a bikaviadalok jellegzetessége. Persze ezúttal nem arra értettem a megjegyzésemet, de Seb sikeresen konvertálta magában.
- Komolyan mondom, tőled jobban tartanék, Nina! - vallotta be nevetve. - Honnan jutnak eszedbe ilyesmik?
- Miért? Hát Fernando is ilyen kicsinyes módszerekkel próbál mentálisan gyengíteni! - világítottam rá.
- Te még rajta is túltennél! - bizonygatta. - Esküszöm, nem lennél jó vetélytársam. Inkább elviselem Fernando többértelmű megjegyzéseit, csak ellened ne kelljen pszichológiai hadviselésben küzdenem!
- Nem is baj, ha félsz tőlem. - vigyorogtam magabiztosan. - Egy vagy két év múlva lehet, hogy megmérkőzünk! Egyelőre tanulok Fernandotól, megnézem ő mire jut ellened.
Seb jót mosolygott ezen, de aztán átkarolta a vállamat és közel hajolt a fülemhez.
- Neked megsúgom, hogy csak azzal tud hatni rám, ha a pályán megver. - árulta el bizalmasan. - Ha a sajtóban közöl rólam valamit, arról úgyis csak a riporterek kérdéseiben értesülök. Amíg viszont ellenem harcol a pályán, minden egyes ellenem megnyert csatával gyengít. Ha ezen a hétvégén nyer, én pedig második vagy annál rosszabb helyen futok be, sokkal nagyobb nyomást helyez rám, mint a nyilatkozataival.
- De szóba sem jöhet, hogy nyerjen, mi? - csóváltam a fejemet mosolyogva. - Fogadok, hogy a zseni tervezőtök úgy felturbózta az autótokat, hogy ezután az összes hátralévő futamot behúzzátok. Így aztán könnyű!
- Csak nem irigykedsz? - húzogatta a szemöldökét gonoszkodva.
- Én, dehogy! - legyintettem. - Jól érzem magam a Lotusnál, ráadásul a mi autónk sem olyan gyalázatos, amit csak kínkeservesen lehet vezetni. Sőt, örülök, hogy egyáltalán vezethetek még valamit. Bár egyeseknek már így is szúrja a szemét, hogy még a mezőnyben vagyok. - jutottak eszembe Mark szavai a suzukai futamon történtek után. Seb nem nagy meglepetésre rögtön levágta, mire és kire utalok.
- Markot nem kell mindig véresen komolyan venni. Ha érdekel, engem már akkor kiutált a mezőnyből, sőt a világ másik felére kívánt, amikor még nem is egy csapatban versenyeztünk. Majdnem ugyanúgy találtam el a hátsóját, ahogyan te Suzukában. - mesélte nevetve. - A vicc az, hogy én is újoncként és ugyanúgy japán futamon tettem tönkre a versenyét. Persze meg is kaptam érte a lecseszést és a hátrasorolást. Azóta is történt egy s más köztünk, de most már maximum magában idiótáz le, nem szemtől szemben. - vonta meg a vállát a történetmondás végén.
- Engem azért elég rosszul érintett az, hogy így kifigurázott a komplett sajtó előtt. - húztam el a számat. - Persze igaza volt, de ezt négyszemközt is a tudtomra adhatta volna.
- Mark egy egyenes ember, mindig megmondja a véleményét, ha úgy tetszik neki.
- Eddig semmi bajom nem volt vele, de be kell vallanom, nem szívesen lennék a csapattársa! - mondtam halkan, bár nem kellett attól tartanom, hogy Webbó hallja, hiszen ő természetesen Alonso társaságában ült az asztal másik végén.
- Te összeteheted a két kezedet, hogy olyan csapattársad van, mint Kimi. - vigyorgott Seb. - Én is örültem volna, ha rögtön egy világbajnok mellé szerződtetnek. Főleg ha ez a világbajnok elég nagy figyelmet fordít rám a pályán kívül is.
- Nem is panaszkodok, nagyon kiváltságosnak érzem magam Kimi mellett. - ismertem be mosolyogva.
