97. fejezet: Működjünk együtt!

Sziasztok!
Úgy emlékszem, hogy még nem írtam ki mindenki számára, de akkor most megteszem: ezzel a történettel már célegyenesben vagyunk, és ahogy egyesek már meg is tippelték, a 100. résszel fog véget érni. Ez azt jelenti, hogy még három fejezet és egy epilógus van hátra, gondoltam jelzem :)
Ez a mostani fejezet számomra az egyik kedvenc, mert sokat mosolyogtam, miközben írtam. Már az előző részben is felelevenítődött pár korábbi emlék, itt most konkrétabban hoztam témába egy régi momentumot, ami anno többeteknek tetszett, ha nem csal az emlékezetem :) Remélem tetszeni fog és ha van egy kis időtök, megírjátok a véleményeteket a részről :)
Jó olvasást! :)

(Nina)

A kezdeti bóklászásból végül egy csúcs kis pótnyaralást sikerült összehoznunk. Fort Worth-ot elhagyva bejártuk Dallast - ami mint később kiderült, a szomszédságban fekszik -, ahol hihetetlenül klassz napokat töltöttünk el. Hol játékteremben ütöttük el az időt, hol kaszinókba néztünk be, még egy mozifilmre is beültünk, ezenkívül pedig csupa olyan dolgot csináltunk, amivel rálazíthattunk az utolsó futamhétvégére. Mivel annyira jól éreztük magunkat és olyan sok programra kerítettünk sort, csak csütörtökön jutott eszünkbe, hogy talán tovább kéne utazni Brazíliába. A főnökeink talán már a hajukat tépték, amikor rájöttek, hogy valószínűleg nem csak a médiaeseményeket hagyjuk ki, de a pályabejárást és a mérnöki meetinget is ellógjuk, de mivel Kimi kötelezett rá, hogy kikapcsolt mobillal élvezzük az amerikai miniszabadságunkat, elérhetetlenné váltunk - nem csak a csapatunk, - mindenki számára. Ami persze nekünk pár napos csodálatos kikapcsolódást jelentett, az a csapat nagykutyáinak rémálmot. Meg is kaptuk a fejmosást a szó nélkül megejtett lógásunkért, amikor pénteken reggel megjelentünk a home-ban.
- Az egy dolog, hogy kihagytátok a futam utáni megbeszélést... - szónokolt Eric, miközben mi Kimivel éppen egy croissant-t nyomtuk be reggeliként. Mivel tegnap késő este futottunk be Sao Paolóba, ma virradóra elaludtunk és csak késve érkeztünk meg a pályára, gyorsan kellett valami felfrissítő kaja, hogy ne üres gyomorral essünk neki a melónak - De igazán szólhattatok volna, hogy csütörtök estig eltűntök! Senkinek fogalma nem volt arról, hogy hol vagytok, úgy felszívódtatok, mint akiknek se híre, se hamva.
- Hiányoztam, főnök? - kérdezte Kimi flegma vigyorral.
- Ez csak természetes - bólintott Eric mosolyogva, a finn pedig elégedetten nyammogott tovább a reggelijén - De a lényeg, hogy ez nem volt szép húzás tőletek.
- Nagyon sajnáljuk. Nem fordul elő ilyen többet! - pislogtam rá bocsánatkérően, de ahogy Kimi sem, én sem bírtam ki mosolygás nélkül ezt a hallgatást.
Az egész szitu olyan vicces volt: Eric majdhogynem úgy viselkedett, mint egy következetes apa, aki aggódik a két szökevény kölykéért. Ez egyrészről aranyos és kedves reakció, másrészről viszont zavaró, hiszen nem vagyunk már gyerekek és Ericnek ilyen téren nem lenne joga beleszólni abba, hogy mit csinálunk munkaidőn kívül. De egyikünk sem vette komolyan a főnököt, úgyhogy nem csináltunk belőle ügyet.
- Azt biztosra veszem - nézett ránk felváltva, miközben a legszigorúbb arckifejezésével próbált fenyegetőnek tűnni. Már kezdtem lelkiismeret furdalást érezni, amiért egyáltalán nem érzem magam fenyegetve... - Tudjátok, hogy mi igyekszünk biztosítani nektek azt a kellemes szabad teret, amire szükségetek van, főleg így, hogy...khm...szóval közösen töltitek el a munkán kívüli szabadidőtöket.
- De még hogy! - szólt közbe Kimi nevetve.
- Nem vagyok kíváncsi a részletekre... - mondta gyorsan a főnök. Már épp a mondandóját készült folytatni, amikor a finn ismét megszólalt.
- Na, most m'ért? Tök természetes dolgokra gondoltam.
- Van sejtésem róla, hogy neked mi természetes nap, mint nap - vonta fel a szemöldökét Eric, majd hirtelen átirányította a figyelmét rám - Te is ilyenné válsz, ha sokáig vele maradsz.
- Pont ez a cél - felelt helyettem Kimi.
- Nem biztos, hogy jó hatással vagy rá - nézett rá figyelmeztetően a főnök.
- Ezt nézd! - hívtam fel a figyelmét magamra, miután felhúztam a pólómat, hogy látni lehessen a pár napja készült tetoválásomat. Eric szeme enyhén szólva kiguvadt, amikor kiszúrta a fekete feliratot a medencecsontomon.
- Erről beszélek... - sóhajtott fel, miközben becsukta a szemét. Ez idő alatt Kimivel egymásra kacsintottunk, hiszen pont ezt a hatást akartuk elérni a főnökünkön, aki viszont hamarosan újra magához tért - Rendben. Ez a ti dolgotok. Afelett viszont nem hunyhatok szemet, hogy előzetes bejelentés nélkül kihagytátok a csütörtöki napot, ráadásul semmi olyan nyomós okotok nem volt a kimaradásra, amit figyelembe véve elnézhettük volna a lógásotokat.
- És mit teszel velünk? Beállítasz a sarokba? - poénkodott Kimi jókedvűen. Én is kuncogni kezdtem az ötletén. Biztos ezen sértődhetett meg a csapatfőnök, mert hirtelen határozottá vált a hangja.
- Nem egészen. Másfajta büntetést találtam ki nektek.
- Ó, ne! Csak büntit ne! - kezdett jajveszékelésbe Kimi - Csak azt ne mondd, hogy bezársz valahová! Klausztrofóbiám van, tuti nem élném túl!
- Nem kell bezártságtól félni - mosolygott nyugodtan Eric - Egyedül a munkától való félelem gátolhat majd, de...
- Rémesen sajnálom, súlyos melóallergiában szenvedek - rázta a fejét a finn. Nekem már rázkódott a mellkasom a visszafojtott nevetéstől, Eric viszont nem annyira díjazta Kimi szokatlanul bőbeszédű viselkedését.
- Örülök, hogy jókedved van, de remélem akkor estig kitart.
- Miért, mi lesz este? - kérdeztünk rá egyszerre.
- Adatokat fogtok elemezni egészen estig - közölte a programot vigyorogva - A szabadedzések telemetriái lesznek a mai randipartnereitek. Utolsó hétvégénk lévén a mérnököket hagyjuk pihenni, ők megcsinálják a legfontosabbakat, ti pedig elvégzitek a maradékot. Ez lesz a büntetésetek.
- Megírod a végrendeletemet? - érdeklődött tőlem Kimi a súlyos ítélet kijelentése után.
- Nem lesz olyan súlyos - próbált minket biztatni a főnök. Nem tűnt fel neki, hogy Kimi előbbi kérése és az én töretlen vigyorgásom is azt bizonyította, hogy képtelenek vagyunk komolyan venni őt és a büntetését.
- Ha nem éljük túl, tiéd a kocsim - jelezte a finn Ericnek. Azt hiszem ezzel borította ki teljesen szegényt.
- Majd meglátjuk, mennyire lesz kedved poénkodni ezernyi adat felett - mosolygott, miután úgy döntött, inkább nem reagál Kimi nagylelkű felajánlására - További jó étvágyat! Egészen pontosan 7 percetek van betömni azt, ami még a kezetekben van! - tette hozzá parancsoló hangon, majd végre valahára magunkra hagyott.
- Kellett ez nekünk? - csóváltam a fejemet elszontyolodva. Semmi kedvem nem volt az estémet adatok elemzésével tölteni, főleg mivel alig aludtam az éjszaka és mára terveztem a pótlást.
- Sima ügy - mondta két harapás között - Figyu...fizetek egy kört azoknak, akik hajlandóak helyettünk bevállalni a telemetriákat. Tuti, hogy lesz rá jelentkező.
- Én esetleg felajánlok valamelyiküknek egy vacsorát egy büfében - ötleteltem én is. Bármennyire is szorgalmas vagyok normál esetben, ma tényleg nem fűlött a fogam ahhoz, hogy későig a pályán maradjak, így bármire képes lettem volna, hogy lepasszoljam a büntimelót.
- Azt, persze! - nevetett ki a finn. Nem értettem, mi olyan nevetséges ezen. Talán egy kissé alábecsül...?
- Lefogadom, hogy van, aki ezért cserébe elvállalja az elemzést - vágtam rá kicsit sértetten.
- Én is - biccentett - De az nem alku, hogy randizni mész vele. Szóval maradunk a piás meghívásnál.
- Önző vagy! - jelentettem ki félig szemrehányóan.
- Ja, lehet. Általában nem szívesen osztom meg másokkal azt, ami az enyém - villantott egy gyors mosolyt. Ez az egy másodperc bőven elég volt ahhoz, hogy leolvassza rólam a sértett ábrázatot és meggyőzzön arról, hogy az italmeghívás tényleg jobb ötlet az esti különmelóra.

