87/2. fejezet: Menjek vagy maradjak?

Sziasztok!
Ez lenne a 87. fejezet második része, ami már több izgalomban bővelkedik, mint az első fele, de szerintem a következő rész is tartogat majd olyan meglepetéseket, amik ebből a fejezetből indulnak ki. :)
Köszönöm a türelmet mindenkitől, és a kommenteket is a 87/1-hez. :) A következő rész még hétvégén érkezni fog!
Jó olvasást! :)

(Nina)

A Kimivel való beszélgetés után sokkal jobban éreztem magam, pedig azelőtt sem voltam magam alatt. Egyszerűen csak megkönnyebbültem, hogy mindent meg tudtunk beszélni, így már nem nehezedett rám semmilyen nyomás vele kapcsolatban. Illetve akadt még egy kis apróság, de azt egyelőre megtartottam magamnak. Fura is lett volna, ha nincs valami probléma, amin törhetem a fejemet. Az már túl szép lenne... Megelégedtem egyelőre azzal, hogy így is egyfolytában mosolyogtam a felszabadultságtól.
Az sem szegte kedvemet, hogy a második szabadedzés nem egészen úgy alakult, ahogy vártam. Alig gurultam ki a pályára az E20-szal, olyan gyerekes problémák jöttek elő, amiknek köszönhetően felborult a délutánra kialakított tervünk. Hol a váltó rakoncátlankodott, hol a KERS nem töltődött újra, hol a tapadással küszködtem, így nem alakult problémamentesen az a másfél óra, ami alatt elvileg a futamra kellett volna felkészülnöm. Még magamat is megleptem azzal, hogy amikor a mérnököm a levezető körömön a rádióban sajnálkozni kezdett, én csak annyit reagáltam, hogy "majd minden megoldódik". Az viszont már frusztrált, hogy a szerelőimnek dupla annyi munkát adott a minden ellen lázadó autóm, hogy a főszerelőm kijelentette, ma kénytelenek lesznek felhasználni a plusz munkaidőt, ami a szabályok szerint lehetővé teszi, hogy estig szerelhessék a Lotust. Alig intették le az edzést, rögtön nekiestek az autónak, én pedig még harci díszben állva bámultam őket. Valahogy nem vitt rá a lélek, hogy itt hagyjam őket, pedig tudtam, hogy nem én vagyok a felelős a hibákért és a javításban sem vennék sok hasznomat.
- Biztos, hogy nem tudok semmit segíteni? - érdeklődtem Michaeltől, miután meguntam a tehetetlenségtől egy helyben toporgást.
- Utoljára mondom, Nina... - sóhajtott fel a főszerelőm. - Azzal tudnál segíteni, ha hagynál minket dolgozni.
- Útban vagyok, mi? - nevettem fel, miután pár lépéssel arrébb léptem, hogy elengedjek egy szerelőt.
- Menj interjúzni! - javasolta mosolyogva. - Nem hiányzik még a mai napra egy lecseszés a sajtósodtól.
- Na, jó, de később még visszanézek! - intettem már elmenőben.
Két órával később egy halom energiaitallal és szendviccsel felfegyverkezve tértem vissza a boxba, ahol a szerelőcsapatom még nagyban serénykedett az autóm rendbehozásán. Amikor megpillantottam a teljesen szétszerelt és így egészen kis darabokban álló Lotust, még rosszabb volt látni a srácok nyúzott arcát, akik ezek szerint hiába dolgozták ki eddig is a belüket, még sehol sem tartanak az estig kiszabott munkálatokban.
- Hé fiúk, vacsoraidő! - kiáltottam el magamat, mire az összes szerelő egy emberként kapta fel a fejét.
- Az ott kaja? - csillant fel Damien szeme, de választ sem várva eldobta a villáskulcsot és rohant hozzám. - Te jó ég! Pulykás szendvics! Imádlak! - hálálkodott, miközben szinte leszaggatta a csomagolást a szendvicsről, hogy minél hamarabb megtöltse vele a hasát.
- Eszembe juthatott volna, hogy így mégiscsak elég nagy segítség vagy számunkra. - mosolygott Michael, miután ő is magához vett egy szendvicset. - Rendes tőled, hogy feltankolsz minket!
- Ez a legkevesebb, amiért ti mindent megtesztek a kocsimért tesztek. - vontam meg a vállamat mosolyogva. - Nem tudok valamiben segíteni, amíg ti kajaszünetet tartotok?
- Annyit esetleg megtehetsz, hogy behozod a gumitároló kocsit. - mutatott a garázsból kifelé. - A Pirellisek otthagyták a vizsgálat után, de eddig nem volt időnk azzal foglalkozni.
- Hagyd csak, majd én! - jelentkeztem elhivatottan, majd ráérősen kisétáltam a garázsból.
A tárolókocsi tényleg ott ácsorgott a boxunk előtt. Először gondolkoztam, hogy mégis hogyan kéne visszagurítanom a garázsba, de biztos ami biztos alapon megtoltam hátulról, majd amikor éreztem, hogy magától is megindul, már csak terelgettem a megfelelő irányba. Azzal viszont nem számoltam, hogy a garázsnak is van a küszöbhöz hasonló bökkenője, így mivel ezt figyelembe sem véve toltam előre a tárolót, az megugrott a kis ugratón, ami egy kis háborgást okozott a szerelőim részéről.
- Jól van, bocsi! - mentegetőztem nevetgélve, amikor hallottam, hogy cikizni kezdenek.