- Erről jut eszembe, hogy-hogy nem jött veled? - csodálkozott a honfitársam, akinek most tűnt fel, hogy a finn nem csatlakozott hozzánk ma este. - Délután sem láttam, mi van vele?
- Fogalmam sincs. - ráztam a fejemet. - Nem tudjuk hol van, én még egész nap nem láttam, pedig azért elég nehéz nem összefutni vele, akármerre járok.
- Tehát nem tudod, hol van? - pislogott értetlenül. Csak megrántottam a vállamat, mire érdeklődni kezdett. - Hé, csak nincs valami gáz veletek?
- Öhm...hát nem tudom. Remélem nincs. - Bíztam benne, hogy Kimi csak hazaugrott Svájcba és nem azért van távol, mert valami történt vele idefelé jövet vagy itt van a környéken, csak nincs kedve a csütörtöki hacacáréhoz és ezért még üzenni sem hajlandó nekem. De őszintén szólva eléggé aggasztott a távolléte.
- Szerintem csak kivett egy szabadnapot. - nyugtatott meg Seb, ahogy a vállamra tette a kezét. - Suzukában a pilótaparádén mondtam neki, hogy előre várom Koreát, mert akkor csütörtökön nem kell megerőltetni magunkat és sokkal több idő jut a pénteki felkészülésre. Lehet, hogy lelépett, vagy...
- ...vagy Japánban maradt. - ötleteltem, bár szívből reméltem, hogy nem ez van a háttérben.
- Miért maradt volna ott? - kérdezett vissza Seb, de mivel eszem ágában sem volt pletykálkodni, csak leintettem.
Szerencsére nem is volt esély, hogy belemerüljünk a témába, mert a koreai pincérlányok szervírozni kezdték a vacsora menüjét. Kicsit mintha sértődöttek lettek volna amiatt, hogy a társaság nagy része a helyi specialitások helyett inkább a jól bevált olasz tésztaételekre, a japán szusira vagy a hagyományos csirke és lazacfélékre szavazott. Amikor mindannyiunk elé került valamilyen kaja, kis híján mindenkinek a torkára akadt az első falat, amikor váratlanul egy ismeretlen -és hivatlan- vendég toppant be az összejövetelünkre.

Zene :)

- Helló...Formá 1...elkípesztő...szupeeer...hösei! - köszöntött minket furcsa angol kiejtéssel egy köpcös alkatú, világos bőrű, feltehetőleg koreai származású pasas, aki egy nagyon figyelemfelkeltő kerek lencséjű napszemüveg mögül figyelte a társaságunkat.
- Ki ez a faszi? - tudakoltam suttogva Sebastiantól, aki viszont a szájára tapasztotta a tenyerét, hogy elrejtse a vigyorát.
Hamarosan én is lemásoltam a módszerét, amikor a koreai emberke rövid -és kissé érthetetlen- bemutatkozása után beinvitálta az előbb már látott pincérlányokat, akik egy begyakorolt mozdulattal letépték magukról az uniformist, kivillantva szexis hacukájukat, amiket eddig ügyesen elrejtettek. Mielőtt még bárki rácsodálkozhatott volna a lányok sokat mutató jelmezükre, a teremben hirtelen sötétség lett, a háttérből pedig egy nagyon ismerős zene csendült fel.
- Neeee! - csúszott ki a számon, amikor a koreai világsláger kezdő ütemei elhangzottak a hatalmas hangfalakból.