Amikor munkába álltunk és megkaptam az első előrejelzéseket a mai délelőttre vonatkozóan a versenymérnökömtől, kissé alábbhagyott a reggeli mosolygásom. Abban reménykedtem, hogy a brazil időjárás nem hazudtolja meg magát és biztosít nekünk egy esős pénteki napot, de bezzeg ilyenkor Interlagos verőfényes napsütéssel vár. Általában nem csípem, ha esős körülmények zavarják a munkánkat pénteken, de egy mai csapadékzuhatagnak különösen örültem volna, hiszen a sok eső-kevés kör-még kevesebb adat összefüggésből az következne, hogy szinte semmi dolgunk nem lenne Kimivel 'telemetria-elemzés' címén. Ugyanis ha nincs adat, nincs telemetria és nincs meló sem. De mindez már túl szép lett volna ahhoz, hogy igaz legyen, így bele kellett törődnünk, hogy egyelőre nincs eső, csak sok-sok kör és elemzésre váró adat...
Délelőtt egy hetedik, délután egy kilencedik helyet hoztam össze, de mindkét edzésen több, mint 30 kört tettem meg a pályán, úgyhogy bőven volt mit kielemezni. Kimi délelőtt még megpróbált spórolni a körszámmal, de délutánra már őt is rákényszerítették a többletmunkára, így összesen rengeteg adatot produkáltunk a mérnököknek. Az egész helyzet úgy jött ki, mintha direkt dolgoztatnának minket a csütörtöki lógásunkért, így sejtettük, hogy minden bizonnyal az esti összedolgozás is totál szívás lesz. A sejtésünk pedig fájdalmasan be is igazolódott.
- Ez a telemetria pedig remekül szemlélteti, hogy ezen a ponton látványos gumikopás következik be - magyarázta Alan Permane, aki úgy tűnt fáradhatatlan, ha elemzésről van szó - Innentől kezdve vészesen romlik az abroncsok állapota, így szinte biztos, hogy a tizennyolcadik körben kell kereket cserélnünk. De mi még így is előnyben vagyunk, hiszen...
- Tudjuk, tudjuk - szóltam közbe a monoton dumájába. Fáradtan és gépiesen elismételtem, amit már legalább tízmilliomodjára akart az eszünkbe vésni - A mi autónk két fokkal jobban bírja a gumikopást, mint a riválisoké. Nem egy fokkal, kettővel és ez lehet az ütőkártyánk, mint már annyiszor az évben. Az már csak részletkérdés, hogy mindössze egyszer sikerült győzelemre váltani ezt az előnyt, ugye? Az is inkább a pilóta érdeme volt, mint a gumié igaz, Kimi? - fordultam a finn felé, aki viszont mereven bámult maga elé és unott képet vágott. Röviden és tömören: éberen aludt.
- Ja, aha... - bólogatott, bár szerintem a kérdést sem hallotta rendesen - Passzolsz egy kis piát? - bökött a fejével az energiaitalokra, amik direkt arra vártak, hogy felpezsdítsük fáradt agysejtjeinket.
- Tessék, bár kétlem, hogy ez segít - löktem át az asztal egyik feléről a másikra az energiaitalt, majd mivel én is kedvet kaptam hozzá, magamnak is kibontottam egyet. Mosolyogva egymás felé emeltük a dobozt, majd egyszerre kezdtük el kortyolni. A mérnököknek sajnos nem igazán tetszett ez a lazsáló hozzáállás.
- Értem én, hogy utolsó futamhétvége, de azért annyit megtehetnétek, hogy megfigyelitek, mit is kell elemeznetek - próbált meg fegyelmezni minket Mark Slade.
- Ne csodálkozzatok azon, ha ilyenkorra már lankad a figyelmünk - védekeztem, miközben látványosan ásítottam egyet. Ezzel is csak magamat igazoltam: túl fáradt voltam ahhoz, hogy holmi adatokra koncentráljak.
- Pedig a héten volt időtök pihenni - mosolygott Ayao.
- Csak éppen a tegnap éjjel és a ma kora reggel között nem jutott annyi óra alvásra, amennyire szükségem lett volna. Főleg mivel nem számoltam azzal, hogy még ilyenkor is itt fogok ücsörögni - vágtam ki magam ismét.
- Ha nem hisztiznél, te pedig egy ezredmásodpercre komolyan ide figyelnél, talán gyorsabban végeznénk! - förmedt ránk Permane hirtelen felindulásból - Nem csoda, hogy nem haladunk előre semmit, amikor mi rendesen végezzük a munkánkat, ti pedig csak bambán ültök a seggeteken és bámultok ki a fejetekből!
- Nyugi, Alan! - szólt rá csendesen a mérnököm, de a főmérnök már hajthatatlan volt.
- Nem, nekem ebből már elegem van! - pattant fel hirtelen a székéből. Szigorúan és ingerülten nézett ránk, amire már mi is felfigyeltünk. - Azt hiszitek, mindent megtehettek? Több napra leléceltek, mikor itt lenne a helyetek, kihagyjátok a pályabejárást és még van pofátok ilyenkor is bemondani az unalmast? Tudjátok mit, akkor csináljátok egyedül! Kíváncsi vagyok mire mentek majd holnap az időmérőn...
- Hát a pályára... - vonta meg a vállát Kimi.
- Roppant vicces vagy... - eresztette meg egy gúnyos vigyort felé Alan, mielőtt kicsörtetett volna a mérnöki szobából.
- Ennek meg mi a lóf*sz baja van? - hördült fel Kimi.
- Már az is betett neki, amikor Abu Dhabiban kijelentetted, hogy hagyjunk békén - mesélte Mark.
- Szerintem most is ez lebegett a szeme előtt - mosolygott Ayao, majd szép nyugodtan rendezgetni kezdte a papírokat - De lényegében igaza van. Ez most már inkább rátok vár, srácok.
- De ne már! - Hirtelen kétségbeestem, hogy egyedül maradunk ezzel a rengeteg kielemzésre váró telemetriával, mikor láthatóan mindketten szellemileg tropák vagyunk ehhez a feladathoz. Meg akartam akadályozni, hogy a mérnökeink elhagyják a szobát, hiszen akkor nekünk és a meglógásunknak is befellegzett - Ne hagyjatok már itt! Ígérem, figyelünk, csak ne sózzátok ránk az egészet!
- Eric szigorúan ránk parancsolt, hogy csak egy részét dolgozhatjuk ki közösen, a maradékot nektek kettőtöknek kell elvégezni - mondta Ayao, majd sajnálkozva rátette a kezét a vállamra - Meg tudjátok csinálni, ha kicsit összeszeditek magatokat.
- Persze, csak meg kéne erőltetni az agyatokat - bizonygatta Mark is, aki szintén indulni készült - Jó szórakozást hozzá!
- De ne! Ayao...Mark...ne már! - Csalódottan süppedtem vissza a székembe, miután a versenymérnökeink mosolyogva kimasíroztak a teremből. Tanácstalanul és kissé mérgesen néztem a velem szemben ülő finnre - Miért nem segítettél? Most tökre magunkra maradtunk és nyilván semmire sem fogunk menni. Egyikünk sem ért ehhez, én konkrétan mindjárt bealszok és ahogy látom, te sem vagy már éppen a toppon.
- Nincs szükség rájuk - legyintett lazán, majd legnagyobb meglepetésemre felállt - Gyere, nemsokára érkezik az utánpótlás.
- Sikerült beszervezned valakit? - érdeklődtem reménykedve, miután követtem ki az ajtón.
Éppen ekkor futott szembe velünk két mérnök, akik nem vettek részt a megbeszélésen, mivel ők a gumikért feleltek és pénteken általában azzal zárják a napot, hogy a Pirelliseknek visszaszolgáltatják a napi gumiadagot, plusz némi adatot róluk. Kimi rögtön elmosolyodott, így sejtettem, hogy valószínűleg ezek ketten fognak kimenteni minket a nehéz szituból.
- Akkor majd adjátok a számlát - mondta a finn, miután véghez vitte az üzletet. A két gumimérnökünk kissé fáradtan, de mosolyogva fogtak vele kezet a megállapodásra. Látszott rajtuk, hogy se kedvük, se energiájuk nincs arra, hogy még ilyenkor is adatokkal szöszmötöljenek, de rendes volt tőlük, hogy elvállalták egy-egy italért cserébe. Én viszont mindjárt megsajnáltam őket.
- Tényleg kösz, fiúk! Nagyok vagytok! - hálálkodtam, mielőtt a srácok eltűntek volna a mérnöki szobában.
- Ők a nagyok? - kérte ki magának Kimi - Esetleg az, aki ilyen faszán elintézte, hogy ne fulladjon unalomba ez az este egy büntetésből kapott meló miatt.
- Igazad van, te is nagy vagy! - dicsértem meg mosolyogva, mire ő hálából átkarolt és így mentünk tovább a folyosón - De ha nincs unalom, mi lesz helyette ma este?
- Találó kérdés - húzta huncut vigyorra a száját.
Alighogy észrevettem rajta, hogy átfutott valami az agyában, a következő pillanatban már cselekedett is. A figyelmét a folyosón lévő szobák kötötték le, míg végül az egyik ajtaját be nem lökte. Közben engem is magával rántott, így másodpercek leforgása alatt a folyosóról az egyik irodába kerültünk. És nem máshol találtuk magunkat, mint a csapatfőnöki irodában. Eric valószínűleg már rég visszament a hotelbe, ez abból is látszott, hogy minden katonás rendbe volt szedve a nap végére. Kimi viszont úgy gondolta, túlságosan nagy a rend, kell egy kis káosz a főnök túlságosan egyhangú szobájába.
- Mit csinálsz? - nevettem fel, amikor két kar önkényesen felemelt és helyváltoztatásra ítélt.
- Izgalmat - vigyorgott Kimi, majd miután leültetett a főnök asztalára, türelmetlenül félresöpört pár halomban álló papírt és mappát - Eric azt akarta, hogy plusz melót csináljunk...most melózunk! - közölte az utasítást, majd rákönyökölt az asztalra és odahajolt hozzám.
Így, hogy én ott ültem, ő pedig előredőlve állt, kiegyenlítődtek a magasságkülönbségek és az arcunk egy vonalba került. Kimi szemében pajkosság csillogott, amit hamar sikerült nekem is átvennem, főleg miután lendületből lecsapott a számra. Az asztalon szobrozó tárgyak közül jó néhány hangos csattanással zuhant a padlóra, mihelyst teret engedtünk a ránk törő vágynak. Egyszerre volt bizarr és izgató az, hogy az intenzív smárolás éppen a főnökünk birodalmában zajlott. Nem is csináltunk titkot abból, hogy mennyire élvezetes ilyen körülmények között egymásnak esni, én konkrétan annyira elengedtem magam, hogy megfeledkeztem a belőlem kikívánkozó, kissé hangos sóhajokról.
- Vékonyak a falak, kicsilány - figyelmeztetett vigyorogva Kimi, de annyira azért nem volt kegyes, hogy a segítségemre legyen. Sőt, még inkább azon volt, hogy ne csituljak el. És a módszerei kétségtelenül beváltak.
- Hogy csinálod? - kérdeztem, amikor volt egy fél pillanatom két levegővétel között beiktatni pár szót.
- Mit? - tudakolta szórakozottan. Közben a kezével végigsimított a combomon és ezzel újra sikerült felpezsdítenie. Mindketten rájöttünk, hogy leginkább így tud lázba hozni.
- Az egyik percben még bele akartam halni a kimerültségbe. Most meg... - nyögtem fel kényszeredetten, mert képtelen volt végighallgatni anélkül, hogy valami gerjesztőt ne csinált volna. Most éppen ahhoz volt kedve, hogy a nyakamat szívja, amitől érthetően leblokkoltam - Hihetetlen....vagy...
- Még a végén elpirulok... - nevetett.
- Néha én is bókolhatok, nem? - kérdeztem kuncogva.
- Sok a duma... - mormogta, de amikor erre ismét csak egy apró nevetés volt a válaszom, szigorúan a szemembe nézett - Kicsi Nina, mit mondtam a hangoskodásról?
- Te tehetsz róla! - karoltam át a nyakát mosolyogva.
- De nem tiltakozol...
- Nincs is miért...
Erre ő is elvigyorodott és ezúttal sokkal lassabb tempóban közelített a szám felé. Ettől függetlenül ugyanolyan hatást ért el nálam. Már nem érdekelt, hogy hol, csak az, hogy ketten vagyunk. Fura, de így, hogy naphosszat együtt vagyunk és mégsem közeledhetünk akkor és úgy egymáshoz, amikor és ahogyan csak akarunk, tovább szítja bennünk a vágyat, ami csak a nap végére teljesedhet ki. Így nem is csoda, hogy esténként általában már alig várjuk, hogy magunkra zárjuk a szobánk ajtaját és végre levetkőzhessük a 'csapattársak' minősítést magunkról. Ennek az érdekessége csak annyi, hogy szó szerint kell érteni ezt a mozdulatsort.
- Akarsz még vad dolgokat csinálni? - érdeklődött a finn, miközben célzásként az ujjai közé fogta a csapatpólóm szárát.
- Ha veled csinálhatom, akkor persze! - bólogattam lelkesen.
- Pont ezt a választ vártam - mosolyodott el elégedetten, majd a homlokomnak döntötte az enyémet - Halk leszel, vagy fogjam be én a szádat?
- A második lehetőség csábítóbb! - pislogtam hízelgően.
- Parancsára, hölgyem! - Udvariasan eleget tett a kérésemnek, én pedig engedelmeskedtem neki, amikor felemeltem mindkét karomat, hogy lehúzza rólam a felsőt. Ez látszólag elégedettséget váltott ki belőle, mert jóízűen morogni kezdett - Bírom, amikor ilyen jól ráérzel, mi lenne a következő lépésem...
- Együttműködés. Ez a közös meló lényege, nem? - kuncogtam, majd a derekára kulcsoltam a lábaimat, hogy még közelebb férhessen hozzám. Ha már nekem megadatott, hogy az asztalon üljek, ne csak én élvezzem a kényelmet.
- Pontosan - bólintott, majd rásimította a kezét a hátamra. Ujjai már a melltartópántommal babráltak, miközben én azon igyekeztem, hogy róla is lekerüljön a fekete csapatpóló. A mozdulataink egyre hevesebbé váltak, már nem nagyon bírtuk az önkínzást - Ezt neked, főnök! - nevetett fel kárörvendően, majd lesöpörte az összes útban lévő tárgyat, hogy már semmi ne akadályozhasson abban, hogy újabb vad dolgot írjunk fel a közös listánkra.

