Jégen Edzett Férfi

Első évad: A Jégen edzett férfi

Prológus

,,A legfontosabb emlékem az, hogy szabadságom volt arra, hogy eldöntsem melyik utat választom az életben és a szüleim támogattak."

Természetesen izgultunk, mint minden meccse előtt. Ez a mai azonban valamivel fontosabb, mint az eddigiek, hiszen ez nem csak egy egyszerű mérkőzés lesz. Ha minden szépen alakul és Isten is úgy akarja, a fiúnkban olyanok is meglátják a tehetséget, akiknek a szemét nem a szülői szív szeretete homályosítja el.

- Drágám, nyugodj meg! - próbál nyugtatni a férjem, amikor látja, hogy könnyek csorognak le az arcomon.

Én egészen idáig észre sem vettem, annyira belefeledkeztem abba, hogy a fiam felkészülését nézzem a pályán. Újra és újra megáll, hogy megigazítsa a korcsolyáját. Mintha ő is ideges lenne...

- Anya, ne sírj már! - dorgál meg a nagyobbik fiam - Kimi jobb lesz, mint eddig bármikor!

- Én is csak ezt tudom remélni, kisfiam! - szipogom még mindig elérzékenyülve.

- Paula, kérlek! - szól rám ismét Matti - Bízz a fiadban!

- Mindig azt teszem!

- És hagyd abba ezt! - kéri Rami türelmetlenül.

- Hidd el, Kimi sem ezt akarja látni, amikor felnéz a lelátóra! - csatlakozik hozzá az apja is.

Igazuk van, és mivel már csak néhány perc maradt a meccs kezdetéig, igyekszem összeszedni magamat. Hiába, az ember anyja ilyen, amikor a gyermeke életében eljön egy olyan pillanat, ami akár meghatározó lehet a jövőjére nézve. Akaratlanul is átérzem ennek a súlyát.

Szerencsére azonban gyorsan elfeledem a könnyeimet, mert már a hokimeccs első perceiben zajlanak az események, melyeknek egyik fő résztvevője természetesen az én kisfiam. Már az első harmadban lelkesen üldözi a korongot, s mindent megtesz annak érdekében, hogy a csapata szerezze meg a vezetést. Egyelőre azonban ez nehezebb feladat, mint ahogy azt előzetesen várták. Az ellenfél csapata ugyanis hasonlóan gyors és ügyes kissrácokból áll össze és nehezen engedik ki a korongot a kezükből. A meccs első felvonásának végeztével 4-1-el szereznek vezetést.

- Jobbak, mint gondoltam! - ámul el Rami, miután a fiúk kis szünetet tartva lemennek a pályáról.

- Még semmi sincs veszve! - mondja birkatürelemmel a férjem, s nyugtatólag megfogja a kezemet.

Mielőtt elkezdődne a második harmad, látom, ahogy Kimi nagyon elszántan kapja a kezébe az ütőt és úgy száguld vissza a pályára, mintha üldöznék. Nem tudom, mit beszélhettek a csapattársaival a szünetben, de látom rajta, hogy fel van tüzelve és alig várja, hogy fordítson az álláson.

- Ez az! Szép volt kisfiam! - kiabálok örömömben, amikor Kimi egy jól irányított lökéssel a kapuba kényszeríti a korongot. 

A játékostársai ünneplik őt, de a fiam gyorsan visszazavarja őket a helyükre. Megmosolygom a jelenetet, hiszen ez annyira jellemző Kimire. Addig nem örül, ameddig nem vitte véghez, amit eltervezett. Ma pedig győzni jött ide, és úgy látom, ez után a remek találat után nem is fogadná el a vereséget.

A következő percekben csak úgy záporoznak a pontszerzések, felváltva mindkét csapattól. Kimi már öt találatnál jár, s ezzel a meccs eddigi legeredményesebb játékosa. Alig bírom leplezni a büszkeségemet, pedig még csak féltávnál járunk a játékidőben. A kisfiam remek formában van, azonban egyedüliként egyelőre kevés a győzelemhez. A második szünetben még mindig három pontos lemaradásban vannak az ellenfélhez képest.

- Taktikát kéne váltaniuk! Hiába a sok jó lövés, ha ilyen pocsék a védekezés! - morog Rami elégedetlenül. - Nem is értem, miért nem cserélik már le azt a szerencsétlen Tamparinent?!