A hapsit ugyan nem ismertem fel rögtön, de a hangja és a háttérzene összemosódása után már beazonosítottam azt a koreai énekest, aki ezzel a számmal tört világhírnévre az elmúlt hónapokban. Számtalanszor hallottam a rádióban ezt a számot, és bár csak a címadó sorát tudtam együtt motyogni az énekessel, azért lelkesen tapsoltam a műsora láttán. A látvány legalább akkora meglepetést hozott, mint PSY megjelenése és a pincérnők táncososlányokká való átalakulása. A fénytechnika és a produkció együtt olyan meghökkentő hatást mértek mindannyiunkra, hogy nem tudtuk eldönteni, sírjunk-e a röhögéstől, vagy inkább csak diszkréten nevessünk és tapsoljunk. A harmadik refrénnél már én is megpróbálkoztam a cowboyokra hajazó lasszózás utánzásával, amit a srácok mellettem füttyökkel díjaztak. Amikor a szám véget ért, mindenki vastapssal köszönte meg a váratlan meglepetést, a koreai csapat pedig illedelmesen meghajolt, majd miután PSY mindenkinek dedikálta a szalvétáját -amit ugyan senki sem kért, de a pasas ragaszkodott hozzá, hogy hagyjon valami nyomot maga után- a táncoslányok visszaöltöztek pincérnői maskarájukba és ezek után már ezer wattos vigyorral szolgáltak ki minket, legfőképpen persze a fiúkat.
- Ez hatalmas volt! - tértem magamhoz az előbbi ámulatból -vagy inkább sokktól?
- Ez az ürge elképesztő forma! - csapkodta röhögve az asztalt Nico, aki még mindig a történtek hatása alatt állt.
- De azért a csajok sem voltak rosszak! - jegyezte meg Sergio. - Láttátok azt a helyes kis vöröst? Nagyon jól nyomta!
- Sergio, neked nincs is barátnőd, ha jól tudom. - húzogattam a szemöldökömet vigyorogva.
- Lehet, hogy ideje változtatni a státuszomon. - gondolkodott el a kérdésen, miközben a szemével azt a csajszit kereste, aki annyira elnyerte a tetszését a miniruhájában.
- Ha kaját tesz elég és ilyen show-t művel minden este, nem is lehet rossz kezdeni vele. - vélekedett Kamui. - Kár, hogy nálunk íratlan szabály, hogy a mostohatesókkal nem kezdünk ki...
- Én azért örülnék, ha az asszony is elsajátítaná ezeket a tánclépéseket. - nevetett Felipe.
- A kölyköd meg majd lasszózni tanul az apjától, mi? - röhögött Daniel, akinek szintén beindult a fantáziája.
- Nézzétek fiúk...nálam egy telefonszám is van. - mutattam a szalvétámra, amin kusza számok szerepeltek PSY aláírása mellett.
- Biztos ezen a számon lehet jelentkezni táncoslánynak a csapatba! - poénkodva.
- Ajjaj, akkor te leszel a "Formá 1 szexi lédije"? - kíváncsiskodott Seb, de én már az erőltetett koreai akcentusnál elröhögtem magamat.
Végeredményben elég jó hangulat telepedett a társaságra a vacsora alatt, mivel Mr. Gangnam Style és csapata megadta az alaphangot. Egy darabig még mindenki rajtuk mosolygott és viccelődött, de a beszélgetés azután sem maradt abba, hogy kitárgyaltuk az előbbi produkciót. Sőt, a mi dumcsizásunk Sebbel elég érdekes fordulatot vett, amikor csak úgy mellékesen elhintette, hogy Kiminek jövő héten lesz a szülinapja.
- Jesszus, tényleg! - kaptam a fejemhez. - Még a te szülinapodon megbeszéltük, hogy szervezünk neki egy bulit, erre majdnem kimegy a fejemből!
- Szóval bulit akarsz csinálni? - tért ki a jajveszékelésem legfontosabb részére.
- Szerintem örülne neki. - mosolyogtam. - Bár te már nyilván nem egy szülinapját élted meg. Mit szokott ilyenkor csinálni?
- Nem kell nagy fantázia, hogy elképzeld... - fojtott el egy vigyorgást.
- Gondolom nem otthon ücsörög és filmet néz. - nevettem. - Abból kiindulva, hogy mit művelt a te bulidon, van pár elképzelésem, hogy nála milyenek a szülinapok... - emlékeztem vissza azokra a felejthetetlen pillanatokra, amikor Kimi a jakuzziba öntötte a vodkát és az sem érdekelte, hogy fürdőhab van a tetején, ugyanúgy kortyolgatta, mintha pohárból folyna, vagy amikor előhozakodott azzal a játékkal, amiből végül mindenkinek ki kellett vennie a részét a legcikisebb vagy legperverzebb feladatok révén.