- Remek, szép munka! Büszke vagyok rátok! Ezért vagytok ti a pilótáim! - árasztott el minket dicsérő szavakkal Eric másnap az ebédszünetben.

Ekkor már túl voltunk a harmadik szabadedzésen, ami mindkettőnk számára elég biztatóan sikerült, a főnökünk pedig teljesen oda volt ettől, főleg miután elmondtuk neki, hogy minden bizonnyal a tegnapi adatelemzés volt ránk ilyen jó hatással. Őszintén büszkének tűnt, mi pedig igyekeztünk csak diszkréten mosolyogni. Ha tudná szegény, hogy elemezgetés helyett mit műveltünk, ráadásul az irodájában...talán jövőre nem kapnánk szerződést.
- Úgy látom tanulságos volt ez az eset... - folytatta elégedett mosollyal az arcán - Éljetek, lazuljatok és szórakozzatok, de csütörtöktől vasárnapig munka van. Máskülönben kénytelenek lesztek esténként kevésbé izgalmas időt eltölteni, mint a hotelszobátokban.
- Mi sem gondoltuk volna, hogy ez ilyen izgalmas lesz - mosolygott Kimi és közben észrevétlenül váltott egy cinkos pillantást velem - Jobban elvoltunk, mint hittük.
- Tényleg nem volt annyira szörnyű - szálltam be én is a színjátékba. Megpróbáltam olyan ártatlan arcot vágni, amilyet csak tudtam, de elég nehéz volt ezt az álarcot viselni, mert Kimi közben egész jól belendült.
- Sőt, ha őszinte akarok lenni...még élveztem is, hogy jobban elmerülhetek bizonyos dolgokban.
- Ennek örülök! - szaladt mosolyba Eric arca a meglepő kijelentés hallatán - Még a végén javul valamennyit a munkamorálod...
- Úgy tűnik, az ilyen melóban eléggé...otthon érzem magam - vonta meg a vállát derűsen mosolyogva.
- Már csak azon csodálkoznék, ha munkamánia uralkodna el rajtad - Ericnek fogalma sem volt róla, de a nagy lelkesedésével csak tovább fokozta Kimiben a sejtelmes válaszadás iránit vágyat.
- Nyugodtan számolj azzal is...ha ilyen partnerekkel kell együtt dolgozni, akkor nincs lehetetlen. Talán nem csak mániás, de függő is leszek! - fenyegetőzött röhögve. Ezt már a főnök sem bírta ki nevetés nélkül.
- Lenne az az isten, ami belőled munkafüggőt csinál... - sóhajtott, majd távozásra készülve a finn vállára tette a kezét - Viccet félretéve, remélem délután is így nyomjátok majd!
- Nyomni fogjuk, de nagyon! - ígérte Kimi és egészen addig kibírta árulkodó vigyorgás nélkül, amíg Eric el nem távolodott az asztalunktól - Hallod, Kicsi Nina? Ki van adva a feladat mára is...
- Állat vagy! - nevettem, majd hogy ezt igazoljam, finoman meg is rúgtam az asztal alatt.
- A tegnapi után most már mondhatom, hogy: csak utánad - rúgott vissza, miközben célzatosan rám vigyorgott.
- Te jó ég! - forgatta a szemét Heidi, aki szintén velünk ebédelt, de eddig csendben figyelte az eseményeket - Őrültek vagytok! Eric meg egyszerűen vak! Hogy nem látja azt, hogy végig kamuztok neki?
- A vörös beindult... - jegyezte meg Kimi.
- Már ne is haragudj, drága Kimi munkamániában függő Räikkönen, de itt úgy tűnik, hogy egyedül én látok tisztán - zsörtölődött a barátnőm - Először is, ti nem fogjátok fel, hogy konkrétan a főnökötökkel játszadoztok, aki simán kirúghatna ilyenért, ha kicsit tökösebb lenne! De ő meg annyira el van telve az ügyes és szorgalmas kis kamugépeivel, hogy képtelen észrevenni az édes kis füllentéseiteket!
- Ezt hívják úgy, hogy csapatmunka - magyarázta a finn.
- Elvégre csapattársak vagyunk, nemde? - mosolyogtam én is - Eric miatt meg ne aggódj, jobban szeret ő minket annál, hogy csak úgy kitegye a szűrünket. Amúgy meg ez az uccsó hétvégénk az évben, egy kis hecc miatt nem fog senki patáliát csapni.
- Főleg mivel volt két cinkos társunk, akik amúgy is jobban értenek a számolgatáshoz meg ezekhez az izékhez, mint mi - folytatta Kimi - És mivel ők tök profin megoldották a gondunkat, senkinek sem fog feltűnni, hogy jobb elfoglaltságot találtunk.
- Egészen pontosan mit? - kíváncsiskodott Heidi, bár látni lehetett az arcán, hogy van róla fogalma.
- Kétszemélyes meló, amihez nem kellenek számológépek és monitorok, ráadásul élvezetesebb is, mint a számolgatás - adtam meg a választ. De Kimi még így is rám kontrázott egy sokkal tömörebb és lényegre törőbb verzióval.
- A főnök irodai asztalán szexeltünk - jelentette ki tök természetesen. Mert közben jóízűen nyammogott az ebédjén és ezt a kis apróságot csak úgy mellékesen említette meg. Nem győzöm csodálni a nyíltságát, de komolyan...
- Gratulálok, Räikkönen! - emelte égnek a tekintetét a barátnőm, akit tényleg nem lepett meg a finn köntörfalazás nélküli kijelentése - Teregesd ki a szexuális életeteket az egész csapat elé!
- Mindenki tud mindent, miért is ne? - derült fel az arca. Na ekkor Heidivel mindketten azt hittük, hogy tényleg képes lesz szétkürtölni a munkatársaknak a tegnap esti kalandunkat, de veszteg maradt és miután látta a hirtelen rémületünket, végül csak magában nevetgélt - Ne parázzatok, diszkrét ember vagyok...
- Diszkrét, na persze! - nevetett fel Heidi - Diszkrét az, aki a csaját a főnöke irodájában döngeti és még virágnyelven képes is ezt szegény ember szemébe mondani. Gusztustalan vagy!
- Tanúsítom, hogy egyáltalán nem az! - szólaltam fel végre én is. Kikérem magamnak, hogy a legjobb barátnőm gusztustalannak nevezze a pasimat, ráadásul előttem!
- Bocs vörös, de inkább neki hiszek... - bökött a fejével felém, majd amikor Heidi füstölögve felhorkant, egy szexi félmosollyal ajándékozott meg. Örömmel viszonoztam és közben észre sem vettem, hogy a villára szúrt falatom megállt a levegőben.
- Úristen! - törte meg a meghitt csendet a barátnőm - Tudjátok mit? Egymáshoz valók vagytok! Tökéletesen elvagytok magatokkal, és senki mást nem vesztek komolyan körülöttetek.
- Nyugi már, csak baromkodunk - tettem rá a kezemet az övére, holott jól tudtam, hogy innentől kezdve már menthetetlen a helyzet. Bár Kimi hamarabb megjósolta, még csak most következett be az a pillanat, amikor "a vörös beindult".
- Nem, ez a valóság, Nina! - erősködött, majd hevesen mutogatni kezdett ránk - Megérdemlitek egymást! Pont annyira vagytok komolytalanok másokkal szemben, amennyire komolyan veszitek egymást. Persze ez túl szép ahhoz, hogy igaz legyen, de mégse. Olvastam pár most megjelenő újságcikket rólatok...lehet, hogy igazuk lesz a firkászoknak és csak pár hónapig játszadoztok egymással, de mivel jól ismerlek titeket és az utat, hogy hogyan jutottatok el idáig, nem aggódok amiatt, hogy ebből hosszútávú kapcsolat lesz - hadarta, pedig ha egy fokkal lassabban adagolta volna a szavakat, teljesen meghatódtam volna attól, hogy mennyire hisz bennünk. Ezután viszont még jobban eluralkodott rajta valami hirtelen jött idegesség -  És tudjátok mit? Ez nem csak nektek jó ám, hanem nekem is! Igen, ahogy mondom! Így legalább nem lesz annyira fájdalmas itt hagyni ezt az egészet!
- Miről beszélsz? - vágtam a szavába.
Hirtelen baljós érzésem támadt és ami azt illeti, kicsit meg is ijedtem attól, hogy Heidi ilyen gyorsan és szókimondóan kezdett el csacsogni. A kérdésem viszont mintha észhez térítette volna, mert egyik pillanatról a másikra megváltozott az arckifejezése: az előbbi semmiből jött idegessége szertefoszlott, az arca ellágyult és inkább gyötrődőnek tűnt. Kíváncsian néztem rá én is, és Kimi is, de neki csak harmadjára sikerült kipréselni valamit a nyitva hagyott száján keresztül.
- Mondanom kell valamit - közölte nyugodt hangon, de már elég jól ismertem ahhoz, hogy megérezzem az enyhe szorongását - Igazából neked, de most már téged is érint, Kimi - nézett előbb rám, majd a finnre, aki a neve említésére kezdte komolyan venni Heidit. Mindketten feszült figyelemmel vártuk, hogy végre kimondja, amire készül. Először azt hittük, megint jön valami hosszú felvezetés, éppen ezért lepődtünk meg, amikor csak úgy kinyögte, hogy: - Gyereket szeretnék!
- Micsoda? - bukott ki belőlem a kérdés.
- Tőlem? - rökönyödött meg ugyanekkor Kimi. Mindketten őszintén ledöbbentünk a barátnőm kijelentésén.
- Nem, azok az idők elmúltak - mosolyodott el halványan Heidi - Heikkivel szeretnék családot alapítani.
- Huh, akkor nincs gáz - engedte ki a levegőjét a finn, miután látványosan megkönnyebbült.
- De miről beszélsz? - néztem megrökönyödve Heidire. Sajnos Kimi megkönnyebbülése rám nem ragadt át, sőt... - Hiszen...nemrég még...amikor kiderült, hogy nem lettél terhes Kimitől, annyira örültél! Most meg...pont fordítva?
- Igen, örültem - bólintott, majd halványan elmosolyodott, ahogy a finnre nézett - Tudod, hogy bírlak, de nem te vagy életem szerelme, akivel szívesen családot alapítanék.
- Kár, most összetörted a szívemet - búslakodott Kimi, de persze egyetértően bólogatott. Ezt a kört már lefutottuk, amikor aktuális volt, úgyhogy egyikünk se akarta újra felhozni azt a régi témát.
- Akkor csak az volt a probléma, hogy rossz ember lett volna az apja? - kérdeztem, mire a finnem összevonta a szemöldökét. Gondolom nem tetszett neki a "rossz ember" jelző, de most hálás voltam neki, amiért nem szólt be, hanem hagyta, hogy Heidi válaszoljon.
- Nem, először tényleg megijedtem, hogy egy baki miatt felfordul az életem. Miután megtudtam, hogy csak vaklárma volt az egész, meg is könnyebbültem és örültem is, de később rájöttem, hogy talán mégsem olyan nagy katasztrófa egy gyerek - mosolygott derűsen - Sőt, rájöttem, hogy ezzel a felfordulással lenne teljes az életem.
- És a hapsid mit szól ehhez? - akarta tudni Kimi.
- Ó, hát amikor megemlítettem Heikkinek, először pont úgy bámult rám, mint most ti - kuncogott, amikor felváltva nézett az arcunkra. Biztosan szórakoztató volt a látvány. - Aztán rájött, hogy valószínűleg én és egy kisbaba nem is vagyunk olyan rossz párosítás számára. Úgyhogy végül beleegyezett, de kikötötte, hogy csak télen állunk neki a babaprojektnek, miután ennek az egész hajcihőnek vége. Szegénykém ugyanolyan feszült mostanában, mint Seb, a kisherceg teljesen átragasztja rá az idegességet, mostanában néha alig tudok hozzá szól...
- Várj csak! - vágtam a szavába hirtelen. Az áradozása alatt tudatosult bennem, hogy valójában mit is jelent az, hogy Heidi anyaságra vágyik - Ha te gyereket akarsz...és csak télen fogtok nekiállni a folyamatnak...akkor az azt jelenti, hogy...elhagysz? - pillantottam rá félve. Valahogy most jutott el a tudatomig, hogy ha terhes lesz, nem tudja tovább vállalni a munkáját. És ez azzal jár, hogy nem lehet velem a futamokon. Te...jó...ég!
- Nem hagylak el, csak...
- Csak terhes szabadságra mész, ami egy és ugyanaz - fejeztem be a mondatát, és észre sem vettem, hogy a hangom kissé ingerültté vált - Remek, tényleg...és akkor velem mi lesz? - Mihelyst kimondtam a hirtelen támadt gondolatomat, rögtön megbántam. Túlságosan önző vagyok, ha magamért aggódok. Gyorsan korrigáltam is magamat - Ne haragudj, kicsit elborult az agyam. Örülök neked és a terveidnek, tényleg! Csak...nem is tudom...ez olyan hirtelen jött.
- Tudom, drágám, de nem kell aggódnod - simított végig a karomon nyugtatóan - Te már így is tökéletesen boldogulsz nélkülem is.
- De nélküled mi lesz az edzésekkel? Te is tudod, hogy borzalmasan lusta tudok lenni, ha nem noszogatsz!
- Az az én gondom legyen, hogy kivel edzel jövőre - kacsintott magabiztosan.
- Azért majd velem is konzultálhatsz - szólt közbe Kimi.
- Miért is? - néztünk rá egyszerre a barátnőmmel.
- Csak ha pasi az illető... - helyesbített a finn. Ezzel sikerült mindannyiunk arcára mosolyt csalni, amivel kicsit enyhítette a hirtelen rám törő parát. De csak néhány másodperc erejéig.
- De nekem nem csak edzőként van szükségem rád! - bizonygattam tovább - Mikor fogunk találkozni? Hol maradnak a csajos beszélgetéseink? Ki fogja rám erőltetni a kisestélyiket és a tűsarkúkat egy-egy esemény előtt?
- A kisestélyi és a tűsarkú miatt igazán nincs miért aggódnod. Szükségét érzed annak, hogy ilyenekbe bújj, ha ez a pasi visz valahová - bökött a fejével Kimi felé, aki egyetértően bólogatott.
- Nem ez lett volna a lényeg - bosszankodtam - Ki lesz az én jó öreg barátném, ha az igazi otthon pelenkázik?
- Szerintem a leendő menyasszonyunkkal már egész jól összebarátkoztatok - utalt Michaelára.
- De nekem te vagy a legjobb barátnőm! - jelentettem ki.
- Akkor mostantól lesz egy anyuka barátnőd - mondta Kimi, a véleményét pedig Heidi is osztotta. Ma nagyon nagy az egyetértés köztük. Kénytelen voltam én is beletörődni, hogy nekem is így kéne felfognom a dolgokat.
- Hát akkor már csak az maradt hátra, hogy gratuláljak! - öleltem át a barátnőmet őszinte mosollyal az arcomon - Két éve még egy fityinget sem tettem volna rá, hogy te valaha összeállsz egy olyan pasival, akivel komolyan vennéd a kapcsolatot, erre most készülsz anya lenni! Csak ámulok...
- De nem bámulsz! - nevetett Heidi, majd amikor elengedtük egymást, vigyorogva puszilkodtunk is egyet.
- Nektek is jó étvágyat! - morogta a finn, aki közben még az ebédje maradékát fogyasztotta. Tudtuk, hogy csak beszólás volt, de ekkor rájöttünk, hogy ketyeg az óra, úgyhogy ezek után már szigorúan evés közben dumáltunk tovább.