- Fiam, ne legyél igazságtalan! - szól rá azonnal az apja.

- De Kimi kiteszi a lelkét is a támadásokban, ez a kétballábas meg nem tud senkit feltartóztatni!

- Nekünk most csak az a fontos, hogy Kimi jól szerepeljen! - emlékeztetem őket mosolyogva - És szerencsére remekül csinálja!

- Lehetetlen, hogy ne vegyék észre, mennyi jól űzi az öcsi! - vigyorog a nagyfiam. Büszke vagyok rá, hogy ő is teljes vállszélességgel támogatja a testvérét.

- Szerintem már felfigyeltek rá...

Pontosan velünk szemben, a lelátó főtribünjén számos öltönyös úriember feszít, akik mind azért jöttek el, hogy a mai tétmeccseken újabb tehetségeket fedezzenek fel. Komoly sport- és üzletemberek révén sajnos pókerarccal figyelik a mérkőzést, és hiába pillantok időnként feléjük, semmit nem tudok leolvasni az arcukról. Néha pusmognak egy kicsit, és mindig másik játékost követnek a szemükkel.

Egyikük ráadásul jegyzetel is, így még kiszámíthatatlanabb, hogy mi járhat a fejükben.

Azt viszont szerencsére tudom, mit érezhet az én kisfiam, amikor olyan iramban szlalomozik a pályán az ellenfél játékosai között, hogy az utolsó harmad első perceiben rögtön egy találattal nyit. Tudja, hogy hátrányban vannak és ha győzni akarnak, mindent bele kell adniuk. Ez az abszurd nyerni akarás minden alkalommal, és a "soha nem adom fel" attitűd: ez Kimi! Mindig is ilyen volt. Mindig 110 százalékot nyújt, bármiről is legyen szó. Azt hiszem ez az a finn stílus, az a kitartó harci szellem, amit mi egyszerűen csak úgy nevezünk, "sisu".

Nem csupán anyai ösztöneim súgják, hogy ma bizony a mi fiunk teljesít a legkiemelkedőbben, hiszen ezt bármelyik nézőtéren szemlélődő láthatja, aki figyelemmel követi a meccset. Kimi energiái a felszínre törtek és ettől ő olyan elképesztő módon söpör végig a pályán, hogy az ellenfél nehezen tudja feltartóztatni. Egyre szorosabbá válik a meccs, már csak két pontra vannak a másik csapattól.

- Gyerünk, fiam, megcsináljátok! - biztatja Matias. A végjáték közeledtével már ő is tűkön ül az izgalomtól. Le nem veszi a szemét Kimiről.

Én meg egy pillanatra megfeledkezem a játékról és a férjemet nézem. Emlékszem, hányszor mesélt az ő fiatalkori álmairól, amikor még minden vágya az volt, hogy őt is beválasszák a junior, majd később az utánpótlás válogatottba. Keményen küzdött azért, hogy profi jégkorongos váljon belőle, de sajnos nem született akkora tehetséggel, mint amennyi akarással és kitartással. Több sikertelen próbálkozás után jó ideig kergette még ezeket az álmokat, ám végül bele kellett törődnie, hogy nem tud többre jutni velük. Az élet azonban kárpótolta őt két fiúval, akik közül az egyik most akár valóra is válthatja őket. Bár Rami is nagyon érdeklődött a hoki iránt, nem volt kérdés, hogy inkább a versenyzést választja, Kiminél azonban nem ilyen egyértelmű. Benne nem csak a sport iránti szeretetet látni, hanem a tehetséget is. Bízom benne, hogy a bíráknak is ilyen éles a látása...

- A fenébe! - csap az öklébe Rami csalódottan, s ekkor feleszmélek.

A játékidő lejárt, az ellenfél csapata pedig 12-11-re győz Kimiék együttese ellen.

- Nem hiszem el! Ilyen nincs! Ez a védők hibája! - morog indulatosan a nagyobbik fiam, aki úgy tűnik nem képes elfogadni, hogy a "mieink" vesztettek.

Mialatt az apja csendre inti, én a másik fiamat figyelem, aki legalább annyira csalódott, mint mi idefent. Úgy rángatja le a sisakját, hogy szőke fürtjei égnek állnak, kis arcocskája a kimerüléstől és valószínűleg az elvesztett meccs miatt vörösbe borul. Csapattársaival együtt letörve térnek vissza az öltözőbe, miközben a győztesek nagy hanggal ünnepelnek a pálya közepén.