- Ha tényleg bulit akarsz szervezni, akkor valami ütőssel kell előállnod. - értett egyet Seb.
- Az ütős tervem első része például az, hogy csinálhatnánk ketten. Mit szólsz? - kérdeztem kíváncsian és persze reménykedve. Volt egy olyan megérzésem, hogy Seb a Kimivel közös bulizások alapján elég tapasztalattal és segítséggel tudna hozzájárulni egy klassz szülinapi bulihoz.
- Talán ráérek jövő héten. - vonta meg a vállát.
- Ne kéresd magad, úgysem hagyhatod ki! - löktem meg a vállát nevetve.
- Ha nem az én jakuzzimban folyik a vodka, akármiben benne vagyok! - ment bele végül nevetve.
- De a habot te hozod! - böktem meg vigyorogva.
- Áll az alku. - csapott bele a tenyerembe. - Szóval akkor meglepetésbuli?
- Kimit meglepni szerintem lehetetlen. - ráztam a fejemet nevetve.
- Ebben egyetértünk. - bólogatott. - Figyelj, van egy ötletem. Mi lenne ha egy nappal előtte tartanánk, amikor úgysem számít rá?
- Egy nappal a szülinapja előtt? - ráncoltam a homlokomat. Kicsit furcsa ötlet. - Akkor az nem is szülinapi buli.
- De nyilván nem zsúrt akarunk, ami délután kettőtől este hétig tart. - vonta fel a szemöldökét szórakozottan.
- Áh, értelek. - esett le az ötletének értelme. - Szóval 16-án kezdődne és 17-én folytatódna.
- Igen, mivel Kims úgy is azt saccolná, hogy meglepetésbulit tartunk, azzal lepjük meg őt, hogy nem a születése napján, hanem az éjszakáján ünnepelünk. Jól hangzik, nem? - villantott büszke mosolyt felém.
- Seb, te egy zseni vagy! - ismertem el őszintén. Nekem ez az ötlet eszembe sem jutott volna.
- De ezzel még nincs minden elintézve. - mozgatta az ujját ellentétes irányba, mint aki nemet int.
- A szervezkedést elintézzük jövő héten. - legyintettem.
- De van valami, amit rád bízok. - vigyorodott el. - Neked kell megszerezned a lakáskulcsát.
- A kulcsot? Huhh, tényleg, az sem ártana! - nevettem fel.
- Menni fog, kislány? - nézett rám kihívóan.
- De még mennyire! Bízd csak ide! - ütögettem meg a mellkasomat elszántan.
Egy lakáskulcs megszerzése felvéve a Mi mindent kell elintéznem Kimivel kapcsolatban listára...

A lista első pontjának kipipálására pénteken az ebédszünetben lett lehetőségem. Tegnap este a késő estig elhúzódott vacsora után megcsörgettem Kimit, mert szerettem volna tudni, mikor tolja végre ide a képét, de nem válaszolt, így kicsit csalódottan tértem nyugovóra. Másnap reggel nem sokkal az első szabadedzés előtt viszont láttam befutni, csak legnagyobb sajnálatomra már nem volt elég idő, hogy váltsunk pár szót. Így miután a délelőtti tréning másfél órája és egy nyolcadik hely után viszonylag elégedetten szálltam ki az autómból, rögtön az étkező felé vettem az irányt. Már annyira megszokottá vált, hogy a két edzés közti időt itt ütjük el, hogy biztos voltam benne, hogy ha máshol nem, itt 100 %, hogy rátalálok Kimire.
Nem is csalódtam, mert ugyanott ebédelt, ahol mindig szokott. Mosolyogva leültem vele szembe az asztalhoz, mire ő kissé meglepetten pillantott fel rám.
- Hol voltál tegnap? - szegeztem neki a kérdést azonnal.
- Láttam, hogy kerestél... - mosolyodott el.