Aztán észrevettem, hogy valaminek sikerült leborulnia a tárolókocsiról. Nem egy gumi volt, nem is a Pirellis szakember által aláírt igazoló papír, hanem egy oda nem illő dolog. Méghozzá egy csokis muffin fodros szélű, piros muffinpapírba csomagolva, a sütibe pedig egy apró német zászlócskát szúrtak, annak a piros és sárga sávjába egy N. és egy B. betűt tüntettek fel, így aztán nem volt nehéz rájönnöm, hogy valószínűleg nekem szánták. Először értetlenül szemeztem a meglepetéssel, de aztán leesett, hogy nyilván a fiúk akartam megviccelni. Hiszen számítottak arra, hogy visszajövök és talán reménykedtek is abban, hogy szállítok nekik valamit vacsorára, ezért biztosan meg akartak lepni valamivel. Elvégre miért lett volna hirtelen ilyen fontos most behozni a gumitárolót? Azt is sejthették, hogy valószínűleg nem profi módon fogok bánni vele, hiszen még életemben nem tologattam a kocsit.
- Hé, srácok! Melyikőtök volt ilyen aranyos? - kíváncsiskodtam, amikor visszamasíroztam a garázsba, ahol a fiúk még mindig tárolódobozokon ülve eszegettek. A muffin láttán azonban nem olyan reakciók érkeztek, amire vártam.
- Muffin? - tágultak ki Damien szemei, csakúgy, mint néhány perccel ezelőtt a pulykás szendvics láttán. - Azta, nagyon elkényeztetsz minket! Ugye, megkapom? - pislogott rám mosolyogva.
- Ne már, a csokis a kedvencem! - kérlelt egy másik szerelőm, Lee.
- Te már megettél három szenyót haver, nem volt még elég a zabálásból? - torkolta le az egyik társa, Dominic. - Én viszont alig ettem még, jöhet az a muffin!
Abból ítélve, hogy mennyire rátapadtak a kezemben tartott sütire, nem lehetett az a szándékuk, hogy nekem adják az egyetlen muffint, ami errefelé előfordul. Rögtön beláttam, hogy milyen buta ötlet volt az előbbi feltételezésem. Hiszen miért érnének rá muffint beszerezni, becsomagolni és elrejteni a gumitároló kocsiba, ha még a kajaszünetet is rájuk kell erőltetni? Sajnos ezek után második tippnek az ugrott be, hogy csak az a titokzatos rajongóm lephetett meg az újabb ajándékával, aki már kétszer előállt valamivel. Ettől viszont már elment a kedvem a mosolygástól. Vetettem egy pillantást a boxutca felé, majd érdeklődni kezdtem.
- Szóval nem ti rejtették el a gumik közé?
- Ööö..nem! - nevettek fel egyszerre.
- Van tippetek, hogy hogy a fészkes fenébe került oda? - Erre csak tétova fejcsóválás volt a válasz mindenki részéről, ami megint nem volt valami megnyugtató számomra. De nem akartam feleslegesen felidegesíteni magamat, úgyhogy egyszerűen csak odanyújtottam Damiennek a muffint. - Tessék, nekem nem kell!
- Huhú, bekaphatjátok, srácok! - nevette ki a süti után vágyakozó társait, miután a kezei közé kaparintotta.
- Miért adtad oda neki, ha most ilyen fancsali képet vágsz utána? - érdeklődött Lee.
- Nem kell a süti. - ráztam a fejemet, mielőtt teljesen félreértenének.
- Nem csodálom, hogy nem kell! Ez tiszta papírízű! - köpött ki egy falatot a kedvenc szerelőm, alighogy megkóstolta a sütit. Mindannyian csodálkozva néztünk rá, főleg, amikor kihúzott egy darab papírt a muffin belsejéből. - Ó, szóval ezért van papíríze! Bocs, egy darabot sikerült leharapnom belőle. - nyújtotta át a megcsócsált fecnit vigyorogva.
- Jaj, ne... - sóhajtottam lemondóan, amikor a kezembe véve a kis cetlit éreztem, hogy beigazolódnak a női megérzéseim. Fehér lapon nyomtatott sorok, ugyanolyan betűtípussal, mint az előző levélkén. A szöveg viszont még ijesztőbb volt, mint eddig.
,,Az étvágy mindenkiben megvan. Neked biztosan sikerül beérned ezzel az aprósággal. Ha mégsem, kaphatsz repetát...első kézből. Este 8-kor a Hotel Hyundai előtti csarnokban várlak. Ne legyél gyáva kislány, cica! 
Mire a végére értem, rendesen görcsbe állt a gyomrom. Az előző meglepetésnél és a hozzá mellékelt üzenetnél még sikerült elhitetnem magammal, hogy biztosan csak egy megrögzött rajongó akarja a tudtomra adni, hogy létezik, de ez...most már konkrétan attól is felállt a szőr a hátamon, hogy azt a lapot tartom az ujjaim között, amit nem is olyan régen még az üzenet szerzője rejtett el a csokis muffinban.
- Mi az? - kíváncsiskodtak a fiúk, én pedig kihasználtam az alkalmat, hogy megszabaduljak a papirostól. Úgy ugrottak rá, mintha valami kincs lenne. Még Damien is felfüggesztette a muffinmajszolást és odadugta a fejét a többiekéhez, akik a szemükkel újra és újra átfutották a sorokat. Ők is legalább annyira meglepődtek, mint én, de velem ellentétben ők inkább poénként fogták fel az ajándékot és az üzenetet is.
- Szerintem egy nagyon furfangos rajongóval állsz szemben. - vélekedett Marco.
- Én a helyében azt írtam volna, randizzá' már velem, te vagy a bálványom! - játszotta meg magát Glynn, amin röhögnöm kellett, pedig egyáltalán nem találtam viccesnek a helyzetet.
- De vágjátok, hogy ez már a harmadik? Szingapúrban rózsát kaptam, Japánban meg egy dobozkát, amiben a fényképem volt - avattam be őket az előzményekbe.
- Kreatív. - bólogatott maga elé Michael.
- És kitartó. - mondta Dominic.
- Na meg k*rva sok pénze lehet, ha minden futamon személyesen ott van! - tette hozzá Damien.
- Főleg, ha ugyanúgy járatos a paddockban és a boxutcában is. - hümmögtem. - Ki a franc engedne be ide egy átlagos embert? Ráadásul rögtön a szabadedzés után?
- Pénzes a csávó, ez tuti. - értettek egyet velem a srácok. - Sokat megengedhet magának. Akár be is jöhetne a home-unkba és találkozhatna veled élőben is, mégis csak ilyen szarságokat küldözget.