- Ezek után már csak azt remélem, volt értelme annak, hogy az öcsi szívét lelkét kitette ezért az egy pontos hátrányért! - bosszankodik továbbra is Rami.

- Hidd el fiam, akinek van szeme ehhez a sporthoz, az láthatja, hogy a testvéred volt a meccs embere - mondja magabiztosan a férjem, hangjából pedig csak úgy süt a büszkeség.

Mosolyogva hallgatom kis családom támogatását, miközben arra gondolok: én is ebben reménykedem!

Kis idő múlva az öltöző felé haladva látjuk, hogy elégedett szülők társalognak az öltönyös úriemberekkel. Vannak, akiket megkerestek, és vannak olyanok is, akik maguk kínálkoztak egy rövid csevejre, melynek során rájuk tukmálják a gyermeküket. Csak mosolygok rajtuk.

Számunka az első és legfontosabb, hogy megvárjuk a fiunkat az öltöző bejáratánál. Kíváncsi vagyok, ő hogyan élte meg a meccset és most hogy érzi magát. Amikor már hosszú percek óta várakozunk, és látjuk, ahogy egyre több gyerkőc hagyja el az öltözőt, hogy a szüleihez siessen, már azon gondolkozunk, talán egy öltönyös már útközben elkapta. Reménykedéseink gyorsan szétfoszlanak, miután Kimi utolsóként lép ki a kis helyiségből.

- Bocs - Csak ennyit motyog bocsánatképpen, amiért megváratott minket.

Látva az arcán a fáradtság és a csalódottság keverékét, szó nélkül magamhoz szorítom izzadt kis fejecskéjét.

- Nagyon jól játszottál kisfiam! - dicsérem, miközben puszikkal halmozom el a buksiját.

- Én is büszke vagyok rád, fiam! - csatlakozik az apja is, majd jól vállon veregeti.

Ettől kicsit felderül, halvány félmosolyra húzódik a szája. Nem nagyon akaródzik neki kibontakozni az ölelésemből, de a testvére már a csapata taktikáját akarja megvitatni vele. Kimi meglepő módon igyekszik védelmébe venni mindegyik csapattársát, Rami azonban szapul mindent és mindenkit a vereség miatt. Emiatt gyorsan össze is kapnak, de mihelyst rendet tennénk köztük, váratlanul egy másik hang irányába kell fordítanom a figyelmemet.

- Elnézést, Önök ennek az energiabombának a szülei?

Kuncognom kell a fiam megnevezésén, de természetesen büszkén bólintunk és azonnal bemutatkozunk Mattival. A fiaink is észrevették, hogy társaságunk akadt, de hamar megunják a hivatalos társalgást és tovább vitatkoznak. Én viszont csupa fül vagyok.

- Először is hadd gratuláljunk a fiuknak ehhez a teljesítményhez! - dicsérik meg Kimit, mire az felkapja a fejét.

Szkeptikusan végigméri az öltönyösöket, leginkább azt, aki először szólt hozzánk.

- Anya, kik ezek? - néz fel rám értetlenül.

Bocsánatkérően pillantok az úriemberekre, akik csak mosolyognak a jeleneten.

- Kimpa, mi lenne ha vennétek valamit a büfében, amíg mi elbeszélgetünk az urakkal?

- Felőlem - rántja meg a vállát lazán.

Éppen elsétálna mellettünk, amikor a másik öltönyös vállon veregeti:

- Megérdemled, öcsi! Jól játszottál!

- Kösz - feleli kurtán a fiam. Mivel csak felvonta a szemöldökét, kénytelen voltam szúrósan ránézni, hogy azért illene megköszönni a dicséretet.

- Elnézést, még a meccs hatása alatt van - szabadkoztam, miután Kimi már a bátyja után indult az előcsarnokba.

- Mindig ilyen csalódott, amikor veszít?

- Általában igen - feleli a férjem mosolyogva - Nagyon komolyan veszi a sportot, számára minden meccs élet-halál kérdése.

- Lefogadom, hogy győzelem esetén viszont majd' kiugrik a bőréből örömében! - nevetnek az urak, mire mi Mattival csak összenézve legyintünk.

- Nem igazán. Persze örül, ha nyerni tud, de mindig egészen visszafogottan ünnepel.