- Igen, te meg szartál a fejemre! - közöltem sértetten. - Legalább valami életjelet adtál volna magadról. Elég lett volna annyi, hogy "hé, te szőke, még nem haltam meg, csak rohadtul nincs kedvem átruccanni Koreába" vagy akármi! Mi volt olyan fontos, hogy még ennyit sem tudtál válaszolni?
- Az mindegy. Most már nem kell paráznod, ennyi a lényeg, nem? - kérdezte még mindig mosolyogva.
Legszívesebben minden átkozott variációra rákérdeztem volna, hogy azok közül melyiket akarja ennyire elhallgatni előlem, de inkább megtartottam a sok kérdőjelet magamnak. Nem háborúzni akartam, hanem békét kötni. Bár ebben a pillanatban eléggé úgy tűnt, hogy Kimi a legkevésbé sem neheztel rám.
- Jó, tiszteletben tartom, hogy nem akarsz mindent az orromra kötni. - bólintottam megértően.
- Azért jó tudni, hogy ennyire hiányoztam. - vigyorodott el. Nagyon jókedvében lehet, ha ennyire mosolyra áll a szája. Lassan ráfagy az arcára, ha így folytatja...
- Tegnap volt egy klassz vacsora a srácokkal, eléggé hiányoltunk. - avattam be a tegnap esti programba.
Röviden beszámoltam PSY előadásáról meg arról, hogy lényegében Sebbel és a többi honfitársammal jól elbeszélgettük a időt egészen késő estig. Kimi csendesen hallgatta, de tisztán látszott, hogy a legkevésbé sem érdeklik az esti események.
- Meglep, hogy ilyen kedves vagy velem. - szakított félbe egyszer.
- Hát örülök neki. - mosolyodtam el- Szóval éppen ott tartottam, hogy...
- Ez most azt akarja jelenteni, hogy nem vagy már pipa rám? - szólt közbe megint, miközben a vigyorával megint a tudtomra adta, hogy akkor sem hagyja befejezni a mondandómat, ha ezerszer kezdek bele újra.
- Azt. - közöltem a lehető legérthetőbben.
- Az klassz. - lelkesedett a maga módján. - Mark nem olyan jó társaság ebédnél.
- Heidi sem. - ismertem be mosolyogva. Azon túl, hogy ezzel egymás tudtára hoztuk, hogy baromira hiányzott, hogy együtt kajáljunk és beszélgessünk az ebédszünetben, a barátnőm említése más fontos dolgot is eszembe juttatott. Például azt, hogy mit ígértem neki. Hirtelen azt kívántam, bárcsak Kimi előhozakodna valami témával, de mintha előre tudta volna, hogy még mondani fogok valamit, kivárta, míg újra megszólalok. - Kimi...ne haragudj, hogy igazságtalan voltam. - motyogtam, miközben lestem a reakcióját.
Csak nézett rám várakozóan, mint aki érzi, hogy még nem fejeztem be és folytatni fogom, amiért legszívesebben megütöttem volna. A fejemben ugyanaz az utasítás ismétlődött: Kérdezz rá a bulis csajra!
- Tulajdonképpen magamat hazudtoltam meg múlt hétvégén. - nevettem fel kínomban. - Nem olyan régen éppen azt ecseteltem, hogy felőlem egész nyugodtan csajozhatsz fűvel-fával, hiszen nem vagyunk...izé...összekötve és nem is várom el, hogy önmegtartóztatásban élj. - Ekkor már valószínűleg lángvörössé vált az arcom, úgyhogy nem is tudtam a szemébe nézni, csak a villámmal bökdöstem a szalvétámat. - Szóval bocs.
- Miért bocs? - kérdezte váratlanul, mire muszáj volt felnéznem rá. Nem tudtam eldönteni, hogy zavarja vagy inkább csak nem érti, hogy éppen bocsánatot kérek.
De miért is akarok bocsánatot kérni? Azért, mert díszkivilágításban láttalak egy idegen csajjal smárolni? Azért, mert akkor is elkapott a féltékenység, ha egyáltalán nem szerettem volna? Azért, mert nem tudtam mit kezdeni azzal, hogy kijelentetted: a buli estéjén biztosan ágyba viszel valakit és ezért nem akarsz egy nappal előtte velem aludni? Vagy csak szimplán azért, mert őrülten felbosszantottál azzal, hogy megfogadtad Heidi hülye tanácsát és hanyagoltál plusz még talán féltékennyé is akartál tenni a nyílt smárolással?