Na pont ez az, amit nem akarok: találkozni ezzel a suttyóval! Aki ekkora retardált, hogy rózsával, a saját fotómmal és muffinnal akar lekenyerezni, de közben ilyen fenyegető üzeneteket mellékel az apróságai mellé, az ne engem nevezzen gyávának, hanem saját magát! Ha ennyire odavan értem, miért nem tolja a pofáját elém, ahelyett, hogy hülye cetlikkel idegesít fel a futamhétvégéken?
- Na és mész repetázni? - érdeklődött Damien, miután benyomta az utolsó falatokat is a pofazacskójába.
- Mi? Áh, nem! - legyintettem mosolyogva. Nem akartam betojinak tűnni, mikor ők láthatóan lazán kezelték a dolgot. Persze én is nyugodtabban állnék hozzá, ha nem én lennék az ismeretlen célszemélye...
- Ha engem kérdezel, megéri! - biztatott drága belga szerelőm. - Ha egy pasi ilyen jól süt, az csak nem lehet rossz ember...
- Ha így akarod rávenni, hogy hozzon neked repetát, akkor jól csinálod, haver! - veregette hátba Marco.
- Nekünk viszont a munkánkat kéne jól csinálni. - pattant fel hirtelen Michael és mint jó főnök, felugrasztotta a többi fiút is. - Bocs Nina, de ennek az autónak még ma este kész kell lennie. - nézett rám bocsánatkérően. - Köszi a szenyókat, de szerintem most már menj vissza a hotelbe.
- De...biztos, hogy nincs valami, amiben segíthetnétek? - próbálkoztam tovább a segítőkészségemmel. Igazság szerint most már inkább azért szerettem volna maradni, hogy legyen mire fognom azt, hogy eszem ágában sincs találkozni ezzel a krapekkal, de sajnos a főszerelő ezúttal is elhajtott. - Hát jó, akkor megyek. Jó munkát, fiúk! - köszöntem el a csapattól, akik egy gyors integetés után visszatértek a melóhoz.
Összeszedtem a cuccomat, amit mindig magammal hozok a pályára, megittam egy energiaitalt a büfében, sőt még egy almát is elfogadtam az egyik büféslánytól, csakhogy legyen még okom a maradásra. Figyeltem az időt, de hiába akartam tovább húzni, nem sokkal hét óra után végül meguntam az egy helyben toporgást és legyőzve az alaptalan félelmeimet elindultam a parkolóba. Mielőtt még elhagyhattam volna a motorhome-ot, szerencsésen összefutottam Michaelával, aki eléggé morcosan nézett rám, amikor meglátott.
- Te még mindig itt vagy? Megmondtam, hogy használd ki a szabad estédet, nincs ilyen minden hétvégén!
- Jó, de muszáj volt visszajönnöm a fiúkhoz. - mentegetőztem. - Vittem nekik szendvicset, tökre örültek neki!
- Máskor meg azért nyafogsz, mert hullafáradtan zuhansz be az ágyadba! - forgatta a szemét a sajtósom. - Legalább a hasznukra voltál, vagy csak feltartottad őket?
- Igazából most már azt kívánom, bárcsak ne segítettem volna! - sóhajtottam letörten.
- Ugye nem tettél tönkre még valamit? - kapta rám hirtelen a tekintetét. - Úgyis kezdem azt hinni, hogy a garázsodat megszállták a gonosz szellemek, annyi galiba történt ma már ott.
- Mondjak még egyet? - nevettem fel, majd miután Michaela kérdőn nézett rám, beavattam a mai meglepetés megtalálásának folyamatába. Kezdtem a gumitárolóval és befejeztem a rendkívüli találkozó lehetőségével. A sajtósom is hasonlóan reagált, mint én, és ez azért megnyugtatott.
- Ne merészelj találkozni vele! - mutogatta az ujját az arcomba figyelmeztetően.
- Nem is akarok! - szögeztem le gyorsan. - Úristen, mintha ez hiányozna az életemből!
- Meg a mai napodból! - tette hozzá. Azért ebben ne értettem egyet vele, hiszen csak a délutáni mizériáktól kezdődően romlott a mai hangulatfaktorom. - Akkor nincs mitől tartanom, ugye? Most az egyszer hallgatsz rám, Nina? - fordult felém úgy, mint aki meg akar bizonyosodni arról, hogy bízhat bennem.
- Hallgatok. - bólintottam.
- Nyugton maradsz ma este? Nem csinálsz hülyeséget, ugye? - faggatott tovább, mire elnevettem magam.
- Azért ne beszélj velem úgy, mint egy kisgyerekkel! - kértem ki magamnak.
- Úgy beszélek veled, ahogy szót értek veled. - helyesbített gúnyos mosollyal. - Szóval maradsz a seggeden és nem sodrod magad bajba, ugye?
- Ne aggódj már miattam!
- Annyira kiszámíthatatlan természet vagy, hogy sosem lehet tudni, mikor vagy biztos a dolgodban. - csóválta a fejét. - Mert ha nem vagy elég biztos, akkor egyik percről a másikra megváltozik a hozzáállásod.
- Kösz az értékelést, de nem áll szándékomban egy pszichopatával találkozni. - bizonygattam továbbra is.
- Most az egyszer bizalmat fogadok feléd. - jelentette ki hivatalos hangnemben. - Ne adj okot a csalódásra, kérlek!
- Azon leszek. - ígértem meg mosolyogva. Aztán eszembe jutott, hogy hálából tehetne nekem egy szívességet azzal, hogy a társaságom lesz a visszafelé tartó úton. Addig se kell attól tartanom, hogy mihelyst kiszállok a bérelt autómból, valaki kirángat és a képembe nyom egy újabb vészjelző üzenetet. - Cserébe elfuvarozhatlak a hotelig? - érdeklődtem a lehető legközömbösebben.
- Leköteleznél. - mosolyodott el hálásan, mire én -bár más okokból, de- legalább ennyire hálásan mosolyogtam vissza rá.