A közös ebéd végül jó hangulatban telt el...mert nem mutattam ki, hogy valójában mennyire komolyan érint Heidi döntése. Az utolsó hétvégén bejelenti, hogy hopp, ő szülni akar és a jövő évben minden bizonnyal nem edzősködik majd velem. A pláne pedig az, hogy ezek szerint még amiatt is parázhatok, hogy milyen új edzőt kerít mellém ez az ütődött nőszemély a következő szezonra. De várjunk csak? Milyen következő szezonon filózok, amikor még biztos ülésem sincs a 2013-as idényre szerződés hiányában? Hát ez fasza!
Fura, de csak ekkor kezdtek el rám törni a parák a jövő évvel kapcsolatban. Pont a legjobbkor, az időmérő előtti percekben...meg is lett a rágódás eredménye.
- Nina, mi a jó fene volt ez? - kérte számon a versenymérnököm az értékelhetetlen mozdulatomat, amivel sikerese tönkretettem a kvalimat.
Történt ugyanis, hogy amikor neki akartam futni a gyors körömnek a felvezető után, az egyik HRT az utamba állt és ahelyett, hogy reflexszerűen elrántottam volna a kormányt, indokolatlanul beletrafáltam a hátsójába. Persze hiába magyaráztam volna, hogy nem direkt céloztam meg az autó farát, vagy hogy De la Rosa volt a hibás, amiért túl lassan hajtott be a boxutcába a célegyenesnél -ami amúgy is túl hirtelen következik az előző kanyar után-, felesleges siránkozás lett volna a részemről, így inkább csak belesóhajtottam a rádióba.
- Megsérült az első szárnyam, de ha gyorsan lecserélitek, még marad időm egy villámgyors körre.
- Ezt is fogjuk tenni, édesem! - szólt rám kissé ingerülten Ayao. Még sosem hallottam ilyennek a hangját, hiszen általában én voltam az, aki dühöngött a rádión keresztül, de most nyilván azért feszült be ennyire, mert a kiesés szélén álltam - Be is jössz, most azonnal! Lecseréljük és úgy spurizol vissza a pályára, mintha az életedért mennél, világos?
- Értettem - motyogtam kötelességtudóan, de már ekkor sejtettem, hogy egy ilyen sérülés után nem leszek képes elég jó teljesítményre, főleg mivel még mindig a baljós gondolatok uralták az agyamat.
- Nem hiszem el! - bosszankodott a mérnököm, amikor a kvali első húsz perce letelt, én pedig a 19. helyen végeztem az első szakaszban.
- Bocs, én sem így terveztem - sajnálkoztam a levezető körömön. Nem arra számítottam, hogy a szezon utolsó időmérőjén már a Q1-ben elvérzek, így a csalódottságom legalább annyira volt érzékelhető, mint a versenymérnökömé.
Amikor kiszálltam az autóból, valamivel nyugodtabban váltott velem pár szót, aztán a végén már felvette a szokásos lelkesítő szerepét.
- Holnap esni fog az eső, Nina! - közölte ezt a roppant fontos infót - És ez tudod mit jelent?
- Hogy már ma éjjel zuhogni fog? - kérdeztem kicsit félve. Nem hiányzott, hogy álmatlanul forgolódjak egész éjszaka, pont az idény utolsó futama előtt.
- Számunkra csak az a fontos, hogy holnap az esőnek köszönhetően káosz lesz! - bizonygatta optimistán - Egy jó rajttal letudod a hátsó fertályt, aztán indulás előre! Lehet, hogy mindenki Sebastiannal és Fernandóval lesz elfoglalva, főleg mivel ők se alakítottak ma valami nagyot, de amíg ők elöl küzdenek az életükért, te villoghatsz azzal, hogy felküzdöd magad a pontszerzők közé, hála a jó kis brazil zuhénak! Hogy hangzik?
- Hát...majd igyekszek - mondtam, miután nyeltem egyet a magas követelmény hallatára. Közben felnéztem az égre, ami egyre jobban kezdett beborulni és ijesztő fenyegetéssel jelezte, hogy az a várva várt brazil zuhé már nincs is olyan messze...