Úgy vesszük észre, ez igencsak meglepi a szakembereket. Azonnal komoly hangnemre is váltanak.

- A fiuk nagyon különleges. Sikeres sportember lehet, ha így folytatja.

- Ebben mi is biztosak vagyunk - bólintunk büszkén. Alig győzöm kivárni, mire akarnak kilyukadni.

- Nos, mi segíthetünk ebben. Beszéltünk már néhány szülővel, akiknek hasonlóan tehetséges gyermekük van, és azért kerestük meg Önöket is, mert úgy gondoljuk, Kimi is rendelkezik már azokkal a kvalitásokkal, amelyekkel megállná a helyét a junior válogatottban.

E szavak hallatán a férjemnek felcsillannak a szemei. Ő is mindig arra vágyott, hogy valaki ezzel álljon elé, most pedig megélheti, hogy a saját fiát hívják a kisebbek válogatottjába.

- Ehhez persze tudnunk kell, hogy a fiuk mennyire gondolja komolyan a jégkorongot és hogy vállalná-e a válogatottsággal járó felelősséget. Emellett persze tovább játszhat a jelenlegi csapatában, ha még nem szeretne váltani...

- Ezt hogy érti? - Olyan furcsa hanglejtéssel mondta ezt, muszáj rákérdeznem.

- Nézzék, egy hétköznapi néző is láthatja, hogy Kimi kiemelkedik a csapatból. Mondhatnánk azt is, hogy már egy másik szintet képvisel. Akár kétszer magasabb korcsoportban is játszhatna a képességei alapján - magyarázza, miközben a mellem dagad a büszkeségtől.

Mindig is tudtuk, hogy Kimiben sok lehetőség rejlik, de ennyit azért nem láttunk bele, hogy akár jóval profibb csapatokban is megmérettethetné magát. Nagyon kellemes ezt hallani igazi szakemberektől.

- Szóval, mit gondolnak, megadják ezt a lehetőséget a fiuknak?

Egy pillanatra összenézünk Apával, én pedig elmosolyodom azon, hogy a szeméből sugárzik az öröm. Tudom, hogy szíve szerint mit válaszolna, de egy türelmes bólintással figyelmeztetem, hogy ez elsősorban nem a mi döntésünk.

- Erről azt hiszem, először Kimit kell megkérdeznünk - mondom az uraknak, akik felvonják a szemöldöküket. Nyilván váratlanul éri őket, hogy egy ilyen kisgyerek helyett nem a szülei döntenek.

- Nagyon határozott ilyen téren. És rendkívül makacs. Mindig a maga útját járta. Csinálhatsz bármit, nem tudod megváltoztatni a véleményét, ha ő egyszer eldöntött valamit.

Férjem bólintással erősít meg, és úgy vesszük észre, a bírák is elégedettek ezzel az életszemlélettel.

- Úgy tűnik a fiuk a felfogása alapján is elég érett már a válogatottsághoz! - mondják elismerően.

- Jaj, ugye nem rólam beszéltek? - jelenik meg hirtelen az emlegetett, kezében egy jégkrémmel.

Az apja rögtön magához hívja, majd lehajol hozzá, hogy szemmagasságban tudjon vele beszélni.

- Kisfiam, mit szólnál hozzá, ha a junior válogatottban játszhatnál? - kérdezi lelkesen, rögtön a lényegre térve, ezzel alaposan lerohanva szegény gyereket.

Amíg Kimi néhány másodpercig elgondolkozva mered Apára, Rami izgatottá válik.

- Azta', ez nem semmi! Behívják a válogatottba az öcsémet? - néz fel az öltönyösökre, akik mosolyogva bólogatnak. - Húha, ez nagyon durva! Tesó, ez életed lehetősége! - fordul a testvére felé, aki láthatóan kissé zavarba jött ettől a hirtelen örömhullámtól, ami az apján és Ramin is végigfutott.

- Hm, nem t'om - Ennyit tud mondani a megilletődöttségtől. Aztán váratlanul felnéz rám - Anya, nem kéne még indulnunk a pályára?

- Most jöttél le kisöreg és máris visszamennél? - nevet fel az egyik úr. - Na ezt nevezem én igazi sportembernek!

- Most a gokartpályára gondolt - szól közbe Mattias. - Tudják, Kimpa az autóversenyzés iránt is érdeklődik. Rendszeresen gokartozik, és jól is tekergeti a kormányt.