Az már eddig is tiszta volt előttem, hogy Korea egyáltalán nem azon az úton jár, hogy megszerettesse magát velem, de már az a tény, hogy kb. úgy jutottam el a hotel parkolójától a szobámig, hogy minden egyes embert jól megnéztem magamnak, eléggé megrémisztett. Szó szerint ráparáztam, hogy az itt lakók közül lényegében akármelyikük lehet Mr.Ismeretlen, aki talán csak arra vár, hogy a képembe nyomjon egy újabb muffint, miközben azzal a feltehetően vészjósló hanggal elmondja az újabb üzenetét, amit csak cetlikre firkált. Hiába járt estefelé az idő egy hosszú nap után, úgy sprinteltem végig a hotelen, mintha üldöznének. Akkor fújtam csak ki a levegőt, amikor becsuktam magam mögött a hotelszobám ajtaját.
Kezdtem kényelmetlenül érezni magamat attól, hogy egy tök idegennek sikerült elérni, hogy miatta izguljak egy átlagos péntek estén. Bármi is a célja az újabbnál újabb meglepetéseivel és a sejtelmes kis üzeneteivel, az már biztosan egy részeredmény, hogy idegesít a titokzatossága. Most viszont már nem csak idegesít, de félelmet is kelt bennem, mivel mostani célzás a találkozásra már arra enged következtetni, hogy már nem akar tovább a láthatatlanság mögé rejtőzni. Találkozni akar velem, amivel esetleg azt akarja érni, hogy megismerjem és megtudjam a szándékait. Ahogy ezen gondolkoztam, egy pillanatra elhalványult a néhány perccel ezelőtti rettegésem, a helyét a kíváncsiság vette át. Kísértésbe estem, hogy áttanulmányozzam a kis papírt, ami még a nadrágom zsebében lapult. Egy ideig gondolkoztam azon, hogy okos dolog-e megint szembesülni a zaklatóm újabb üzenetével, de aztán a türelmetlenségem győzött felettem.
Másodszor is a kezembe fogtam a papírt és elolvastam a pontos dátumot és a helyszínt, amit az illető megjelölt. Átfutottam a szememmel a sorokat újra és újra. Így, hogy csak kettesben voltunk, minden egyes betűtől kirázott a hideg. A karomon jól láthatóan felállt a szőr, mire ösztönösen dörzsölni kezdtem a bőrömet. Basszus, nekem ez nem fog menni. Teljesen be vagyok parázva. A többiek előtt nem mutattam, de most már tényleg kezd ez az egész mizéria megrémiszteni. Fogalmam sincs, kinek van annyi ideje, hogy kedve és módja szerint húzza az agyamat hétről hétre a sejtelmes üzenetekkel teletűzdelt kis ajándékaival. Eddig még eltűrtem minden egyes apróságot, de ez a mostani kihúzta a gyufát. Egy pillanatra el is felejtettem a félelmemet, a helyét a tehetetlenségből fakadó düh vette át. Nem lehetek ilyen gyáva! Muszáj megtudnom, ki ez a titokzatos rajongóm, vagy ha nem az, miért bombáz folyamatosan a hülyeségeivel. Ha pedig a homokba dugom a fejemet, sosem fogom megismerni. Bármennyire is tartok ettől a találkozástól, muszáj elmennem. Csak akkor vethetek véget ennek a zaklatásnak, ha jól elbeszélgetek ezzel az ismeretlennel, különben sosem fog leállni. Úgyhogy ha a fogaimat összeszorítva, de akkor is elmegyek erre a találkára.