Az időmérő után Eric ismét megtalált minket, de az ebédidőben látott derűs arcát lecserélte a szigorú arcára és nagyon úgy tűnt, mint aki komolyan le akar hordani minket. Amikor Kimivel rémülten összenéztünk, mindkettőnknek az ugrott be elsőre, hogy talán a tudomására jutott, hogy mit műveltünk tegnap éjjel az irodájában. Ironikus módon pont oda hívott meg minket pár szóra, így már az is muris volt, hogy ártatlanul ácsorgunk abban a helyiségben, ahol alig 12 órája még szenvedélyes pillanatokat töltöttünk el.
- Csak, hogy tudjátok, nem csak én nem tudom ezt felfogni. Mindenki ugyanígy reagált és azt hiszem ez érthető is. Egyáltalán nem tudtuk volna ezt elképzelni, főleg nem a tegnapi nap után, ahol semmi jelét nem láttuk annak, hogy ez fog bekövetkezni. Azt sem tudom, mit mondjak...ez egyszerűen elfogadhatatlan!
Mindketten pislogva figyeltük Eric tanácstalanságát, de ijesztő volt az, hogy miközben háborgott, az asztalán dobolt, vagy végighúzta rajta a kezét, esetleg éppen úgy csapott rá, ahogy én tegnap, amikor Kimi meglepett valamivel és esélyes volt, hogy lefordulok az asztalról. Bizarr volt úgy hallgatni a főnököt, miközben folyamatosan a tegnap este képei lebegtek a szemem előtt, hála annak, hogy ugyanabban a szobában tartózkodtunk.
- Nem tudom, mire véljem és igazából nem is értem, hogy történhetett ez meg. Ti tudnátok erre egy értelmes választ adni? - nézett ránk várakozóan, holott még pontosan meg sem fogalmazta, hogy mire is várja a választ.

Tanácstalanul fordultam a mellettem álló Kimire, aki ugyanolyan arckifejezéssel nézett rám. Aztán egy másodperc töredéke alatt rávilágított valamire, ami addig elkerülte a figyelmemet. A fejével enyhén a főnök asztala mellé bökött, közvetlenül a kis szemeteskuka felé. Gyanútlanul pillantottam abba az irányba, de a szívem kis híján kiugrott, amikor rájöttem, hogy miért is volt fontos odanéznem. A szemeteskuka mellett ott tanyázott egy kis zacskó, ami túlságosan ismerős volt ahhoz, hogy csak egy szemétdarabnak tekintsem. Az a kis fólia ugyanis a tegnap használt óvszerünk csomagolása volt. És ami még ennél is rémisztőbb volt: annak a véletlenül hátrahagyott bizonyítéka, hogy tegnap a főnöki szobában szexeltünk. Hát ez...csodás.
- Eric, tudom mit akarsz ezzel mondani... - kezdtem bele valami hablatyolásba. Oké, mondjuk ki tudná szépen megoldani azt a kínos helyzetet, amikor a saját főnöködnek kell bevallani, hogy a pasidat -aki nem mellesleg szintén ugyanannak az embernek a beosztottja, ha úgy vesszük- és téged pont az ő irodájában kapta el a hév egy kis hancúrozásra? Nem túlzok azzal, ha szerintem a szerencsések száma a nullával egyenlő.
- Ja, én is... - csatlakozott Kimi is - Bocs, meg minden, de így jött ki.
- De pont az utolsó időmérőn van ekkora pechünk? Tegnap még arra is láttam esélyt, hogy dobogóra kerüljünk, erre ma egy tizenkilencedik és egy kilencedik hellyel vagyunk gazdagabbak. Csodálkoznék, ha a holnapi a mi napunk lenne! Pedig megvolt rá a remény, hogy ne csak a bajnokaspiránsokról szóljon a futam, de így... Én nem is értem, miért nem kedvez nekünk Interlagos - masszírozta bosszúsan a homlokát.
Kimivel ismét egymásra néztünk, de most már inkább a röhögés kívánkozott ki belőlünk, mint a sűrű bocsánatkérések. Mindkettőnk arcáról simán le lehetett olvasni, hogy piszkosul megkönnyebbültünk, amikor a főnök önként leleplezte magát azzal, hogy a sikertelenül alakult időmérőről kezdett el keseregni.
- Ne aggódj, főnök - nevetett fel Kimi. Inkább a megkönnyebbüléstől, mint a hirtelen rá törő bátorítástól - Holnap odab*sszuk!
- Így van! - helyeseltem lelkesen - Ayaóval már egyeztettünk, a holnapi eső remélhetőleg majd a mi szerencsénket jelenti majd. Nem fogjuk hagyni, hogy az utolsó futamunkon szégyen valljunk!
- Igazad van, Nina, talán az eső lesz a megoldás a problémánkra - bólogatott. El is mosolyodott, de valami fura volt a mosolyában. Nem tudtam volna pontosan megfogalmazni, hogy miért, de nem a szokványos Eric-féle barátságos és derűs mosoly volt, inkább a Kimi-féle ravaszkás mosolyra hasonlított. Na jó, talán már csak én vagyok ennyire paranoiás, hogy még a főnökömben is Kimit látom...
- Akkor ennyi volt? Léphetünk? - tudakolta a finn.
- Persze, de előtte nézzetek be még a kettes szobába, Alan akar veletek pár szót váltani.
- Na bakker, már csak az hiányzik... - forgatta a szemét Kimi, de én ekkorra már megfogtam a karját és kifelé húztam.
- Minél előbb túl vagyunk rajta, annál jobb, nem? Na nyomás!
- Sok szerencsét! - kiáltott utánunk Eric - Ja és nyugodalmas éjszakát!
- Ebbe meg mi ütött? - néztünk össze értetlenül Kimivel. Eric nagyon furcsa: az egyik pillanatban még azon siránkozik, hogy szégyent vall a csapatunk az utolsó hétvégén, a másikban viszont túlságosan lelkes. Biztosan megártott neki a brazil hőség.
Továbbmentünk a kettes szobába, ahol tegnap szintén jártunk, mielőtt...szóval ahol eredetileg a büntimunkánkat kellett volna végeznünk. Kimi azzal poénkodott, hogy elmormolt egy miatyánkot, mielőtt benyitottunk volna az ajtón és találkoztunk volna Alannel, viszont mint utólag kiderült, hiába tartott a főmérnöktől...mert annak hűlt helye volt a szobában. Ahogy mindenki másnak is.
- Hát ez fasza! - morgott a finn, amikor feltűnt neki, hogy egy teremtett lélek sem dolgozik már. Vagyis tök feleslegesen irányított minket ide a főnök, mivel látszólag senki sem várt ránk - Eric kicsit bekattant, nem?
- Tényleg furán viselkedett, de ez talán csak arra szól, hogy már neki is ideje szabira menni - vigyorogtam.
- Akkor most már nincs akadálya annak, hogy visszamenjünk a hote...a francba! - mordult fel váratlanul.
Kiszúrta, hogy az egyik monitor világít, ahol általában a telemetriákat vetítik ki. Most viszont egy felirat díszelgett rajta: ,,Lebuktatok! Legyen ma is jó éjszakátok!"