- Bocs, hogy ezt mondtam. - feleltem végül, magamat is meglepve az őszinteségemmel. - Nem volt értelme.
Mielőtt még bármi többet mondtam volna, kivártam a válaszát. Arra viszont nem számítottam, hogy miután elmosolyodik és megszólal, minden ezzel kapcsolatos gondolatom háttérbe szorul majd.
- Nem fektettem meg azt a csajt. - vallotta be és az arcán láttam, hogy tényleg igazat mond.
- Komoly? - szaladt ki a számon az idióta visszakérdezés. Hiába, ez annyira meglepett, hogy azt sem tudtam, mit beszélek. Ez most komoly?!
- Ha mondom... - biccentett, majd nyilván látta, hogy mennyire elámulok, mert felnevetett. - Ne má', te komolyan azt hitted, hogy...úristen!
- De hát olyan elszántan mondtad, hogy te márpedig összeszedsz egy nőt és szobára viszed! - emlékeztem vissza a vigyorgó képére, amikor ezt bejelentette pályabejárás közben. - Én tényleg elhittem.
- Azt legalább tudom, hogy akármit mondok, te mindig el fogod hinni. - vonta le a következtetést mosolyogva.
- Ezt úgy hívják, bizalom. - magyaráztam. - Talán túlságosan is bízok benned, hogy ezt a marhaságot is elhittem.
- Azért szerintem nem eléggé... - köhintett, mire kipattant a szemem.
- Fogadjunk, hogy már az ajtóban álltatok, amikor közölted vele, hogy nem és kipateroltad onnan. - csettintettem vigyorogva. - Szegény csaj, jól kicseszhettél vele!
- A csajnak vőlegénye van. - árulta el.
- Azta! Akkor ő visszakozott? - kíváncsiskodtam a teljes döbbenet hatása alatt.
- Fogalmam sincs, ő mit akart. - rántotta meg a vállát. - Még a nevét se kérdeztem meg...
- Mi? Tényleg? - csodálkoztam. Már nem is számoltam, hányadszorra lepődök meg.
- Nem volt fontos. - ingatta a fejét.
- De azért azt csak nem bántad meg, hogy smároltál vele!
- Nem, azt nem. - mosolyodott el.
- Biztosan jól csókol... - Fogalmam sincs, miért zagyválok össze ilyen hülyeségeket, nyilvánvalóan Kimi ezen szórakozik ennyire jól. De állandóan meglep és nem tudok másként reagálni ezekre.
- Nem azért. - csóválta a fejét még mindig mosolyogva. - Biztos láttad, hogy mennyire jól nézett ki.
- Aha, tényleg jó volt a ruhája... - Most komolyan Ms.Csábítóról akar bájologni? Ne már!
- Nem csak a ruhája... - vigyorgott pimaszul. - Az egész csomag jól állt rajta.
- Szilikoncicik, botox, orrplasztika, tudom miről beszélsz... - forgattam a szememet.
- Tényleg egyben volt a csaj. Bármit el tudtam volna képzelni vele. - folytatta a dicshimnuszt, de én már ekkor torkig voltam vele, úgyhogy véget is vetettem a csajszi sztárolásának.
- Na jó, hová akarsz kilyukadni? - könyököltem rá az asztalra kíváncsian.
- Arra, hogy nem ez számít! - támaszkodott ő is az asztallapra.
- Akkor mi? - kérdeztem rá gyorsan, pedig türelmesen ki akartam várni a választ.
- Ez. - legyezett a kezével az asztal felett, én pedig értetlenül pislogtam e mozdulat láttán.
- Ez? - kérdeztem vissza, mire ő csak somolyogva bólintott.
- Ez. - ismételte meg olyan pillantással, amiből már simán rájöhettem, mire is céloz.