Most, hogy erre a magabiztos elhatározásra jutottam, inkább visszatettem a papirost az éjjeli szekrényre, hogy amíg elkészülök, ne is lássam többet. Nem akartam, hogy a sorokat olvasva megint elbizonytalanodjak.

Inkább a bőröndömben kutakodtam valami más ruha után. A kezembe akadt egy egyszerű farmernadrág és egy fehér hosszú ujjú felső, majd miután az ágyamra dobtam őket, elkezdtem lehámozni magamról a Lotus-os csapatpólómat. Éppen ezt a pillanatot választotta valaki arra, hogy teljes erejéből feltépje az ajtót.

- Mondd, neked az a maradék eszed is elment? - robogott be Kimi a szobámba. 

Annyira megijesztett a hirtelen megjelenése és a szinte már üvöltő hangja, hogy rémületemben ugrottam egyet, még a pólómat is eldobtam magamtól.

- A rohadt életbe, kopogni luxus?! - kiabáltam az előbbi ijedtség hevében. Nem elég, hogy már így is össze-vissza ugrál a gyomrom az idegességtől, Kimi még rám is tör a legnagyobb csendben.

- Szarok rá! - morogta, de aztán kicsit elhallgatott, amikor végre észrevette, milyen helyzetben ért az érkezése. Egy ideig elidőzött rajtam a tekintete -nyilván most tűnt fel neki, hogy csak egy melltartóban ácsorgok-, de aztán eszébe jutott, miért is jött. - Nálad meg úgy látszik gondolkozni luxus! Mégis mi a francra készülsz? - bökött a fejével a ruháimra, amik még mindig arra vártak, hogy felvegyem őket.