- Mi van? - nevettem fel, amikor háromszor is elolvastam az egyértelműen nekünk szánt üzenetet - De, hát...
- Ezt most én sem vágom... - ráncolta a homlokát Kimi - Rájöttek, hogy a fönöknél dugtunk?
- Hát az ott felejtett óvszercsomagolás után már azon se lepődnék meg...
- De mindent visszarendeztünk ugyanolyan katonás rendbe, ahogy azelőtt volt...nem vágom - ismételte.
- Most, hogy így belegondolok... - tűnődtem el - ...talán azért volt Eric ilyen furcsa, mert láthatta a fóliát és ebből nyilván megtudhatta a dolgot. Szerinted észrevette, hogy nekünk is feltűnt a zacskó a padlón? Mert biztos vagyok benne, hogy simán leolvashatta az arcomról, hogy mennyire zavarba jöttem.
- Gőzöm sincs - rázta a fejét tanácstalanul. Aztán könnyedén elmosolyodott - De most már kit érdekel? Ha megtudta, hát egészségére! Legalább tudja, hogy ezentúl tök felesleges bármivel is büntetnie, mert úgyis kivágjuk magunkat belőle.
- És mi van, ha csak az jutott a tudomására, hogy lepasszoltuk a munkát? - gondolkoztam tovább, miközben még mindig a monitoron látható felirattal szemeztem. Sajnos csak nagyon halvány esélyt láttam rá, hogy valahogy fény derült a két gumimérnök többletmelójára, hiszen annyira egyértelműnek tűnt az, hogy inkább az irodai hancúrozás, mintsem az elszalasztott büntetés miatt buktunk le. Ajjaj...
- Én leszarom - rántotta meg a vállát - Ha lebuktunk, hát lebuktunk. És? Húzzunk! - határozta el, majd a kezemnél fogva most ő húzott ki a szobából.
Mielőtt leléptünk volna, felugrottunk a pihenőnkbe, hogy elhozzunk egy-két cuccot, aztán arról tárgyaltunk, hogy a futam után rögtön utazzunk haza Svájcba és azon belül melyikünk házába, vagy maradjunk még egy éjszakát és nézzünk be a hivatalos szezonzáró afterpartira. A home-ban ekkor már szokatlanul nagy csend volt, mintha ma mindenki hamarabb kimenőt kapott volna, tiszta üresség tátongott az egész mobilépületben. Éppen ki akartunk lépni a fotocellás üvegajtón, amikor az nem mozdult. Hiába léptem többször is előre meg hátra, nem érzékelte a jelenlétemet és nem volt hajlandó kiengedni.
- Szezám, tárulj már! - nevettem, pedig már elég türelmetlen voltam. Az üvegen keresztül láttam, hogy a sötét felhők már vészesen közelednek és ha hamarosan elered az eső, én szeretnék még előtte a hotelszobába érkezni.
- Ezt te sem gondoltad komolyan... - nézett rám lenézően Kimi - Ha nem megy valami, kicsit püfölni kell - okoskodott, majd finoman megtolta az ajtót, de az nem mozdult.
- Ezt te sem gondoltad komolyan... - ismételtem gúnyosan - Ez neked püfölés?
- Csak nem akartam keménykedni - szabadkozott, aztán ezúttal már valamivel erősebben nekinyomta a tenyerét az üvegnek. Ami még mindig nem volt hajlandó utat nyitni nekünk - Mi a szar van ezzel?
- Persze, fogd csak az ajtóra, biztosan nem te vagy túl gyenge - piszkálódtam, de amikor kissé ingerülten rám kapta a tekintetét, én is aggodalmaskodni kezdtem - Most komolyan nem nyílik?
- Ja, nagyon úgy néz ki - morogta, miután még párszor meglökte, sőt meg is rugdosta az ajtót, de az nem engedelmeskedett. Kimi körbenézett a home-ban és gyanakvóan összevonta a szemöldökét - Te...szerintem már bezárták.
- Hogyhogy? - kerekedtek ki a szemeim, miközben még pár kísérletet tettem az ajtó kinyitására. Sikertelenül... - Hiszen mi még itt vagyunk!
- Aha, pont ez a lényeg. Mindenki lelépett már, kivéve mi. Ez a kib*szott ajtó pedig zárva van. Csak egy hangyaszarnyit gyanús...
- Szerinted direkt zártak be minket? - hitetlenkedtem. Nem tudtam volna elképzelni, hogy bárki is szándékosan képes lett volna erre.
- Sanszos, hogy Alan akart bosszút állni a tegnapiért - nevetett fel, de amikor kérdőn néztem rá, még hozzátette: - Nem az iroda miatt, hanem a lustaságunkért.
- Most már rohadtul fogalmam nincs, hogy minek köszönhető ez az egész! - fogtam a fejemet kétségbeesetten - De ott kint mindjárt hatalmas zápor lesz és ha nem indulunk időben, szarrá ázunk, mielőtt a hotelbe érnénk!
- Attól tartok, innen már nem jutunk ki - kocogtatta meg az üvegajtót - Ha esik, ha nem, most már itt ragadtunk.
- Hívjunk valakit, aki visszajön a pályára és kisegít minket! - javasoltam, de a finn erre csak felröhögött.
- Ugye nem hiszed, hogy bárki is önként a segítségünkre sietne? Nagyon bosszú szaga van ennek az egésznek.
- De ki állna rajtunk bosszút a csapatból? Eric? A gumis srácok? Vagy tényleg Alan?
- Vagy az egész csapat... - mosolyodott el olyan ja, már mindent értek stílusban - Tuti, hogy mindegyik benne van...a rohadékok.
- Az beb*szna! - morogtam, és közben észre sem vettem, hogy elkáromkodtam magam. Csak Kimi vigyora hívta fel rá a figyelmet.
- Hülyére akarnak venni, kicsi Nina - közölte a helyzetet, amikor magához vont és egymásnak dőlve tanulmányoztuk az egyre hevesebbé váló kinti időjárást - Ideragadtunk...egész...éjszakára - szótagolta kísérteties hangon - Tudod ez mit jelent?
Ha az első eszembe jutó gondolatomat osztottam volna meg vele, valószínűleg egy szót mondtam volna ki: gáz. Gázt jelent. Ugyanis kint vihar készülődik, mi meg konkrétan olyan helyen vagyunk, ahol premier plánból végigkövethetjük az egészet. De nem akartam rosszra gondolni, elvégre egy bazi nagy pozitívum is akadt ebben a szituban: a home-ban ragadtunk. Csak Kimi és én.
- Szedjük szét a házat! - rikkantottam fellelkesülve.
- Megszólalt a belső hangom - nevetett a finnem, aki valószínűleg pont ugyanarra gondolt, amire én.
Az utunk először az étkező részlegre vezetett, és még annál is beljebb. Betámadtuk a konyhát, ahol egy csomó olyan finomság, amire mi átlagos napokon rá sem pillanthattunk. De most nem törődtünk semmi olyannal, hogy nekünk nem szabad ilyesmit enni vagy inni, egyszerűen csak magukhoz vettük, ami éppen a kezünkbe akadt. Így került a birtokunkba például egy rakás Magnum, jó néhány energiaital, némi aprósütemény, pár üveg ír sör, néhány darab belga csoki és jó pár paprikás chipses zacskó. Amikor kellően megtöltöttük a hasunkat és ezt a kajamennyiséget le is öblítettük az innivalókkal, eltelten sóhajtoztunk az egyik asztal tetején ülve.
- Lehet, hogy nem is volt olyan jó ötlet ennyit zabálni... - nyöszörögtem, a pocakomat simogatva.
- Egyszer élünk! - mosolygott a finn, de hozzám hasonlóan ő is hadilábon állt a gyomrával.
- Kétszer akkorára fogok puffadni - panaszkodtam a sok kaja hatására - Már az se lepne meg, ha két kiló rám szökne ennyi töménytelen evés után.
- Rád fér - zárta rövidre a kommentárját az önsajnálatomra.
- És akkor is tetszeni fogok neked, ha háromszor ilyen pufók leszek? - kérdeztem viccelődve.
- Tényleg megártott neked a sok kaja, ha ilyeneken gondolkozol - sóhajtott.
- Dobnál, mi? - folytattam tovább a heccelést.
- Az ilyen hülye kérdéseidért doblak mindjárt... - nézett rám fenyegetően.
- Ha nem akarod, hogy pufók legyek, segítened kéne - pillantottam rá kacérkodva. Közben feltűrtem a pólómat, hogy egy kis szabad levegőt biztosítsak a teletöltött hasamnak. Mintha ez bármennyit segített volna rajtam. De hátha...
- Mondtam már, hogy bírom, ha egy rugóra jár az agyunk? - vigyorgott kihívóan, majd szinte észrevétlenül a fedetlen pocakomra csúsztatta a kezét. Már csak az hiányzott, hogy simogassa szegénykémet, nem volt még így is megőrülve minden más nyomástól...
- Nem tudhatod, mire gondoltam...
- Deee, pontosan tudom, mire gondoltál... - erősködött, majd előzetes jelzés nélkül megcsókolt. Amikor erre ösztönösen reagálva hozzá simultam, vigyorogva elhúzódott - Látod? Mindig tudom, mire gondolsz...
- Ezért utállak! - néztem rá sértetten. Már amennyire ez lehetséges egy ilyen csók után...
- Dehogyis. Pont ezért szeretsz - mosolygott magabiztosan, majd ismét egy rövid, de annál jobb csókban részesített.
- Hm, azért másért is - javítottam ki, mire ő kíváncsian felvonta a szemöldökét.
- Hallgatlak...
- Az előbb mintha arról tárgyaltunk volna, hogy le kéne dolgoznunk a vacsit - emlékeztettem vigyorogva. Enyhe célzás a következő programpontunkra.
- Na látod, én is pont ezért szeretlek! - nevetett fel, ebből pedig megsejtettem, hogy valószínűleg már megint egyre gondoltunk.
Hirtelen már nem is volt akkora akadály a tömött gyomrunk, úgy ugrottunk fel az asztalról és úgy szökkentünk át a pihenőzónának becézett társalgóba, mintha koplaló, pehelysúlyú modellek lennénk. Én konkrétan úgy éreztem, hogy lebegek, ami nem is csupán képzelgés volt, mert Kimi úgy döntött, hogy gyorsabban haladunk, ha csak fut...engem meg a karjában cipel. Soha jobb közlekedési eszközt egy izgatott Jégembernél!
- Itt jó lesz? - tudakolta, miután lefektetett az egyik kanapéra.
- Miért ne lenne jó?
- Figyu...az egész placc üres. Akárhol csinálhatjuk - vigyorodott el.
- Van Eric irodájánál extrémebb helyiség itt? - tettem fel a kérdést izgatottan.
- Talán ha Permane-nek lenne saját irodája... - tűnődött el, de mielőtt jobban elmélyedhetett volna benne az ötlet, átkaroltam a nyakát és lehúztam magamhoz.
- Tök mindegy, hol. Nem az számít. Csak csináljuk! - sürgettem, amin azért ő is elcsodálkozott.
- Mióta lettél te ilyen akaratos, ha szexről van szó? - érdeklődött jókedvűen, miközben eltűrt pár kósza hajszálat az arcomból, hogy később ne akadályozzanak.
- Amióta egy "munkamániással" vagyok együtt...? - vontam fel a szemöldökömet. Tetszett neki a válaszom, mert olyan mosollyal ajándékozott meg, amivel csak ritka pillanatokban.
- Hát akkor dolgozzunk! - hajolt le vigyorogva, majd egy bemelegítő csókban részesített.
Innentől kezdve pedig nem volt megállás, szépen megtiszteltük a kanapét a jelenlétünkkel. Miközben egymásról rángattuk le a ruháinkat, Kimi kérdése jutott eszembe: mióta lettem ilyen szexfüggő, vagy ha korrektebben akarom kifejezni magam, a testi érintkezés rabja? Mire válaszolhattam volna magamnak, Kimi már megtette. Fogalmam sincs, honnan tudja, hogy mikor mire vágyom, de egyszerűen mindig beletalál. Eric irodájában teljesen felizgatott, utána pedig gyorsan és követelőzően tett magáévá. Pont úgy, ahogy azt a helyzet és én megkívántuk. Most viszont, amikor csak kettesben voltunk, hagyta, hogy az érzéseink és ne a türelmetlenség diktálja a tempót: lassú, de szenvedélyes volt. Nem fenyegetett minket az a veszély, hogy bárki ránk törjön vagy hasonlók, így nyugodtan koncentrálhattunk egymásra. Ez segített abban, hogy ne vegyem figyelembe a fenyegető zajokat kívülről. Kimi karjai között minden csak másodlagosnak tűnt. Sőt, az is volt.
- Így már alig férünk el - morgott a finn, amikor az aktusunk befejeztével mellém akart feküdni, ám a kanapé túl kicsi volt kettőnknek.
- Szorítok neked helyet - húzódtam összébb, de ekkor mosolyogva megrázta a fejét.
- Nem, ez így nem lesz jó. Cseréljünk! - mondta, de mielőtt bármit tehettem volna az ügy érdekében, felemelt és miután ő lefeküdt a helyemre, magára fektetett - Na, így már okés.
- Hogy képzeled, hogy csak úgy emelgethetsz, mint valami tárgyat? - róttam meg, miközben elhelyezkedtem a mellkasán. Hm, talán nem is olyan rossz ez a fordított pozíció.
- Kicsi vagy és könnyű - felelte, de aztán hogy hű legyen magához, még hozzátette: - Megvan rá a jogom, vagy nem?
- Teljesen ki vagyok szolgáltatva neked - vetettem a szemére. Csak színleltem, hogy ezt mennyire bánom.
- De hát ha egyszer szükségem van rád? Egyedül nem akkora élvezet, elhiheted... - mosolygott, miközben az egyik hajtincsemmel játszott.
- Álljunk meg annál, hogy egyszerűen kellek neked - Nem lett volna ínyemre megtudni, hogy milyen az, amikor neki kell kielégítenie magát. Az különben is imponálóbb volt, amit rólam mondott. Akármit is gondolt az értelme mögé.
- Ezek után már érted, miért volt olyan kib*szott nehéz annyit várni rád? - hozott fel egy kínos kérdést.
- Mégis vártál... - villantottam egy büszke mosolyt.
- Nem sok hiányzott ahhoz, hogy hagyjalak a fenébe - árulta el komolyan.
- Mégsem hagytál...
- Pech lett volna, mi? - nevetett fel - Akkor most kivel dolgoznál minden éjjel?
- Kerestem volna egy másik csapattársat.
- Hazudsz - hunyorgott rám mosolyogva - Szeretsz velem dolgozni.
- Honnan veszed? - vontam fel a szemöldökömet. Erre ő csak végighúzta az egyik ujját a gerincem mentén. Aprót nyögtem, de mint kiderült, ez volt a válasz a kérdésemre.
- Ezért - húzta széles vigyorra a száját - Megfelel a hölgynek?
- Meg kéne tiltani, hogy egy ember ennyire kiismerje a másikat - morogtam bosszúsan.
- Ha ez bosszant, akkor azzal mit kezdesz, hogy azt is tudom, miért bújsz ennyire? - kérdezte vidáman.
- Nem is bújok! - kértem ki magamnak. Közben alig észrevehetően ellazítottam a karjaimat, amik eddig tényleg kissé szorosan ölelték a finnt, ahogy rajta feküdtem.
- Parázol? - kérdezett rá könnyedén. De hogy mire, azt még nem tudtam, csak miután a fejével az ablak felé bökött - Ne vetíts, tudom, hogy zavar.
Igen, ezt is remekül megérezte. Odakint kezdett nagyon hevessé válni az esőzés és néha-néha egy kósza villámot is sikerült elkapnom a szemeimmel. Való igaz, tényleg azon igyekeztem, hogy ne figyeljek a közeledő viharra, ezért is ragaszkodtam ennyire Kimi közelségéhez. Amivel sajnos ő is pontosan tisztában volt.
- Álmos vagyok - jelentettem ki abban bízva, hogy ejtjük a témát, de azért ebben a pozícióban maradhatunk.
- Jó - egyezett bele legnagyobb meglepetésemre - Akkor menj át a másik kanapéra!
- Mi? - Kétségbeestem, nem akartam elmenni mellőle. Mindjárt kitör a vihar, nem fogom kibírni nélküle.
- Nem férünk el máshogy. Én meg pont jól fekszek - nyújtózkodott nagy kényelmében.
- Nekem itt is jó - fektettem a fejemet a mellkasára.
- Csakhogy így nem fogsz aludni. Mi van, annyira kifárasztottalak, hogy nem tudsz pár lépést megtenni a másik fekvőalkalmatosságig? - húzta az agyamat. Volt egy olyan sanda gyanúm, hogy szándékosan.
- Fogadok, hogy az a másik fekvőalkalmatosság fele ennyire nem kényelmes...
- Kicsi Nina, aludni akarsz vagy nyafogni?
- Jó, megyek - tápászkodtam fel sértetten. Kimi zavartalanul végignézte, ahogy magamra kapkodom a ruháimat, aztán volt képe mosolyogni is azon, hogy átmasírozok a másik kanapéra - Most minek örülsz ennyire?
- Bátor vagy...
- Köszönöm! - morogtam, majd inkább a másik oldalamra fordultam, hogy ne kelljen szemben lennem vele.
- ...de meddig?
- Aludni szeretnék! - közöltem fennhangon. Elküld és még pofázik is? Hát ez már tényleg a bunkóság határa.
- Aludj, ha tudsz! - nevetgélt.
- Jó éjszakát!
- Neked is...kicsim - tette hozzá kis hatásszünet után.
Annyira...annyira...kegyetlen! Ez volt a kegyelemdöfés. Egy bunkó! Egy paraszt! Egy utolsó szemét! De elhatároztam, hogy nem vágok vissza. Nem érdemli meg, hogy egyáltalán figyelemre méltassam ezek után. Miért ilyen gonosz?
Morgás helyett inkább magamhoz szorítottam az egyik díszpárnát és igyekeztem kizárni a fenyegető hangokat, amik kívülről jöttek. A home-unk egyik hátránya az, hogy mobilépület. Vékonyak a falak így tisztán lehet hallani, mi folyik kint. Most éppen esőcseppek folytak végig az ablak üvegén, miközben hangos dörgés jelezte, hogy ez már több, mint egy gyorsan jött-gyorsan ment zápor. És az sem segített, hogy miután Kimivel befejeztük a dumálást, vészjósló csend borult az egész home-ra.