Ezzel láthatóan meglepjük őket. Kimi eközben tovább nyugtalankodik.

- Ha megint elkések, az edző le fog cseszni!

- Nos, ezek után azt hiszem fel kell tenni a kérdést, hogy a fiuk a jégkorongozás vagy a versenyzés felé hajlik inkább.

Kis családunk összenéz, hiszen ez egy nehéz kérdés. Kimitől várjuk a választ, de ő csak hallgat.

- Tudják, minden hobbi jó, de a vezetés trükkös dolog, mert a fiúk nem vihetik magukkal pályáról pályára a barátokat. Nem beszélve arról, hogy a versenyeken való részvétel és a folyamatos utazások rendkívül sok anyagi terhelést jelenthetnek a szülőknek. A jéghoki ebből a szempontból kedvezőbb, hiszen a felszerelést és az idegenbeli meccsekre az utazást sem a játékosnak kell állnia. Ráadásul csak a nagyobb bajnokságok idején kell egy időre elhagyni a környezetét. A vezetés nem így működik.

Komoly szavak ezek és természetesen mi is tisztában vagyunk a súlyával. Számtalanszor feltettük már a kérdést, hogy Kimi melyik hobbiját veszi annyira komolyan, hogy hosszú távon is foglalkozna vele, ha kiderülne, hogy a tehetsége alapján többre is képes. Hokizni és gokartozni is egyaránt szeret, és eddig úgy vettük észre, kényelmes neki így, hogy egymás mellett űzheti mindkét sportot. Most azonban eljött az a választópont, amikor döntenie kell arról, melyik utat választja. Persze ő ennek gyerekfejjel még nem érzi a súlyát, viszont azt nem engedhetjük meg magunknak Mathias-szal, hogy emiatt mi döntsünk helyette. Mindig megadjuk a választást a gyerekeknek, ahogy ezúttal is.

- Kisfiam - nézek rá komolyan, miután a bírák türelmetlenül várják a kis monológjuk utáni válaszunkat. Kimi szeméből egy kis ijedtséget vélek felfedezni - Mit gondolsz, szeretnél tovább fejlődni a hokiban, vagy jó ez így, ahogy most van?

Azonnal összevonja a szemöldökét, mintha most megsértettem volna.

- Persze, hogy szeretnék fejlődni, anya...

- És mit szólnál ahhoz, ha a válogatottban játszhatnál? - veszi át a szót az apja - Az már nem az a szint, ahol most vagy. Sokkal jobb játékosok közé kerülnél! És az országunkért játszhatnál...

- Ne próbáld meg befolyásolni! - nézek rá szúrós tekintettel a férjemre. Tudom, mennyire vágyik arra, hogy a fia valóra váltsa az álmát. De most azt kell tudnunk, mi a fiunk álma.

Rögtön elszégyelli magát, és most már teljesen komolyan beszél Kimihez.

- Fiam... - Megfogja a két vállát és a szemébe néz - Én csak azt szeretném, ha azt csinálnád, amit szeretsz...amit ha csinálsz, közben jól érzed magad.

- Szeretek hokizni - erősíti meg a gyerek, de gyorsan hozzáteszi - De gokartozni is!

- Tudom, tudom... De most kaptál egy lehetőséget, hogy jobb hokijátékos legyél. Ezek a bácsik azért jöttek, hogy meghívjanak a válogatottba. Nem mindennap adatik ilyen lehetőség, kisfiam!

- Pár nap gondolkodási idő belefér, ha ez ilyen komoly döntés - mondja az egyik szakember, látva Kimi hezitálását. - Adok egy telefonszámot, és amint tudnak, értesítse...

- Oké... - vág közbe váratlanul a fiam. Mind meglepetten figyelünk, amikor ezt mondja: - Megpróbálhatom.
- Ennél határozottabb választ vártunk! - mondják a szakemberek mosolyogva - Nyugodtan átgondolhatod a döntést, ha időre van szü....
- Már döntöttem - Kimi komoly tekintettel néz fel rájuk. - Benne vagyok!
Nem bizonygatni akarta az elhatározását, egyszerűen csak kimondta a leghatározottabb választ, amit csak várhattak tőle!

Apával együtt meghatódva nézünk rá, ő pedig komolyan mindannyiunkra. Nem is lehetnénk ennél büszkébbek. A fiunk meghozta élete első sorsfordító döntését. És ő még csak nem is tud róla...