- Muszáj elmennem. - haraptam be a számat.

- Semmi sem muszáj! - förmedt rám. - Az istenért Nina, kényszerít valaki?

- A tehetetlenség! - vágtam rá. - Elegem van ebből a senkiháziból, érted? Nem bírom már tovább! Meg kell tudnom, hogy ki ez!

- Jó, ezt k*rva gyorsan felejtsd el! - ripakodott rám ingerülten. Felvette az eldobott Lotus-os felsőt, majd közelebb jött és nekilökte a mellkasomnak. - Vedd vissza! Most!

- Azt fogom felvenni! - mutattam az ágyamon fekvő cuccokra.

- Mondom ezt most szépen felveszed! - közölte erélyesebben, majd felfordította a tenyeremet és belenyomta a pólót. - Nem mondom még egyszer!

- Kimi, ne csináld ezt! - néztem rá gyötrődve. Annyira nem hiányzik, hogy most megnehezítse a dolgomat. Már éppen elég erőt gyűjtöttem, hogy elinduljak, erre ő letöri azt a kevés harci kedvemet is, amit feltuningoltam magamban. - Sosem lesz vége, ha nem állítom le. Beszélnem kell vele!

- Te teljesen megőrültél? - nevetett fel hisztérikusan. - Ez nem játék, Nina!