Mindez eszembe juttatta azt az éjszakát, amikor nyár közepén Budapesten ugyanezzel a szorongással kellett szembenéznem. Amikor a sötét és csendes hotelszobában ugyanígy szenvedtem az elalvással a tomboló vihar miatt. Bazi nagy zuhé volt, jégesővel, ezerwattos villámcsóvákkal és dobhártyaszaggató dörgésekkel. A mostani, sao paolói vihar is közel állt ahhoz, főleg mivel egyre sűrűbben jelentkeztek a villámok és utánuk a dörgő hangok is. Megpróbáltam csendben maradni, de nehezen ment. Ilyenkor általában jó sok káromkodást elsorolok, ezzel is enyhítve a túl nagy csöndet. De most Kimire is tekintettel kellett lennem és mivel ő már szuszogott, feltételeztem, hogy alszik. Hirtelen szörnyen egyedül és védtelennek éreztem magam. Az egyetlen társaságom a jelenlétét egyfolytában jelző vihar volt. Csakhogy én utáltam a vihart. Akit meg szerettem, az bemondta az unalmast, miután jól elzavart maga mellől.
Mégiscsak megfordultam, hogy megbizonyosodjak róla, vajon tényleg alszik-e. Odanéztem, de csak annyit láttam, hogy a feje a kanapé támlája felé fordul, a mellkasa pedig egyenletesen fel-le mozog, vagyis valószínűleg tényleg álomba merült. Hirtelen elkapott a vágy, hogy visszafoglaljam az előbbi helyemet a mellkasán, de még időben észhez térítettem magam. Hiszen akkor biztos gyávának gondolna és megmondaná, hogy ő előre tudta, hogy parázok. Fogadjunk, hogy azért küldött át a másik kanapéra: hogy próbára tegyen! Mondom én, hogy kegyetlen! Kegyetlen és aljas.
Ekkor megint megdörrent az ég, én pedig ösztönösen összébb húztam magam. Jó, végül is igaza volt, tényleg parázok. És már most tudom, hogy nem fogok tudni elaludni, hacsak nem bújok oda hozzá. Mert ott legalább nem arra koncentrálok, hogy milyen bődületes vihar van odakint, sőt egész nyugodtan csatlakozhatnék hozzá az álomvilágba. De nem lehetek ennyire gyáva! Nem fogok odamenni hozzá. Kész.
Csakhogy ekkor ismét villámlott és ismét dörgött, nekem pedig újra egy teljesen más gondolatom támadt. Miért is ne lehetnék gyáva? Kit érdekel? Kimi előtt nem nagy szám leégni, megtettem már párszor. Másrészt, pontosan tudja, hogy van valami a viharok és köztem, ami nem éppen szívmelengető érzés. Harmadrészt...na igen, ez a legnyomósabb érv: miért is ne bújhatnék oda hozzá? Minden jogom megvan rá! Ő is mindig ezt hajtogatja, miért ne lenne igaz ez rám is? Jogom van rá, hogy vele aludjak. Ennyi.
Hirtelen jött bátorságom lábra állított és a következő pillanatban már azon kaptam magamat, hogy a sötétben botorkálok. Csak egyszer inogtam meg, amikor egy nagy erejű villám fénye megvilágította az egész helyiséget, de aztán ezt is csak egy újabb biztatásnak könyveltem el. Így legalább láttam, hogy merre megyek és sikerült úgy odaférkőznöm a kanapéhoz, hogy nem rúgtam bele semmibe. Azt viszont nem tudtam, hogy mégis hogyan feküdjek oda hozzá, mikor az egyetlen lehetőség az volt, hogy ugyanúgy, ahogy az imént, vagyis hassal a testére. Aztán rájöttem, hogy valószínűleg nem fog felébredni, ha csak úgy ráhelyezkedek, hiszen elég mély alvó. Úgyhogy mielőtt megsajnálhattam volna, gyorsan ráereszkedtem, majd a levegőmet is visszafojtottam, hogy megfigyelhessem, vajon tényleg nem ébresztettem-e fel. Amikor ismét csak szuszogásokat hallottam, már kezdtem megnyugodni. Éppen lehunytam a szememet, amikor ismét dörgött az ég, de nem is ettől ijedtem meg, hanem attól a hangtól, ami közvetlenül a fülembe szólt.
- Húúú!
- Te ébren vagy? - visítottam fel, miközben ijedtemben felültem. Nagyon halványan láttam, hogy Kimi mozgolódni kezd.
- Már vártalak... - Éreztem a hangján, hogy mosolyog.
- Persze, te előre tudtad, hogy úgyis idejövök... - fintorogtam, bár ő ezt nem láthatta.
- Ja, de te is tudtad, hogy nem fogod kibírni - vágott vissza nevetve.
- De nem azért, mert annyira hiányollak öt perc után - bizonygattam. Így is volt, mert csak részben...
- Hanem? - kérdezte mosolygós hangon.
- Jó, igazad van  - sóhajtottam fel némi töprengés után. Nem volt értelme más okokat keresni - Tényleg félek a vihartól. Egy kicsit.
- Kicsit nagyon - helyesbített, de még mielőtt ellenkezhettem volna, simogatni kezdte az arcomat - Elmondod, mi ez a nagy para a villámtól meg a dörgéstől? Nem vágom, mi olyan rémisztő benne...
- Én sem - feleltem az igazsághoz híven - Kiskorom óta megvan bennem ez a szorongás. Nem tudok mit kezdeni vele. Egyszerűen megfélemlítenek a hangok.
- De most is hallod őket...
- De így jobb - mosolyodtam el, miközben ismét átöleltem, ahogy a fejemet a mellkasára fektettem - Ha van más, ami leköti a figyelmemet, akkor hajlamos vagyok megfeledkezni róluk.
- Ha ezt tudom, akkor Budapesten se tuszkolsz ki a szobádból - mormogta kissé szemrehányóan.
- Lehet, hogy jobban jártam volna - Biztos, hogy jobban jártam volna, tettem hozzá magamban.
- Azért nem maradtam veled, mert makacsul azt állítottad, hogy nem félsz - emlékeztetett mogorván.
- Hazudtam, mert nem akartam, hogy gyáva nyúlnak tarts - ismertem be az igazságot.
- A gúnyolódás lett volna az utolsó, amit azon az éjszakán tettem volna a szobádban - mondta sejtelmesen.
- Akkor sok minden máshogy alakult volna... - hümmögtem.
- Ja, én is erre gondoltam - csatlakozott ő is a hümmögésben.
Kis csend borult ránk, és kétség sem ért ahhoz, hogy valószínűleg ugyanazon agyalunk. Annyi lehetőségünk lett volna arra, hogy komolyan vegyük a köztünk kialakuló vonzalmat és mégsem éltünk vele sosem. Ha azok a botlások nem történnek meg, talán már rég együtt lehetnénk. De így sem panaszkodhatok, hiszen ami akkor anno nem történt meg Budapesten, az megtörtént most Sao Paolóban. És nekem mindig csak a végeredmény számít.
Az elmélkedésből az ugrasztott ki, hogy Kimi mozgolódni kezdett alattam, majd felült, úgy, hogy én még az ölében voltam. Nem sokat láttam a sötétből, de azt érzékeltem, hogy közelebb hajol és azt is, hogy a szája az enyémre tapad. Közben átölelt a karjával, így már egyáltalán semmi más nem kötötte le a figyelmemet. Pont azt kaptam, amiért idehurcolkodtam hozzá: biztonságot. Már nem is érdekelt a vihar. Egy kicsikét sem.
Miután az ajkaink egy idő után elváltak egymástól, ismét mocorogni kezdett.
- Bocs, de már nyomtad a tökömet - utalt arra, hogy a térdem eddig érzékeny pontján tanyázott.
- Most mire készülsz? - érdeklődtem, mert már megint azt érzékeltem, hogy ide-oda fog pakolni.
- Alvásra. És most nem csak színlelni fogjuk, oké?
- Igenis, uram - mosolyogtam, és hagytam, hogy olyan pozíciót teremtsen, ami mindkettőnknek kényelmes. De még mennyire! Mégiscsak volt annyi hely a kanapén, hogy ketten is elférjünk rajta. Kimi az oldalára feküdt, közvetlenül a háttámlának préselve a hátát, én pedig mellé, háttal neki, szintén az oldalamra támaszkodva. A legjobb az volt, amikor az állát a nyakamnál pihentette, a karjával pedig helyspórolás céljából átkarolt és úgy húzott magához - Ó, azt hiszem így már nem lesz gond a tényleges alvással.
- Reméltem is - mormogta. A leheletét éreztem a nyakamon, majd nemsokára az ismerős szuszogását is.
- Kimi...nem is vagy kegyetlen - suttogtam, mivel úgy éreztem, ezt még muszáj kimondanom.
- Te sem vagy bátor...
- Kimiiii! - háborodtam fel. Hát ez...ez már tényleg hihetetlen!
- Jó éjszakát! - intett csendre mosolygós hangon.
Visszavonom, mégis kegyetlen. De hát így szeretem, vagy mi.

Vasárnap nem napsütésre ébredtünk, hanem zajongásra. De ez már egyértelműen nem a vihar műve volt, nem odakintről jöttek a hangok, hanem egészen közelről. Lassan nyitogatni kezdtem a szememet, de amikor a látásom kitisztult a szokásos alvás utáni homályból, azonnal felébredtem.
- Mit bámultok? - förmedtem rá a bámészkodó munkatársainkra. Heidi, Michaela, Damien, Eric, Ayao, Mark, Alan és még néhány szerelő, valamint mérnök nézett velem farkasszemet - Te jó ég, miért bámészkodtok itt?
- Csitulj már! - szólt rám a még félálomban lévő Kimi, miközben a fülembe szuszogott.
- Kims, ébredj! Azt hiszem most buktunk le! - suttogtam, mintha figyelembe sem venném a népes közönségünket.
- He? - Ekkor már éreztem, hogy ő is ébredezik, mivel mocorogni kezdett mögöttem - Hát ti meg? Jó a műsor?
- Barók vagytok! - röhögött ránk Damien - Komoly, hogy egész éjjel így aludtatok?
- Kénytelenek voltunk - kezdtem el panaszkodni, miután gyorsan felültem és megpróbáltam nem elpirulni - Ugyanis valakik bezárták a bejárati ajtót, így itt ragadtunk egész éjszakára!
- Szégyen és gyalázat! - szónokolt Eric - Ki tehetett ilyen szörnyűséget?
- Tudjuk, hogy a ti kezetek van benne!
- Személy szerint én zártam rátok az ajtót - közölte diadalmasan Damien.
- Az én személyes kérésemre - bólintott Eric - Ezt a büntetést már nem tudtátok elkerülni.
- Igen, és szeretnénk is elnézést kérni - jelentettem ki, majd oldalba böktem a lassan újra álomba szenderülő Kimit - Ugye?

- Ja, igen - pislogott álmosan, majd egy hosszú ásítás után végre hajlandó volt bővebben beszélni. Bár ne tette volna! - Bocs, hogy engedély nélkül dugtunk az irodádban.
- Micsoda? - kerekedtek el a főnök szemei.
- Hát igen, nem volt valami szép húzás tőlünk, pont amikor telemetriákat kellett volna bámulnunk - folytatta zavartalanul Kimi - De hát férfiból vagyok, a meztelen női test valahogy mindig is jobban vonzott, mint a számok meg a vonalak, amikből amúgy sem vágok semmit. Ja, meg amúgy is elkapott a hév, és pont a te irodád volt a legközelebb...ja, aztán csak úgy megtörtént. De hát biztos láttad a gumi csomagolását a szemetesednél...
Mindenkin úrrá lett a döbbenet. Egy mukkot sem szólt egyikük sem, pedig mindenki kinyitotta a száját, csak éppen a csodálkozástól. Én kínomban összeszorítottam a számat és becsuktam a szememet, miután láttam a többiek -különösen a főnökünk- reakcióját. Bebizonyosodott, hogy csak most buktunk le igazából. De égő!
- Hű, hát azt hittem jót röhögünk majd ezen, erre ilyen fapofát vágtok... - vakarta a fejét a finn. Tanácstalanul nézett rám, én viszont csak a fejemet ráztam, miközben a szemeimmel azt üzentem: ezt nagyon nem kellett volna!
- Te...és Nina...képesek voltatok az irodámban szexelni? - szólalt meg egy örökkévalóság után Eric. Még mindig csak tátogott, de ő legalább nem csak röhögött, mint Damien, vagy fintorgott, mint Alan, vagy még mindig sokkolva állt, mint Ayao és Mark - A jó k*rva istenit! Megkergültetek? Eszementek vagytok, az már egyszer biztos!
 - Ne haragudj! - próbálkoztam egy halk bocsánatkéréssel.
- Mondanám, hogy nem akartuk, de akkor hazudnék - tette hozzá pofátlanul a finn, miközben hátulról átölelt és vigyorogva a vállamra helyezte az állát, így nézte a minket bámuló sokaságot.
- Ööö...azt hiszem, nekem még van egy kis dolgom az irodámban - szólalt meg Michaela, aki ezek szerint éppen távozni készül - Remélem ott nem találok óvszeres zacskót...
- Majd legközelebb! - kiáltott utána Kimi. Hasba böktem a könyökömmel, hogy uralkodjon már magán - Jó, akkor majd csak jövőre...
- Jövőre? - ismételte meg Eric hitetlenkedve - Most már komolyan elgondolkozok azon, hogy titeket szerződtesselek-e le a jövő szezonra, vagy...vagy két normális pilótát, akik nem gabalyodnak egymásba, és így arra is zéró az esély, hogy az irodámban...az irodámban...szeretkezzenek.
- Hallod ezt? - nézett rám vidáman Kimi - Szeretkezés...te tudod, miről beszél?
- Ász vagy Iceman! - veregette vállon Damien a finnt, aki büszkén fogadta a dicséretet. Eric viszont szigorúan nézett a szerelőre, aki így inkább úgy döntött, hogy nem borzolja a kedélyeket a bókjaival - Oké, léptem, főnök!
Követte őt minden más dolgozó is, egyedül Eric és Heidi álltak még velünk szemben. A barátnőm vigyorgott, a főnökünk már kevésbé.
- Nem ezért volt a büntetés. Hanem azért, mert lepasszoltátok két mérnöknek a rátok bízott feladatot - árulta el.
- Ja, hogy azért! - nevetett fel Kimi - Ezer bocs, biztosan jobban örültél volna, ha nem mondom el, mit műveltünk az asztalodon.
- Az asztalomon?
- Ja, azt nem mondtam, hogy ott történt? Még egyszer ezer bocs! - röhögött tovább a finn. Eric már-már kipurcant a folyamatos ledöbbenésektől. Nem is csodálom, szegény. Kimi nem kímélte a részletekkel.
- Mintha ma lenne még egy futam... - szakítottam félbe az igencsak kínos beszélgetést.
- Jól beszélsz, Nina - bólogatott elismerően a főnök - Legalább az egyik pilótámnak még a helyén van az esze.
- Ez igencsak sértő, főnök! - mordult fel sértetten mögöttem a finnem.
- Neked az egód van a helyén!
- Én másra gondoltam...bár igazából Nina tudná megmondani, hogy tényleg a helyén van-e - mosolygott, majd megpuszilta az arcomat, mielőtt kikászálódott volna mögülem.
- Meg vagyok áldva velük, nem gondolod? - fordult Eric Heidi felé meggyötört arccal.
- Én is mindig ezt mondogatom - helyeselt a barátnőm, de ő már jóval barátságosabban nézett ránk.

Minő meglepetés, végül tényleg igazam lett és tényleg volt egy futamunk még a mai napon. Még az idei évben, még utoljára.

Nem alakult valami fényesen számunkra a szezonzáró verseny. Én a tizenkilencedik helyről startolva amúgy sem vártam sokat, és mivel Ayao a reggeli jelenet -és van egy olyan érzésem, hogy a kiderült hír- után zavarban volt, akárhányszor beszélnünk kellett egymással, nem igazán bátorkodott biztatni engem. Amúgy sem volt már bennem harci szellem, mire elrajtoltunk, mert az eső továbbra sem kímélte a pályát és a vészjósló felhők még mindig szorongást okoztak nekem, valahányszor felnéztem az égre. Nem is vettem nagyon a szívemre, amikor egy kicsúszásnak köszönhetően kiestem és inkább a pitwallon megbújva, a viharos időjárástól védett helyen követhettem végig a futam további alakulását. Kimi sem villogott nagyon
esőben, bár minden tőle telhetőt megtett, hogy ne szakítsa meg egész évben tartó pontszerző sorozatát. Még egy kicsúszás és egy eltévesztett irányváltás után is képes volt vissza
térni a pályára, csakhogy megkaparintsa azt az átkozott tizedik helyet az egyetlen pontocskáért. Ez volt a csapatunk számára a mai nap gyümölcse.
Mások viszont érthetően boldogabbak voltak, mint mi. A csalódottságunk csak a ferrarisokénál volt halványabb, akik egyenesen padlóra kerültek, miután újabb világbajnoki címet vesztettek a Red Bull ellen.
A futam után sorba kellett állni ahhoz, hogy a friss világbajnokkal egy szót is váltsunk. Erre sajnos csak akkor akadt alkalom, amikor Sebastian visszatért a hotelbe, hogy átöltözzön, majd Hannával együtt induljon a címét ünneplő csapatbulira. Szerencse, hogy útközben összefutottunk a folyosón.
- Gratulálok, honfitárs! - öleltem át örömmel, majd büszkén megveregettem a hátát - Nem hoztál szégyent a nemzetünkre!
- Csak ezért csináltam! - vigyorgott szokásához híven, majd a nagy boldogságának köszönhetően még egyszer ölelkezni kezdtünk - Köszi, Nina!
- Szép volt, haver! Megérdemelted - rázott vele kezet Kimi is, aztán a maguk férfias módján ők is összeölelkeztek - De hallod...jövőre kicsinállak, ha elhúzol a pontversenyben!
- Tegyél ellene, barátom! - heccelte Seb a finnt - De előtte igyál az egészségemre!
- Visszautasíthatatlan ajánlat - mosolygott Kimi.
- Te is, Nina! Meg vagytok hívva a szezonzáró partinkra! Lesz ott minden, fiúk, lányok, zene, pia!
- A lényeg, hogy minden miattad van - jegyezte meg a finnem.
- Számít ez, ha bulizhatsz? - lökte meg a vállát Seb röhögve - Ne csináld, Kims!
- Ott leszünk, csigavér - ígérte a német barátunknak, akit már szorított az idő, ezért gyorsan elbúcsúzkodott tőlünk, majd Hannával együtt leléceltek.
- Szóval megyünk a bikákhoz? Hm, hát elég bizarr...
- Jó a löttyük, innentől kezdve lényegtelen, hogy mi más lesz ott - karolta át a vállamat mosolyogva - Úgyhogy megyünk.
- Nekem nincs is beleszólásom? - vontam fel a szemöldökömet, mire ő vigyorogva rázta a fejét - Hát jó. Végül is, annyit buliztunk már a szezonban. Egy utolsó még belefér, nem?
- El se hiszem, hogy vége - sóhajtott fel megkönnyebbülten.
- Hát én sem - motyogtam, és nem tudtam eldönteni, hogy szomorkodjak-e, mert véget ért az első Forma 1-es szezonom, vagy inkább örüljek, mert még van egy hónap az évből, amit csak olyan dolgokkal tölthetek, amiket a versenyzésen kívül szeretek.