- Pont azért akarok véget vetni ennek! - magyaráztam, magabiztosságot erőltetve magamra. Nem segített rajtam, hogy a finn vészjósló hangsúlya megint félelmet keltett bennem. Azért, hogy ez ne tűnjön fel neki, inkább rá tereltem a szót. - Különben is, honnan tudtad, hogy épp oda készülök?
- Összefutottam a sajtósoddal, aki volt olyan kegyes, hogy értesített róla, milyen édes kis ajándékot kaptál megint. - közölte gúnyosan. - Sőt, még azt is hajlandó volt elárulni, hogy benned nem tud megbízni, hiába mondtad a szemébe azt, hogy eszed ágában sincs elmenni erre a hülye találkozóra.
- Akkor még úgy gondoltam, hogy jobban teszem, ha figyelmen kívül hagyom. - védekeztem rögtön. - De Kimi, pont te voltál az, aki az előző alkalommal figyelmeztetett, hogy nem szarhatok bele az egészbe, mert ez komoly. Ezek után pedig beláttam, hogy igazad van! Csakhogy ha nem teszek ellene semmit, ez az idióta ugyanúgy zaklatni fog!
- És erre szerinted az a megoldás, hogy belesétálsz a csapdájába. - bólogatott, de sütött róla, hogy ellenzi az egészet. - Úgy képzeled el ezt a találkozót, hogy szépen odamasírozol elé, ő feléd nyújtja a kezét, mosolyogva összeismerkedtek és egy kávé mellett elbeszélgettek? Komolyan ennyire naiv vagy?
- Fogalmam sincs, mire számítsak, de mindenképpen szeretnék elmenni, hogy... - kezdtem bele a magyarázkodásba, de Kimit egy cseppet sem érdekelték az érveim, mert kiszúrta az éjjeli szekrényen heverő cetlit és miután a kezébe vette és elolvasta, eltorzult az arca.
- Elmondjam neked, mire számíthatsz? - vágott közbe mérgesen. - Mihelyst meglát, odatolja a képét hozzád, de ahelyett, hogy meghívna egy jó kis traccspartira, befogja a szádat és elhurcol valamelyik sötét sarokba, ahol azt tehet veled, amit akar! - vázolta fel az elképzelését, aminek hallatára megint összeugrott a gyomrom.
- Kérlek ne mondj ilyeneket... - kértem, miközben a szememet lehunyva próbáltam magamba erőltetni egy kis bátorságot. Minden egyes szavával leépítette az acélos elhatározásomat.
- És tudod, mi az az akármi? - folytatta kíméletlenül. - Ha kedves a fickó, előbb betömi a szádat azzal az átkozott sütivel, hogy ne kiálthass segítségért. Amíg te elmajszolod a sütit, letépi rólad az összes ruhát, és közben élvezkedik a kiváltságban, hogy megfektetheti a pilótacsajt.
- Kimi... - szóltam rá, de csak azért sem hagyta abba.
- Minden egyes percét élvezni fogja! - sziszegte, miközben vészjósló tekintettel elém lépett. - Sőt, kihasználja, hogy amíg te csak tehetetlenül vergődsz, ő mindent az irányítása alatt tarthat. Neked beleszólásod sem lesz a dologba. Esélyed sem lesz menekülni a kezei közül. Olyan mocskos dolgokat tesz majd veled, amiket a legocsmányabb álmaidban sem képzeltél volna el. Csak éppen az lesz a poén, hogy ez nem álom lesz, hanem a valóság! - ordította az arcomba az utolsó szót, amitől legalább annyira kiugrottam a bőrömből félelmemben, mint néhány perccel ezelőtt a megjelenésekor.
- Fejezd már be! - kiabáltam riadtan. - Szerinted nem vagyok így is eléggé beparázva? Mégis mi a francért kell még rátenni száz lapáttal?
- Azért, mert k*rvára nem akarom, hogy ez megtörténjen veled! - válaszolt ugyanúgy őrjöngve, mint én. - Féltelek, b*zdmeg és nem fogom hagyni, hogy kicsessz magaddal!
- De én sem....
- Úgyhogy most visszaveszed azt a szaros pólót és egyszer ebben a kib*szott életben azt fogod csinálni, amit én mondok! Rohadtul leszarom, hogy húzod-e a szádat vagy sem, itt maradsz a seggeden és nem fogod kielégíteni annak a perverz pszichopata f*szkalapnak az összes mocskos vágyát! - határozta el magát, miután rendesen kikáromkodta és kiüvöltötte magát.
Én konkrétan annyira megrémültem attól, ahogyan kikelt magából, hogy teljesen megilletődve csak bólogatni tudtam. Azt éreztem, hogy életemben először félek Kimitől. Az ingerült hangja is úgy csattant a szoba eddigi csendjében, hogy szinte beleremegtek az ablakok, de bennem biztosan megállt az ütő, mert egy árva hang sem jött ki a torkomon, pedig néhány másodperccel ezelőtt még akartam valamit mondani. A finn ordítozása viszont belém fojtotta a szót, már egy ép gondolatom nem volt, mire befejezte a szónoklást. Ezután ő is elhalkult, zsebre dugott kézzel várt valamire. Feltehetően arra, hogy végre felhúzzam "azt a szaros pólót".
- Oké...jó...jól van. - cincogtam tőlem abszolút nem megszokott vékony hangon. Engem is meglepett, hogy a hangomból ugyanaz a félelem hallatszott ki, mint amitől belülről remegett a gyomrom. Most már csak azzal volt problémám, hogy nem tudtam eldönteni, mitől is félek jobban.
- Mi van jól? - kérdezett vissza Kimi. Még mindig tiszta ideg, érződik a hangján.
- Én nem...nem megyek sehová. Igazad van...inkább...azt hiszem, inkább...izé, maradok. - makogtam, mint aki totál be van tojva. Talán így is van, de baromi kínos, hogy ezt valószínűleg a finn is látja. Inkább befogtam a számat, és a lehető leggyorsabban belebújtam a felsőmbe. Így már részben biztonságban éreztem magamat.
- Aki nem ért a szép szóból... - mosolyodott el kisebb meglepetésemre Kimi, aki végignézte, hogyan szerencsétlenkedem fel magamra nagy sietségemben az egyenpólót. - ...az kitartó. De nem eléggé...
Bátorkodtam egy fintorral válaszolni, de amikor a finn meg akarta torolni ezt a pimasz reakciót és közelebb lépett, én ösztönösen hátrálni kezdtem. Az előbbi fejmosása után még mindig ezerrel dobogott a szívem, és ahogy tett felém egy lépést, már a mellkasomat verdeste.
- Hé...most meg tőlem parázol? - nevetett fel rekedtesen.
- Az előbb leordítottad a hajamat, miközben összehordtál egy csomó undorító mocskot, amit nem is akartam hallani! - emlékeztettem azonnal, majd kis szünet után halkan hozzátettem - Soha nem beszéltél még így velem...
- Nina, az istenért! - emelte égnek a tekintetét. - Ha olyan vékony hangon veszlek rá, hogy egy lépést se tegyél az ajtóból, szerinted meggyőzlek? Nem, rohadtul nem! Halláskárosodást nem szenvedtél, de az agyad legalább a helyére csúszott. Ez volt a célom és most k*rva jó lenne minden, ha nem fosnál tőlem! - háborgott most már inkább sértetten, mint ingerülten.
- Kimi... - köszörültem meg a torkomat egy kisebb kínos csendszünet után. - Már azzal meggyőztél, hogy bejöttél ide.
- Na ne... - ráncolta a homlokát. Még egy hitetlenkedő nevetést is engedélyezett magának, így azt vettem ki a reakciójából, hogy eléggé meglepte a válaszom.
- De. - erősítettem meg a kételyét. - Így volt.
Most, hogy néhány pillanat alatt elmúlt a düh és a félelem okozta köd előtte és előttem, előtört belőlem az iszonyatos méretű megkönnyebbültség. Két lépés múlva már belekapaszkodtam Kimibe és jó erősen megöleltem. Hálás voltam neki és ezt hirtelen nem tudtam máshogy kifejezni neki. Először kicsit tartottam tőle, hogy nem fogja érteni a kiszámíthatatlan reakciómat, de amikor megéreztem a hátamon a karjait, amikkel magához ölelt, már nem volt bennem a félsz. Elhúzódtam tőle, de csak annyira, hogy a szemébe tudjak nézni.
- Utálom, de mindig igazad van. - vallottam be mosolyogva.
- Én meg azt utálom, hogy mindig beismered, csak sosem hallgatsz rám. - vágott vissza szintén mosolyogva.
- Kivéve, ha ilyen cifra körítéssel adod a tudtomra, hogy mi a jó nekem. - helyesbítettem.
- A lényeg, hogy így legalább felfogod. - biccentett.
- És meg is köszönöm a fáradozásaidat. - mosolyodtam el szélesen. Rögtön felcsillant a szeme.
- Milyen módon? - nézett le rám vigyorogva. Ijesztő volt, hogy ezúttal azonnal eltaláltam, mi járhat a fejében. Talán a közelsége miatt, vagy szimplán azért, mert már nem egyszer a tudomásomra adta, hogy milyen szándékai vannak, de most tisztán láttam rajta, mit vár tőlem.
- Ó, hát attól tartok nem szolgálatok semmi izgalmassal. Sajnos parancsba adták, hogy a pólónak rajtam kell lennie, így hát... - mutattam a felsőmre, miután vigyorogva elléptem tőle. Kimi tágra nyílt szemeket meresztette a meglepetéstől.
- Ez nem akadály... - válaszolta végül célzatosan.
- Viszont sikerült elérned, hogy "fosok tőled". - idéztem a szavait, mire elfintorodott. Persze csak poénnak szántam, de remekül bevált.
- Mit kéne tennem, hogy ez megváltozzon? - érdeklődött mosolyogva.
- Lehet, hogy őrültségnek fogod tartani, de elképesztően nagy szükségem lenne rád. - kezdtem bele vonakodva, de bízva abban, hogy meg tudom győzni. Kitaláltam ugyanis, hogy hogyan lakjon jól a kecske és maradjon meg a káposzta. - Kimi, muszáj kiderítenem, ki ez a szemétláda, aki szórakozik velem.
- De az előbb mondtad, hogy nem mész sehová, b*zdmeg! - akadt fenn az előbbi kijelentésemen.
- Egyedül nem is. - mondtam gyorsan, majd elmosolyodtam. - De ha velem jössz, nem tehet velem semmit az a barom, akármik is a tervei.
- Menjek veled? - szólalt meg már nyugodtabban.
- Ha nincs jobb programod estére. - haraptam be az ajkamat, mivel tartottam attól, hogy nem lesz kedve az egészhez. De számomra az, hogy az előbb adta a tudtomra, hogy félt engem és nem akarja, hogy bajom essen, azt jelenti, hogy nem hagyna magamra egy ilyen kínos helyzetben. Nem is vártam volna, hogy ellenkezzen.
- Az a szerencséd, hogy k*rvára érdekel, ki ez a seggfej... - szűkült össze a szeme, ahogy eltűnődött.
- Akkor...?
- Persze, hogy veled megyek. - bólintott, mire őrülten dobogni kezdett a szívem. Az örömtől, vagy az izgalomtól, a lényeg, hogy ez teljesen más okokból történt, mint az előbbi alkalommal. - De az én játékszabályaim szerint játszunk, világos? - Bólintottam, ő pedig felvette a kezébe az ágyon fekvő ruháimat, majd a fejével az ajtó felé bökött. - Az én szobámban kezdünk hozzá, úgyhogy gyere!
Értetlenül pislogtam rá, de nem akart többet mondani. A beazonosíthatatlan mosolya sem árult el sokat a szándékairól, hiába örültem annak, hogy néhány perccel ezelőtt azonnal lelepleztem a szándékát. Most csak annyit tehettem, hogy miután elhagytuk a szobámat és megérkeztünk az övébe, kíváncsian vártam, hogy mi lesz az első utasítása.
- Első lépés... - jelentette ki, majd végignézett rajtam, miközben a mosolya lassan beterítette az egész arcát. - Ruhákat le, Kicsi Nina! Kezelésbe veszlek...